Átváltozás:
A Pokol keletkezésével együtt nyolc rókablablabla... Kilenc farok, száz évig bunda, blablabla... Aztán Akane, emberi bőr, jé, varázserő! De komolyan, hányszor hallottad már ezt a történetet? Ne fárassz azzal, hogy újból elmeséljem!
Család:
Haladjunk ABC sorban!
Akane • Bár nem egy közülünk, de mindannyian kötődünk hozzá. Olyasmi számomra, mint egy anyafigura, akihez bármikor fordulhatok tanácsért.
Akira • Még néhány száz évig ráncolja a szemöldökét és tuti összenő neki mindkettő!
Asami • Mégis mit eszik a mufurc szemöldökráncolón? Sosem fogom megérteni.
Hikari • Óvatosan a hazudós kis libával! Többször rászedett már, mint ahányszor meg tudnám számolni, ellenben benne van minden őrültségben.
Hikaru • Az egyik legközelebbi testvérem, pedig esküszöm, ő a legunalmasabb nyolcunk közül.
Megumi • Hát igen, drága húgom, a halandókkal jobb vigyázni...
Minoru • Versenybe szállhatsz Hikaruval a "Legunalmasabb" címért, Mr. Jófiú.
Sakura • Te vagy a legjobb, csajszi. Ha nem ismernénk egymást ilyen jól, már feleségül vettelek volna.
Puha tenyér cirógatását éreztem a bundámon, mégis reszkettem. Öntudatlanul is közelebb fúrtam magam az egyetlen meleget nyújtó érintéshez, miközben arra sem volt elég erőm, hogy kinyissam a szemem. Mély, ismeretlen zöngét hallottam a fejem felett; a szavakból annyit tudtam kivenni, hogy emberi nyelven beszélt, jelentése azonban összemosódott a fejemben.
Minden rendben lesz. Édes volt és altató, öle gyengén mozgott alattam, mire még kisebbre kuporodtam. A láztól reszkettem.
Mihez kezdjek veled? Puha ujjak simítottak végig kilenc farkamon, mire összerezzentem és a keze felé kaptam. Gyűlöltem, ha kéretlenül hozzám érnek. Soha egyetlen halandónak sem hagytam még, hogy akár csak egyet is érintsenek az erőm forrását jelentő farkak közül, ez a kedves, meleg tenyér mégis olyan érdeklődő gyengédséggel cirógatott, hogy lassan ellazultam alatta.
Semmi baj. Nem maradt erőm ellenkezni, sem védekezni, a kiszolgáltatottság érzése gombócba tömörült a torkomban. A hang halkan duruzsolt nekem, én pedig hagytam, hogy zöngéje egy teljesen más világba sodorjon, ahol nem létezett sem hideg, sem fájdalom, sem érzéketlenné zsibbasztó kimerültség, csak földöntúli béke, ringató gyengédség és ez az ismeretlen, cirógató érintés.
Arra ébredtem, hogy valaki erősen meghúzza két farkam. Az élénk, kellemetlen szúrástól egyből kipattant a szemem és felugrottam, mire Sakura ismerős, gúnyos nevetése ütötte meg a fülem.
-
Hogy lehetsz ennyire ostoba, te hígagyú? - üdvözölt szokásához híven nagy szeretettel. Ekkor jöttem rá, hogy emberi alakban vagyok és a fejem eddig az ölében pihent. Zavarodottan néztem körbe a szobám ismerős falain, nem igazán értettem, hogy kerültem ide. Talán gyengeségem miatt olvasott a gondolataimból, vagy csak túl jól ismert, de kitsune társam egyből ráérzett, mit, vagy inkább kit hiányolok. -
Ne reménykedj, már itthon vagy. Komolyan mondom, te vagy a leghülyébb mindannyiunk közül. Három hét a Földön? Három hét?!Magas oktávjától kellemetlenül zsongani kezdett a fejem. Öt ujjal a frufrumba túrtam, hátrafésültem összekócolódott fürtjeimet. Lassan kezdtek visszatérni az emlékeim a halandók közt töltött napjaimról, arról, hogyan vett minden baljós irányt és hogyan kötöttem ki végül élet-halál küszöbén, valószínűleg a frászt hozva idelent mindenkire.
-
Igazából minden rendben ment, amíg nem jött az a szirén... - dörmögtem, mire szemöldöke kérdőn felszaladt. Ó, nem, ezt a történetet nem óhajtottam legkedvesebb oldalbordámmal megosztani. Feltételeztem, hogy már így is pikkelt rám mindenki, amiért ilyen hosszú időre leléptem a Pokolból. Hát ha még tudták volna, mi mindent műveltem odafent... Ahogy józanságom lassan visszakúszott, egyből lezártam a tudatom, egyetlen intéssel eltüntettem éktelenkedő róka-farkaim és az öltözékemet igazgatva felkeltem az ágyról.
-
És én még virágot akartam hozni a sírodra... - hallottam meg egy ismerős zöngét a szemközti fal felől. Hát nem Hikaru ácsorgott ott összefont karokkal, szokásos idegőrlő nyugalmában? Fujj, egész végig azt figyelte, Sakura hogyan simogatja a hajam, míg én alszom? Ez elég undi... Valamilyen szinten meghatott, hogy aggódtak miattam, mégsem óhajtottam beavatni őket a földi kiruccanásom részleteibe, főleg, hogy ahogy szép lassan visszatértek az emlékeim, velük együtt jött a vadász fiú meleg tenyerének érintése és odaadó gondoskodása is. Mi az ördögért segített egy hozzá hasonló egy hozzám hasonlón? Vadász a pokolfajzaton? Mint valami rossz vicc.
-
Az emberek érdekesek. Nálatok biztosabban, úgyhogy... - Hessegető mozdulattal intettem legkedvesebb rókáim felé, hogy elcipelhetik megbecsült társaságukat a szobámból. Közben az asztalon álló, bontott üveg alkoholhoz léptem és töltöttem az ott árválkodó poharamba. A legkevésbé sem kívántam az italt, de rutincselekvésekre volt szükségem, hogy visszaszerezzem a kontrollt a testem és a gondolataim felett, és hogy a társaimmal is éreztessem, minden rendben velem, újra az a régi és idegesítő kilencfarkú vagyok, akit tőlem megszokhattak.
-
Beleköptem az üvegbe - vetette oda Sakura, ahogy elhaladt mögöttem, amin csak elmosolyodtam. Jó volt itthon. Volt egy pillanat, amikor komolyan megijedtem, hogy a lelkem teljesen elszakad a Pokoltól. Jó volt itthon, de.... És ez a halk, ártatlan "de" tudatta velem, hogy a kimondatlan kérdés már el is dőlt.
Vissza kell mennem hozzá. Minél előbb.
Kételyeimet másnap megosztottam Akanéval. Meséltem neki erről a furcsa vírusról, mely az emberek földjén tapadt a lelkemhez és azóta is kapaszkodik belém. Ő csak nevetett, eleinte nem értettem, miért. Az Elmúlás fájának legvastagabb ágán ücsörögtünk, lábunk alatt a tátongó, mélységes szakadékkal, mely a legnagyobb kínok közt emészthetné fel a lelkünk. De Akane csak nevetett.
-
Butaság, Satoru. Ez nem betegség. - Értetlenkedő pillantásom láttán nevetése mosollyá szelídült, mintha titkot súgna meg, hozzátette: -
Ez szeretet.Na már most ezt teljességgel kizártnak tartottam. Ismertem a szeretetet, azt a sokszor fárasztó és inkább nyűgnek ható, törékeny gondoskodást, ami a testvéreimhez kötött. Az érzést, hogy képes lennék meghalni értük, vagy a kínok kínját kiállni Sakuráért. Amit a halandó iránt éreztem, mégis más volt.
-
Nem minden szeretet egyforma, de a szeretet az szeretet. Sosem voltál ember, így sosem értheted meg.Arca sötét árnyékokba borult, ahogy ezt mondta. Láttam rajta, hogy felidéz valamit, a múltja egy olyan szegletét, melybe nem éreztem úgy, hogy illendő lenne belelesnem, így hát nem kérdeztem többet. Hagytam, hogy a gondolataiba merüljön, én pedig hátrahajtottam a fejem és felnéztem a felettünk húzódó, színektől kavargó égre. Kék, zöld, narancs és piros megszámlálhatatlan árnyalata olvadt egybe, lila, rózsaszín, szürke, fehér...
A szeretetnek vajon hány árnyalata van? Ha belenéznék a jövőmbe, meg tudnám számolni?