Hunyorogva bámultam el a barlang bejárata felé. Szinte vakított. Felálltam, kinyújtóztattam a végtagjaimat, majd pár szökkenés után Akanehoz bújtam. Mindig itt volt nekem. Nekünk. Próbáltam beszélni hozzá, de mindig csak értetlenül bámult rám, majd megsimogatta a fejemet, a bundámat. Hozott nekünk enni. Gondoskodott rólunk. Különös démon volt, ez már az első években lejött. Ahogy haladt az idő, ő semmit nem változott. Csak mi. Nyolcan voltunk rókák. Rókaszellemek, vagy rókadémonok, ki minek hív minket. Bár azt hiszem, a legendákban nem volt meghatározva, mennyien létezünk. A valóságban azonban nem lehettünk többen. Ennyien születtünk.
Mikor emberi alakot ölthettünk magunkra, először nagyon idegen volt a számomra. Egy valaminek örültem. Képes voltam végre beszélni Akanéval. Az ember gyerekeknek az első szava az „anya” vagy az „apa”, esetleg a „mama”, de nekem az volt, hogy „köszönöm”. Biztos voltam benne, hogy a démon nélkül is átvészeltük volna a róka éveinket, de megkönnyítette a számunkra. Rengeteget tanultunk az idő alatt, míg gondoskodott rólunk.

A szél felerősödött, a hajamba kapott és az arcom elé fújta azokat. Én pedig élveztem, hogy ezt teszi. Megnyugtató volt az udvaron állni, miközben a szél táncot járt a tincseimmel. Lehunytam a szemem. Éreztem, hogy valaki a pokolba lép. Egy ismeretlen alak, nem démon. De természetfeletti. Talán egy vámpír. Vagy boszorkány. Felpillantottam, majd elindultam kifelé az udvarból. A kaput mágiával nyitottam ki magam előtt. Olyan volt, mint egy önműködő ajtó az emberek világából. Vicces volt végigélni ennyi évet. Láttam, hogyan változik a világ. Egykor még barlangok falaira irkálták az üzeneteiket, ráadásul képek formájában, most pedig elég egy kisebb méretű tégla a kommunikációhoz. Én is tudom, hogy mobilnak hívják! De maga az, hogy mennyit változott a világ. Varázslatos. A mi világunk, az alvilág valahogy mindig ugyanolyan volt. Még az uralkodó sem változott, csak most, néhány évvel ezelőtt érkezett meg Katherine. Nem voltam oda érte, de Arcadius sem lopta be magát a szívembe. Mindig semmibe nézett minket, mintha egyáltalán nem érdekelnénk őt. Talán nem volt tisztában azzal, hogy mi valóban a pokolhoz tartozunk. Ő csak létrehozta azt.
Miközben a gondolataim záporoztak a fejemben, az utam egyenesen a betolakodóhoz vezetett. Már épp elkaptam volna egy varázslattal, mikor a szemem sarkából megpillantottam Arikát.
~ Te is érezted, igaz? ~ Költői kérdés volt, mégis feltettem neki. Bólintott, nem válaszolt másképp, telepatikus úton.
A kapcsolatom vele különös volt. Míg a többi rókadémon szinte a testvérem, ő sosem tartozott ebbe a kategóriába. Egyszerre vonzott a jelenléte és taszított. Jól éreztem magam vele és menekültem volna tőle.
Menekülnöm kellett volna, de az univerzum, mintha ezt mindig megakadályozta volna. A jelen példája is ezt támasztotta alá. Mégis mennyi az esélye annak, hogy az esetek 99%-ban mindig ugyanott vagyunk?