Tudtam, hogy hol vagyok. Felismertem a krémszínű falakat, a faburkolatú padlón heverő szőnyeget, melyet kiskoromban oly sokszor összegyűrtem hancúrozásaim során. Hallottam a csilingelő nevetésemet, mely önfeledett volt még és vidám. Hallottam, ahogy apám velem mulatott, miközben én mindent megtettem azért, hogy bohóckodásommal fokozzam a jó kedvét. Hallottam anyát is, ahogy éppen megszidott, amiért megint felgyűrtem a szőnyegünket, de hangjában nem volt semmi él vagy harag, mely arról árulkodott volna, hogy zokon vette csintalanságomat.
Láttam magam előtt az egész jelenetet. Lényem egy részét, melyet évekkel ezelőtt mélyre temettem magamban, megmelengette ez az emlék. Azt a részemet, mely el akarta engedni az összes valaha ért sérelmet és fájdalmat, hagyni, hogy a víz simára koptassa őket, hagyni, hogy a szél belekapjon, mint lehullott levelekbe földön, s elvigye őket elérhetetlenül messzire. Abban a részemben élt tovább a rakoncátlan nyolc éves kislány, aki imádott szülei éles fegyvereivel játszani, és aki megannyiszor vágta meg magát, miközben vadászosdit játszott. Az a részem szeretett volna békére és szeretetre lelni, elengedni a bosszút, a gyilkolást, a véremet felpezsdítő csatákat. Szinte éreztem, ahogy belesajdul a szívem a vágyakozásba, szememet égették a soha el nem hullajtott könnyek. Ám hiába sóvárogtam nyugalomra, egy átlagos életre, párnák közt öregen halni meg szerető családom körében, nem adhattam meg magamat ezeknek az érzéseknek. A felhőtlen gyermekkor, mikor még nem nehezedtek vállamra az élet által tanított kemény leckék, véget ért, túlságosan is hamar, s minden eltelt év egyre jobban megkeményített. Felkészített arra az útra, amit választottam; arra az útra, amely nem tűri a kegyelmet és kedvességet, miket régebben oly nagy erénynek tartottam; arra az útra, mely vérrel és acéllal van kikövezve.
Lehunytam szemeimet, elűzve elmémből a boldog gyermekkor képét, majd nagyot szippantva a levegőből megszabadultam a szívemet elgyengíteni szándékozó érzésektől, a halvány mosolytól, mely végig ott bujkált a szám sarkában, mely kitörni akart belőlem. El akart tántorítani a célomtól, én pedig tudtam, ha egyetlen pillanatra is megingok, minden, amit eddig felépítettem magamban, szilánkjaira törik, én pedig ott maradok megtörten, életem romjai között, célt és reményt nem ismerve.
Gyermekkorom boldog időszaka helyett felidéztem magamban azt a sötét éjszakát, mely mindent megváltoztatott az életemben: amikor elvették tőlem a szüleimet. Tizenhárom éves lehettem. Akkoriban iskola után mindig sokáig szórakoztam legjobb barátommal, Isaac-kel, hol kergetőztünk vagy bújócskáztunk, hol pedig a réten kiterülve osztottuk meg egymással legféltettebb titkainkat és álmainkat, miközben a Nap vörös színekbe bújtatta az ég alját, és a csillagok lassan alakot öltöttek a messzi égbolton. Aznap este is sötétedett már, mikor elbúcsúzva a fiútól haza indultam. Tudtam, hogy anyáék már aggódtak értem, mint ahogy mindig tenni szokták, amikor elfelejtettem nekik szólni arról, hogy mikor érek haza. Szinte láttam is a fejemben szigorú arcukat, hallottam, ahogy anya éles nyelvével zúdítja rám aggodalma szülte szidását, miközben apa a háta mögött néz rám, igyekezve szigorúnak látszani, felelősségteljes felnőtt ábrázatot mutatva, de a szemei csillogásából és a szájában megbúvó mosolyából tudtam, hogy ő soha nem lenne képes rám haragudni. Ezért hát ajkamba harapva fojtottam magamba a kitörni készülő nevetésemet mindig, miközben igyekeztem bűnbánó arccal tekinteni anyára.
Akarva-akaratlanul is mosolyra görbültek ajkaim, ahogy felfelé caplattam a házunkhoz vezető meredek utcán. Amikor látótávolságba került a házunk, futni kezdtem, izgatottan várva, hogy elmesélhessem nekik mindazt, ami a mai nap folyamán történt velem. Ahogy azonban közeledtem az otthonom felé, sötét árnyként tekeredett körém egy baljós érzés. Az arcomon virító széles mosoly nem hervadt ugyan le teljesen, de óvatossá vált. Ahogy a hold árnyékot vetett a házunkra, tudtam, hogy valami borzalmas történt. Titkon reménykedtem abban, hogy mindez csak egy rossz álom, hogy csak az én legsötétebb félelmeimet vetíti előre az éjszaka sötétje. Ezért sem akartam jókedvemből alább adni, féltem, akkor végképp eluralkodna rajtam a pánik. Lassítottam lépteimen, nyugtalanul közeledve az épület felé, az utolsó pár métert azonban ismét futva tettem meg. Távolról is láttam a bejárati ajtót, melyet akkora erővel tört be valaki, hogy az már csak a zsanérjain lógott. Minden óvatosságomat sutba vágva futottam, ahogy tellett tőlem. Nem érdekelt a lábam sajgása az emelkedőn való felkaptatás miatt, sem az oldalam szúrása. Agyam hátsó zugában megfogant egy gondolat, mely elővigyázatosságra intett, ám a szüleim iránt érzett aggodalom elnyomta ezt a hangot. Arrébb löktem az ajtó maradványait, amik hangos koppanással értek földet, miután a lendületem levitte a helyéről. A küszöböt átlépve azonban egyből megtorpantam, lábaim mintha földbe gyökereztek volna. A szívem hevesebben vert a félelem és adrenalin együttes hatásától, miközben kitágult szemekkel nagyokat lélegeztem. Újból és újból végigfuttattam tekintetemet az elém táruló látványon. Az összedöntögetett és zúzott bútorok még magukon őrizték a csata nyomait, ám képtelen voltam felfogni mindennek a jelentését. Vagy csak nem akartam elhinni, hogy amit látok, az valóban megtörtént. Remegő ajkakkal kísérletet tettem a lábam előre mozdításában, de mintha mindenemet egy láthatatlan súly húzta volna le. A napfényben eddig mindig barátságosan csillogó krémszínű falakat vér piszkította be több helyen is. A padlón elterülő karmazsin cseppek valakinek a ház belsejébe való menekülési útvonalát mutatta. Feltámadt bennem egy pillanatra a remény apró szikrája, hogy a szüleim talán még életben lehetnek, csak megsebesültek, így hát gondolkodás nélkül előrelódultam. Követtem a padlón a vértócsákat, melyek végül anyáék hálószobájához vezettek. És akkor megpillantottam őket. A felismerhetetlenségig elcsúfítva, testük szétdarabolva, ám mielőtt akár egyetlen sikoly is kiszökhetett volna a számon, epe tolult a torkomba, és a fal tövébe kiadtam a gyomrom tartalmát, miközben a könnyeim megállíthatatlanul záporozni kezdtek szemeimből. Tudtam, hogy nem segíthetek már rajtuk, hogy már senki sem segíthet rajtuk.
Még ennyi év után is tisztán láttam magam előtt azt a képet, melyet az idő sem volt képes kitörölni emlékeimből. Sokszor kívántam, bárcsak felejthetném el mindazt, ami velem történt, hiányzott a boldogító tudatlanság, ám ahogy teltek az évek, rá kellett jönnöm, hogy jobb emlékezni, mintsem felejteni. Emlékezni mindarra, ami olyanná formált, amilyen most vagyok, erőssé, határozottá, rettenthetetlenné. Nem telt el úgy nap, hogy ne emlékeztem volna vissza szüleim gyengéd mosolyára, szerető ölelésükre, vagy arra az estére, amikor mindez semmivé lett. Szánt szándékkal idéztem magam elé azokat a rettenetes képeket, hogy soha ne feledjem, honnan jövök, s hová tartok. Segített megacélozni akaratomat, miközben újból és újból megújítottam kimondatlan ígéretemet: megtalálom a gyilkosaikat, és végzek velük. Legyen akár egy vámpír, vagy egy tucat, írmagjuk sem marad, amint bosszúm utoléri őket. Ezért váltam vadásszá, ez volt az egyetlen cél, mely tizenhárom éves korom óta szemeim előtt lebegett. Megfogadtam, hogy nem számít, hány vámpírt kell felkutatnom és megölnöm, nem pihenek, amíg meg nem bosszultam a halálukat, ha már megmenteni nem tudtam őket.
Kisimítottam arcvonásaimat, és mélyet lélegezve elengedtem a bosszú gondolatát, kiűztem az emlékképeket az elmémből, elengedtem a haragomat, hogy csendessé és nyugodttá váljak, mint a tó vize. Tudtam, hogy csupán az a kard játszadozott tudatommal, mint ahogy tette azt az utóbbi hetekben minden éjszaka. Meg akart vajon törni, esetleg el akarhatott tántorítani célomtól azáltal, hogy eszembe juttatta rég eltemetett boldog emlékeimet? Vagy csak feltérképezni kívánta tudatalattim, tesztelni, mennyire erős az elhatározásom, elhivatottságom? Képtelen lettem volna megmondani, ám kétség sem fért ahhoz, hogy ennél jóval több kell a megtörésemhez. Bármi is volt ennek a kardnak a szándéka, mely hívott magához, nem tudott betörni. Sem most, sem máskor.
Ahogy ez a gondolat megfogalmazódott bennem, a kard mintha megérezte volna, s helyszínt váltva egy újabb emléket tárt elém. A vakítóan napsütötte rét közepén állva magasadott fölénk a vámpír. Meg akartuk ölni Isaac-kel, ő lett volna az első megtett lépés a valódi vadásszá válásunk ösvényén. Ám fiatalok voltunk és tapasztalatlanok, a vámpír pedig ereje teljében volt. Szánakozó, leereszkedő pillantással illetett minket, de a szemei elárulták, hogy mennyire szomjazik a vérünkre, hogy nem érdekli, két piszkos kölyköt kell megölnie. De mi nem is számítottunk kegyelemre tőle, sőt. Biztosak voltunk abban, hogy győzedelmeskedhetünk a férfi felett, elvégre olyan keményen edzettünk! Naivan azt hittük, készen állunk már az éles harcra, vérünk fakasztására.
Szemem sarkából Isaac-re pillantottam, aki viszonozva tekintetemet kezeivel mutatta titkos jeleink egyikét, melyeket a közös gyakorlatozások során fejlesztettünk ki, maximalizálva a csapatmunkákat. Meg voltunk győződve arról, hogy azokat a pillantásokat csak mi értjük meg, hogy ezzel ki tudjuk cselezni az ellenséget. Talán így is volt, talán csak buta ábránd volt az egész. Mozdulatainkból a vámpír mindenesetre nyitott könyvként olvasott, s mi próbálkozhattunk bármilyen formációval vagy támadással, ő látta mindet előre, és könnyűszerrel védte ki csapásainkat. Untatta felesleges próbálkozásaink meg nem szűnő zápora, ezt nem győzte tudtunkra is adni. Ám csak még jobban feltüzelt minket gúnyos szavaival, s még mikor már teljesen elfáradtunk is, hangját hallva újra és újra erőre kaptunk, valamilyen láthatatlan forrásból táplálkozva önmagunkban.
Mindentudó pillantást cseréltünk Isaac-kel, majd amíg ő egyesen rontott neki a vámpírnak, én jobbra kezdtem el futni, megpróbálva a férfi mögé kerülni, amíg Isaac lekötötte a figyelmét. Tudtam, hogy mi fog következni, láttam a hibát a taktikánkban, a tizennégy éves azonban nem rendelkezett még mindazzal a tudással és tapasztalattal, melyre később szert tesz. Az ő szemei előtt csak a vámpír halála lebegett, szájában a győzelem íze terjengett. A következő pillanatban azonban a férfi megragadta Isaac torkát. Az erek erőteljesen dagadtak ki a karján, s csúfondáros mosollyal méricskélte Isaac egyre liluló arcát. Ismét megjelent előttem szüleim vérbe fagyott képe, megcsonkított testük, és tudtam, nem fogom hagyni, hogy ismét elvegyék tőlem valamelyik szerettemet. Agyamra vörös düh ereszkedett, úgy rontottam neki teljes erőből a vámpírnak. Rövid kardom a kezemben volt, arra akartam nyársra tűzni a vámpír szívét. Nem volt a legelőnyösebb a helyzetem a tiszta és könnyű szúráshoz, de ez egy pillanatig se tántorított el. Elkiáltottam magam, majd elrugaszkodva a földtől felugrottam, és készültem, hogy bevigyem a halálos döfést a vámpír hátán keresztül. Ekkor, elengedve Isaac-et, felém fordult, majd mielőtt pengém célba érhetett volna, ő könnyű szerrel kilépett a támadásom alól. Kardom mélyen a földbe szúródott csak, de engem ez nem keserített el, ösztönösen készültem kirántani azt belőle, lendíteni a következő támadásra, ám a vámpír megragadta csuklómat, és csonttörő erővel megszorította. Hallottam a csont reccsenését, fájdalomkiáltásomtól zengett az erdő, s habár csillagokat láttam mindenhol, a tűz nem aludt ki bennem. Emeltem a lábamat egy rúgásra, megpróbálva kiszabadítani magamat a férfi fogságából, de ő persze látta, hogy mire készülök, s mielőtt akár egy ujjamat is megmozdíthattam volna, már sebesen repültem is hátrafele, el a csatatértől. Még láttam magam előtt a vámpír kegyetlen vigyorát, Isaac-et négykézláb állni előtte, majd a következő pillanatban nekicsapódtam egy fának. A fejem hangos koccanással ütődött neki a törzs kemény kérgének. A fájdalom egy pillanatra olyan élesen hasított testembe, hogy nem éreztem semmi mást, nem tudtam gondolni semmi másra. Utolsó gondolataim is még Isaac körül forogtak, aggódtam a fogadott bátyám épségéért, nem számítottam arra, hogy egyedül képes lenne végezni a vámpírral, ha már ketten ilyen csúfos kudarcot vallottunk, de nem volt semmi, amit tehettem volna, a következő pillanatban ugyanis elnyelt a sötétség.
Hirtelen lángra kapott dühöm felperzselte az elém vetülő emlékek árnyait, hangos ordítás tört fel torkomból, mely végleg eloszlatta a múlt kísérteteit. Elegem volt a kard játszmájából, mert tudtam, mit akart elérni azáltal, hogy ezt a jelenetet tárta elém. Sokáig haragudtam Isaac-re, amikor megtudtam az apjától, hogy lelépett, engem pedig ott hagyott az erdőben, egyedül, védtelenül, veszélynek kitéve. Az árulása talán még a szüleim elvesztésénél is élesebb sebet ejtett lelkemen, ám az idő képes volt ezt befoltozni, enyhíteni a fájdalmon, mikor idősebb fejjel már jobban átláttam a miérteket. Már rég nem hibáztattam a férfit a múltbéli hibáiért, nálam talán senki sem tudta jobban, milyen nehéz élete volt az apja mellett. Még miután eltűnt, akkor is sokáig hallgattam az apja állandó zsörtölődését a fia kapcsán, ahogy minden bajáért őt okolta. Hittem Isaacben, tudtam, hogy soha nem hagyott volna magamra, ha ne lett volna rá nyomós oka.
- Mutasd magad, álnok kard, ahelyett, hogy múltammal kísértenél! – kiáltottam torkom szakadtából, belesűrítve minden fájdalmamat és dühömet, melyeket a régi sebek feltépése hozott elő belőlem ismét. El akartam pusztítani ezt a kardot, vagy legyen bármi az, mely játékteret készített a saját emlékeimből, s engem zárt oda álmomban. Ez az én fejem volt, az én múltam, és nem voltam hajlandó hagyni, hogy bárki vagy bármi átvegye az uralmat felette.
Szinte pillanatok alatt eltűnt a napsütötte rét zöld pázsitjával. A nappali kék ég kezdett besötétülni, eleinte azt hittem, újabb emlékképpé fog formálódni, s azzal együtt az égbolt is csillagos lesz, mint azon az éjszakán, ám az est hamar olyan sötétté vált, hogy semmilyen égitestet nem lehetett már kivenni rajta. A zöld fű helyét pedig víz vette át, mintha egy hatalmas tó vett volna körbe. Nem merültem a mélybe, szilárdan álltam a tükrén, miközben érzékeltem periférikus látásommal, ahogy a hátam mögött fénylik valami. Nem olyan erősséggel, mint ahogy a déli nap tűz, inkább mintha a hold fénye ölelte volna körbe azt a részt. Lassan fordultam meg, nem tudva, mire számítsak, nem tudva, mi fogad majd a hátam mögött. Izmaimat befeszítettem, érzékeimet kiélesítettem, ugrásra készen álltam. Nem hittem volna, hogy bármilyen támadás ért volna itt, de az évek belém nevelték az ösztönös óvatosságot, amikor ismeretlennel áll szemben az ember. Amikor azonban megpillantottam a kardot, nem lepődtem meg, inkább megkönnyebbültem. Határozott léptekkel szeltem át a köztünk lévő pár méter távolságot. Végre valahára véget akartam vetni ennek a talán már több is mint egy hete tartó rémálomnak, és visszatérni a vadászatokkal teli életemhez, szüleim gyilkosa után kutatva. Az acélon visszatükröződött a tó felszíne, majd ahogy egyre közeledtem, a bakancsom is. Nem pazaroltam az időmet megfontoltságra, vagy alapos tervezgetésre, nemes egyszerűséggel megragadtam a kard markolatját, és kihúztam a tóból.
Hirtelen pattantak fel szemeim, ahogy kitörtem álmom csapdájából. Hangosan dübörgött a szívem a mellkasomban, én magam is verejtékben fürödtem az emlékképek utóhatásaként, ám ezúttal nem rémületet éreztem, mint az előző alkalmakkal. Nem tudom, hogy honnan, de már tudtam, hova kellett mennem. Hogy mit akart az a kard tőlem. Nem akartam félbeszakítani a szüleim gyilkosa után való nyomozást, de a kard addig nem hagyott volna békén, míg nem teljesítem a parancsát, ehhez kétség sem fért. Nem volt pazarolni való időm. Felpattantam az ágyból, megráztam magamat kicsit, hogy elűzzem tagjaimból az álom maradékát. Felkaptam a mindig indulásra készen álló hátizsákomat, magamra cibáltam bakancsomat és egy kabátot, majd abban a ruhában, amiben elaludtam, s ébredtem, kirohantam a kis motelből, egyenesen az éjszakába. Gondolkodás nélkül indultam meg, mintha egy láthatatlan erő hajtott volna előre. Nem tudtam, mi fog történni, hogy mire számítsak majd utam végén, egyedül azt tudtam, hogy a kard hívott magához. És nekem Denverbe kellett mennem.