Nem én választottam a másnaposságot, a másnaposság választott engem. Sámándobokkal tamtamot zenél a fejemben, a torkom porzik, éget, a hajnali heves okádás gyomorsavas karmainak nyomát viseli.
- Nem, nem… nem… - dünnyögök, szenvedek, fordulni próbálnék a fekhelyemen (értsd: padló, tegnap este viselt ruhák és a megdermedt pizza halmán), de a testem összes porcikája erőteljesen ellenkezik.
Nagyjából félórát meditálok ebben az állapotban, míg a hasam egy isteneset nem csikordul és a méltóságom hatalmasabbá válik a fájdalomnál. Nem vagyok egy túlzottan büszke fazon, szégyenkezni sem sokat szoktam, de van az a szint, ami alá nem süllyedek. A magam alá fosás pedig pont ez az. Fogaimat összeszorítva tápászkodom fel, az összes lehetőséget – bútort – megragadom a kapaszkodásra, kecsességemet mellőzve battyogok el a mellékhelyiségig. Hogy ott mi történt, azt a fantáziára bíznám, noha egy valami biztos, kő kövön, vécépapír a gurigán nem maradt.

Két órán belül emberré varázsolom magamat, a szappan és a víz csodákra képes, na meg pár szem aszpirin és egy vödör koffein a konyha menedékében. Immáron bizakodva tekintek a jövőbe, kellemesen lebegek a jelen talaján, a múlt éjjel filmszakadása mit sem számít. Hahaha. Számítana. Mit sem. Ha…
Ha az idillt nem törné meg egy tompa dübbenés, amit azután egy hangos káromkodás követ. Lágy női alton szentségel valaki kocsisokat megszégyenítő repertoárral. Kíváncsisággal vegyes értetlenkedéssel dugom ki a fejemet az ajtón, pillantásomat a zaj irányába fordítom. Egy felettébb dekoratív hölgyeménnyel találom magamat szembe, már amit a profiljából meg tudok állapítani, viszont nem sokáig merenghetek a látványon, ugyanis ahogy végigmérem tetőtől talpig, a talp résznél heverő mozdulatlan test – köznyelven hullának is nevezik – letaglóz.
Rajtam a sor, hogy szitkozódjak, de az úristenmiaszarez helyett csupán egy nyeszlett cincogásszerű nyikkanás szakad fel a mellkasomból és szalad ki a számon.
- Á, magadhoz tértél. – jegyzi meg az idegen nő a legnagyobb nyugalommal, majd bal lábával finoman arrébb pöccinti a holttestet, ami engedelmesen arrébb csusszan a padlón.
- Hol tartod az ásót? – teszi hozzá, továbbra is az előbb említett nyugalommal, amit szerintem tőlem szív el, mert én kezdek hót ideg lenni.
Képtelen vagyok szóban választ adni neki, helyette a karomat összevissza lengetve elaktivitizem neki, hogy se normális ásóm sincs, sem olyan, amivel – feltételezéseim szerint – testeket hantolhatnánk el. Előbb a bosszúságot vélem felfedezni az arcvonásain, végül a megértés csillan meg a szemeiben, némi együttérzéssel keveredve.
- Akkor ideje beszereznünk egyet. Öltözz, mucika, a kocsiban várlak. – jelenti ki rövid töprengést követően, azután kiszambázik a bejárati ajtómon.
Úristenmiaszarez?!
Zombiként teszem le a konyhapultra az eddig kezemben szorongatott kávésbögrémet, azután ugyanilyen zombiként az előszobába caplatok, engedelmesen cipőt húzok, a megszokott módon zárom a lakásom ajtaját, bevágódom az anyósülésre.
- Ki a fene vagy és mi a fasz folyik itt? – töröm meg a némakacsaságomat, féloldalasan a nő felé fordulva.
- Nos… először is kösd be a biztonsági öved. Másodszor… -
Ó, te szent szar. Mibe keveredtem?