Klaus & Hope

A várva várt pillanat. Ez is eljött hát. Őszintén kicsit féltem, hogy majd nem tartja be ígéretét, az elmúlt évek tapasztalataiból merítve, de közben persze bíztam benne, és oly izgatott lettem, mint még soha. Anya óva intett ettől a találkozástól, hisz a Sivár senkit nem kímél, nem véletlenül kerültünk mindannyian oly messze egymástól, de természetesen tisztában vagyunk a rizikóval, és őszintén? Nekem ennyit megér. Muszáj magamhoz ölelnem őt, személyesen, szemtől szembe látnom. Örülök annak, hogy van mellette valaki, aki vigyáz rá, Camit mindig kedveltem ilyen szempontból, és emlékszem, velem is gondoskodó volt. Talán a legjobb hatással van apára, ezért reménykedem csak abban, hogy már jó útra tért, hogy már nem látom majd azt, amit akkor, akkor egyszer...
Az ágyban forgolódtam, csak nagyon kevés időt tudtam aludni éjjel. Izgatottan lestem telefonomat, minden apró rezzenésre felkaptam a fejem. Nem tudtam, hol találkozunk, nem tudtam mikor ér ide, de mintha megéreztem volna a pillanatot. Korán elmentem futni, valahogyan el kellett terelnem a gondolataimat a helyzetről, az energiám kicsapongott, belül forrongtam. A hideg zuhany igazán jól esett utána, a szekrényem előtt állva viszont nem tudtam, miben is mehetnék. Csodálatos rendetlenséget hagyva magam után végül egy egyszerű farmert és csinos toppot vettem fel, hajamat kiengedve, simára fésülve hagytam. Mire elkészültem, a telefonom végre jelzett, én pedig összeszorult gyomorral olvastam el az üzenetet, a helyszín nevével és ugyan nyelnem kellett egy nagyot, mert el sem hittem, hogy végre itt az idő... de hamar felkaptam a cuccom és már futottam is, siettem, ahogy a lábamból kifért.
Mielőtt a templom romjaihoz értem volna, kifújtam magam. Mély levegőt vettem, a friss szellő jólesően csapott bele az arcomba, kicsit enyhítve a forróságot ami kitörni készült belőlem. Már éreztem, hogy közel vagyok, éreztem a Sivár húzását, akármennyire is próbáltam elnyomni, de a legegyszerűbb dolog amit tehettem, hogy nem vettem figyelembe. Aprón felsóhajtottam, a szívem már a torkomban dobogott az izgatottságtól, de tovább indultam, hisz az időnk csak fogy, és nekem minden egyes percet ki kell használnom vele, amíg megtehetem. Elsőre háttal volt nekem, de nem rejtettem el lépteimet. Közelebb siettem, mire már ő is felém fordult. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy arcán megpillantottam az érzelmeket, amik az enyémekkel azonosak voltak, kevés hiányzott, hogy elsírjam magam. Visszatartottam, de sietős léptekkel indultam el felé, utána pedig gondolkodás nélkül a karjaiba vetettem magam.
- Apa... - Suttogtam a mellkasába. Olyan jó volt érezni az illatát, megérinteni őt és tényleg, szinte el sem hittem, hogy megtörtént és eljött hozzám. Nekem a család a mindenem, ők a legfontosabbak az életemben... és a hiányuk pótolhatatlan. - Eljöttél. Tényleg itt vagy! - Végre. Kicsit elnevetem magam, miközben a szemébe nézek és mélyen magamba szívom ezt a pillanatot, megőrzöm ezt az emléket.

soksok ● daddy <3
●●

Daphne & Theo

I know I'm alive, but I feel like I've died

Megmosolyogtatott Theo válasza, avagy tanácsa. Egyértelműen ez lett volna a helyes döntés, és ha lehetőségem nyílt volna rá, én is inkább megszöktem volna, és egyből Kirk után mentem volna, de Wes nagyon rövid pórázon tartott, meggátolva engem abban, hogy szökésen agyalhassak. Elvégre, ha nem megyek hozzá vissza azelőtt, hogy a megszabott idő letelne, akkor meghalok, végérvényesen. Igaz, hogy sokszor megfordult a fejemben, hogy még a halál is jobb lenne az állandó szenvedésnél, de mivel még volt miért küzdenem, ezért nem adtam fel. Nem érdekelt, hogy mennyi kínt kell még kibírnom ehhez, de tudtam, hogy valahol vár rám is a fény az út végén, és hogy a fájdalom el fog múlni.
- Örültem a találkozásnak, Theo, és remélem, hogy ha van még rá esély, akkor kibékülsz a bátyáddal – tettem még hozzá, ahogy azt figyeltem, hogy elhagyja a templom romjait, és megindul hazafelé. Még sokáig hallgattam a távolodó lépteinek a zaját, és csak akkor fordultam vissza a munkám felé, amikor ismét teljes csend telepedett rám.
Hirtelen fullasztónak éreztem a magányt, ami megcsapott, talán most tudatosult bennem úgy igazán először, hogy mennyire, de mennyire egyedül voltam. Kirk mellett soha nem éreztem ezt, hisz ő mindig ott volt velem, még a börtönben sem éreztem ezt, mert ott pedig valami más kötötte le a figyelmemet, illetve mert Enzo ott volt a szomszédos cellában, és sokszor beszélgettünk – már amikor volt elég erőnk hozzá. Most azonban, hogy Theo is elment, rájöttem, hogy mennyire szomorú is valójában az, hogy Kirken kívül nem volt egy barátom sem, akire számíthattam volna.
Mindenesetre inkább igyekeztem elnyomni magamban ezeket az érzéseket, meg a feltörni kívánkozó könnyeimet is, és inkább az előttem lévő feladatokra koncentráltam. A véremmel felírtam egy rövidke üzenetet Kirk számára, amivel jeleztem neki, hogy életben vagyok, csak fogva tartanak McKinleyben. Ennél több információt nem tudtam volna átadni neki, reméltem, hogy ennyiből is megérti, hogy mit kell tennie. Bár, Kirkről volt szó, úgyhogy biztosan nem hagyott volna magamra.
Mivel egy bonyolult varázslatról volt szó, így nem sikerült elsőre, de aztán, ha minden igaz volt, akkor sikerült átküldenem neki az üzenetemet. Egy fáradt sóhaj szökött ki az ajkaim közül, ahogy csak fogtam magamat, és elfeküdtem a hideg kövön, miközben a plafont kezdtem el bámulni. Nem volt semmi dolgom, semmi feladatom, amivel leköthettem volna magam, úgyhogy csak a gondolatok kergették egymást a fejemben, míg el nem nyomott az álom.
A maradék két napot azzal töltöttem, hogy vámpírokat csináljak Wes kísérleteihez, elvégre ezzel a feladattal bíztak meg, és nem jártam volna túl jól, ha üres kézzel tértem volna vissza hozzájuk. Nem örültem túlzottan annak, hogy így még több embert kellett kitennem nemcsak a vámpírlét kínjainak, de még az Augustine társaság kínzásainak is, de szemet hunytam efelett, mert így képes voltam kapcsolatba lépni Kirkkel, így már nem maradt vissza más, csak az, hogy várjak arra a lehetőségre, hogy kijuthassak innen.

465 words ◆ Köszöntem a kört <3 ◆ credit

Daphne & Theo

I know I'm alive, but I feel like I've died

Csak biccentettem egy aprót a válaszára, mind arra, hogy bosszúként értelmezi annak a gyereknek a megölését, és arra is, hogy nem érthetem meg a testvéréhez fűződő viszonyát, mert ez tényleg így volt. Azonban én nem az a fajta személy voltam, aki elkezdte volna neki magyarázni, hogy a testvéri kötelék mennyire fontos, és hogy ne hagyja elveszni. Nyilván nem véletlenül alakultak úgy a dolgaik, ahogy, meg egyébként is, én és ő teljesen más szituációban voltunk. Én egész életemben nem számíthattam másra Kirken kívül, így az volt a természetes, hogy bármit megtennék érte. Kirk mindig mellettem állt, ahogy én is mindig mellette fogok, nem számít, mi történjék.
Csak szórakozott mosollyal az arcomon bólintottam egyetértően arra, hogy az én életem sem egyszerű, bár ez a fogalom még mindig nem takarta le teljesen, hogy valójában mennyire is nehéz volt nekem mindig is, és még most is. Ha csak arra gondoltam, hogy pár napon belül önszántamból vissza kell mennem az Augustine börtönbe, fájdalom és rettegés költözött a csontjaimba, de igyekeztem ezeket az érzéseket elnyomni magam, és általuk felvértezni magam az elkövetkező kínokra, amik ki tudja, hogy mikor fognak véget érni. Csak remélni tudtam, hogy nem sokára.
Nem reagáltam semmit a következő megjegyzésére, nem láttam értelmét annak, hogy elkezdjem neki magyarázni még jobban a dolgokat. Úgyhogy miután válaszoltam a kérdésére, ismét hozzáláttam a varázsláshoz. Pár másodpercig kellett csak mondanom a varázslatot ahhoz, hogy a vérem elkezdjen folyni annak a városnak az irányába, ahol Kirk tartózkodott. Amint megérkezett a céljához, kinyitottam a szemeimet, és egy pillantást vetve a térképre tudomásul vettem a helyiség nevét, miközben igyekeztem azt jól az elmémbe vésni. Theo ekkor szólalt meg ismét.
- Csak te – vetettem rá egy pillantást a szemem sarkából, miközben elkezdtem a következő varázslathoz szükséges hozzávalókat összekészíteni azzal a céllal, hogy küldjek Kirknek valamilyen üzenetet. – Nekem tökéletesen megfelel itt, mivel nincs máshova mennem. De még mindig jobb itt, mint ahol eddig voltam – rántottam egyet a vállamon, de ez igaz volt. Ez a templom rom még mindig jobb volt, mint az a kis cella, ahol évtizedek óta raboskodtam, és ahol lehetséges, hogy még néhány évtizedig raboskodnom kell. Ahhoz képest, itt lenni felért egy luxusszállóval.

353 words ◆ ◆ credit

Daphne & Theo

I know I'm alive, but I feel like I've died

Érdeklődve hallgattam Theo szavait, s habár nem volt valami szívderítő a története, de nem is ítélkeztem felette. Nyilván nem volt jó ötlet részegen autóba ülni, és hogy lehetett volna több eszük is ennél, de ez már a múlt volt, amin nem lehetett változtatni. A hosszú évek során, amióta éltem, ez volt az egyik dolog, amit nagyon megtanultam: nem számít, hogy mit cselekszek, hogy az jó-e vagy rossz, el kell fogadnom, mert az már a múlté, és nem lehet rajta változtatni. Ehelyett sokkal fontosabb az, hogy előre nézzek, a jelennel és a jövővel foglalkozzak, mert azok felett volt még befolyásom, és ha leragadok a már elmúlt eseményekben, akkor azoknak végzetes következményei lehetnek. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha megölök valakit, akkor az emiatt jó dolog lesz, mert nem. Éppen csak meg kell birkóznia mindenkinek a bűntudatával.
Ahogy Theo a története végére ért, csak bólintottam egy aprót, ezzel jelezve, hogy felfogtam a szavait, de különösebben nem tudtam, mit reagálhatnék neki. Nyilván nem kért a sajnálkozásból, de vállon veregetni sem tudtam a tetteiért. Nem volt jogom ítélkezni felette, még akkor sem, amikor azt mondta, hogy nem bánja, hogy így alakult az egész.
- Egyfajta bosszúnak érzed? – kérdeztem vissza továbbra is érdeklődve, de a hangomban nem volt semmilyen lenézés, gúny vagy bármi hasonló negatív töltet, ami azt a hatást keltette volna, hogy mennyire nem helyeslem ezt a magatartását Theonak. Elvégre, én vagyok az utolsó, aki megmondhatná bárkinek, hogy mi a helyes, és mi nem. – Érdekes egyébként, hogy te mennyire gyűlölőd a bátyádat. Nyilván megvan az oka, amiért így viszonyulsz hozzá, de én elképzelni se tudom, hogy akár egy kicsit is haragudjak a sajátomra. Tény, hogy mi ikrek vagyunk, így az alapkapcsolatunk is sokkal szorosabb volt, ami aztán csak tovább erősödött az évek folyamán. Képes lennék érte megtenni bármit. Viszont volt egy húgom is. Vele már koránt sem ápoltam ilyen jó kapcsolatot, és… a családi örökség miatt teljesen kifordult önmagából, ami végül tragédiák hosszú láncolatává formálódott. De ez egy nagyon hosszú történet, és szerintem csak untatnálak vele – legyintettem egyet nem törődőmül, miközben igyekeztem elnyomni magamban a szívem sajgását. Már nagyon hiányzott a bátyám, és frusztrált voltam amiatt, hogy elképzelésem sem volt, hogy mi volt vele.
Hálás mosolyt küldtem Theo felé, amikor kijelentette, hogy nem ítél el azért, amiket tettem. Természetesen nem ütött volna különösebben szíven, ha azt mondja, szörnyeteg vagyok, mert valamilyen szinten az voltam, ezzel én is tisztában voltam. De az azért jól esett, ahogy hozzáállt ehhez az egészhez. Talán segített ez némileg abban nekem is, hogy kevésbé nézzek magamra szörnyként.
- Nos, igen, ebben egyetértek. Persze nem jelenti azt, hogy jó az, amit tettem, de az egész világ romlott, amiben egy elv van csak érvényben: az erős életben marad, a gyenge elpusztul. És az, hogy ez milyen eszközzel történik, az már nem számít. Maga a világ az, ami szörnyeket csinál az emberekből, aminek nem kellene így lennie, de így van… - magyaráztam Theonak, bár gyanítottam, hogy a felére sem figyelt. Fiatal volt még ő, nem látott annyit, amennyit én, nem tapasztalt meg annyi borzalmat, mint én, és mi Kirkkel tagadhatatlanul mindig nyakig gázoltunk a mocsokban.
Persze Theo nem értette, hogyan lehetek egyszerre vámpír és boszorkány is, úgyhogy halvány mosollyal az arcomon kezdtem el magyarázni neki.
- Alapjáraton nem volna lehetséges. Amikor egy boszorkány vámpírrá válik, elveszíti a mágiát, azonban van a boszorkányoknak egy kicsi, nagyon ritka csoportja. Ők nem képesek varázsolni maguktól, hanem csak elszívni képesek azt vagy egy másik boszorkányból, vagy bármilyen természetfeletti lényből. Így ha egy ilyen boszorkányból lesz vámpír, akkor ő képes lesz varázsolni immáron önerőből, a vámpírságából táplálkozva úgymond – feleltem, remélve, hogy ez elég érthető volt a számára is, majd ahogy a mondandóm végéhez közeledtem, ismét visszafordultam a térkép felé, hogy újra hozzá lássak a varázsláshoz. Megint megvágtam a kezemet, rácsöpögtettem a térképre azt. Amennyiben Theonak volt még hirtelen valami kérdése vagy hozzáfűzni valója az elhangzottakhoz, akkor arra még feleltem. Abban az esetben azonban, ha nem jött rögtön válasz tőle, kényelmesen elhelyezkedtem a földön, és ismét kántálni kezdtem a varázsigét, Kirkre koncentrálva.

664 words ◆  remélem elfogadható ◆ credit

Daphne & Theo

I know I'm alive, but I feel like I've died

- A furcsa nem elég kifejező az én történetemre, Theo, és hidd el, nem az tart vissza attól, hogy meséljek neked magamról, hogy nem akarok róla beszélni, egyszerűen… Nem vagyok benne biztos, hogy te mennyire jársz jól azzal, ha többet megtudsz rólam… - próbáltam meg jobban megértetni vele, hogy miért vonakodtam annyira attól, hogy a múltamról meséljek neki, bár… jobban belegondolva talán mégis benne volt a pakliban az is, hogy nem akartam róla beszélni. Nem feltétlenül azért, mert sok szörnyűséget követtem el életem során, egyszerűen nem tanultam meg, milyen érzés az, amikor az embernek van egy barátja, egy olyan személy, akivel nem köti össze a vér, és bármit megoszthat vele. Nekem a bátyám volt mindig is a mindenem, testvér és legjobb barát volt egyben, és a sok meneküléssel töltött évszázad során nem engedhettem meg magamnak azt, hogy bárkihez is kötődni kezdjek. Egyrészt azért, mert ezzel ő is veszélybe került volna, és nem akartam még egy ilyen „gyengepontot” a saját életembe sem, másrészt pedig azért, mert elég időm sem volt ahhoz, hogy bárkit ilyen mélységekben megismerjek. Folyton mozgásban kellett lennünk Kirkkel, nem állhattunk meg egy városban pár napnál tovább. Emiatt pedig belém rögzült a titokzatosság, és az, hogy ne meséljek magamról senkinek.
Azon mindenesetre nem lepődtem meg, hogy nem sikerült megijesztenem Theot a szavaimmal, igazából, az lett volna a megdöbbentő, ha sikerült volna. Mert nem épp annak a típusnak nézett ki, aki ilyen könnyedén elriadt volna bármitől, főleg, ha annak nem érzi a súlyát, és sajnos, ez volt most a baj. Ő nem ismerte az unokahúgaim generációját, ő nem tudta, milyen sok szörnyűséget követtek el azért, hogy elkapjanak minket, és hogy mi milyen sok szörnyűséget követtünk el azért, hogy életben maradjunk. Bár, azt azért elismertem én is, hogy engem nagy valószínűséggel most nem kerestek, hisz már jó ötven éve annak, hogy az Augustine társaság börtönében raboskodtam, és biztos voltam abban, hogy én ennyivel lekerültem az üldözöttek listájáról, így Theo valószínűleg bajban nem lehet. Bár, én sokkal nyugodtabb ettől nem lettem, hiszen még mindig ott volt Kirk, aki miatt aggódhattam…
Míg azon töprengtem, hogy beszéljek-e vagy sem, és ha igen, akkor hol kezdjem el a mesét, amikor Theo megelőzött, és ő kezdett el mesélni. Érdeklődően hallgattam a szavait, még ha azok nem is voltak éppen túl örömteliek. A mondatának a kezdetére azonban keserédes mosolyra húzódtak ajkaim, hisz szerintem én sokkal több embert öltem meg, mint ő, és tettem sokkal szörnyűbb dolgokat. Nem vagyok rájuk büszke, hisz ki lenne, ugyanakkor ha visszapörgethetném az időt, akkor megtenném újra, mert minden döntést azért hoztam meg, hogy a bátyám életben maradjon, függetlenül attól, hogy mennyire kellett belegázolnom a mocsokba érte.
- Ezzel aktiváltad a vérfarkas átkot? – kérdeztem, bár a válasz elég egyértelmű volt. – És? Ki volt az a gyerek? Ismerted, vagy egy idegen volt? Hogy történt egyáltalán? – kezdtem el faggatózni, mert érdekeltek a részletek is, és ha már felajánlotta, hogy mesél ő is, akkor miért kellett volna visszautasítanom? Egyébként is volt még bőven időnk együtt addig, amíg az eső el nem áll, a varázslat befejezése pedig még ráért egy kicsit. – Tudod… én sok mindenkit megöltem már életem során. Nem vagyok rá büszke, hisz nem kedvtelésből tettem, de az okaim nem változtatnak azon, hogy hidegvérrel gyilkoltam akkor, ha szükség volt rá. Nem tartom magam feltétlen emiatt rossz embernek, hisz a helyemben mindenki ugyanígy cselekedett volna, de attól még… nem tölt el örömmel, ha visszagondolok a múltra. Már az áldozataim arcára és számára sem emlékszem, olyan sok idő telt már el… Azt hiszem, most bűnhődők mindezért… – magyaráztam elgondolkodva már kissé, a tekintetem is a messzeségbe révedt, már nem Theo arcát néztem, hanem egy rövid időre a múltba mentem vissza. De aztán rájöttem, hogy Theo valószínűleg semmit nem értett abból, amit itt zagyváltam neki, úgyhogy csak beletörődő sóhaj hagyta el az ajkaimat, ahogy ismét a nem messze lévő fiúra néztem.
- Gondolom, a legjobban az foglalkoztat, hogy mi is vagyok én pontosan. Boszorkány, mint mondtam, azonban nem csak az. Vámpír is vagyok egyben – vallottam be, és hogy alátámasszam a szavaimat, hagytam, hogy az erek megjelenjek a szemeim körül, de csak épphogy egy picit. – Ezért gyógyult be olyan gyorsan a sérülésem – tettem még hozzá, majd azon kezdtem el gondolkozni, hogy mit meséljek neki, vagy mi érdekelhetné. Nem mintha olyan érdekfeszítő lett volna az életem története a számára, úgyhogy nem igazán tudtam, mit volna még érdemes mondanom. – Nem tudom, mit akarsz megtudni rólam, szóval lehet inkább kérdezhetnél arról, ami érdekel vagy nem értesz velem kapcsolatban – feleltem, majd várakozóan néztem rá, várva a reakcióira és a következő kérdéseire.  

746 words ◆  remélem elfogadható ◆ credit