Story from the past

A szűk utcákon csak úgy áradnak a szagok, a felvert por, az emberek bűze, mindenféle állati ürülék. Sarus talpak taposnak egymásra, ahogy igyekeznek a Colosseum felé. Cirkusz és kenyér. Hordszéken hozzák valamelyik római előkelőséget, a tömeg szétválik. Na nem a tisztelet jeleként, hanem az előtte és mögötte haladó fegyveres testőrök hathatós nyomására. A nyomukba eredek, a megfelelő fülekbe kell suttognom, hogy elérjem, amit akarok. Unatkozom, és kell egy kis izgalom. Mi jobb lehet erre, mint háborút kirobbantani egy nagy és erős birodalom berkein belül? Utána már csak hátra kell dőlnöm, és szőlőszemeket dobálnom a számba minden egyes alkalommal, amikor valaki átver, kicselez, leszúr, vagy megmérgez valakit. Ördögtől való szórakozás? Mit vártál egy pokolszülöttétől? Ne legyenek hiú ábrándjaid, az összes nagy birodalom bukásában benne volt és lesz valamelyikünk keze.
Kardok csattogása, halálhörgés; zene füleimnek, de egyelőre még csak a Colosseum porába ömlik a gyönyörű, vörös vér. Mindig is érdekelt, hogy az ember, ez a furcsán rövid életűre szabott teremtmény hogyan működik. Sebezhető, törékeny, halálosan gyenge. Valakit épp tüdőn szúrnak. A közönség felhördül, ahogy térdre rogy, szájából bugyborékolva tör fel a vér. Az éltető erő. A császár tapsol, ajkához emeli a serlegét, és nem tudom nem meglátni a gyönyörű hasonlóságot; mintha a gladiátor vérét inná, a bor lassan átszivárog ajkai közt, le a torkán, egész a gyomráig. Nem tudok ellenállni, a gondolataiba férkőzöm, elültetem benne ezt a szép képet. Figyelem, ahogy eltorzul az arca, kiesik kezéből a serleg és oldalra fordul. Jöhet a következő lépés; a különböző fejekben elvetni a mérgezés gondolatának magvát, és azt, hogy ki állhat a háttérben, és ezzel már útjára is indul a viszály. Még csupán csendes kis szellő, de már látom, micsoda vihar lesz ebből, és én ott leszek majd a közepén, onnan szemlélem, ahogy csapkodnak a villámok, üvölt a szél és felborul a világ rendje. A pusztítás nyomain pedig új élet sarjad majd, amit nevelgetünk, pátyolgatunk, és amikor kitejesedik, romokba dönthetjük azt is. Az élet örök körforgása.

One can never get away

Az egyetlen lény a Föld kerekén, aki ki tud borítani, az Satoru. Olyan végtelen önzőséggel áldották meg, hogy a szőr égnek tud állni a gerincem mentén, amikor épp rókaképű megjelenési formát választok. Amúgy meg a hajamat tépném, de tényleg. Na, én sem vagyok éppen arról híres, hogy bárki érdekeit is a magaméi elé helyezném, de azért időnként beletekintek a jövőbe, hogy bölcsebb döntéseket hozhassak. Csalás? És? A legapróbb változás is beláthatatlan következményekkel járhat, a jövő nem egy fix dolog, folyamatosan változik, formálódik, kavarog. Mint egy megelevenedett impresszionista festmény; Van Gogh Csillagos éj című festménye remek példa. Ha eleget nézed, elkezd mozogni, örvényleni. Na, a jövőbe nézés is ilyen. Ráfókuszálsz, kiragadsz egy képet, de lehet, hogy a következő pillanatban már mást tudnál kiragadni, sőt, biztos.
A lényeg, hogy ez a tökfejű képes az idegeimre menni, ezért néha le kell lépnem mellőle. Ilyenkor felüdülés másokkal körülvenni magam, akár mély lelki sebekben vájkálni, akár apró – vagy kevésbé apró – csínytevéseket elkövetni mások kárára, természetesen. És amint kiéltem magam, csillapodott a vérem, ismét a társam oldalán a helyem.
Vannak ősi erejű kötődések, amiknek nem lehet ellenállni, örökké visszahúz mellé, pedig sokszor megbánom, hogy nem hagytam még ott, hogy boldoguljon egyedül, úgyis pont tojik rá, hogy másokkal mi van. Néha azt érzem, engem is hidegen hagy a jövője, hogy merre tart és követ-e el hibákat, amik végzetesek lehetnek számára. De csak idő kérdése, és újra mellette találom magam, mert mégiscsak egyek vagyunk valahol.