"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Talán reményt kellett volna adnia Jeffersonnak az, hogy végre valaki látja – de azt hiszem, teljesen másképpen élte meg. Talán csak ekkor fogta fel igazán, hogy ő nincs jelen a mi síkunkon. Szellem. Félig halott, félig élő – és fogalmam sem volt arról, mi játszódhat le benne. Csak sejtéseim voltak, elgondolásaim, teóriáim… de egyet biztosan tudtam. Mellette akarok lenni, hogy segítsek neki visszajutni. Hisz vissza tud jönni, nem? A szavai szíven ütöttek. Nem tudtam volna megmondani, miért, de nagyon nem tetszett, ahogy vélekedett önmagáról. - Ne beszélj butaságokat, légyszíves… vissza kell térned. És akkor lesz szerencsénk, ha tényleg visszajössz – Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy ő annyira rossz ember. Kételkedtem ebben ugyanis. Csupán ő látta magát valamiért menthetetlenül rossznak és érdekelt, miért, de nem volt itt az ideje, hogy faggatózásba kezdjek. Ezzel ráértem később is, mikor kissé nyugodtabb ő is. Elgondolkodtam a szavain. Jobban mondva nem csak a szavain, hanem azon, hogy mennyire mély érzésű ez a srác. És mennyire nem érdemelte meg, hogy az történjen vele, ami. - Ez esetben Te ne add fel, Jefferson – Néztem rá végül egy mosollyal. Érdekes volt, hogy ő próbált engem nyugtatni, mikor ő volt nagyobb bajban. Ezért is volt igazam: mély érzésű volt. Olyasvalaki, aki szerintem mindig a másikat helyezte előtérbe. Nem pedig önmagát. Pedig őszintén? Talán nem ártott volna, ha néha önzőn viselkedik. A kérdésre félrenéztem, majd vissza és gyengén megráztam a fejem. - Nem, vagyis úgy konkrétan nem ütött meg, mint ahogy gondolod… - Feltűrtem a karom a ruhát. Szorítás nyomai voltak láthatóak rajta. – Ennyiben egyelőre kimerül az, amit ő művel – Nagyot nyeltem, majd a fiúra néztem, aki eléggé hevessé vált. – Hé, Jeff… hagyd, ezt… ezt túlélem, tényleg! – Nem akartam, hogy miattam aggódjon, még ennél is jobban. Meghasadt a szívem, ahogy megállás nélkül sírt. Az idegesített a legjobban, hogy semmit sem tehettem érte, azon túl, hogy itt voltam, vele. De mintha ez is kevés lett volna. Mintha nem számított volna semmi. Mégis próbáltam a szavaimmal elérni őt, hogy figyeljen rám, higgyen nekem: én vele leszek és segítek, ahogyan tőlem telik. A könnyeimet törölgettem, hisz nem akartam, hogy lássa. - Nem számít New York. Nincs igazán otthonom ott… nincsenek barátaim sem. Nem köt oda igazából semmi – Magyaráztam és ez volt az igazság. Annyira belemerültem a suliba és a munkába, hogy pénzt sikerüljön szereznem, meg tudjak élni, hogy semmi másra nem maradt időm, sem lehetőségem. – Nem teszel tönkre semmit. Az, hogy segítek neked, az célt ad az életemnek, jó? Fogd fel így – Mosolyogtam. Szerettem volna tényleg megnyugtatni őt. Ahogy végre ő is elmosolyodott, kezdtem megnyugodni. S habár nem érhettem hozzá, mégis tettem egy simogató mozdulatot a fejénél, hátha a szellő eléri őt, ha én nem is. Aztán ledöbbentem a szavain. Jobban mondva teljesen zavarba hozott. - Eddig senki sem dicsért meg… - Jegyeztem meg halkan. Jólesett a bókja, túlságosan is. Nem tudom, miért, de ahogy egyre többet beszélgettünk, még ha nem is túl mélyen, úgy éreztem, egyre jobban kedvelem őt. Az, hogy ő is elvörösödött, megnyugtató tény volt; ő is zavarban volt. - Mondtam már, nem zavarsz! – Akkor aggódnám halálra magam, ha nem jönne velem. Ahogy majdnem hozzám ért, figyeltem a mozdulatát, aztán nagyot nyeltem és ránéztem. A szavakra bólintottam egy aprót és feltápászkodtam, majd visszanéztem a fiúra, aki ekkor épp a nevét nézte a sírkövön. Elgondolkodva figyeltem néhány pillanatig, mielőtt megszólaltam volna. – Hamarosan ez már nem lesz itt, Jefferson… élni fogsz, újra – Fázósan húztam össze magamat újra, de mosolyogtam, amennyiben rám figyelt. Még nem tudtam, mit fogok tenni érte, de abban biztos voltam, hogy bármit megteszek, hogy segítsek. Talán ez annak volt köszönhető, ami voltam; de talán a jellemem amúgy sem lett volna más, ha nem guardiannak születek. Ha Jefferson jött, akkor elindultam kifelé a temetőből.
Az ember eléggé sok mindent elvár az élettől; reményt, hitet, áldást, s szerencsét.. viszont a ridegnek ható valóságban pusztán csak szenvedést nyújt eme jelenlét a számunkra. Mérhetetlen fájdalmat okoz, kegyetlenül a földbe tipor és eközben szórakozottan a képünkbe röhög, mintha nem lenne más dolga, mintsem, hogy első sorból élvezhesse a gyötrelmünk. Annyi mindent megéltem már ezalatt a röpke időintervallum alatt; elvesztést, kínzást, halál közeli állapotokat, s míg más javában éli a fiatalságának utolsó éveit, addig nekem túl korán, sőt már-már hamar fel kellett e világhoz nőni. Elvették a gyerekkoromat, megölték az álmaimat, szétszedték apró darabokra a sorsomat.. Voltak idők, amikor egyáltalán nem kívántam lélegezni, ekként örömmel kergettem a végzetem, mint egyféle utolsó momentumot. De aztán... aztán valami mindig itt tartott; egy segítő kéz, egy barát, egy örömteli pillanat.. Igen, e perc nyomán sincs ez másként, hisz', ha ő maga nem lenne mellettem, akkor én minden bizonnyal tutira megőrülnék menten. A magány pedzegetése valójából nem épp' a legjobb időtöltés, főleg, ha mindezt egyedül kell átvészelned egy kivetült szellemi formában. Ámbár, még mindig jobb, mintha mondjuk.. semmivé foszlottál volna az éterben, nem igaz?! Szóval adjunk hálát az égnek, amiért ily' kegyes volt.. jah, nem! Igazából szemétség ez a részéről, ugyanis megfoszt mindentől és egyaránt mindenkitől, ami... ami kicsit sem fair. Én nem akarom, miszerint egyesek miattam szenvedjenek, vagy, miként a halálom okán sírjanak. Bár nem, mintha annyi személynek számítottam volna, de... de Theodore voltaképp' nem ezt érdemelte. Sokkal többet kaphatna; boldogságot, örömet, vigaszt, míg ehelyett... valamit, avagy valakit folyton elveszít. Tehát a rendeltetés játszmája e látszatban koránt sem igazságos. Jólestek a nekem szánt szavak, ám nem voltam képes rájuk reagálni. Egyrészt talán, mert sokkolt ez az információ, hiszen még alig ismert.. Másrészt meg, ahogy próbált megérinteni, én... én.. inkább ne is kísérelte volna meg. Nem akartam, hogy valóságként hasson az, miszerint nem is létezem, vagyis de, csak nem úgy, hanem így és... Egészen mélyen fújom ki a levegőt, vagy csak imitálom ezt a fránya jelenséget, mert már a franc se tudja, viszont... szükségem van erre. Emberibbnek hat az, hogy elhiszem egy másodpercre, miszerint képes vagyok lélegezni, avagy, hogy doboghat a szívem, holott konkrétan... igen, tudom, hogy más irányítja a testem és azzal is tisztábban vagyok, miként ez az egész csak merő önámítás. Azonban kell ez az érzés; ez a csalfa kis hamisság. Lassan bólintok rá végül a bocsánatkérésre, mintsem feloldozásra, így nézve magam elé merengve. Talán, egyszer majd' képes leszek megbékélni a jelenlegi helyzettel, ám, most ez esetben teljességgel megőrjít a létezés ezen apropója. Nincsen semmiféle fizikai kontaktus, csak szellemi kivetülés ábrázolása, amit se megérinteni, se megfogni, se... Igyekszem nem gyötörni önmagam, elfogadni a szituációt és ezzel a továbblépés útjára terelni a szálakat, azonban nem sikerül teljesíteni eme célt, ugyanis rágódom a történteken. Fáj az élet meglétének hiánya, s szenvedek e kínzó lét poklába zárva. - A világ legkönnyebb dolga ezt mondani, pedig számtalan bűnt követtem el. - Szinte suttogom a kiejtett szavakat. - Míg az öcséd, Tom... koránt sem ismeri a valós személyiségjegyeimet, de ne aggódj.. ha szerencsénk van, akkor vissza se térek. - Egyre halkabbá válok, ahogy keserű hanglejtéssel formálom meg a kimondott dolgokat. Valahol mélyen fájt a realitás beismerése, mert ezáltal búcsút kellett volna vennem tőlük, míg erre a tényre nem álltam készen. Az, miként elengedjek mindenkit, főként úgy, hogy... hogy normálisan el sem köszönhetek; egyszerűen olyan lenne, mintha e minutumban kitépnék a szívemet -, halálos záró végszó gyanánt. - Sajnálom azt, miként az életed teljesen más irányt vett... - Néztem el egy kósza pillanatig az ég felé. - ...azonban a sors nem kegyes, Ashley. Ott csap le ránk, ahol neki tetszik és ott tesz egy által keresztbe, ahol nem is számítunk rá, de nekünk.. nekünk küzdenünk kell, oké? Muszáj, mert, ha feladjuk, akkor ő győzött és ezt... ezt nem hagyhatjuk. Ígérem neked, hogy minden jobb lesz. Együtt megoldjuk! - Biztatóan intézem felé a mondatok kellegeit, ekként remélvén, hogy nemcsak őt, de némileg magamat is sikerül csitítanom. A lelkem, akár a háborgó tenger, s ha ezt.. ezt nem nyomom el, akkor előbb, vagy utóbb, de bele fogok őrülni ebbe a közérzetbe. - Ezzel most azt akarod kifejezni... bántott téged? - Vonom fel finoman a szemöldökömet, miközben a tekintetemben csillan valamiféle szintű őrület. - Mondd azt, hogy nem tette meg... - Sziszegem némileg dühösebben, mintsem, ahogy azt szeretném. - Egy kretén, idióta, vadbarom az ilyen.. akinek nem jár más jutalom; csak a szenvedés, avagy jobbik esetben a halál faktuma. - Motyogom feszülten, s alig kivehető érthetőséggel. Bár ebben a kivitelezésben nem sokat érnék egy élő ember ellen, de, ha egyszer visszatérek és az az alak hozzá mert érni a lányhoz, akkor Istenre esküszöm, hogy megkeserüli még azt a napot is, amikor megszületett a tulajdon anyja által. Egy bizonyos pont után már teljesen eldönthetetlenné vált, miszerint tényleg sírok és ezek valódi könnyek-e, amelyek alá hullanak a sírkő felületére, avagy csak víziók, amik hasonlítanak az eredetire. S midőn képes voltam ilyen szinten bekeverni ezzel önmagam; már nem foglalkoztatott igazán a megoldás feladványa. Csupán zokogtam, feküdve a jéghideg kövön és eközben imádkoztam; igen, azért, miként élhessek. - Ezt nem kérhetem tőled, Ashley.. - Remegve beszélek hozzá, mialatt feltekintek rá. - ..nem lenne igazságos veled szemben, hiszen New York az otthonod; ott van az életed, én meg egy átkozott szellem vagyok, aki él és mégsem. - Komolyan magyarázom neki, így próbálva elnyomni a remegést, a sírást és egybevéve a gyengeségemet is. Nem engedhetem meg, miszerint az élete legnagyobb hibáját kövesse el! - Ne tedd ezt pusztán miattam, hisz' nem akarom tönkretenni a jövődet! - Árnyalatnyi suttogással közlöm az észrevételem, azonban érződik benne a kesernyés hamisság, ugyanis mindennél jobban vágyom arra, miként maradjon és ne hagyjon itt. Micsoda' képmutatás is ez tőlem! - Túl kedves vagy velem. - Jegyzem meg félszegen, ahogy halványan mosolygok rá, így fordulva felé és támaszodva meg a könyökömmel a sírkő felületén. - Túlontúl is az vagy. - Mérem végig a lányt azután a bizonyos mozdulat után, amitől még a lélegzetem is elakadna, ha tudna. - Nem is értem a miértjét, hisz' gyönyörű vagy. Ki az az idióta, aki nem veszi ezt észre? - Picit hangosabban gondolkozom a kelleténél, s mire ez leesik, addigra már jócskán végig mondtam az egészet. - Oh, hogy mekkora egy barom vagy, Jefferson... - Nyelek egyet eme elmélkedésre, majdan lassan félrenézek, aztán vissza rá némileg elvörösödve, amiből remélem semmit sem lát a sötétben. - Követlek téged oda, feltéve, ha nem zavarlak. - Ejtek meg egy apró mosolyt, így szemrevételezve a didergését. - Ashley, te... - Az egyik kezemmel óvatosan hozzáérnék, de a mozdulat pár centire tőle abbamarad. - ...nem akarom, hogy megfázz.. - Suttogom aggódva, magam mellé ejtve a karomat. - ...gyere, menjünk! - Ülök fel finoman, mialatt a vésésre - azaz a nevemre - szegeződik az íriszeim tükre. Újra és újra elolvasom a feliratot, eközben jól tudva azt, hogy csak egy üres koporsót temettek el, hiszen a testem Zack Reed-nél van. Oh, igen, ez igazából... lehetne úgymond egy kiindulópont.
Ahogy figyelemmel követtem a mozdulatait, s egyaránt a szavait, valahogy… egy pillanatra megpróbáltam a helyébe képzelni magam. Ekkor tudatosult bennem, hogy a számára talán tényleg „angyal” vagyok. Egy olyan ember, egy olyasféle „csoda”, amire nem számított és mégis létezik… megjelent. Jobban mondva ő jelent meg a számomra, bármennyire is tűnt abszurdnak ez az egész. Mély levegőt vettem, majd a szavai nyomán elhúztam a számat. Nem reménykedni, elfogadni… kezelni az egyedüllétet. Ez, még akkor is, ha nem úgy, mint a számára, de nekem is ismerős érzés volt. Hiszen sosem éreztem magamat igazán otthon a családom közelében – egyedül voltam. Thomas is jobban kereste apánk figyelmét, tehát én… csak úgy voltam. Néha nem értettem, miért nem lázadok a szüleink ellen, vagy úgy… bármi ellen. - Jefferson… ugyan már, én… ha tudtam volna, hogy itt leszel, sokkal hamarabb jöttem volna. S ezt nem csak úgy mondom – Tettem hozzá komolyan. Hiba volt, hogy megpróbáltam megérinteni; tudtam, hogy nem fogom tudni megérinteni, mégsem hallgattam a belső hangra. Néha könnyebb megemészteni valamit, amit biztosan tudunk, mint kételyek közt vergődni, nem? Figyeltem őt és azon gondolkodtam, hogy vajon Ő maga mit gondolhat. Próbáltam csitítani, sikertelenül. - Nem akartalak felkavarni, ne haragudj… - Suttogtam szinte, de nem tudtam, a szavaim eljutnak-e hozzá, vagy hogy van-e értelme bárminek is. Szavakon, mondatokon törtem a fejemet, de megtörte a csendet és kicsit le is taglózott vele. Megnyugtató? Persze, néhányan már mondták ezt, de nem így, mint ő… Rámosolyogtam. Igazából erre nem volt ennél jobb válasz; örültem, hogy ha csak egy kicsit is, de segíthettem neki. Ha már… egyelőre többet nem tehettem. A válaszára némileg értetlenül kezdtem őt figyelni. Nem akartam megkérdőjelezni, hiszen ő maga tudhatta csak, mit miért tett, de úgy gondoltam… Thomas elmondásai alapján, hogy a drog egyfajta menekülés volt a számára. Valami… valami szerelmi bánat miatt. Tehát… a magány miatt. De talán csak az én gondolataim voltak túlbonyolítva. - Szerintem nem az számít, mit tettél, vagy mit nem… a legfontosabb, hogy mint teszel Ma, Jefferson. Az öcsém… az öcsém elmondásai alapján nem vagy rossz ember. Ő sem akart volna neked segíteni, ha annak tartott volna… - Próbáltam meggyőzni, de csak rajta múlt, hogy mit gondol. Bárhogyan is volt, úgy éreztem, hogy túlságosan is ostorozza magát. Gyengén megráztam a fejemet, a földre pillantva lopva, aztán vissza rá. - Szépnek szép, de… nem én választottam. Nem az én döntésem volt, hogy ott tanuljak, távol a családomtól – Vallottam be neki, majd nagyot nyeltem. A kérdésre, majd az ezt követő szavakra meglepettség ült ki az arcomra. A befejezetlen mondatára pedig elhúztam a számat. Tudtam, hogy mire gondol. Illetve sejtettem, avagy mondhatnám úgyis, hogy nem volt nehéz kiegészítenem. - Nem panaszkodok az oktatásra, a kórház viszont már egészen más téma. Az egyik… vezető orvos ugyanis… - Elhallgattam, majd némi gondolkodás után folytattam. - …szeret kikezdeni a fiatalokkal. Nem egy gyakornok ment már át máshová miatta – Meséltem, bár magam sem tudtam, pontosan miért. Aztán némi töprengés után megint megszólaltam. – Sajnálom, hogy… másképp alakult az életed. Jó lett volna együtt dolgozni – Halványan, mégis keserűen mosolyogtam rá. Szerettem volna azt mondani, hogy egy nap majd valóra válhat ez a kósza álomkép… hogy mindez valóssá válhat, de halott volt. Ez pedig, még így, hogy csak most kezdtem megismerni valamelyest, vagy talán pont azért; még fájt is. Egyszerűen a szívem összeszorult ettől az egész helyzettől. Úgy éreztem, hogy túl sok ez nekem. Főleg a könnyeit figyelve. Annyira utáltam az egész helyzetet, azt, hogy nem érinthettem meg… pedig a karjaimba vontam volna, hogy megnyugtathassam. Előtte térdeltem, s habár nem érhettem hozzá, éreztetni akartam, hogy itt vagyok. De ez kevésnek bizonyult. - Hé… nézd, én… figyelj rám, Jefferson! – Szinte olyan volt, mintha a szavaim nem érték volna őt el. Nem hallotta, hogy segíteni akarok neki… hogy ki akarok találni valamit vele és megoldani a helyzetét. Szerettem volna visszahozni őt a valóságba. – Itt leszek, Jefferson… sehová sem megyek, oké? Nem megyek vissza New Yorkba, amíg… amíg vissza nem jössz Te ide… - Közben odamásztam mellé a sírkőre. Ha valaki most erre járt volna, gyaníthatóan őrültnek néz; de ebbe nem gondoltam bele és voltaképpen nem is érdekelt. – Tss, itt vagyok… - Suttogtam ezúttal. Percekig szinte meg sem szólalt, én pedig magammal küszködtem és azzal, hogy én ne sírjam el magam. De végül a könnyek győztek és néhány lefolyt az arcomon. Ám mikor a hátára fordult, sietősen letöröltem őket. Értetlenül figyeltem a kérdés hallatán, vagyis… jobban mondva, ami a továbbiakat illeti. - Barátom…? – Felnevettem akaratlanul is, majd ledőltem mellé a hideg kőre. Tényleg hideg volt és fázósan húztam össze magamat mellette. – Nincs senkim és… már mondtam, nem? – Ezúttal komolyan néztem rá. – Mellettem lehetsz… és addig így is lesz, míg ki nem találunk valamit. Csak adj időt… hogy utánajárjak ennek a témának. – Sosem volt dolgom szellemekkel, de reméltem, hogy valamiféle anyagot találok róluk. Bár a legjobb ötletnek még mindig egy boszorkány felkeresését tartottam és úgy voltam vele, hogy előbb-utóbb tényleg keresek egyet. Még ha nem is érhettem hozzá, úgy tettem, mintha mégis; a fejéhez húztam a kezem és tettem egy simogató mozdulatot felé; ha más nem is, a szellő talán még őt is megérinthette. De csak talán. - Gyere haza velem, rendben? – Bár jelenleg az otthont az a ház jelentette, ahol nem láttak szívesen. Azon kezdtem kattogni, hogy sürgősen saját lakás után kell néznem és… mivel pénzem nem sok volt, így arra jutottam, hogy Thomastól fogok kölcsönkérni. – Holnap pedig felhívom a sulit… és átkéretem magamat ide. Vagy halasztok egy évet… - Vállat vontam, miközben összehúztam magamat kissé. Fáztam. De nem volt kedvem megmozdulni, csak figyeltem Jeffersont magam mellett. Még csillogtak a szemeim a könnyektől; de nekem ez nem tűnt fel.
Eleinte olyan volt ez az egész, mintha csupán csak elment volna az eszem, ugyanis képtelenségnek tűnt realizálni, miszerint beszélhetek vele, vagy, hogy... egyáltalán láthat engem. Az őrültség határát súrolta a valóság megléte, s ahogy már önmagában is lehetetlenség a létezésem, épp' oly szinten taglózott le az, miként ezt nemcsak beképzelem. Itt állt velem szemben és szót válthatunk lazán akármiről, sőt igazából.. mindezt anélkül, hogy akadályokba ütköztünk volna. Nem okozott kellemetlenséget a szellemi mivoltom, s nem is kellett egymagamban morfondíroznom azon, hogy.. hogy ki lehet ez a nő. Feltehetek kérdéseket, kaphatok válaszokat, magyarázatot és... ennyi idő elteltével.. most először érzem azt, miképp' nem fullaszt meg az elhagyatottság fogalma. Volt velem valaki, aki... Ez voltaképpen többet jelentett bárminél, amit az eddigi életem során valaha is kaptam. Így azt hiszem koránt sem csoda az, hogy angyalként emlegetem őt, hisz' számomra a személye, vagy csak már maga a jelenléte felért egy... egy varázslattal. - Tudod... - Nyelek egy nagyobbat, még mielőtt folytatnám az elmélkedésemet. - ...egy idő után teljesen hozzászoksz. Nem keresel miérteket, nem reménykedsz feleslegesen és elfogadod azt, ami van... Megtanulod kezelni az egyedülléttel járó jelenségeket, s bár láthatsz másokat, de ők.. ők téged nem. - Hajtom le a fejemet egy pillanatra. - De végre itt vagy; Te és... - Halvány mosolyt öltök. - ...kimentesz ebből a reménytelen helyzetből. Végre van, amiért... élhetek, s ez... ez nekem sokat ér. - Szinte suttogom az utolsó szavakat, ahogy aggódva igyekszem elkerülni az elkövetkezendő eseménysort. Egyrészt talán azért, mert ez egy újabb fájdalmi pont, másrészt meg... ott van az a kegyetlen faktum, miként ezzel értelmet nyerhet az egész és.. én ezt nem akarom. Hiszen nem óhajtok csak egy ábrándkép lenni, amire rátekinthet olykor, avagy... nem kívánom azt, miszerint megkérdőjelezze a létezésemet. Viszont mégis megtette; megpróbálta és én... nem gátolhattam meg ebben. A mozdulata még a 'nem létező' vért is megfagyasztotta bennem, ugyanis így... Hirtelen váltam zaklatottá a másodpercek töredéke nyomán, s bár csitítani akart a megszólalásával, ám ez nem vált be, ugyanis sokként éltem át a történést. Hisz, ha... ha most elmegy... itt hagyva engem, akkor... én... Szinte bele se mertem gondolni eme felvetésbe. - Megnyugtató a jelenléted. - Vallom be egészen halkan, ahogy a mogyoróbarna íriszeit fürkészem, mialatt egy egészen más témánál kötünk ki. Nem mondom azt, miszerint büszke vagyok önmagamra, vagy arra, amiket művelni véltem, de még... még mindig sokkal jobb volt, mintsem az őrület, amelynek a következtében, például; megöltem a tulajdon családom. - Ez kedves, de... - Villantok egy halványabb mosolyt. - ...nem a magány miatt tettem azt, amit. Inkább csak a buli, az önfeledt szórakozás és... a múltbeli tetteim súlyának eredménye ez. Egykor' olyan dolgokat csináltam, amikre kicsit sem vagyok... - Fújom ki a tüdőmben tartott levegőt, miután elakad a hangom, ami... pusztán képletes cselekvés, hisz' bárki keresztül nyúlhat rajtam, így voltaképpen oxigén se kell a számomra. - Viszont kénytelen vagyok ezt tenni, mert csupán Én tehetek róla. Nem más, nem te, hanem... Én és ez... az, hogy... - Remeg a hangom, s egy által nem sok tart vissza attól, miként elsírjam önmagam, de mégis erőt veszek a személyem felett és elnyomom e késztetést. - Csak említés szinten kerültél szóba, mint testvér, mint képzett ápoló és mint... - Elharapom végül a mondat végét, ekként be sem fejezve a lényeget. - New York?! Szép város, legalábbis képről annak tűnik. - Nevetek fel halkan. - És egyébként jó az oktatás? - Nézek rá mosolyogva, most először sokkal boldogabban, mintsem eddig. - Régebben orvos szerettem volna lenni, ezáltal megmentve mások életét... - Rázom meg a fejemet. - ...de azóta sok minden változott, sőt sosem... - ...jártam iskolába. Nem mondhattam ki; egyszerűen hülyének titulált volna, ami ugyan való igaz volt, de... Könnyes szemekkel bámultam magam elé, némileg elfordítva tőle a fejemet, hiszen nem akartam, hogy ezt lássa.. Viszont mindenféle igyekezetem ellenére is elém térdelt és rám nézett, ezzel szemrevételezve a gyengeségemet. - Tudom, tudom azt, miként most... most itt vagy velem és... - Küszködök a szavakkal és egyaránt a sírással. - ...de meddig? Vissza kell majd menned New York-ba, mert téged odaköt az életed, én meg.. - Még inkább zokogtam. - ...nem akarok örökké... - Elfeküdtem a saját síromon és úgy sírtam tovább fájdalmasan, miközben egyetlen szóra sem figyeltem. Egyszerűen nem érdekelt semmi; csak az, hogy... hogy újfent a magány telepszik rám és ezt valójából nem akartam. - Egyszerűen nincs remény a számomra, nincs életem és te sem leszel itt végig... - Dünnyögök, alig érthetően, míg percekkel később a hátamra fordulok és a sötétkék égre tekintek. - Nagy kérés volna a részemről, ha... ha ma éjszaka melletted szeretnék lenni? Ígérem, nem zavarlak... sem téged... sem a barátodat, csak... - Kisírt szemekkel nézek fel rá. - ...a társaságodra vágyom; a közelségedre és ne értsd félre, kérlek, de most szükségem van erre. - Teszem még hozzá kiegészítés gyanánt, ahogy a gyönyörű lányt figyelem csillogó íriszekkel.
Valóságos volt és mégsem. Nehezen tudtam eldönteni, mi az pontosan, amit látok… és ahogy egyre inkább felfogtam, valami különös, szívbemarkoló érzés is elfogott. Nem tartottam magamat angyalnak. Ki is mondtam volna, de egyszerűen nem tudtam elmenni amellett, hogy láttam végigfolyni az arcán azt a könnycseppet. A szívem összeszorult a látványra, főként akkor, mikor rám nézett a csillogó szemeivel. Nyelnem kellett egy nagyot, hogy meg tudjak szólalni. - El sem tudom képzelni, hogy… hogy milyen érzés lehet ez… Neked – Szinte csak suttogásra voltam képes. Ismét nyeltem egyet, majd mély levegőt vettem. Meg akartam érinteni, de a szavai és minden más is az utamban állt; a levegőt érintettem, nem pedig őt. Olyan volt, mintha nem lenne itt, de… de nagyon is itt volt. Láttam. Létezett. Ez… ez kész őrület. - Tss… sajnálom. – Fogalmam sincs, miért kezdtem csitítgatni. Talán csak nem akartam felkavarni a jelenlétemmel, a tetteimmel. Nem akartam rosszat azzal, hogy meg akartam érinteni. Csak… csak biztosra menni. S láttam is rajta, hogy némileg zaklatott azért, amit tenni próbáltam. De az angyalra… én csak… csak… A kezem először a testem mellett landolt, majd inkább magam elé húztam, megfogva a balommal. Tördelni kezdtem némileg az ujjaimat. Még mindig nem fogtam fel, hogy Jeffersont látom. Sőt, hallom… Halványan elmosolyodtam, mégis keserűen. Akárhonnan néztem, ez a helyzet, amibe csöppentünk, borzasztó volt. - Én is örülök neki, Jefferson. – Nem akartam elmondani neki, hogy mégis honnan ismertem, de valahogy úgy éreztem, nincs más választásom. Viszont, ahogy visszakérdezett, jobban mondva befejezte az elkezdett mondatomat, nagyot nyeltem. Csak bólintottam egy aprót, de a továbbiakra értetlenül ráncoltam a homlokomat. - Hé, várj egy kicsit… sosem gondoltam rólad rosszat. Hidd el. Nem… nem tartottalak szánalmasnak, csak magányosnak. – Vallottam be őszintén, át sem gondolva a szavaimat. Ha akkor magányos volt, akkor most… most hogyan érezhette magát? Én sem lehetnék ennél hülyébb, hogy ilyeneket mondok neki. Hallgattam őt és érződött a hangjából, hogy tényleg nem büszke arra, amit tett, sőt, talán szégyelli is magát miatta… legalábbis előttem. – Ne okold magad, kérlek… - Én magam is elhúztam a számat, de ahogy közölte, hogy az öcsém megemlített néhányszor, elkerekedtek a szemeim. Olyan hihetetlen volt ebbe belegondolni, sőt, nem is értettem. Nagyot nyeltem. - Meglep, hogy beszélt rólam… remélem, semmi rosszat nem mondott, bár, ez talán mindegy is – Felnevettem kínosan, majd félrenéztem. – És igen, nővér. Már gyakorlaton vagyok New Yorkban, jó messze innen… - Ezúttal én néztem fel az égre, de csak néhány pillanatra csupán. – Nem láttak itt szívesen, az a helyzet – Vállat vontam. Úgy mondtam ezeket, mintha a világon egyáltalán nem számítana, de számított. Rosszul esett, ahogyan bántak velem, de mégsem haragudtam rájuk. Egyszerűen elfogadtam, de ettől még magányos voltam. Mindig. Ahogy ellépett mellettem, egyből utána fordultam. Attól féltem, hogy elmegy, esetleg egyik pillanatról a másikra eltűnik, holott még… még nem akartam, hogy ez történjen. Segíteni akartam neki valahogy és ehhez tudnom kellett, mi történt vele. Tudnom kellett, hogy egyáltalán… tudok-e segíteni neki. Végül beszélni kezdett és én csendben hallgattam. Figyeltem, hogyan térdel a sírköve mellé és ez a kép… a hideg futkosott tőle a hátamon. Annyira irreális volt az összkép és annyira… felkavaró. De amit mondott, talán még a látványnál is bizarabb volt. - Nem haltál meg? – Nagyot nyeltem. Oda akartam menni hozzá, de a lábaim nem mozdultak. Ismét elhallgattam, hogy beszélhessen. Ezúttal pedig nem a süket füleknek beszélt, hanem nekem, aki hallhatta őt. Biztos voltam benne, hogy ez sokat jelent most neki. Közbe akartam szólni. Igen, akartam. Azt akartam mondani, hogy ha a teste még „él” és másnál van… akkor van remény arra, hogy visszatérhessen. Hogy élhessen. De az utolsó szavai egyszerűen kizökkentettek. - Nem, Jeff… én… én itt vagyok veled, hallod? – A könnyek láttán úgy éreztem, én is elsírom magamat, de végül csak mellé térdeltem. Nem próbáltam hozzáérni, nem próbáltam semmi egyebet tenni, csak a közelében lenni. – Itt vagyok melletted, rendben? Nem vagy egyedül… nem leszel egyedül. És… és figyelj… kitalálunk valamit. – Nagyot nyeltem, a szemeim csillogni kezdtek. – Tudom, hogy nehéz, de találunk megoldást. Ha a tested nem veszett el… ha nem halott, akkor van remény, nem? – Mély levegőt vettem, majd a kezére pillantottam. Annyira… meg akartam érinteni, de tudtam, hogy lehetetlen. Pedig legszívesebben nem csak a kezét fogtam volna meg, hanem egyszerűen magamhoz öleltem volna, hogy érezze, nincs egyedül többé. Hiszen biztos voltam benne, hogy amíg nem segítek neki, nem megyek sehová. Szüksége volt rám… legalábbis ebben akartam hinni. Minden okkal történik, nem? Okkal találkozunk emberekkel, okkal távolodunk el másoktól, tehát… nem véletlenül találkoztam vele. Nem ok nélkül vagyok Én az egyetlen, aki látom Őt. – Talán egy boszorkány segíthet… nem? Most már itt vagyok, hogy beszéljek helyetted… és cselekedjek. – Suttogtam, miközben visszapillantottam az arcára, majd a szemébe; már ha sikerült elkapnom a pillantását.
Néhány másodpercig a sírkőn heverő rózsát figyelem, mintha ezáltal választ kaphatnék az összes kérdésemre. S míg az elmémben felötlő tematikák elárasztanak, addig gyakorlatilag bele sem gondolok abba, miként e lánynak is pont ugyanolyan felkavaró lehet az érzés, mintsem a számomra. Itt állok előtte, miközben ő a síromra hozott virágot megemlékezés gyanánt, sőt.. előtűntem a semmiből és rögvest neki estem; azt mondván... nem is létezem, s bár nem hazudtam, viszont... nem gondoltam arra, hogy ez hogyan is érintheti őt lelkiekben. Meg se köszöntem azt sem, miszerint vette a fáradtságot és értem... miattam itt van. Talán ő az egyetlen, aki... aki ennyi idő után; láthat és... és egyáltalán hozzám szólhat. Valahol mélyen még örültem is a társaságának, hisz' immár nem kellett tovább egyedül lennem, avagy végre volt valaki, akivel beszélhetem. S mialatt ezen szösszenet átfut a fejemben, egy könnycsepp folyik le az arcomon. Azon nyomban le is törlöm, s bár a számára kicsit sem valós, de nekem... nekem ez egy kegyetlenül fájó pont, ami erősen a mellkasomba hasít, sőt.. mélyen a szívembe vájja önmagát. - Annak kell lenned... - Suttogom könnyektől csillogó tekintet kíséretében. - ...legalábbis a számomra az vagy, hisz' hónapok óta te vagy az egyetlen valós személy, akinek mondhatok bármit, s aki látja azt, hogy... - Némileg megremeg a hangom, ahogy képtelen vagyok folytatni a megkezdett szakaszt. Egyszerűen még most sem fogtam fel ezt az egészet... azt, hogy ő és én... mi... S igen, hihetném azt, miszerint megőrültem, vagy, hogy... lehetetlenség, de mégis itt volt valaki, aki képes volt életet lehelni belém, s aki elérte azt, miként ne vesszek el végtelen a magány tengerében. Úgy érzem... jelenleg ő az én reményem és egyben egyetlen kiutam ebből a kaotikus káoszból, amelybe a rideg realitás összértéke sodort. - Kérlek... - Hátrálnék, ha tudnék, s ha a fa a hátamnál tovább engedne, viszont kelletlenül ütközöm a törzsének, ahogy ő maga meg sem tud fogni... igen, pontosan ezt akartam elkerülni, ugyanis innentől kezdve egyértelmű, miszerint... nem vagyok több, mintsem egy kósza lélek. Nyelek egy nagyobbat, ahogy a lány keze után pillantok, ami akaratlanul is visszaeshet mellé és... Remegve fújom ki a tüdőmben tartott levegőt, ekként hajtva le a fejemet, mintsem, aki... szégyelli önmagát és azt, ami.. - Igazából örülök neki, hogy... - Óvatosan emelem vissza az íriszeimet rá, ekként fürkészve a gyönyörű mogyoróbarna szempárt. - ...itt vagy és... és látsz engem. - Rámosolygok halványan, miközben késztetést érzek arra, miként magamhoz öleljem őt, de ez... ez teljességgel kizárt; már csak abból kiindulva, miszerint meg se érinthetjük egymást. Bár bevallom, hogy baromi jólesne... - Mert... ki voltam ütve, ugye?! - Szinte suttogom, ahogy az ég felé emelem a fejemet, s ezzel a sötét palást peremére nézek. - Nem lehettem valami gyönyörű látvány... sőt mondhatni szánalmasnak vélhettél, amiért egy ilyen fiatal srác, mint én... ennyire hanyag módon bánt önmagával, s hogy őszinte legyek, nos... nem vagyok büszke erre. - Nyalom meg a kiszáradt ajkamat, így pillantva rá. - Szóval azt hiszem... remekül bemutatkoztam akkor a számodra. - Öltök az arcomra egy kínos mosolyt, ahogy végül elhúzom a szám. - Egyébként néhányszor egy-egy beszélgetés alkalmával megemlített téged, Ashley, persze nem azt mondom, hogy részletekbe menően, viszont nem vagy a számomra teljesen ismeretlen.. míg a szakmád... vagyis nővérnek tanulsz, nem igaz? - Vonom fel enyhén a szemöldökömet, így oldva a kettőnk közt kialakulni készülő feszültséget. De a további szavai nyomán, vagyis inkább kérdései okán még a vér is megfagy bennem. - Én... - Elakad a hangom, ahogy ellépek mellette. - Ez egy bonyolult történet, amelyben megannyi értelmetlennek tűnő részlet szerepel, s mégis... - Megrázom enyhén a fejemet, ahogy a sírom mellé érek. - ...úgy érzem nem valós. Pedig... átéltem, Ashley. - Letérdelek a sírkövem elé, ahogy az ujjaimat végig futtatom a nevem felületén. - Igazából nem haltam meg... sőt még szerintem koporsó sincs a földbe temetve. - Nevetek fel halkan. - Ugyanis a testemet más birtokolja és így... ugyan létezhetek... csak mivel összekötötte valakivel magát, vagyis a lelkét, nos nem fértünk meg egy testben és.. itt vagyok. Jobb, mintha el lennék nyomva, de olyan... olyan egyedül érzem önmagam, Ash... - Ülök le a hófehér kőre, ahogy könnyeket ejtek. S lám csak micsoda.... szánalom vagyok.
Szinte nem hittem a szememnek. Valóban őt látom? Vagy csak ideképzelem, mert… mert pont az ő sírját látogattam meg? Netán valami új képesség az, ami így üti fel a fejét nálam? Kizártnak tartottam. Egyszerűen nem stimmelt ez az egész. Talán egy fél pillanatra megfordult a fejemben, hogy Tom nem mondott igazat, de ez a gondolat el is illant a fejemből. Miért hazudott volna? Voltaképpen nem kötött Jeffersonhoz semmi, azon túl, hogy néhány alkalommal segítettem neki a tudta nélkül. Sosem vártam hálát érte, nem is akartam üldözni őt azért, hogy valahogy viszonozza a szívességemet. Nem, én csak… talán túlságosan is tudni akartam mindig, jól van-e. Tomot számtalan alkalommal kérdeztem, mi a helyzet Jeffersonnal – de sosem faggattam többet a kelleténél. Azonban sosem hagytam, hogy válasz nélkül faképnél hagyjon. Nagyot nyeltem, miközben lopva végigmértem az előttem álló alakot. Ő tényleg… itt volt. Volt egyfajta kisugárzása, amit nem tudtam volna szavakba önteni. Láttam a meglepettséget a tekintetében, sőt, magát a zavart. Erre némileg összevontam a szemöldökömet néhány pillanatra, majd tettem még egy lépést felé. A kérdés, bár suttogásba fulladt a részéről, mégis tisztán hallottam. A szél hozta el hozzám a hangját; a levegő valahogy anélkül tudta a dolgát, hogy bármit tennem kellett volna. - Angyal? Én? – Egyből mosolyt csalt az arcomra, még röviden fel is kuncogtam rajta. – A legkevésbé sem. – Bár mondhattam volna, hogy angyali kiválasztott vagyok, de nem akartam, hogy őrültnek nézzen. A további szavai pedig el is vonták a figyelmemet a saját gondolataimról. – De látlak… hogyan láthatnálak, ha nem léteznél? – Láttam, hogy észrevette a rózsát. Most valamiért idiótán éreztem magam amiatt, hogy ezzel álltam elő… egy rózsa. A kérdésekre nagyot nyeltem és lassan emeltem rá a tekintetemet. Csak én látom? Más nem? Szellem? Hittem mindenfélében, ismertem a természetfeletti lények többségét, de szellemmel még sosem találkoztam. Valahogy ez volt a legtávolibb az összes teremtmény közül, ami csak létezhetett. Vagy csak nem akartam belegondolni abba, hogy halott lelkek valahogy a Földön ragadnak, mintegy fogságba kerülve… vajon ő is…? Megráztam gyengén a fejemet, majd megköszörültem a torkomat. Azonban még nem szólaltam meg, hanem megpróbáltam hozzáérni, megérinteni a karját, de nem ment. Olyan volt, akár a levegő; nem voltam képes megérinteni. Nagyot nyeltem. - Én… nem tudom, miért látlak. De látlak – Elmosolyodtam és úgy néztem rá, a tekintetébe fúrva a magamét. – Tulajdonképpen nem ismerlek, de tudom, ki vagy… bár ez kicsit bonyolult. Néhányszor találkoztunk már, de nem voltál magadnál akkor, mert… - Nagy levegőt vettem. Sosem hittem, hogy szembesítenem kell ezzel az egésszel. Nem is tudtam, miként közöljem vele. Taktikát váltottam. – Thomas nővére vagyok, Ashley. Bár nem hiszem, hogy valaha mesélt rólam… nem voltam a család közkedvelt tagja sosem – Nevettem fel kínosan, a fülem mögé tűrve egy szőke hajtincset, majd a mosolyom lassan le is olvadt az arcomról. A tekintetem egyszerre volt aggódó és kérdő. - Mi történt veled? Az öcsém szerint meghaltál… mi tart mégis itt? Van… van valami befejezetlen ügyed? Segítségre van szükséged? – Kérdeztem gondolkodás nélkül, ezzel mintegy felajánlva azt is, hogy én bármire kész vagyok. Ösztönös volt. Aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy mégis mióta van ebben az állapotban és mit élhetett át, avagy mit érez… ha eddig senki más nem látta, akkor hosszú idő után én lehettem az első, aki hozzászólt. Aki észrevette. S én pontosan tudtam, milyen, mikor az emberek átnéznek rajtam. Borzasztó volt. Habár nem tudtam, elfogadja-e a segítségemet, bármiben is, tudtam, hogy nem hagyom magára.
Lassú léptekkel haladtam keresztül a sírhalmok között, miközben az égi lepel sötétkék színűvé változott a fejem felett. S a Nap lassacskán nyugovóra tért, ezáltal adva át a helyét a Holdnak. A sírfelületek zord tükörként ábrázolták a sorsomat, ekként is mutatva meg a realitás tetőfokát. S míg a kihalt terep magával hozta a csendesség fátylát, addig egy-egy széllöket felbontotta eme nyugalmi egységet. Néhol fák rajzolódtak ki a korai sötétség peremébe zártan, amik némileg ugyan kellemesebbé tették a helyszín közérzetét, de koránt sem feledtették el azt a tényt, miszerint egy temetőben jár az ember. A halotti lét nyilvánvaló volt a környezetből adódva, s ahogy a márványköveken megvillant a holdfény, úgy teljesen egyértelművé vált, miszerint már eléggé közel járok. S hogy hová is tartok ilyenkor a félhomályban? Ha most valaki e pillanatban megállítana ezen kérdéssel és azt felelném a számára, miszerint a síromhoz, akkor tutira őrültnek nézne, de mivel konkrétan egy lélek sem lát engem, így... mondhatni semmi esélyt sem látok erre. Viszont igen, tudom, miszerint azt hiszik, hogy meghaltam és miként mindenki, akinek valaha fontos voltam épp' szenved e ténytől, avagy inkább próbál túljutni a helyzeten, de a valóság ettől jóval komplikáltabb. Egyrészt azért, mert elnyomtak a saját testemben, másrészt meg... jelenleg olyan vagyok, mintsem egy élő-szellem. Eleinte nehezen viseltem a küzdelmet, s koránt sem akartam átadni az irányítást másnak, viszont nem sokkal később elnyomott és teljességgel a háttérbe szorított; én pedig kénytelen voltam megadásra késztetni önmagam. Így jött létre Zack Reed és az a képzet, miszerint én... én már egyszerűen nem is élek. Pedig csupán csak annyi történt, miként nem kívántam több fájdalmat és hagytam, hogy azt tegyen, amit jónak vél. Egy hangosabb sóhajjal dőltem neki az egyik fa törzsének, ekként észre sem véve azt a lányt, aki egy szál virágot rakott a kőre; voltaképp' az én sírkövemre. A gondolataimba merülve bámultam magam elé; azt feltételezvén, hogy egyedül vagyok, s senki sem zavarhat meg, sőt... még, ha nem is így lenne, akkor se láthatna, ami valljuk be; eléggé szomorú. Hisz' szívesen társalognék másokkal, vagy mondanám azt egyeseknek, hogy; 'hé, élek', viszont ehelyett.. nem látnak engem és csak lézengek, mint egy szellem. Amióta pedig Zack kilökött öntudatlanul a testemből, azóta... nem találom a helyemet. Ez az életforma, az, hogy... hogy hetek óta szellem vagyok és mégsem.. egyszerűen megőrjít. Láthatom őket, utánuk mehetek, de nem hallanak, nem észlelnek, nem érzékelnek... nem... én nem létezem. Remegve szívom magamba a levegőt, ahogy egy hölgy hangja kizökkent az elmélkedésemből. Szinte azon nyomban odakapom a tekintetemet, mialatt a szemöldököm az egekbe szökik fel. Mégis ki ő és... és honnan ismer?! Várjunk már... Ő... ő miért lát?! Elkerekedett szemekkel bámulok rá, miközben alaposabban végigmérem a félhomály távlatában. Újabb kérdés és felém lép... egészen közel, mire én... én sokkot kapok, hisz' ez lehetetlen... - Te valami angyal vagy? - Szinte suttogom, ahogy elrugaszkodom a fától, ezzel kerülve elé. - Hiszen.. nem láthatnál, én... én valójában nem is létezem. - Nézek félre, így tekintve rá a síromra, ahol is egy rózsa... - Te? - Kérdőn pillantok vissza rá. - Ki vagy? Honnan ismersz engem és... és miért látsz? Senki más nem lát, de te... - Megrázom a fejemet, hátrálva némileg, ugyanis ez a szituáció nem lehet valós. Nem észlelhet, nem is ismerhet és... vajon tényleg meghaltam? Ő is egy szellem volna? Nem, mivel az a virág... és ez a kérdés... ő él, míg én... Nyelek egy nagyobbat a felismerés kapcsán, ahogy annak a bizonyos fának ütközöm.
Akkor, amikor néhány hónapja Thomas nálam járt és elmondta a híreket arról, mi folyik Mystic Fallsban, egyszerűen lesokkolt. Leginkább az, mennyire próbálja félvállasan előadni, hogy az egyik legrégebb óta ismert haverja meghalt. Még akkor is, ha sosem álltak igazán közel egymáshoz, tudtam, hogy voltaképpen Tomnak senkije sem volt ténylegesen. Csak személyek, akiket kiszolgált az értelmetlen és persze káros drogokkal. Már meg sem próbáltam lebeszélni erről, mert egyszerűen úgy éreztem, hiába minden. Akkor, mikor elmesélt mindent, megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, miért halt meg… azt felelte, nem, majd halkabban hozzátette, hogy reméli, nem a drogtól. Aztán több szót nem ejtettünk többet erről. De én egész éjjel azon gondolkodtam, hogy hány alkalommal is rohantam a segítségére annak a fiúnak… és hogy az öcsém hányszor hívott fel kétségbeesve. Sosem hívott fel más ember miatt. Lehet azért, mert más sosem ütötte úgy ki magát, de a tippem inkább az volt, hogy más nem érdekelte annyira. Hónapok teltek el. Néhányszor haza akartam jönni, de valamiért húztam-halasztottam az utazást. Nem a családom miatt, akik sosem vártak engem, hanem azért, mert tudtam, hogy bár nem ismertem Őt, mindenképp meg akartam látogatni a sírját. És érzelmileg már ennek a gondolata is megviselt. Pedig nem ismertem. Csak… néhányszor segítettem neki. Sosem beszéltem vele. Értelmetlen volt, hogy bármit érezzek a halála miatt. De azt hiszem, én már csak ilyen bolond voltam. Thomast is el akartam rángatni a sírhoz, de azt mondta, jobb dolga is van annál, minthogy a nővérét kísérgesse. Nem mintha ezért akartam volna, hogy velem jöjjön… Ahogy a temető kapujához értem, felpillantottam a feliratra. Időhúzás volt csupán ez a néhány másodperc, hisz ezt követően beléptem. Thomas elmondta pontosan, merre van a viszonylag friss sír; így arrafelé indultam el. Egy virág is volt nálam, úgy gondoltam, ez a minimum. Azon gondolkoztam, vajon hány ember jött el hozzá, vagy hány embert érdekelhette a sorsa. Valahogy Thomas meséiből arra következtettem, hogy nem nagyon volt senkije. A sírt hamar megtaláltam; látszott rajta, hogy valóban nem túl régi. A név, a dátum fényesen csillogott a koraesti félhomályban. Leguggoltam mellé, majd megérintettem a feliratot, majd ezt követően a rózsát leraktam a sírkőre. Talán percekig gondolkodtam és guggoltam a sírkő mellett, majd mikor felpillantottam, meglepődtem. Egy férfi alakot véltem felfedezni az egyik közeli fa törzsénél. Az első gondolatom az volt, hogy mégis mióta állhat ott; a második viszont az, hogy… ismerős. Még ebben a félhomályban is. Felegyenesedtem és a homlokomat ráncoltam. Csak néhány lépést tettem felé, majd döbbenten nyíltak el az ajkaim a felismeréstől. - Jefferson…? – Pislogtam néhányat, hátha csak a szemem káprázik, de amikor újra ránéztem, csakugyan őt láttam. Összetéveszthetetlen volt az arca. Mégis… pont emiatt álltam értetlenül előtte. Halott volt. Az öcsém, a sírkő… nem hazudhatott. – Tényleg… te vagy az? – Tettem hozzá halkabban, miközben tettem még egy lépést felé. Valamiért nem fordult meg a fejemben, hogy velem lenne a gond. A világ hemzsegett a természetfelettiektől és nem csodálkoztam volna, ha Jefferson kijátszotta volna a halált. De ha így volt… miért tartotta ezt titokban? Ezernyi kérdésem lett volna hozzá. Mégsem kérdeztem többet.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
I'll be right here now, to hold you when the sky falls down
Emma szavai teljesen ledöbbentettek. Egészen eddig szentül hittem abban, hogy egy másodperc habozás nélkül bele fog menni abba, hogy Ericát visszahozzuk. Nagyon is jól emlékeztem arra, hogy mennyire hiányzott neki. Akkor, közvetlenül a tragédia után azt hittem, képtelen leszek arra, amit a húgunk tett volna. Emma teljes letargiába zuhant, én pedig úgy éreztem, képtelen vagyok megvigasztalni őt. Sokszor csak álltam mellette, figyeltem, ahogy sír, és hiába tudtam, hogy oda kellene mennem hozzá, és mondani neki valamit megnyugtatásnak, egyszerűen képtelen voltam megmozdítani a lábaimat. Abból próbáltam erőt meríteni, hogy magam elé képzeltem, Erica mit tenne ebben a helyzetben, de valahogy neki mindig annyira természetesen jött az optimizmus, vagy ha valakit vigasztalni, nyugtatni, netán bátorítani kellett. Úgy éreztem, én képtelen vagyok minderre. De aztán valahogy mégis sikerült többé-kevésbé ez, habár még mindig nem a valós személyiségem volt ez. A tragédia óta oly sok szerepet öltöttem magamra, ami korábban nem is tartozott hozzám, hogy olykor elgondolkozom magam is azon, vajon ugyanaz vagyok-e még mindig, mint régen, vagy netán teljesen kifordultam volna önmagamból én is? - De Em… - pattantam fel hirtelen én is, rögtön őt követve, készen állva arra, hogy vitába bonyolódjak vele, de még a nevét se tudtam kimondani végig, amikor hirtelen heves köhögő roham tört rám. Az utóbbi időbe egyre gyakoribbá váltak, gyaníthatóan a szellemek jóvoltából. Kezemet egyből a szám elé kaptam, és kissé meggörnyedve igyekeztem úrrá lenni a testemet rázó köhögéseken, amik oly hevesek voltak, hogy nem egyszer hittem azt, hogy most megfulladok. Pár percig tartott talán csak, s amint sikerül visszanyernem a rendes lélegzetemet, elemelve a kezemet a számtól felegyenesedtem. Mielőtt azonban Emma szemeibe nézhettem volna, hogy folytassam az érvelést, valami nedveset éreztem a tenyeremben. Ahogy odapillantottam, vért láttam vörösen megcsillanni a napfényben. Azt hiszem, sőt, egészen biztosan jó pár másodpercre lefagytam ezt látva. Csak bámultam és bámultam pislogás nélkül. A jelentése egyértelmű volt – már nincs sok időm hátra. - Én… én nem akarom többé valaki másnak az életét élni – fakadtam ki végül, ahogy ténylegesen eljutott az agyamig a vérnek a jelentése. – Mindketten tudjuk, már a kezdetektől fogva így volt, hogy nem nekem kellett volna túlélnem azt a varázslatot, hanem Ericának. Hiszen hozzátok képest én egy senki vagyok. Mind tehetségben, mind minden más szempontból. És most… most hogy tudom, igenis lehetséges az, hogy Ericát visszakapjuk, hajlandó vagyok feláldozni az életemet. Tudom, hogy ha választhatnál, te is inkább Ericát választanád. – Igyekeztem bátor arcot, mosolyogni Emmára, de nem tudtam elrejteni az ismét feltörni kívánkozó könnyeimet sem. – Emma, veled vagy nélküled, de én akkor is visszahozom Ericát, kerül, amibe kerül. Kijavítom azt a hibát, amit oly sok évvel ezelőtt anya okozott, és ebben semmi nem állíthat meg. Sem Te, sem a Szellemek, sem senki más. – A pillantás, amit Emmára szegeztem, soha ilyen határozott nem volt még. A véres kezemmel letöröltem a könnyeimet az arcomról, amivel csak azt értem el, hogy az arcom is maszatos legyen, de nem érdekelt. Felkaptam a földről a táskámat, és megindultam abból a célból, hogy elhagyjam a temetőt, és hogy elhagyjam Emmát. Ha ő nem akart segíteni, akkor nekem sem volt okom tovább maradni itt.
Kezdőlap
❖ 
❖ 
Emma szavai teljesen ledöbbentettek. Egészen eddig szentül hittem abban, hogy egy másodperc habozás nélkül bele fog menni abba, hogy Ericát visszahozzuk. Nagyon is jól emlékeztem arra, hogy mennyire hiányzott neki. Akkor, közvetlenül a tragédia után azt hittem, képtelen leszek arra, amit a húgunk tett volna. Emma teljes letargiába zuhant, én pedig úgy éreztem, képtelen vagyok megvigasztalni őt. Sokszor csak álltam mellette, figyeltem, ahogy sír, és hiába tudtam, hogy oda kellene mennem hozzá, és mondani neki valamit megnyugtatásnak, egyszerűen képtelen voltam megmozdítani a lábaimat. Abból próbáltam erőt meríteni, hogy magam elé képzeltem, Erica mit tenne ebben a helyzetben, de valahogy neki mindig annyira természetesen jött az optimizmus, vagy ha valakit vigasztalni, nyugtatni, netán bátorítani kellett. Úgy éreztem, én képtelen vagyok minderre. De aztán valahogy mégis sikerült többé-kevésbé ez, habár még mindig nem a valós személyiségem volt ez. A tragédia óta oly sok szerepet öltöttem magamra, ami korábban nem is tartozott hozzám, hogy olykor elgondolkozom magam is azon, vajon ugyanaz vagyok-e még mindig, mint régen, vagy netán teljesen kifordultam volna önmagamból én is?