Meglepődtem kissé, de az arcomon nem látszott, hiszen csupán levegőért voltam képes kapkodni. Már amennyire tudtam. Átkozott legyél, Samael. Sosem akartál engem, huh? A kistestvéreket nem akarni kell, hanem elfogadni. Egy könnycsepp akarva, akaratlanul is végigfolyt az arcomon, de hogy ez a fuldoklásnak, az életemért való „könyörgésnek” volt hála, vagy annak, hogy mérhetetlenül nagyot csalódtam Samben, nem tudtam. Talán mindkettő. Vagy egyik sem. Nem számítottam arra, ami ezután következett. Azt hittem, inkább megfojt, de nem, ő egyszerűen, erővel a falhoz vágott. Éreztem a csapódást, átjárta minden porcikámat a fájdalom. Fogalmam sem volt róla, tört-e valami csontom, de jelen pillanatban nem is érdekelt. A földön megtámaszkodtam magam előtt, majd felemeltem a fejem. Fekete tincseim rakoncátlanul lógtak az arcomba. - Nem sajnállak. Egy szóval sem mondtam, hogy sajnálnálak. Maximum szánalmat érzek irántad. De az igazat megvallva, megérdemled, hogy egyedül legyél. S tudod, mit? Gyáva vagy, ha nem ölsz meg. Ez nem energia pazarlás… hanem gyávaság. – Feltápászkodtam lassan a földről. Felszisszentem, ahogy az oldalamra csúsztattam a kezemet. Talán eltört a bordám. - Másrészt, ez az én lakásom is. Nem rúghatsz csak úgy ki. – Nevettem fel kínosan, miközben szabad kezemmel félresöpörtem a tincseket. Ez a helyzet… egyszerre volt nevetséges és elkeserítő. Hová jutottunk? Hova lett a testvéri szeretet? Az összetartozás? Az örökkön-örökké? Még ha soha nem is ígértük meg egymásnak. Én mindig felnéztem Samaelre. Mindig itt voltam neki. Mindig szerettem. De ő képes volt mindent tönkretenni. Mindent eltüntetett az életemből, ami valaha is létezett. Emberek, emlékek, szeretet… semmim sem maradt. Hátrébb léptem, igyekeztem nem hagyni a könnyeimnek, hogy ismét utat törjenek maguknak. Tekintetemmel az övét kerestem. Még mindig dühös voltam rá. A haragom egyáltalán nem párolgott el, de már éreztem mást is az irányába. - Tudod, nem téged sajnállak. Hanem magunkat. Azt, hogy ide jutottunk. – Jegyeztem meg halkan, majd sarkon fordultam. Rászorítottam az oldalamra, ahogy tettem néhány lépést az ajtó felé. A félfában végül megkapaszkodtam és nekidőltem. Mondani akartam valamit még, de nem találtam rá szavakat. A tettek elvégre… helyettünk beszéltek. Megölte Olivert, én ezért rátámadtam, majd ő is az életemre tört, azaz, meg akart ölni. Ebben a történetben már egyikünk sem volt jó, mégis, az én szemszögemből ő maradt a sztori főgonosza.
- Valóban...? - hunyorogva néztem rá, ahogy ecsetelte a sötétségemet. - Sosem akartam ezt Alesea... Se téged, se a vámpírosdit. De ha már ezt dobta a gép... Hiba volna nem élni vele.- lazult el tekintetem, ahogy arcom minden vonása. Mintha teljesen hidegen hagyott volna, hogy a saját húgomtól vonom meg az életető oxigént. Csak néztem a szemeibe, mintha valamit várnék, de a csenden túl semmire sem volt most szükség. Mégis villanásszerűen torzult el arckifejezésem, majd megfeszülő izomzattal csaptam a falnak. Nem érdekelt egy törött borda sem. A haragom minden emberi érzelmet elnyomott. A tenyeremre tekintettem, majd magam elé, ahol a tükörrel találtam szembe magamat. Szemem körül fekete erek futottak végig egészen szem fehéremig, melyet vérvörösre festett. Kék szemem szinte világított a körülvevő sötét színből. Ez a tekintet most rá irányult, de a vámpír arculatot kölcsönző tényezők hamar kámforrá váltak. - Nincs szükségem a sajnálatodra kölyök. Ma is csak azért maradsz életben,mert nem érsz annyit, hogy energiát fektessek a megölésedbe. Szóval ajánlom, hogy takarodj a küszöbön túlra, mielőtt meggondolom magam... - fenyegettem, bár sosem akartam eljutni idáig. Sosem hittem volna, hogy valaha is megtörténik. Hiszen a titkom biztonságban lapult, egészen addig, míg nem el nem csesztem az egészet magam körül. Mindent amit felépítettem. Akkor abban a pillanatban egy cseppet sem bántam. Sőt! Hiszen mindenkinek van egy sötét kívánsága, amit legszívesebben eltemetne a lehető legmélyebb pontra. De a tiéd, és akkor talál meg, amikor a legkevésbé sem számítasz rá. Szeretem Alesea-t és ezen az ég adta világon semmi sem fog változtatni. De ugyanakkor olyan terhet is jelent, amivel nehezen küzdök meg. A felelőssége az én vállamat nyomja. De nem mondhatom meg. Nem tudhat róla. Inkább engem utáljon mint saját magát gyűlölje. S bár Oliver nem volt épp ínyemre, mégsem akartam megölni. Nem láttam értelmét. Más módot találtam volna rá. Jobbat a gyilkosságnál. De van, amikor döntened kell rossz és rossz között. Bár a különbség önkényes mégis van, hogy a következmények közül mindössze egy jöhet szóba. Ha a végeredmény ugyan az is marad, mégsem azonos módon. Elvégre ez a sors relatív, mégis olykor egyirányú utca.
Szavaim úgy tűnt, a kemény páncélján nem jutottak át. De nem is zavart. El akartam tűnni, hogy magam mögött hagyjam őt, a múltam részét. Azt akartam, hogy szenvedjen, még ha most nem is értette meg, mit jelent az, ha a saját testvére gyűlöli. Azonban szavai megállásra késztettek, így nem mozdultam. - Ugyanolyan romlott, mint te? Mintha annyira ismerted volna őt, Sam. – Nevettem idegesen. – Semmit sem tudsz róla. Csak egyszerűen gyűlölted őt, amiért én szerettem. Talán… talán te csak féltékeny voltál rá! – Döntöttem oldalra a fejem, miközben összefontam magam előtt a karjaimat. – Én sosem bántottam volna őt. Ezt nem tudod belém magyarázni, Sam. Már nem manipulálhatsz, ahogyan valószínűleg egész életemben tetted. Elkapta a torkomat, de a szemem sem rezdült. Viszont a szavak… gyűlöltem őket miatta. Tudtam, hogy komolyan gondolja. - Fogd be, Samael. Fogd be a szádat! – Megemeltem a hangom. Meg akartam ütni. Sőt, be akartam tömni a száját valamivel, hogy ne beszéljen így Oliverről. Ha meg is ölte, rendben van, de hogy még a halála után is… így beszéljen róla? Szégyen. Egy csepp szégyenérzete sem volt a bátyámnak. Bátyám? Még mit nem. Ezt a szörnyeteget nem tekintettem már a bátyámnak. A csuklójára fontam az ujjaimat és rászorítottam. Bár tudtam, hogy ő az erősebb, valahogy nem féltem. Azt hiszem, valahol mélyen legbelül az életemnek vége volt akkor, mikor Oliver meghalt. S most, hogy megtudtam, ki ölte meg… az életem maradék része is szilánkokra tört. Nem maradt egyszerűen semmim. Sőt, senkim. Mi értelme lenne küzdeni egy ilyen helyzetben? - Ha megteszed, rosszabb vagy, mint azt eddig a pillanatig gondoltam. – Szűrtem fogaim közt, már ahogy tőlem telt, hiszen egyre jobban szorított. Alig kaptam levegőt. Fuldokoltam. De mégsem igyekeztem eltolni magamtól. Csak fogtam, kapaszkodtam a csuklójába egy kézzel, ahogyan tőlem telt. – Tudod, Sam… mindenkit elmarsz magad mellől. Mindenkit. – Suttogtam. – Én voltam az egyetlen, aki mindig is… mindig melletted volt… s te még arra is képes voltál, hogy engem ellökj… szomorú lehet annyira magányosnak lenni, mint te vagy… - Elkaptam a tekintetét, ha sikerült. Ha megöl, legalább nézze végig az egészet, nem de?
Csak álltam ott csendben. A fülem zúgott, mintha ezernyi apró bogár lengett volna hajthatatlan táncot körülötte. A tekintettem az övébe irányultak. Nem éreztem sem haragot, sem szomorúságot. Csak a talpamat, ahogy a hideg kövön állva nézek mélyen a gesztenyebarna szempárba. Pupilláim kitágulnak, szinte a tudatába hatolok. Talán egy pillanatra, talán másodpercekre, de mégis magára hagyom a gondolataival. Irányítani akartam egy pillanatra. Mint kígyó, mely a vállán tekereg bele suttogni a fülébe, hogy egyszer s mindenkorra feledje el azt, ami ma történt. Feledje el mind azt, amit erről valaha is tudott, és soha, de soha az életben ne higgye el, ha nyilvánvaló bizonyítékba is botlik. Csak fordítson hátat, zárja be az ajtót és gondoljon valami egészen másra. Hisz ő tartja bennem életben azt, ami benne eredendően megvan. A jóság, a szeretet és az emberiesség. Elveszítve őt elveszítem önmagamat is. A maradékot abból, ami egykoron voltam. Gyerekkoromban rajongtam a csoki toráért. A naplementéért és a csillagok bámulásáért. Egy olcsó műanyag távcsővel bámúltam az eget. Persze semmi érdekfeszítőt nem láttam, ha pedig igen, minden bizonnyal a gyermeteg képzeletem szüleménye volt. Mára csak a vér és a fájdalom számít megindítónak. A táplálkozás, a szex és a kínzás. Az utóbbiban Alesea tartott vissza. De ezután fogalmam sincs, hogy mi lesz az ami emberivé tesz. A vöröslő, forró vér által áztatott világos pólón hatalmas lyuk tátongott, a közepén egy kitört szék lába. A fájdalom igenis valós volt. A lüktetés amit éreztem a seb körül. Ahogy minden érintett belsőszervemet felsértette, átszúrta. De valamit mégsem voltam képes elhinni. Hunyorogva néztem magam elé, majd vállam felett pillantottam hátra rá, mintha csak szavai leperegtek volna rólam. Kezem a fadarabra csúszott, majd erősen rámarkolva tépte ki, s engedte a talajra. Felé fordultam. - Oliver, vagy Scott... tudom is én... Mit gondolsz miért kellett meghalnia? - nem, egy pillanatot sem vártam, csak sunyi mosoly húzódott arcomra, mintha csak valóban élvezném azt, ami kettőnk közt folyik. - Mert ugyan olyan romlott vagy, mint én... -vontam fel egyik szemöldökömet oldalra döntve fejemet. - Ha nem én ölöm meg, idővel te teszed meg. Nem, ez nem így volt, mégis éreztem a késztetést, hogy rá akaszthassam a saras kabátomat, csak azért, hogy szenvedjen. Látni akartam, ahogy az életéért könyörög. Ahogy tompa roppanással szakítom át nyaki ütőereit, miként az élet folyik majd le puha bőrén. Meg akartam ölni... Kitörni a nyakát és darabokra tépni. Mert nem mozgatott. Nem érdekelt, hogy mit kéne érezzek. Nem mozgatott semmi sem. Csak a vér és a saját szórakoztatásom. - És ha érdekel...- hunyorogva léptem közelebb hozzá, majd ragadtam meg a nyakánál fogva. - Ha tehetném, újra és újra megtenném. Újra és újra a nyaka köré fonnám az ujjaimat. Egészen addig szorítanám, míg körbe nem foghatnám a gigáját... Már csak azt bánom, hogy nem tuszkoltam le a saját torkán. - ujjaim egyre szorultak nyaka körül, mintha csak a szavaimat rajta igyekezném demonstrálni. Talán egy pillanatra fel merült bennem a gondolat. A hátam mögött hagyhatnám egy életre az életének felelősségét. A hibákat, amiket a nyakamba varr. Az a rengeteg elrabolt idő, amit neki loptam. - Meggondoltam magam Alesea... - préseltem össze ajkaimat, majd a szorítás egyre inkább fojtogatásba ívelt át. - Mi volna ha inkább te halnál meg? - a kérdés olyan természetességgel hangzott el a számból, mintha csak a reggelije iránt érdeklődtem volna. De mégis, úgy éreztem, hogy meg akarom ölni. És az isten se tudta, hogy meddig leszek képes visszatartani azt, amivel belül vívódtam.
Szerettem volna elhitetni vele, hogy valóban megbocsátottam. Hogy valóban elhittem, hogy mindent értem, csakis értem tett. Időt akartam, néhány másodpercet, pillanatot, hogy véghezvihessem ezáltal a tervem. A gyilkosságot, ami bár örökre a lelkemen szárad, valahol mégis megnyugvást hozna a számomra. Megölném a szerelmem gyilkosát. Ezáltal gyilkosság válok tán, de… Scottért megéri. Bármit elviselek érte, az emlékéért, a békéjéért. Avagy a saját lelki békémért cserébe. Láttam a keserűséget a szemeiben. Talán egy pillanatra meg is sajnáltam, ugyanakkor jól tudtam, hogy egy szörnyeteg, aki a „húga boldogságáért” képes minden élő és mozgó embert megölni. Tehát ez a pillanat, a sajnálatom hamar elillant és végül megtettem. Átszúrtam a mellkasát. A szívét akartam elérni, hogy véglegesen megöljem őt, azonban… nem úgy sültek el a dolgok, ahogyan terveztem. Nyeltem egy nagyot. Szinte meg sem érezte, vagy csak nem foglalkozott a fájdalommal. Hátrébb léptem tőle és fejben lepörgettem millióféle végkimenetelét, avagy következményét a tettemnek. Félrefordítottam a fejem, ahogy a vért köpte, majd visszapillantottam rá a szemem sarkából. - Csalódottnak tűnsz, bátyám… - Húzódtak hamis mosolyra az ajkaim. Lehet, félnem kellett volna, sőt, de valamiért… már annyira mindegy volt ez az egész. Ha megöl engem, akkor legalább azzal a bűntudattal kell leélnie az örökkévalóságot, hogy megölte a saját tulajdon húgát. Ha viszont nem teszi, akkor előbb-utóbb én török újra az életére és ezzel tisztában kellett lennie. Kiszedte magából a karót, mire én elhúztam a számat. Talán én csalódottabb voltam, mint ő: hisz életben volt, pedig a halálát akartam. Amit jogosan érdemelt volna ki, megjegyzem. Elkezdett felém jönni, így újabb és újabb lépéseket tettem hátra, mígnem a falnak ütköztem. - Nem, nem rémít meg, Samael. Az rémít meg, hogy egy szörnyeteg vagy, egy gyilkos, egy utolsó kis mocskos állat! – Sziszegtem a szemeibe nézve. – Mindenképpen halottnak kéne lenned! – Tettem hozzá ideges kiabálással. Láttam az ereket megjelenni a szemei körül, de nem féltem. Nem, már nem. - Hidd el, Sam, megteszem! Ha most nem is sikerül, egy napon én akarom elvenni az életed… én, akinek elvetted a boldogságát! Miattad halott Scott! És ki tudja, hány olyan ember, aki fontos volt nekem! Miattad! Soha nem fogok megbocsátani neked… és nem csak utállak, hanem gyűlöllek, tiszta szívemből. És megérdemled. Ne mondd, hogy nem… hisz igazam van! – A karót egy határozott mozdulattal vettem el tőle, miközben mélyen a szemeibe néztem. – Miért, én miféle hibát követtem el, te rohadék? Az, hogy boldog akartam lenni, hiba? Gratulálok akkor! – Nevettem fel idegesen, majd odaléptem. Nem kellett kétszer kérnie, hogy újra belé ne állítsam a karót. Ezúttal viszont szándékosan hibáztam el; a szíve mellé szúrtam a karót, majd hátrébb léptem. Szenvedésre ítéltem gondolatban a bátyámat. Tudnia, hogy életem utolsó pillanatáig, az utolsó lélegzetvételemig gyűlölni fogom, talán nagyobb büntetés neki, mint meghalnia. Elmosolyodtam halványan. - Tudod, mit, Samael? Élj. Élj abban a tudatban, hogy a saját húgod gyűlöl… és hogy sosem bocsát meg. Bár, amilyen szörnyeteg vagy, bizonyára menni fog, igaz? Hidd el, egy napon… valaki mindenért revansot fog venni. Lehet, hogy nem én leszek az. Megtenném, de túl kegyes lennék ezáltal hozzád… én pedig azt akarom, hogy szenvedj. – Nevettem fel újra, miközben hátat fordítottam neki. – Szenvedj az örökkévalóságig, vagy még tovább…
Komótosan mozdult állam felfelé. A szoba csöndjét kongatta fülemben, mi zúgva kattogott, mint az ürességben lebegő falióra. Katt-Katt. Csak hallgattam elnyúló hangját, miképp gondolataim társaságára kárhoztat, hogy egyszer s mindenkorra örök bűntudatra kárhoztasson. Ám az óra, mely ily fájdalomra igyekezett ítélni, nem tudhatta, hogy a bűntudat, melyet fegyvereként használt felettem, évtizedek óta nem hat rám úgy, miképp kellene. S lásd, most itt ülök egy pohár whisky mellett, s mit sem érek el vele. Holott magam is igyekszem bűntudatom társaságává válni, azonban teljes tehetetlenség volt az, mi helyette úrrá lett rajtam. Tehetetlenség, hogy mit egyszer magamnak tudhattam, most teljesen szerte foszlott. Akár a magamba vetett bizalmam. A fájdalom, hogy a testvérem nem ismerhette azt, aki egykoron voltam. Nem ismerhette a szeretet, amit megérdemelt volna. Talán néhány év anyai szeretet, a család öröme, mellyel be kellet érnie. Hiszen mint bátya, mint a szülei gyilkosa, a töredékét sem tudtam, tudom megadni annak, mit valóban megérdemelne. A szavai fülemben csenget, akár egy leküzdhetetlen zúgás. Mint táblán végighúzódó idegesítő csikorgás. Egyszerűen nem hagy magadra és az elméd minden szekundumát felidézi. Minden pillanatát csendeb újraéled. Csak hallgatsz és végigjárja agyadnak minden zugát. A lelkedet darabokra tépi. Újra összerakod, akár egy szétszóródott puzzlet. Darabról darabra, miképp beleilleszkedik formájával a formába, mihez rendeltették. Aztán egy újabb szó s ismét darabokra hullik, mintha csak erővel csapnál rá az asztalra. Nem is. Inkább az asztalt borítanád fel vele együtt. Itt vagy s mégsem. Hiszen az önsajnáltatás magával ragad, hogy ne legyen több, mit magadnak tudhatsz, mint a keserűség. A tükörképed látványa, mely elborzaszt látványának minden pillanatában. Szembesülsz azzal, hogy mivé válhatsz, s hogy mi nem lehetsz soha az életben. Hiszen az akarat ide már édes kevés. Ide valami több kell. Talán együttérzés. Talán a tudat, hogy valaki áll melletted. Azonban az élet, vagy én magam már megvontam magamtól azt, amely a megváltásomat képezné. S hangja egyszeriben lépett ki gondolataimból, hogy önálló akaratával élvén újra szabad szavakkal éljen. Azonban a szavak, melyek hallgattam, egyszerre döbbentettek meg, s akartak megnyugtatni. Remény ébredt bennem, tán egy pillanatra. Azonban az ami történt. Az amit tettem. Az amit ő tett. Amit mondott. Öt perc nem ér fel a megbocsátásig. A tisztánlátásig, mi nem is oly reális, mint aminek ő akarta lefesteni. Mint amit én őszintének akartam hallani a szájából. Mégsem tettem semmit. Csak ültem ott, majd néztem ki a fejemből, mintha csak várnám, mikor bújik ki a nyúl a sötét lyukból, miből leselkedik rám. Azonban gondolataim néha nem igazolja tetteimet. S mint ki bizalmat szavaz szavainak, egyenesedtem ki, majd hagytam poharamat az asztalon. Lepillantottam keserű szemeibe, s csöndben néztem rá, miképp léptei felém közeledtek. S mikor elém értek, rám pillantottak, majd magához öleltek, hogy rideg testemben melegségre leljenek. Talán nem is ő volt, ki melegséget keresett, hanem én. Éles fájdalom volt, mi hátamba nyílalt, hogy kibukjon mellkasomon vöröslő szálkaként. Jól tudtam mi az, mit tett. Jól tudtam mi az mit tervezett. Jól tudtam, mi volt az mi következett. Hiszen tisztában voltam tetteinek céljában. Mégis hagytam, hogy szúrjon. Talán én akartam. Talán valóban véget akartam ennek vetni. S készen álltam arra, hogy végleg magam mögött hagyjak mindent. Hiszen már semmi sem maradt, mi életben tartott volna. Csak a fájdalom. Ahogy ellépett tőlem, riadt szemeibe néztem a kilógó karóval mellkasomban. Köhögve köptem fel a feltörő vért. Kiszaladt a számon, azonban szemeim egy pillanatra csak a csalódottságot tükrözték. A mély csalódottságot, mit iránta éreztem. De ez afféle fájdalom valami mássá alakult. Arcomon a harag jelent meg, s megvető pillantásként irányítottam felé. Kezemet a kiálló darabra helyeztem, majd erősen rámarkolva téptem ki magamból. A vér freccsent. Festette vörösre ruhámat, nyomokban pedig a padlót is. Azonban szavaimmal még továbbra sem éltem. Csak lógattam magam mellett kezemet, benne a vörösre festett szék lábával, mellyel szíven kívánt szúrni. A szemeibe néztem, s igyekeztem tudatába égetni azt, amit most lát. Ugyanakkor magam sem tudtam miképp reagálhatnék. A csalódottság, a fájdalom és a harag járt bennem táncot. Ekkor azonban közelebb léptem hozzá, s egészen addig tettem ezt, míg háta falnak nem ütközött, hogy mélyen arcába hajolva, szemeibe nézhessek közelről. - Tudsz róla. Igaz? Más vagyok. Ez biztosan megrémít! - arcomra nevető sóhajt eresztettem. Ugyanakkor fájdalmamat is kellőképp tükrözte. - Hiszen vért eszek! Élősködő vagyok! Ölök és mészárlok! Nem állíthat meg, csak a nap és a karó! - Sötét erek futottak végig szemeim körül, hogy szemeimet feketére festve megmutassam igazi valómat. Ajkaim közül éles fogaim ereszkedtek ki, ahogy vigyorodtam rá. - Félsz tőlem? Rettegsz húgom? Talán jobban teszed ha megölsz! Hiszen a halálom megnyugvást s biztonságként szolgálhat számodra. De elhibáztad. Mellé. - aljas vigyor húzódott arcomra, majd szinte kígyózni kezdtem vele előtte. - Kapufa! - nevettem el magamat keserűségemben. Azonban arcomról egyszeriben lekerült eddigi mocskolódó vigyorom, s elkomorodva néztem rá, ezúttal félretéve vámpír jegyeimet. - Rendben van, ha utálsz mindenért, amit megtettem. Elvégre eltettem láb alól a herceget fehér lovon. Vámpír vagyok! Ki tudja kit csináltam még ki... Hogy mi műveltem... Így is van. Elkövettem megannyi hibát, de nem én vagyok az egyedüli!. - ezúttal az orra elé nyomtam a véremmel borított karót, mit belém nyomott. - Szóval fogd és... - Ragadtam meg kezét, s hajítottam rá ujjait a karóra. Végül hátráló lépteket tettem, széttárt karokkal, s néztem rá felvont szemöldökkel. - fejezd be amit elkezdtél. - De ahogy rá pillantottam, egyszerűen feldühített a látványa. Hát felemelve hangomat húztam össze szemöldökömet. - Azt mondtam tedd meg! - pillanatok teltek el, mégis türelmetlenül ordítottam rá. - GYERÜNK! ÖLJ MEG! SZÚRD ÁT A SZÍVEM! ÚJRA MEG ÚJRA!... - végül elcsendesültem, majd fájdalmas hangon suttogtam a haragos maszk mögül. - Ha eddig már nem tetted volna meg...
- Ha kiteszem a lábam, mi lesz? Megfenyegetsz? Kiraksz egy táblát, miszerint nem léphetek be ide többet? – Néztem rá egy nagyobb mosollyal, nevetve a könnyeim mögül. – Tudod, nem is tervezek visszajönni hozzád, Samael. Édes, drága, gyilkos, szívtelen, kegyetlen bátyám… felőlem elrohadhatsz egyedül itt, ebben a lakásban. – Tártam ki a karjaimat és mutattam körbe. Undorral beszéltem róla, egyszerűen… hányingerem volt a saját testvéremtől. Még mindig nem fogtam fel ép ésszel, hogy miért tette, amit tett. Mit gondolt, tényleg jót tesz azzal, ha megöli őt? Azt, aki nem szimpatikus neki? Azt, aki szerinte veszélyt jelent rám? De nem jelentett, az istenért! Próbáltam ütni, hogy levezessem rajta a mérgemet, de megállított. Halkan szisszentem az erős fogásra, majd felnéztem rá. A tekintetemben égett a gyűlölet. Sőt, szikrázott. - Nem, Samael. Nem hiszem el rólad, hogy nem bántanál. Ezek után képtelen vagyok neked bármit elhinni és ezt tartsd észben. Meg azt is, hogy semmit sem jelentesz nekem többé… - Ejtettem ki a szavakat, melyekkel a lelkébe gázolhattam. Nem érdekelt, ha fáj neki, ha szenved. Azt akartam, hogy fájjon neki. Habár néhány szó kevésbé fájdalmas, mint maga a tény, hogy ő megölt valakit, ezáltal elveszítve örökre és megmásíthatatlanul valakit. - Honnan tudod, hogy fájdalmat okozott volna?! Talán belelátsz a jövőbe?! Ugyan már, Samael! Megrögzött irányításmániás agy és ez az, ami végül a veszted lesz! Ugyanis engem többé nem irányíthatsz! Sem a körülöttem levőket! Nem ölhetsz meg senkit, Samael! Én foglak téged! Bárkit bántasz ezentúl… számolj azzal, hogy az az utolsó húzásod lesz, bátyám! – Köptem a szavakat, ahogy szikrázó szemeimmel fürkésztem az övét. – Másrészt Cassidyt ne merd a szádra venni. Megijedt attól, amit éreztem iránta és ezért semmi jogod bántani őt vagy azt képzelni, hogy semmit sem jelentettem neki! Ugyan már, Sam! Te sem reagálnál jobban arra, ha egy pasi haverod bevallaná neked, hogy szerelmes beléd! – Idegesen, nevetve túrtam a hajamba. – Komolyan. Én sem tudom, mit képzeltem. Talán, ha nem írom meg neki azt az üzenetet… minden más lenne most. Bár, nem… – Nevettem fel újra, majd a kezemet magam mellé ejtettem. – Hisz mindegy, mi történt! A végén úgyis meghalt volna valaki miattad! Hát nem igaz, bátyám?! – Ordítottam újfent. – Pokollá teszed az életem, pedig pont neked kellene valami egészen mássá, egy egészen jobb hellyé tenni ezt az életet… a bátyám vagy, a vérem… ehelyett tényleg, valóban mindent tönkreteszel… Nyeltem egy nagyot és figyeltem, ahogy tudatosul benne, miszerint gyűlölöm és hogy meg akarom ölni. Tényleg így éreztem és tényleg égett bennem a tettvágy, hogy a kezembe vegyek egy kést és elvágjam a torkát. Ezek a gondolatok viszont megrémítettek. Soha sem voltak ennyire erős, ennyire indulatos érzéseim. Mintha valamiféle vihar tombolt volna bennem. Vagy mintha egy időzített bomba ketyegett volna bennem, ami bármelyik pillanatban elérhette a végét… és robbanhatott. Megállt és a szemembe nézett, ekkor próbáltam újra a fejébe, az emlékeibe, vagy épp gondolataiba nézni. Épp feldolgoztam volna azt, amit láttam, mikor egyszerűen faképnél hagyott. A férfi után pislogtam, majd a hajamba túrva magam elé bámultam. Újabb képek villantak fel… vérrel… ismerős alakokkal. De volt más is… más… Samael nem volt ember. A falig hátráltam, majd nekidőltem, végül a szám elé húztam a kezeimet. Megráztam gyengén a fejem, miközben feldolgoztam az információt. Amikor Damonnel találkoztam, még nem voltam tudatában a vámpírok létezésének. Sőt, a természetfeletti világ is eléggé rejtve volt előttem. De ez már nem volt így. Nos, ha most először láttam volna bele a bátyám fejébe, akkor őrültnek hittem volna magam. Így viszont tisztán tudtam, hogy amit láttam, az a valóság. Samael egy vérszívó szörnyeteg. Damonnal ellentétben ő valóban egy szörnyeteg. Összeszedtem magam, majd az egyik székhez léve letörtem a lábát. Karónak épp megfelelt, így azzal indultam Samael után a konyhába. Feltett szándékom volt megölni, hisz… az istenért! Nem hagyhattam, hogy egy ilyen lény szabadon mászkálhasson tovább, nem igaz?! Az olyanoknak, mint a bátyám… meg kell halniuk. A hátam mögé rejtettem a karót, majd a konyhába lépkedtem. - Samael, figyelj… - Kezdtem halk hangon. – …talán igazad van… túlreagáltam. – Magyaráztam, miközben nyeltem egy aprót. Igyekeztem bűnbánó arcot vágni és így lépkedtem lassan közelebb hozzá. – Tudom, hogy csak jót akarsz nekem. Mindig engem helyezel előtérbe… megvédesz bárkitől. Jó testvér vagy. – Néztem fel rá, majd a szabad, karó nélküli kezemmel átöleltem, ha hagyta. Amennyiben viszonozta, a másik kezem hirtelen lendült, hogy a hátába vághassam a karót, elérve a szívét. Talán én magam sem vagyok különb a bátyámnál. Ez járt a fejemben, mikor megpróbáltam őt megölni.
A hangok egyszeriben elhallgattak a fejemben, mi ezidáig Sea hangján csengtek egyik sötét zugomból a másikba. Csak néztem ki a fejemben, s mintha magával ragadt volna a félelem, s egyszerűen elveszett volna bennem az a jogtalan fölényes viselkedés, mit eddig tanúsítottam húgom felé. Azt hittem, hogy jót teszek azzal, amit teszek, s talán legbelül bántam, de valahogy még magamat is arról győzködtem, hogy jobb nem történhetett Sea-val, mint mikor kitekertem a fiúja nyakát. Csak hallgattam a szavait, ahogy minden erejével azon van, hogy földbe tiporja a szociopata énemet, ezáltal felélessze a lelkiismeretem. Ami hozzáteszem nagyon is itt volt. Mindössze könnyebb ha létezik a fő gonosz. Habár ezidáig ily módon sosem tüntetett ellenem, de hát mit is vártam? Hiszen kitéptem a fehér ló lábait tövestül, és elválasztottam a hercege csigolyáit egymástól. Mi más volna a válasz, mint a sérelmeinek felhozatala? - Nem mehetsz el! Ha kiteszed a küszöbön a lábad, az lesz az utolsó, hogy itt jártál! - fenyegettem őt meg, mintha ezzel bármit is elérhetnék. Ez már nem volt más, mint üres dobálózás. Ismerem persze magamat, hogy természetesen még én rángatnám vissza, ha elmenne. S épp ezért nem félek tenni az ellen, hogy távozzon. Ha kell "beszélek a fejével"... De innen ki nem teszi a lábát. Félre értés pedig ne essék. Eszembe sem jutna elfelejtetni vele azt, hogy a hűn szeretett hímét én gyilkoltam meg, de fájdalmat okozni sem félek. Ütött volna. Csak lendült a kéz, mely bőrömbe süppedve csattant hatalmasat. Legalábbis ő ezt így képzelte el. Én már korántsem kértem az újabb képen nyalásból. Így elkapva csuklóját, szorítottam meg kicsit erősebben, majd löktem neki a kezét, melyet ütni próbált korábban. Válaszul azonnal mellkasomnak tapasztotta tenyereit, hogy hátrébb lökve le tudja vezetni azon haragot, mily oly mélyről táplálta szívét, hogy a legkevésbé sem érdekelte, hogy amiket hozzám vág, komolyan is gondolja e. Persze én magam sem tudhattam, hogy valóban így érez, vagy sem. Sosem voltam az a tipikus mintha báty. - Ugyan Sea!- morrantam fel idegesen, arcomon egy keserű fintorral. - Neked kellene a legjobban tudnod, hogy sosem bántanálak! Nem értettem mi folyik odabent a fejében, de abban biztos voltam, hogy nem lesz kellemes vége. Egyre inkább éreztem, hogy a vadállat, mely bennem lakozik kezdi átvenni az irányítást. A haragom gyűl, a méreg eláraszt. Megfullaszt pillanatnyilag. De ha rászabadítom a szörnyeteget, mely az ágyam alatt lakik, elmenekül, s soha nem fog visszanézni. - Nem érted! Soha nem fogod megérteni!- ordítottam el magamat. - A férfi akit szerettél, csak fájdalmat okozott volna! Elhajít magától, mint a lerágott csontot. Tán a testvére nem épp ezt tette? Levesz a polcról, mint egy befőttes üveget, aztán visszarak ha már nem kellesz! - voltak olyan álmaim, amiket sosem értettem. Attól az álomtól féltettem őt is, amitől magamat is. Ami már velem is megtörtént, habár korántsem vagyok mára tudatában. - Ez kell neked? Erre van szükséged? Hogy kihasználjanak? TE TÚL JÓ VAGY HOZZÁ SEA! - ordítottam az utolsó mondatot az arcába teljes mérgemmel, miközben egy pillanatra könny szökött a szemembe is. Végül hallgatás következett. Hajamba kaptam, erősen rászorítottam fejemre, majd igyekeztem elfojtani azt, mi a legnagyobbat árthat számára. Elfordultam. Tettem néhány ideges kört magam körül, majd a semmiből ököllel belevertem a hófehér falba, melyben az öklöm nyoma maradt meg. Pillanatnyilag az sem érdekelt, hogy kárt teszek a lakásban, ahol élünk, s legkevésbé az, hogy mennyit kell majd kiadni egy kúrva javításra. S ekkor hallatszott el az a gyönge mondat, amelyben a gyűlölete ékesebben csillogott bármely gyémántnál. Ám de fájdalmasabb volt, mint bármely kés, mit valaha szívembe döftek. S miért fájt ez oly annyira? Talán mert ha tudatába kerül annak, hogy mi mindent vettem még el tőle... Ő maga fog végezni velem haragjában. S mi marad számomra? Csak a kesergésem, amit tehetetlenül igyekszek majd magam alá gyűrni. A válaszom a hallgatás volt, ahogy keserű képpel masíroztam előtte. Nem tudtam mit mondhatnék. Erre nincs tökéletes válasz. Igaz van, de arra nem vagyok képes. Nem tudom megtenni. Tehát megálltam, majd ránéztem fájdalmasan. Fogaimat egymásnak préseltem, hogy állkapcsomat feszegetve szöktessek meg egy könnycseppet szememből. Végigfutván arcomon, ajkaim egymásnak feszültek, állam ráncosodni kezdett. Azonban szemeimben a magam iránt érzett sötét gyűlölet égett. Talán úgy teszek, talán elhiszem, hogy elfogadtam a sötétségemet... De valójában sosem sikerült. Minden nap ostoroztam magamat azért, mivé váltam. De változni lehetetlen. Képtelen vagyok rá. A szemeibe néztem néhány pillanatra, miután megálltam a mozgásban. Szinte üzentem neki szemeimmel fájdalmamat, majd egyszerűen elsétáltam mellette heves lépteimmel. A léptek a földszintre vezettek, ahol a konyháig haladtam célirányosan. Társaságomul egy üveg öreg Whisky-t hívtam, mit egy széles pohárba töltöttem. S habár a Whisky-t tán negyedéig sem szoktak tölteni, és most minimum a háromnegyedéig felöntöttem. Ajkaimhoz emeltem, majd belekortyoltam. Alkaromat az Amerikai konyhastílusba beilleszkedő pultra fektettem, majd a magam előtt lévő poharat nézegettem. Hiszen sarokba szorított a saját testvérem. A fegyvere pedig én magam vagyok...
Nem mondanám, hogy túl nagy meglepettséget láttam az arcán. Sőt. Egyáltalán semmit nem láttam az arcán az első pillanatokban. Akkor láttam némi érzelmet kirajzolódni rajta, amikor azt mondtam, azt ordítottam, hogy gyűlölöm őt. De ez is csak pillanatnyi reakció volt, ugyanis rögtön megragadta a karomat, majd ő lökött a falnak. Ellenkezni kezdtem, harciasan támadtam rá vissza, próbálva eltolni magamtól erőszakkal. Hozzám ne érjen egy gyilkos…! Ahogy beszélni kezdet, sőt, meggyőzni arról, mennyire nemes feladat volt megölnie a szerelmemet, újból felcsattantam. - Te őrült vagy! Nem volt rám veszélyes, Samael! Aki veszélyes rám nézve, az Te vagy! Gyűlöllek! Undorodom tőled és nem akarok a közeledben lenni többé! – Ordítottam az arcába, ahogy újból megpróbáltam felpofozni. Ha nem sikerült, akkor löktem rajta egy nagyobbat. A lényeg, hogy érződött a kiakadásom, a haragom, az, hogy minél távolabb akarok tőle lenni. A könnyeim lassan folyni kezdtek, de a harag nem csitult a szívemben. Sőt, egyre inkább fokozódott bennem. A további szavaira összeszorítottam a fogaimat. A könnyeim a padlón koppantak, ahogy végighallgattam minden egyes szavát. Szinte olyan volt, mintha a szívembe döfködne egy késsel. Vagy inkább Ő maga tépné ki a szívem minden egyes szavával. Fájt. Úgy éreztem, egy kicsit sem érdeklem őt. Samael valójában sosem törődött velem, csupán elhitette magával és velem is, hogy ő mennyire jó testvér. Azonban ez nem volt így, mint kiderült. Csak egy őrült, gyilkos, másokat semmibe vevő férfi volt. Nyeltem egy nagyobbat, mielőtt elmosolyodtam volna. - Mondd csak, bátyám… velem is tudnál végezni?! Képes lennél rá?! – Nevetve kérdeztem végül, miközben könnyek áztatták az egész arcomat. Már nem ellenkeztem, nem verekedtem, nem csináltam semmit, csak egyszerre nevettem és sírtam. - Ha igen, akkor tégy egy szívességet és ölj meg… ölj meg, Samael… - Hirtelen a mellkasánál megragadtam a felsőjét és belekapaszkodtam görcsösen. A nevetést abbahagyva kissé elborult arckifejezéssel meredtem rá. A szemeim újra szikrákat szórtak. – Ha nem teszed, én foglak egy napon megölni téged… - Köptem a szavakat, majd elengedtem a felsőjét. – Te voltál a legfontosabb ember az életemben, Samael… a bátyám… de a szeretet, amit irántad éreztem, szertefoszlott. Remélem, képes leszel együtt élni azzal, hogy a húgod megvet téged. – Magyaráztam, miközben újra mosolyra húzódtak az ajkaim. A fejemet gyengén ráztam meg, miközben fel-felrémlettek előttem azok a képek, amiket láttam. Az, ahogyan megölte azt, akit a legjobban szerettem. El akartam lépni tőle, így ha engedte, akkor meg is tettem. Képtelen voltam a közelében lenni, gyűlöltem minden porcikámban. - Ha egy valakit bántottál, mással is megtetted, nem igaz? – Kérdeztem csendesen, miközben megpróbáltam még jobban összerakni a múltunkat. Felé fordulva ráemeltem a tekintetem és ezúttal én magam próbáltam az elméjébe mászni. Ha Damonnál sikerült, véletlenül, akkor ezúttal koncentrációval is mennie kell, nem? Látni akartam, mit tett még Samael. Az erőm azonban még nem volt kiteljesedve, így maximum apró villanásokat láthattam, a kérdés csak az, hogy miféléket.
Eltűnt. Nincs sehol, holott minden lehetséges helyen kerestem már. Zaklatott voltam. Ideges és egyszerűen nem sikerült túl tennem magamat az érzésen, hogy valami nagyobb gonddal kell majd szembenéznem. S bár a kedvenc tollamról kellene most így beszélnem, de sajnálatos módon e szerény személy a húgom volt. Nem fért a fejembe, hogy miért nem szól, ha lelép itthonról. Vagy legalább hív, ha néhány napig nem eszi haza a fene. Ilyenkor legszívesebben ketté törném a mobilomat, és az övét is, hogy nem képes felvenni, vagy felhívni. Egy szaros üzenetet nem képes megejteni, hogy még a végén ne idegesítsem fel annyira magam, hogy kiirtsam a fél várost. Persze az se kellemes, hogy nem tudok bármikor előállni a vacsorával, miután azt se tudom, hogy mikor állít elő. Ha pedig rajtakap, hogy a poharamba vért folyatnak, hát jobbik esetben valami vámpír fanatikusnak néz, vagy pusztán pszichiátriai esetnek. Nem mintha amúgy talán már nem volnék az, emiatt a nagy kimaradása miatt. Fel alá járkáltam a lakásban már néhány napja. Abban reménykedtem, hogy elérek valamit is azzal, hogy a messenger üzeneteit olvasgatom a laptopján. Vagy nyomokat találhatok a lakás zugaiban. Vezetékes telefon mellett. Bárhol, ahol hirtelen leírhat valami címet. S habár egy pillanatra felcsillant a szemem, hogy találtam egy sárga cetlit, de csak az új fodrásza számára leltem rá. Azzal pedig mi fenét tudok kezdeni? Megeszem... Kiköpöm és falra ragasztom. Nem sokat. Épp a fürdőben kutakodtam. Tudtam, hogy amíg el nem tettem láb alól azt az Adam vagy Marcus vagy ki a búbánatos ferde... Szóval azt. Valahogy túl... Nem volt önmaga. Úgy éreztem rossz hatással van rá a fickó, így kitekertem a nyakát, mint egy Fantás flakonnak. És rendben fenn áll a lehetősége annak, hogy nincs igazam, de biztos vagyok abban, hogy nem tévedek. Basszus! A báttya vagyok! Nem tévedek! Igazam van! Igenis szívtak, s ide a rozsdás bökőt, hogy megint betalált valami hasonló haverja, aki miatt beállva hazakullog és ölelgetni fogja a függönyöket, meg a szobanövényeket. Jó. Lehet ez velem történt meg... Régen. Gondolatmenetemet, dobálózásomat a fürdőszobában, egy elnyúló csattanás zavarta meg, mely a bejárat felől jött. Feltételezhetően az ajtó, s mint türelmetlen, kíváncsi, aggódó bátty indultam meg a hang felé. Persze, mikor meghallottam húgom hangját, azonnal összehúztam szemöldökömet. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Persze nem tudtam hova tenni, hiszen a semmiből előállít, ordít... Azt hiszem nekem kellene így ordibálnom a nevét. Szerepcsere... Te... Gyilkos? Magasba szökött szemöldököm, majd végig futott a fejemben, hogy most melyik gyilkosságot kellene bevallanom neki. Melyikre jött rá? Vámpírként sosem volt épp... Humánus az élet. Vagy eszel, vagy megpusztulsz. S persze én ettem. Valahol pedig ezzel el is vész az emberi lényed, tehát miután az első főétkezés megvolt, onnan mindössze annyi marad belőled, amit megtartasz. Annak is talán csak a fele. Az emberi lényed elveszik. Hiszen ismered a tétet. Ismered minden velejáróját. Hát ismertem, s őszintén? Egy fikarcnyit sem bántam. - Mivan? - morrantam fel hunyorogva a már említett kijelentésre, majd persze kérnem sem kellett volna....... És igen. Eljött a pillanat, amikor akkorát kaptam az arcomba, hogy azt hittem 180°os fordulatot vesz a fejem tengelye mentén. Pislogtam mint a hal a szatyorba, miközben a falra meredtem, s próbáltam levinni az amúgy is magas vérmérsékletemet azzal, hogy a fehér falat bámultam néhány másodpercig. Mit ne mondjak. Nem jártam sikerrel. Aztán persze, mint várható volt folytatta a boxmeccset, s mellkasomat öklözve mindössze szűk pillantással figyeltem őt, ahogy testemet taszajtja hátrébb az apróbb lökésekkel, melyeket erővel mér rám. A hátam ezúttal a már korábban említett fehér falnak ütközött. Nézett velem szembe és folytatta, mit eddig. Nem szóltam. Továbbra is hallgattam. Vártam a magam idejére, hogy kiállva magamért egyszer végre igazat is mondhassak a húgomnak. S persze akkor következtek azok a szavak, mikre egy pillanatra elgyengültem. Ellazúlt arckifejezésem, s talán néhány szekundum erejéig is, de döbbenet és kétségbeesés tükröződött arcomról. Rettegtem ettől. S most életében először ki is mondta. Az ő szemszögéből teljesen jogosan is. Talán a jogossága fájt a legjobban. Hogy a kegyelméért kell könyörögnöm... Úgy éreztem nem tudom megtenni. Arcomra ismét a harag költözött, mellyel megragadtam karját, s fordítottam a felálláson. Erősen a falnak taszítva, karját szorítva hajoltam bele az arcába és sziszegtem. - Scott veszélyes volt rád nézve! Nem hagyhattam, hogy a közeledben legyen! De ha ez vigasztal, gyors halált halt. - s persze a csipkelődést ki nem hagytam volna. Csak elhátráltam tőle, majd néztem rá haragos pillantással, mélyen a szemébe nézve. Azokba a könnyes szemekbe, miket én idéztem elő. Miért nem érzem mégsem a megbánást? - Mit akarsz hallani? Hm? - vontam meg a vállamat idegesen, majd emeltem meg államat, lepillantva rá. - HOGY BÁNOM? - kiáltottam el magamat felnevetve egy pillanatra. - Ugyan húgom. El vagy tévedve. Más világban élünk. S amúgy is... Csalódtál volna benne. Inkább köszönd meg, hogy megelőlegeztem neked. Így nem fecsérled fölöslegesen az idődet, fölösleges emberekre. - Mélyen hittem abban, hogy igazam van. Hittem, hogy igenis jó döntést hoztam, s amennyire ebben hittem, legalább annyira a jogosságában is. Nem beszélve a szavaim nagy részéről. Mikről úgy gondoltam, részben biztosan valós. Azonban valahol már csak azt adtam meg neki, amit ő látott bennem.
Képtelen voltam elhinni, hogy igaz lehet. A bátyám valóban egy gyilkos volt! Még mindig túl tisztán emlékeztem arra a napra, amikor megtudtam Scott halálát. És azt a pillanatot sem tudtam kiverni a fejemből, mikor a bátyám végre hazatolta a képét és… láttam. A fejébe láttam hirtelen, és mintha egy filmből kivett jelenet vetült volna elém. Láttam, ahogy kitöri a nyakát. Megölte. Kétség sem fért hozzá, de akkor és ott nem tudtam, mi ez. Hogy amit látok, az maga a valóság. Borzalmas érzés volt szembesülni végül a valósággal. Nem rég találkoztam egy vámpírral, akinek szintén beleláttam a fejébe. Az emlékeibe, az adott pillanatban levő gondolataiba. Akkor esett le minden, akkor raktam össze az apró darabokat a fejemben. A bátyám furcsa viselkedése… egyszerűen nem fért a fejembe. Nem akarja, hogy az egy szem húga boldog legyen? Megöl mindenkit, aki csak a közelembe férkőzik? Miért… miért tesz ezt? Hirtelen úgy éreztem, képes lennék én magam is bántani őt, azért, amit tett. Megölte Scottot! Ezt… ezt egyszerűen nem tudom ép ésszel felfogni! Az autó fék csikorgatva parkolt le a házunk előtt, majd idegesen szálltam ki, az ajtót kegyetlenül becsapva. Elő akartam szedni a bátyámat és kérdőre vonni. Válaszokat, magyarázatot akartam arra, amit tett. Mégis mit… képzel magáról?! Tönkreteszi az egész életem az irányításmániájával! Idegesen a hajamba túrtam, igyekeztem lenyugtatni magam, de remegtem. Az egész testem remeget a bennem felgyülemlő dühtől és kétségbeeséstől. A földre pillantottam, a fejemet lehajtva és úgy gondoltam végig újra a helyzetet. A bátyám gyilkos. Ha szembesítem azzal a ténnyel, miszerint tudok minderről, vajon mihez kezd majd? Annyira óvni próbált eddig, szinte a széltől is védett, de ez túlmegy minden határon. Megráztam a fejem, ahogy felegyenesedtem és kimért, határozott léptekkel indultam a lakás ajtajához. A kulcsot kiszedtem a zsebemből. A zárba illesztettem a kulcsot, elfordítottam, mígnem egy határozott mozdulattal belöktem az ajtót. - Samael! – Emeltem fel a hangom, ahogy átléptem a küszöböt. – Samael! Bátyám! Beszélnünk kell valami fontosról! – Kiabáltam tovább, ahogy egyre beljebb haladtam. Elsőnek a nappaliba indultam, hátha ott találom, de végül a fürdőszoba felől hallottam meg a lépteit. Reflexből fordultam felé, ahogy szikrázó tekintetemmel rámeredtem végül. - Te… te gyilkos! – Szinte köptem a szavakat, ahogy idegesen fürkészni kezdtem őt. Közelebb léptem, majd lendült a kezem és ha nem volt eléggé felkészülve a haragomra, felpofoztam. Nos, nem adtam bele minden dühömet, de azért érezhető volt, hogy nincs túl jó kedvem. – Hogy tehetted?! Hogy voltál képes megölni Scottot?! Miért… miért csináltad?! – A mellkasába bokszoltam. A falnak próbáltam lökni mérgemben és idegességemben. – Tönkreteszed az egész életemet! Gyűlöllek, Samael! Tiszta szívemből gyűlöllek és soha nem fogok megbocsátani neked! Érted?! Soha! – Szinte üvöltöttem. A szemeimben viszont könnyek is megjelentek. Scott miatta halott és ezt rohadt nehéz volt megemésztenem. A tekintetét fürkésztem, megbánás után kutatva, ha egyáltalán rám nézett. Ha nem, akkor csak értetlenül figyeltem őt, miközben hátráltam néhány lépést.
Kezdőlap
|| 
|| 
