Sok mindenre voltam felkészülve, például, hogy ez a hely bármikor eltűnhet, hogy eltűnhetünk és sosem térünk vissza, de arra nem,hogy valaki lesz még itt. Én tudtam, éreztem még valakinek a jelenlétét, túl sok véletlen történt, túl sok megmagyarázhatatlan dolog, de Damon csak szemet hunyt felettük. De ez csak akkor tudatosult bennem, mindez csupán akkor, mikor Damont a földön vonaglani láttam. Ez a fiú.. olyan visszataszító és olyan rossz érzés fog el vele kapcsolatban, cselekedeteit nem is értem, hisz semmit sem ártottunk neki, ő mégis ránk támad. Csak egy-két pillanatig tétovázom.. Nem akarok senkit sem elveszíteni többet, nem akarok egy haszontalan ember lenni, akit Damonnek mindig meg kell védenie.. de ebben igaza volt, nincsen erőm és nem is akar visszatérni. Azonban a hozzám intézett szavai valamit eltörnek bennem, feldühítenek és egy gyertyára pillantok.. Kérlek, kérlek, kérlek! Annyira sok mindenkit veszítettem el, Damont nem akarom, kialakult egy kötelék, melynek hiánya fájna.. És a gyertya kanóca lángra lobbant. Mosollyal az arcomon fordulok vissza az ismeretlen fiú felé. Na most mond, hogy haszontalan vagyok. - Incendicio. - mondom ki a bűvös szót, mire körülötte egy lángkör jelenik meg. Bármi történne képes lennék az egész testét lángra lobbantani, csak egyetlen rossz mozdulat, egy rossz megjegyzés és máris csak ketten leszünk ezen a helyen.
Utáltam ezt a helyzetet, amibe kerültem. Nem is az idegesített a legjobban, hogy ez a Kai gyerek nem volt képes egyetlen másodpercre sem befogni a száját, még csak nem is az, hogy kiszolgáltatottan feküdtem a padlón előtte még mindig gyengén a verbénától (bár, megjegyzem, ez is vetekedett azért az első helyért), hanem az, hogy ki tudja, mióta volt itt ő, mi pedig nem is sejtettük! Ahogy beszélt hozzám, egyből rájöttem, hogy nem most, nem ma került ide mellénk, hanem már jó ideje itt volt, lehetséges, hogy még előttünk. És követett minket. Nyomozott és hallgatózott, és se én, se Bonnie nem is gyanítottuk. Egy egyszerű embernek tűnt így első ránézésre, igaz, hogy kissé pszichopata volt, de határozottan embernek nézett ki, épp ezért nem is értettem, hogyan tudta eddig elrejteni a jelenlétét előlünk. Vagy csak mi engedtük le ennyire a védelmünket, azt gondolva, hogy nincs itt senki más? Ez minden esetre már nem is számított, hisz itt voltam ebben a roppant kellemetlen szituban, és ezen nem segített az, hogy azon mérgelődtem, nem vettük észre őt. Sokkal inkább megérte a haragomat kifejezetten Kai ellen fordítanom, és minden egyes eltelt másodperccel, amit a földön feküdve töltöttem, egyre jobban elkapott a gyilkolási vágy. Csak le akartam tépni a fejét, feltépni a torkát, vagy kivágni a szívét, bármi megfelelt volna, csak haljon meg. Amíg viszont nem gyógyultak meg a verbéna okozta sebek, nem tehettem semmit, csak sötét, fenyegető pillantást küldhettem Kai felé, de természetesen nem hatotta meg őt, miért is tette volna? Elvégre én a padlón voltam, ő meg nem, és nagyon úgy tűnt, tisztában van azzal, hogy kell végezni egy vámpírral. Én pedig nem tehettem semmit, csak magamban dühöngtem a pillanatnyi tehetetlenségem miatt, miközben azt figyeltem, ahogy ő kiválaszt egy napernyőt, majd félbe törve azt elkészíti azt a fegyvert, amivel megölhet majd. Nem igazán állt szándékomban hagyni neki ezt. Előre nyújtottam a kezemet, megpróbáltam összeszedni minden erőmet, mielőtt azonban bármit tehettem volna, Kai odalépett hozzám, és beledöfte az ernyőt a kezembe, ha pedig ez még nem lett volna elég, jól meg is forgatta benne, aminek hatására eltört pár csontom. Fájdalmasan felnyögtem, de az életem volt kockán, úgyhogy igyekeztem elnyomni magamban ezt. Összeszorított fogakkal kezdtem el húzni a kezemet vissza magam felé, hogy így szabaduljak ki, s mivel erőmet visszanyertem, sikerrel is jártam. Egyből felpattantam, miközben gyilkos tekintetet vetettem Kaira. Nem gondolkodtam, nem mondtam semmit, teljesen figyelmen kívül hagytam a provokálását, és tettem egy lépést felé, mielőtt azonban ennél közelebb érhettem volna hozzá, Kai a napernyővel beleütött a polcon sorakozó whiskys üvegekbe, amik így teljesen rám robbantak – és azokban is verbéna volt. Fájdalmasan üvöltve hullottam vissza padlóra, miközben tudtam, hogy kész, most vége. Láttam, hogy a napernyő ismét lendül felém, és teljesen biztos voltam abban, hogy Kai most már nem fog tovább szórakozni velem, csak megöl. A lelki szemeim előtt szinte már láttam is, ahogy megkaróz, mielőtt azonban ez ténylegesen megtörténhetett volna, egy ismerős hang csendült fel a hátam mögül. Bonnie volt az. Abban a pillanatban… nem is tudom, hogy pontosan milyen érzések futottak végig rajtam. Hála, megkönnyebbülés, öröm. Soha életemben nem voltam még olyan boldog, hogy a kis boszit láthattam, és ezt az ő tudtára is adtam, ahogy fejemmel felé fordultam, mert csak ennyire futotta az erőmből. Mondani akartam neki valamit, valami olyasmit, hogy na végre, hogy te is itt vagy, de mielőtt bármi is kicsúszhatott volna a számon, eszembe jutott az az apró tényező, hogy Bonnienak nem volt varázsereje. Csak egy egyszerű ember volt, nem tudott rajtam segíteni. És ezt Kai is tudta persze, mert miért ne tudta volna? Nem volt túl sok választási lehetőségünk, egyetlen egy esélyünk volt Kai ellen: hogy Bonnie el tudja vonni a figyelmét elég ideig ahhoz, hogy én regenerálódjak, és aztán végre valahára eltörhessem a nyakát, vagy valami. Nem igazán akartam reménykedni a tervem sikerességében, bizonyára Kai is tisztában volt ezzel, de arról szó sem lehetett, hogy csak itt heverésszek azt várva, hogy mikor öl meg. Úgyhogy a megfelelő pillanatra vártam, miközben igyekeztem összeszedni minden erőmet.
Azok a bourbonök… Követtem ezt a két szerencsétlen példányt - a vérszívót, meg a hasztalan boszit nyilván és nem a mozdulatlan, sorokban kirakott whiskyket, őrült vagyok, de nem annyira, hogy élettelen tárgyakról higgyem; megtanultak időközben mozogni -, hosszú heteken át, hogy pontosan tudjam mi a gyengéjük, kik és miért vannak itt és egyáltalán, hogy mindent megtudjak róluk, amit egyébként még egymás elől is titkolnak. Igen vicces volt, meg szappanoperaszerű. Egyszerre szórakoztató és rendkívül idegesítő, ami kifejezetten szokatlan párosítás. Szerintem nem is hinném, hogy létezhet ilyen, hacsak nem a saját szemeimmel látom.. és volt szerencsétlenségem látni. Amitől meg gyakran ingerem támadt kinyomni a saját szemeimet, amíg rá nem jöttem, hogy ennyit egyikőjük sem ér, plusz teljesen felesleges volna. Visszatérve a bourbonökre, nem kevés időmbe telt, míg mindegyiket kis meglepetéssel láttam el, kifejezetten készülve erre a nagyon is emlékezetes és találkozásra. Meg kellene köszönnie, hogy ennyire figyelmes voltam és foglalkoztam az bemutatkozásunk perceivel már előre. Hogy ennyi időt és energiát szántam a tökéletes belépőre és a neki szánt, ínycsiklandóan savas ajándékra. Nem mondhatja egy szóval sem, hogy üres kézzel álltam elé. Oldalra billenő tekintettel figyelem, ahogy kinyitja az aranyló alkoholt tartalmazó üveg tetejét és jól belekortyol az alkoholba. Nagyon nehéz nem elröhögni magam, amikor annyira vicces az egész jelenet, nem beszélve a látványról. Ahogy visszaköpi az italt, de az már marja a nyelőcsövét, meg a száját, mint a sósav. Aztán összetörik az üveg a padlón, amikor annak csókolózva csattan szét a járólapokon és még alaposan bele is hasal. Esküszöm, hogy kandi kamera gyanús az egész jelenet. Mégis, részemről elmarad az ingerlő vigyor, csak az elégedett mosolykezdemény marad a szám csücskében, ahogy figyelem a jelentet meg a szerencsétlenkedését. Azt pedig eszembe sem jut hagyni, hogy idő előtt felkeljen és elveszítsem a megszerzett helyzetelőnyömet. - Uhh Damon... cöcöcö... elég a nagy szavakból, kérlek. Olyan szánalmas, főleg, ahogy itt fekszel a padlón, kiszolgáltatottan... Verbéna a whiskyben. Ki gondolta volna, hogy ez fog bekövetkezni? Valld csak be, igazán zseniális húzás a részemről, mert erre fogadjunk, hogy kicsit sem számítottál! – rendkívül jól szórakozom és emiatt csupán eddig bírtam a szélesedő vigyor nélkül. Mégiscsak odahúzódik a képemre a maga teljes és széles valójában a rendkívül elégedett arckifejezésem mellé. Ahh, annyira hiányzott már ez a felállás, valaki a lábaim előtt hever, szenvedve, én meg felette álldogálok és csupán csak szórakoznom kell a magam által megkreált helyzeten. Felemelő érzés… Mielőtt azonban nagyon felemelkedni kezdene, én sem tétlenkedem. Ismerem - jó rendben, csak alaposan megtippelem -, hogy mennyi idő alatt képes helyrerázódni és hát nem ejtettek a fejemre, szóval irány vissza a székhez, pontosabban amögé, amíg beszélek, meg a fetrengő látványában gyönyörködöm. - Tudod, felmerül a kérdés, hogy vajon ki vásárol kerti bútort egy szupermarketben, ahol az emberek a kajájukat veszik meg?! Valaki egészen biztosan, különben ezek ugye nem volnának itt. – egy faszerkezetű napernyőt kapok ki vagy három másik közül és beszéd közben egyszerűen kettétöröm a saját térdemen. Az egyik végét elhajítom, arra nem lesz szükségem, a másikra viszont annál inkább. - Igazság szerint annyira nagyon jól nem ismerem a vámpírokat, viszont azt hiszem, hogy egy karó a szívbe egészen megteszi, igaz?! – ahogy elkezd feltápászkodni a földről – hacsak meg nem akadályozza valamiképpen –, úgy vágom egyetlen szemrebbenés nélkül a kézfejébe a farudat – egészen szép méretes darab – és nem vagyok rest még jó alaposan meg is forgatni benne, hangosan roppanó és reccsenő hangoktól kísérve törve el a kézfeje csontjait. - Mindig piszkosan játszol Damon és ez csúnya dolog. Mikor Monopolyztatok Bonnieval… emlékszel? Loptál a banktól. Ez nagyon nem cool. Csúnya dolog volt, igazán csúnya. – ha lehetőségem van rá, akkor még egyet csavarok a farúdon, csak úgy a móka kedvéért. Olyan jól telik az idő, ha az emberi élvezi, amit csinál, nem igaz?! - ...de, hogy visszatérjünk arra a részre, amikor azt mondtad, letépem a fejedet – szándékosan elmélyítem a hangomat, hogy őt utánozzam… - Nem, egyáltalán nem fogod. – tisztában vagyok vele, hogy nagyjából maximum ennyi időm volt, mielőtt megint ultraszuper megaerős vámpírrá regenerálódna vagy mondjuk minimum felkelne, szóval jobbnak látom a kezemben tartott napernyő maradékkal beletrafálni a polcsoron tartott, verbénával ellátott whiskykbe, mintha csak egy baseball meccsen a labdát találnám el, szándékosan úgy célozva, hogy a lehető legtöbb maró nedű kerülhessen rá, számításaim szerint. - Nem tudhattam, hogy melyik üveget választod majd, szóval beverbénáztam az összeset. Zseniális húzás, ugye?! – nem, valójában nem várok erre választ. Tudom magamtól is, hogy az volt. Meglendítve emelem fel a farudat, ami egykor jobb napokat látott napernyő volt, hogy lazán belevághassam – rá nincs szükségem a továbbiakban, csupán holt teher –, amikor megszakít a mulatságban a Bennett boszi és így sajnos elmarad a drámai befejezés. Már ami a ledöfést illeti. - Nah, a Haszontalan is ideért végre. Hála istennek. Már azt hittem lemaradsz a fináléról… Nem mondták még neked, hogy késni nagyon csúnya és illetlen dolog, hm? – lejjebb eresztem a töredékes napernyőt a kezemben. - Hónapok óta figyelem, ahogy varázsolni próbálsz, természetesen eredménytelenül. Szóval mesélj csak, mit fogsz most tenni? Csak állsz majd ott és nézel? Mert őszintén megvallva ez eléggé kínos. Nagyon kínos neked. Annyira kínos, hogy még én is átérzem. – lemondóan csóválom meg a fejemet és arra készülök, hogy visszatérjek az iménti megkezdett mozdulatsorom bevégzéséhez.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Kedd Aug. 15, 2017 1:50 am
Damon & Kai & Bonnie
Nem, ez a furcsa érzés sosem fog elmúlni, tényleg egyre több jel mutatott már arra, hogy nem csak ketten vagyunk itt. Kell itt lennie valakinek, mert ennyi véletlen nem történhet egy szellemvilágban vagy már nem is tudom, hogy hogyan nevezzem ezt a helyet. Most is ezen a hülyeségen vesztünk össze, hogy szerinte nincs itt senki és csak teljesen véletlenül indult be az a gép, nem pedig valaki más miatt. Pénz nélkül az az izé nem is megy és se én, se ő nem dobott bele, szóval valakinek meg kellett tennie és ez a valaki egy igazi és létező személy. De ő csak alkoholért ment, mert egy igazi alkoholista, lassan itt bent úgy issza a whiskyt, mint én a vizet és ez elég rossz dolog. Majd el kell vinni valamilyen csoportterápiára, ahol segítenek neki majd leszokni az alkoholról.. Elena biztosan nem egy alkoholistával akar majd együtt lenni, de ez nem az én dolgom, csak mérgesen próbálok visszamenni az ókori Salvatore panzióba, de ez a barom nem jön.. Komolyan mondom nem is értem miért adtak a vámpíroknak gyorsaságot, annyira lassúak, de tényleg, néha többet kell rájuk várni, mint másokra. Végül nem visszamegyek haza, hanem abba a mesés boltba, melyet minden reggel meglátogatunk. Nem is emlékszem már, hogy merre vannak az alkoholok, mert én mondjuk egyszer sem néztem el arra, de így megpillantva a napszemüvegeket, eszembe jutott, mikor azokkal parádéztunk, olyan sok jó dolog történt idebent, olyan sok emléket szereztem vele és már kezdtem megkedvelni őt, fontossá vált nekem. Egészen eddig egyedül voltam ilyen helyzetekben, mikor meghaltam, akkor csak a magány vett körül és most itt volt ő is. Sokkal jobb volt vele, mintha egészen eddig egyedül kellett volna lennem és talán még azokat a borzalmas palacsintákat is elkezdtem volna hiányolni.. Ha az a volna ott nem lett volna. Végül megtalálom a piákat és befordulok rajta, azonban hangzavarra leszek figyelmes.. Damon hangját felismerem, de a másik hang.. ismeretlen. Megszaporázom a lépteimet és sietek oda, ahonnan a hangok jönnek. Végül egy fiatal srácot pillantok meg. - Maradj távol Damontől! - hangom kissé sem cseng barátságosan. Így beszéltem Katherine-nel is, amikor volt alkalmam találkozni vele. Bár a számon majdnem inkább az csúszott ki, hogy én megmondtam!
És Kai csak beszélt tovább. Hiába adtam az előbb tökéletesen a tudtára, hogy fogja már be, és csak a kérdésemre válaszoljon, ő mintha ezt meg sem hallotta volna, csak csacsogott tovább. Bennem pedig kezdett egyre jobban felmenni a pumpa a felesleges locsogását hallva. - Ha ennyiből temperamentumosnak gondoltál, akkor még nem láttál igazán mérgesen – vetettem oda neki, de ez is csak az egyik fülén be, a másikon pedig kiment. Ugyanis rögtön utána jött a Baywatchos hülyeségével, meg hogy nekem való az, a csinos, fürdőrucis lányok miatt. Hát szartam az egészre nagy ívben! Persze ami a Bonnies megjegyzését illette, abban igazat adtam neki. Tényleg furcsa egy páros voltunk, és magam sem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom majd a kis boszi társaságát. Meglepően kevésszer akartam megölni, annak ellenére is, hogy nagyon sokszor egymás agyára mentünk. Viszont tudott megértő is lenni, meg egyébként is, ő is ugyanannyit vesztett, mint én. Megértette, hogy min megyek keresztül olyankor, amikor a Gilbert ház tornácán a hintaágyban ültem, és csak bámultam ki a fejemből. Tudta, mi zajlik le bennem, mint ahogy azt is, hogy nem reménykedtem. Ő azonban soha nem adta fel, s helyettem is derülátó volt. Talán miatta voltam még én is itt. Talán, még ha soha be nem vallottam volna, de ha ő nem lett volna, akkor már én is rég levettem volna a napfény gyűrűmet, és hagytam volna, hogy elporladjak. De valahogy a szívem legmélyén még pislákolt egy halvány reménysugár, és az csak is Bonnienak köszönhetően volt még életben. A fenyegetésemet persze nem vette komolyan, csak elkezdett tovább magyarázni arról, hogy milyen türelmetlen vagyok, meg hogy Bonnie így, Bonnie úgy… Végül letelt a három másodperc, én pedig a vámpír sebességet kihasználtam, és egyből odasuhantam Kai felé, majd a kabátjánál fogva emeltem fel. Erre persze már rögtön befogta a száját, és kezdett szabadkozni, hogy válaszol, ha elengedem. Őszintén szólva, nem akartam. Csak át akartam harapni a torkát, olyan csábító volt a kis erecske, ami kidudorodott a bőrén, de aztán eszembe jutott az, hogy nem kaptam még tőle válaszokat, azok pedig nagyon fontosak voltak. Ki akartam jutni innen, vissza Elenához, és ha ehhez az kellett, hogy ezt a takonypócot még egy pár óráig elviseljem, akkor hajlandó voltam megfizetni ezt az árat. Morogva ugyan, hogy azért mutassam, mennyire nem fűlött ehhez a fogom, de letettem Kait. - Válaszokat, most – feleltem ingerülten, majd meg sem várva a reakcióját, elléptem tőle, és megindultam a polcok felé. Le kellett nyugtatnom az idegeimet, és ha már ilyen sok whiskys üveg sorakozott itt, gondoltam, kiszolgálom magam. Kai is látta rajtam a feszültség jeleit, úgyhogy ajánlgatta a piát ő is. – Kösz – válaszoltam nem túl sok hálával a hangomban, miközben levettem az egyik üveget. Közben papolt még valamit nekem, bár arra nem is igazán figyeltem, ellenben amikor végre rátért a lényegre, miközben én az üveget nyitottam ki, arra felfigyeltem. Csak hát tudjátok, én tudtam egyszerre két dologra is figyelni, úgyhogy Kai válaszát várva meghúztam az üveget. Abban a pillanatban, hogy kimondta, meg akar ölni, elkezdett égetni a verbénás whisky, ami már nem csak a számban volt, hanem valamennyit le is nyeltem. Egyből elkezdtem kiköpni, ami a számban volt, de a fájdalom még így is pokoli volt. Az üveg kicsúszott a kezemben, majd ripityára törve landolt a földön, én pedig fuldokolva estem bele az újabb adag verbénába, ami tovább égette a szabad bőrfelületeket, amit talált. Ezt azonban már szinte nem is éreztem, mert csak egyetlen gondolat visszhangzott a fejemben: hogy ki fogom nyírni ezt a rohadékot. Előre nyújtottam a kezemet, próbáltam összeszedni az erőmet, de még túl gyenge voltam, mert a verbéna okozta sebek ilyen gyorsan még nem gyógyultak be, de ennél kiszolgáltatottabbnak nem is érezhettem volna magam. Ha Kai hagyta, akkor nagy nehezen feltápászkodtam a földről. - Letépem a fejedet – fenyegetőztem, és ezúttal tényleg halálosan is komolyan gondoltam azt. Már nem tartott vissza ettől semmi, az sem érdekelt, ha cserébe az idők végezetéig itt kell rohadnom. Megérte az örök kárhozat ezért a pillanatnyi diadalért. Tettem egy lépést előre, miközben tökéletesen kiolvasható volt a tekintetemből, hogy mire készülök.
- Ujjujjujj Damon... – rázom meg lemondóan a fejemet a hallottak után szinte azonnal, kifejezetten enyebenye hangulatban, majd visszakormányzom rá az íriszeimet. - A temperamentumod sodor mindig bajba. Bonnie is megmondta egyébként. Hányszor is, várj csak... – izgatottan hajolok előrébb a székben ülve, egyértelmű jelzéseket leadva, hogy bizony mindjárt megadom a választ, mint egy kisiskolás, aki összepisálja magát a gyönyörtől, ha eltalálja véletlenül mennyi kettő meg kettő. - ...Tizenháromszor. Pontosan ennyiszer. – nagyot szusszanok, mint aki épp most van túl a legélvezetesebb pillanatainak egyikén és kaján vigyorral a fejemen dőlök hátra a székben. - Ez a szám pedig tökéletesen megegyezik azzal, hányszor rágott be rád annyira, hogy elmenjen. Ti ketten aztán furcsa páros vagytok ám. Minden ötpercben összevesztek valamin, komolyan, mint valami szappanopera. Nagyon élveztem nézni benneteket. Persze azért nem annyira, mint a Baywatch-ot. Uhhh, ember, emlékszel a Baywatchra? Irtó szexi csajok, fürdőruciban, életmentők, meg minden… Ha nem nézted, akkor nézned kellene, biztosan jobban éreznéd magad tőle, meg arra... élvezkedhetsz is, ha épp úgy adódna. – mutogatok úgy nagyjából az öve alatti részre, hogy véletlenül se értse félre, hogyan értem, amire utalok. Még egy cinkos kacsintást is megejtek, biztos, ami biztos. Nah, ha még így sem érti a dolgot, akkor tényleg totálisan menthetetlen szegény. Felállok, hogy immáron így érdeklődjek a megemlített kis boszi felől, ő vajon merre lehet. Gondolom hamarosan visszatér, mert olyan, mint egy kis bumeráng. Hihetetlen. - Jaj, de türelmetlen vagy. Pedig, ha tudnád, hogy valójában te milyen vagy, mondjuk pont szegény Bonnieval, ha már őt is emlegettük ma, nem is egyszer... – ingatom meg a fejem jobbra is meg balra is. Fogalma sincs mennyire az ember agyára tudnak menni, amellett, hogy valahol tényleg szappanoperaszerű, a közös kis szenvedésük. Eszemben sincs válaszolni neki, így ha valóban betartja a fenyegetését, akkor feltételezem, hamarosan igencsak közeli viszonyt fogunk egymással ápolni. - Oké-oké, bocsi! Nem vagyok valami jó a szemtől-szemben beszélgetésekben. Tudod elég régen nem volt már benne részem. Válaszolok, válaszolok, csak eressz el. – teszem fel mindkét praclim megadóan, bízva abban, hogy ennyi elég lesz neki és nem fog tovább szívózni. Nincs semmi humorérzéke, ez már teljesen biztos. Mondjuk Bonnienak sincs sokkal több, ha már itt tartunk, különben veszekednének folyamatosan, hanem mondjuk röhögnének. Vagy szexelnének. Jaaaj, de tudom, ott van Elena… Elena így, meg Elena úgy. Valami extrém jó csaj lehet, ha mindenki úgy rá van gerjedve. Na mindegy, annyira nem érdekel, az viszont mondjuk sokkal inkább, hogy elengedjen ez az idióta. Bár, ha ki is nyír, legnagyobb szerencsétlenségemre ÉN tuti, hogy visszatérek. Sértetlenül. Jah, tudom, totál szívás az egész úgy, ahogy van. Apropó, hol lehet Bonnie?! - Tudod… szerintem innod kellene egyet. Az általában lenyugtat. Aztán mérges leszel tőle, majd szomorú és a végén megint nyugodt. Állati furcsa egy körforgás, annyi szent. – szusszanok egyet és várom, hogy valóban kezdjen inni. - Amúgy, ha tényleg tudni akarod, hogy mit keresek itt, akkor elmondom...
”amennyiben a cselekedet tényleg ivásba torkollik”:
- ...valójában azért, mert meg akarlak ölni.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Aug. 10, 2017 3:01 pm
to Damon & Kai
Egyre több jel utal arra, hogy talán nem is vagyunk csak mi ketten ezen a helyen és ez kissé rémisztő.. Akkor, amikor elmentem Elanaék teraszára, amikor eltört egy faág, az nem Damon volt, most már egyre biztosabb vagyok ebben és ez a dolog semmi jót nem jelenthet. Elegem van a palacsintából, de tényleg.. legszívesebben már Damon arcába borítanám és megmondanám neki, hogy nem tud főzni, egyszerűen adja fel ezt az egészet vagy lapozzon fel egy szakácskönyvet és fejlődjön. Mert ezek a palacsinták, nem hogy jobbak lennének minden reggel, hanem csak egyre rosszabbak és rosszabbak és rosszabbak.. Arról nem is beszélve, hogy a keresztrejtvényt is kitöltötte helyette, de mondjuk nem nézem ki belőle, hogy ilyen okos meg hát egészen eddig azon versenyeztünk, hogy ki jön rá előbb, most meg mindenfajta önistenítés nélkül beírja.. nem ő volt és mikor rákérdeztem azt mondta, hogy nem is ő volt.. Nem tudom már mit higgyek, szerinte csak én szórakozom és kitöltöttem, de biztosan nem vagyok alva rejtvényt fejtő típus.. arról nem is beszélve, hogy még mindig fogalmam sincs erről a szóról. Most meg elmentünk a napi bevásárlásra, egy dolog azért van benne, ami jó.. mármint abban, hogy egy börtönvilágban ragadtunk, itt nincs sor és nem kell várnunk, mindent elvihetünk csak úgy, nem is kell fizetnünk. De a ruhák meg kell jegyeznem borzalmasak, egyszerűen tényleg borzalmasak. Aztán megszólal egy gép, de tényleg.. magától és ez már nem lehet csak véletlen, meg is nézem közelebbről, mert pénzzel működik és se én, se ő nem dobott be egyetlen egy érmét sem. Veszekedhetnénk, de ő csak nem is foglalkozva az egésszel csak elment piát venni magának, alkoholista, ez az ember egy hatalmas alkoholista.. Elindultam haza, de tényleg.. annyit vártam már, hogy nem tart eddig semmi sem. Csak vártam és vártam, de csak nem jött. Tényleg itt fogom hagyni, nem fogok rá várni. Sóhajtva indulok el a Salvatore panzió vagy mi felé, mert ekkor nem tudom mire használták.. De végül pár lépés után megállok, mi tarthat neki ilyen sokáig?! De komolyan, csak le kell vennie a polcról, nem kell várnia, nem kell sorba állnia és kifizetnie, emellett vámpír és nagyon gyors is.. Fintorogva elindulok a bejárat felé, kinyitom az ajtót belépek rajta. - Damon? - teszem fel a kérdést halkan, mire azt várom, hogy megjelenik előttem és rám hozza a szívbajt, de másodpercekkel később még mindig csak egyedül állok ott.. Mi lehet vele? Végre felfogta, hogy nincs humorérzéke, hogy borzalmasan főz és nem szeretek vele lenni..? Bár.. nem akartam egyedül maradni, nem akartam megint csak magam lenni, szerettem vele lenni, minden hülye szokása és mondata ellenére jó volt vele.. már kezdtem is megérteni, hogy Elena miért őt választotta és bánom is azt, amit neki az első napon mondtam.. nem kellett volna. Sóhajtva lépek be és csukom be magam mögött az ajtót, merre is vannak az alkoholok?
A gyerek a legnagyobb szívbaj nélkül ült székre tett lábakkal, és úgy ette azokat a tepertőgyűrűket, mintha a világon sem lenne természetesebb annál, hogy ő itt volt. Még az én megjelenésem és megszólításom sem szakította ki a közönyéből, engem pedig csak még jobban felmérgesített ezzel. Elvégre, nem kaptam ennyiből magyarázatot arra, hogy ki volt és mit keresett itt, utánunk vagy előttünk érkezett – bár, ha előttünk, az elég elképzelhetetlen lett volna elvégre ez az én személyes poklom volt, őt meg még soha az életben nem láttam, szóval továbbra is az a kérdésem, hogy mégis mit keresett ő itt. Végül aztán vette a fáradtságot, hogy válaszoljon, vagy legalábbis mondjon valamit, bár nem igazán lettem okosabb tőle. Nyugalmat erőltettem magamra, de a szemeim tükrözték a fenyegetést, még ha nem is tűnt úgy a gyerek, mint aki bármit is felfogna ebből. - Neked határozottan az lesz, ha nem nyögöd ki rögtön, mi a fenét keresel te itt – válaszoltam neki ingerülten, ami minden eltelt perccel egyre jobban növekedett. Zavart a nyugalma, a viselkedése, még az az idióta mosoly is, ami a képén virított, de talán mégis csak az a tény tetszett a legkevésbé, hogy a tudomásunk nélkül volt itt. A nevemen szólított, ergo követett minket, hisz hogy máshogy ismert volna? Igaz, az áldozataimnak az arcát rögtön a második másodpercben el szoktam felejteni, de ha egy ilyen idegesítő takonypócot tettem volna el láb alól, az biztos megmaradt volna. Szóval az ki volt lőve, hogy egy árny lenne a múltból, aki jött kísérteni engem. Csak árgus szemekkel méregettem a gyereket, ahogy bemutatkozott nekem, majd felállt, és leejtette a tepertőgyűrűs zacskót, aminek a maradékai valamerre szétszóródtak a padlón. De sem én, sem ő nem tulajdonított ennek különösebb figyelmet, engem lefoglalt az, hogy megpróbáljam kitalálni még mindig azt, hogy hogyan került ide Kai – mint megtudtam -, elvégre ezt nem volt hajlandó közölni, hiába tettem már fel neki ezt a kérdést másodjára is. Mielőtt azonban alkalmam nyílt volna harmadszorra is elismételnem ugyanazt a hat szót, ő folytatta a monológját. Először arról kérdezősködött, hol hagytam Bonniet, majd aztán folytatta a hülyeségének az ecsetelését, aminek, őszintén szólva, nem sok értelme volt. Elképzelésem sem volt, hogy mire akart kilyukadni ezzel az egésszel, de nem is foglalkoztatott. Nem terveztem sokáig életben hagyni, csak amíg meg nem kaptam a választ a kérdésemre. Amint befogta a száját, mert valami baromságot kérdezett, fenyegető pillantást villantottam rá, de most úgy igazán. Már meg sem próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, és nagy ívben leszartam azt, hogy Bonniet meg még egy tehenet is vámpír hambinak titulált. Soha nem a türelmemről voltam híres, ez a Kai gyerek pedig rögtön kihúzta a gyufát, épphogy egy szót kiejtett a száján, úgyhogy nem fogok bocsánatot kérni, amiért letépem a fejét. Nem mintha bárkit is érdekelte volna a hogyléte. - Most kérdezem meg utoljára: mi a fenét keresel te itt? – szűrtem ki ingerülten a fogaim közül, még egy lépést is tettem fenyegetően Kai felé. – Ha nem válaszolsz 3 másodpercen belül, fej nélkül parádézhatsz itt tovább – feleltem, majd elkezdtem hangosan visszaszámolni. Miközben a válaszára és reakciójára vártam, azon kezdtem el agyalni, hogy Bonnie vajon most hol lehet. Nem mintha a segítségére lett volna szükségem, elvégre egy varázserőmentes boszi ember volt csupán, nála meg kérdéses volt, hogy megvolt-e még egyáltalán. A hangokat minden bizonnyal hallotta már, szóval akár erre felé is tarthatott. - Egy – fejeztem be a visszaszámlálást, majd felkészültem arra, hogy a vámpír gyorsaságot kihasználva megindulhassak. Amennyiben pedig semmilyen értelmes válasz nem érkezett, nem haboztam egyetlen másodpercig sem, hanem megindultam azzal a feltett szándékkal, hogy megszabadítsam a nyakát a fejétől vagy a mellkasát a szívétől – még magam sem tudtam eldönteni, melyik lenne a jobb döntés.
Szándékosan nagy élvezettel és annál inkább hangosabban csámcsogok a tepertőgyűrűkön, direkt ekképpen megrendezve a nagy Antrémat, ha már egyébként egyiküknek sem sikerült észrevenni, hogy nem, rohadtul nincsenek egyedül ebben az átokverte világban. Újabb és újabb falatok harsognak a fogaim alatt és az ujjaimat sem vagyok rest olykor lenyalni. A lábaim fent a széken és baromi kényelmes helyzetbe teszem magam, mert amennyit ezekből kinézek, feltételezem, hogy vagy egy fél élet is el fog telni, mire felfedezik a hollétemet. Nagyjából pedig igazam is lesz… Sejtettem, hogy Damon lesz az első, akit majd ide esz a fene. Nem azért, mert ő lenne az ész a kis intim létszámú bandában, hanem ő a naaaagy és erős vámpír, aki tökösen akar majd viselkedni és Bonnie előtt felfedezni a beütött szart, aki nem mellesleg amúgy én lennék ebben a történetben. Ó te jó ég, ha csak sejtenék… - Nehéz napod van, mi?! Damon. – újabb falat ropogós gyűrűt rágok szét és úgy kell kihúzzam a mancsom a zacskóm mélyéről, hogy az ujjaimat mozgatva integessek neki. A kezemet a dzsekimbe törlöm a legnagyobb szívbaj nélkül. - Bocs, megfeledkeztem a jó modorról. A nevem Kai. Örülök, hogy megismerhetlek – leveszem a lábaimat az eddig nagyon is kényelmes székről, hogy immáron teljes nagyságomban – hoppá magasságomban – állhassak meg a régóta első számú és egyetlen beszélgető partneremmel. Unalmamban elejtem a rágcsa zacskóját és nagy ívben teszek arra, hogy hová hullik a padlón el a maradék. - Mondd, Bonniet hol hagytad el? – mintha csak valami tartozék lenne – az egyébként számomra százszorta érdekesebb személy –, úgy kérdezek rá és unottan nyalom le az ujjaimról a ráragadt ízfokozókat. Elvégre az előbb még a tepertőgyűrűs zacskóba mártottam a praclim, természetes, hogy maradt rajta még ízletes cucc és nem akarom, hogy kárba vesszen a nagy ismerkedés közepette. - Megint összevesztetek, igaz?! Ejj Damon, hát nem tudod, hogy kell bánni egy nővel? ..mondjuk nem vitatom, Bonnie tényleg olyan személy, akit olykor azért nem árt elhagyni, hogy az ember megőrizze az ép elméjét, igaz?! ...folyton jön a károgásával, meg az okoskodásával és nem mondom, tuti kell olykor jó pár mély levegő ahhoz, hogy ne csapold le szárazra, ahogyan azt az ösztöneid diktálnák. Apropó az önmegtartóztatásod egyébként figyelemre méltó. Ilyenkor nem nézed hamburgernek a tehenet vagy őszintén, hogy is megy ez?! – húzom el a számat, együttérzést mímelve, pedig valójában csak a felfordult gyomrom okozta pofarángást prezentálom jelenleg. Mert hányingert okoz számomra ennek a kettőnek a szenvelgése, de ez most nem számít, pláne akkor nem, ha a szabadulásom kulcsa a beszéd szóban forgó témája. Az meg mellékes, hogy ő még erről nem tud. Ha rajtam múlik nem is fog.
//Bocsánat, hogy ennyire sokára és ennyire rövid lett :/
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Júl. 15, 2017 11:23 am
Damon, Kai & Bonnie
Elég volt már. Százhúsz napja senyvedek ebben a folyton újra és újra lejátszódó napban, ugyan azt csinálva. Komolyan, már az eső is hiányzik. Vagy legalább egy felhőcske… mert még az időjárás is ugyan az minden nap. Egyre nehezebben bírom ezt, s Damon arra is rávilágított ma reggel, hogy valószínűleg kezdek megőrülni. A reggeli mellett kitöltött kereszt rejtvényemet, amit eddig minden reggel megfejtettem, megfejtette valaki más. Mert nem én voltam, ebben teljesen biztos vagyok, és Damon azt mondta ő sem, szóval mindenképpen egy harmadik személy tette, aki itt bujkál velünk, ebben a bentlakásos kis pokolban.
A bevásárló központ előtt ácsorgok, bámulom a mozdulatlan lovacskás körhintát, és a parkolóban tobzódó, gazdátlan járműveket. Damon alkoholért ment, de már túl régóta oda van. Kezdek aggódni. Idegesen gyűrkészem a pulóverem alját, és az alsó ajkamat rágom szüntelen.
Hiszen az előbb ő s látta azt, amit én. Nem tagadhatja le a nyilvánvalót, hiszen a tepertő nem ott volt, ahol mindig lenni szokott. És nem nagyon hiszem, hogy itt ragadt volna egy teszkós áru feltöltő kísértete, hogy átpakolássza a sorokat. A kocsit is látta, ült is benne. S a körhinta, amit már tíz perce rendületlenül bámulok megmozdult. Körbe-körbe forgott, és lágy gyermeki dallamokat küldött a szélbe. Ezeket nem csak képzeltem. Van valaki itt velünk, de nem tudom, hogy barátságosak e a szándékai, hogyha eddig nem mutatta magát.
Unottan teszek egy lépést a bejárat felé. A szívem hevesen kalapál az aggodalomtól. Nem szeretek egyedül maradni, ez a világ ugyanis ott tesz lóvá ahol csak akar. Folyamatosan a pulóveremmel szórakozok, s mikor végre bejutok a bevásárló központba elveszek. Legalábbis úgy érzem. Az egész olyan hatalmasnak tűnik, próbálom felidézni az elmémben, hogy merre is kell menni a polchoz, amelyen az alkoholok sorakoznak. Percekbe telik mire felrajzolom az elmémben az útvonalat, majd elindulok, hogy felkeressem hozzám hasonlóan szerencsétlen társamat.
A mai nap sem indult másképp, mint az elmúlt cirka 120 nap, amit ebben a rohadt pokolban töltöttünk. Most mondhatnám, hogy élveztem, mert tényleg nagyon vicces volt egyetlen napot újra és újra átélni, mintha megállt volna az idő – ja várjunk, hisz pontosan ez történt! És nem, nem volt jó, kicsit sem volt jó. Utáltam minden egyes eltöltött percét, és átkoztam magamat, a sorsot, az egész világot, amiért pont ide kerültem. A tényleges halálnak sokkal jobban örültem volna, az állandó testi kínzást is jobban elviseltem volna, mint már csak annak a gondolatát, hogy pont 1994. május 10.-ét kelljen folyton folyvást újraélnem Mystic Fallsban, távol minden szeretettemtől, egyedül BonBon társaságát élvezve. Persze, a kis boszi volt a legkisebb gondom. Egész életem során hibát hibára halmoztam, ott gyilkoltam, ahol csak tudtam, és mindent elrontottam, amit csak tudtam, gondolkodás nélkül. Persze, utána szinte rögtön jött is a megbánás az esetek nagy részében, de ez mindig túl későn volt. Olyankor már nem tehettem jóvá azt, amit elkövettem, hanem együtt kellett élnem a tetteim következményeivel. De kicsit sem hiányzott az, hogy pont ennek a napnak a poklába száműzzenek. Bonnienak persze nem mondtam erről semmit, és ő sem kérdezte, miért tartom a saját poklomnak ezt a világot, hanem pont ellenkezőleg – váltig állította, hogy ez ennyi erővel akár az övé is lehetne. Bár az kérdéses volt mind a kettőnk számára, hogy akkor mégis miért jelentünk meg egymás poklában. Ha ős ellenségek lettünk volna, talán még azt mondom, megértem, de BonBon ellen kivételesen nem követtem el eget rengető hibákat. Csak megpróbáltam párszor megölni, a nagyija miattam halt meg, ja és vámpírrá változtattam az anyját. Végül is igen, tényleg ártatlan vagyok, mint a ma született bárány. Azon a tényen mindenesetre nem változtatott semmi, hogy együtt voltunk ide bezárva, valószínűleg az idők végezetéig, ezért kénytelenek leszünk elviselni egymást, hacsak nem öljük meg előbb a másikat. Én pedig kicsit sem igyekeztem nem BonBon idegeire menni. Kezdve azzal, hogy minden áldott reggel palacsintát sütöttem. Bár, nem tudtam volna megmondani, ez melyikünknek volt nagyobb büntetés. Bonnie pedig minden reggel kitöltötte ugyanazt a rejtvényt, amit a láthatatlan postás bedobott a házunkhoz. Ma viszont valami történt. Volt ugyanis egy kérdés, amit nem tudott megoldani négy hónap elteltével sem. Most viszont meg volt már rá a válasz, de BonBon váltig állította, hogy nem ő volt. Na persze, biztos nem Casper, a szellem töltötte ki azt, rajtunk kívül pedig marhára nem volt itt senki, úgyhogy csak egy megoldás létezett: BonBon beszívott, amikor csinálta. Aztán szépen elfelejtette az egészet. Mi más magyarázat lehetett volna? Miután megtömtük a hasunkat, jó szokásunkhoz híven elmentünk bevásárolni, persze fizetés nélkül. Itt pedig tepertőgyűrűk voltak máshol, nem a megszokott helyükön. Nem mondom, gyanús volt, nagyon is, de nem akartam hiú ábrándokat kergetni azt illetően, hogy volt rajtunk még itt valaki, mert ez akkor azt is jelentette volna, hogy van kiút, ha más is idekerült. De ha ennek az ellenkezője bizonyult volna be, túl nagy lett volna a csalódás, és akkor tényleg elveszett volna minden remény. Talán még olyat is tettem volna, amit nagyon megbántam volna később. Ezért inkább, hogy ezt elkerüljem, úgy döntöttem, maradok a tagadásnál. A furcsaságok azonban csak nem maradtak abba. Először a körhinta indult be, utána meg megjelent az autóm is, aminek tényleg nagyon örültem, csak hát nem tudtuk hogyan került oda. Bonnie varázsereje térhetett volna vissza? – erre gondoltunk mind a ketten, és a fenébe is, de ha ez igaz volt, akkor ki tudunk jutni innen! Hagytam, hogy négy hónap óta először áttörjön a remény a falaimon, amiket felállítottam. Hogy hiba volt-e, magam sem tudtam volna megmondani, de tagadhatatlanul haza akartam jutni. Haza Elenához, haza az öcsémhez, haza az igaz Mystic Fallsba. Attól még azonban, hogy erre a következtetésre jutottunk, nem állt meg az élet – vagyis, az már állt -, úgyhogy visszamentem a boltba, mivel az előbb eléggé sietve hagytuk el az épületet a hangokat hallva. A bevásárló kocsiban viszont ott hagytuk a dolgainkat, azok pedig létfontosságúak voltak, főleg a whisky. Ha az nem lett volna, nem tudom, hogyan éltem volna túl ezt a négy hónapot. A bolt elrendezését ismertem már, mint a tenyeremet, ezért egyszerűen megtaláltam azt a polcsort, ahol különféle márkájú whiskys üvegek sorakoztak. Nem igazán agyaltam azon, hogy melyik legyen, csak megfogtam az elsőt, amit megláttam, és levettem a polcról. Már készen is álltam az indulásra, amikor valami apró nesz ütötte meg a fülemet. Mintha valaki itt evett volna, csak hogy BonBont kint hagytam, ő nem lehetett itt. Összevontam a szemöldököm, de nem igazán gondolkoztam azon, hogy netán veszély leselkedhetne rám két lépéssel odébb, ezért hosszabb mérlegelés nélkül mentem arrébb, hogy jobb rálátásom nyílhasson a nassolgató kis mókusra, miután visszaraktam a whiskys üveget a helyére. Amikor azonban egy felhúzott lábú srác képe fogadott, nem kissé döbbentem le, és ez az arcomra is kiült. Nem értettem, hogy mégis mi folyt itt, hogy ki volt ez az alak, és mi a jó életet keresett itt. - Te meg ki a fene vagy, és hogyan kerültél ide? – Ez volt az első kérdés, ami kicsúszott a számon, és ami a legjobban érdekelt. Egyrészt megmagyarázta volna a furcsaságokat, amiket ma tapasztaltunk, de akkor sem hittem, hogy négy hónap alatt el tudott volna bújni előlünk. Igaz, nem kifejezetten kerestünk más balszerencsésen itt ragadtakat, de ez kissé elképzelhetetlen volt a számomra. Azt pedig tudtam, hogy nem vagyok részeg vagy betépve – vagy már tényleg begolyóztam volna ettől a helytől?
Négy hónap. Pontosan ennyi telt el, amióta figyelem őket. Kellett idő, hogy tudjam, mi a gyenge pontjuk, hogyan viselkednek egymással, egyáltalán kik ők. Persze, amikor kiderült, hogy egyikük egy valódi Bennett boszi, akkor kicsit nehezebb volt féken tartani magam és nyugton maradni, elvégre mégiscsak a börtöncellám – pardon, -világom – kulcsa hullott az ölembe, de, ha annyi éven át kibírtam, akkor ez már igazán nem jelenthetett nagy feladatot. Nem volt szabad és ha valamit sikerült megtanulnom ezen az átkozott helyen, akkor az az volt, hogy maradjak nyugodt. Türelmes. ..és várjam a lehetőséget, ami ingyen jegy lesz a szabadulásomhoz… és lám-lám, most már itt van. A vámpír egyébként az agyamra megy. Teljesen haszontalan és roppant idegesítő (és nem értem Bonnie mit kedvel rajta annyira) és előszeretettel készít magáról – és magával – videónaplót, ami valljuk be, eléggé beteges dolog, de Bonnie.. Ő egészen más tészta. Csak rá kell, hogy vegyem arra, megint varázsoljon és, ha ez megvan, akkor minden más is megvan. Vagyis a kijutásom kulcsa és lehetősége, ami igen gyorsan be fog következni azután, hogy felfedem magam. ...és kicsit sem szándékozom nagyon sokáig titokban tartani, hogy úgy egyébként én is létezem és itt vagyok. Ha nem volnának egyébként a saját degenerált idiotizmusukkal elfoglalva, akkor már feltűnhetett volna nekik, hogy nincsenek egyedül, de úgy tűnik, hogy mindketten inkább a gyengeelméjűek társaságát erősítik és szükségük lesz némi konkrétabb ráhatásra is. Az meg persze kellemes mellékhatásként fog jelen lenni, hogy játszhatok is velük, mint valami birkákkal. Oké, ez a része bevallom; egészen izgalomba hoz. Az első dolog az a kis keresztrejtvényes meglepetés volt. Ami azt illeti nekem volt rá időm, hogy megfejtsem oda és vissza is az újságban feladott rejtvényt és mégsem tartott egy napnál tovább - már amikor már tényleg nekiálltam megfejteni - , elnézve pedig, hogy ennek a kettőnek együttvéve is majdnem négy hónap kerül(t), mire sikerült kitalálnia az egészet - bocsának, majdnem, az egészet, -, rájuk fért a segítség. Maradjunk ennyiben. Úgyhogy ezzel kezdtem. A bolt átrendezése az utolsó kis húzás volt. Előtte egy egész hétig tartott, mire minden egyes rohadt bourbonbe sikerült verbénát tenni. Más esetben aggódhattam volna azért, hogy nehogy feltűnjön nekik, minden kedvencnek ítélt alkohol megkapja a kellemetlen meglepetés adagot, de esetükben nagyjából szóba sem jött az aggodalom. Csoda, hogy még él mind a kettő, ilyen életképtelen példányokat már jó ideje nem láttam. ...és, ha én mondom ezt, akkor az bizony úgy is van, mindenki nyugodtan higgyen nekem. Na, de visszatérve az utolsó simításokra, mint a tepertőgyűrűk átrendezése a boltban, meg a körhinta beindítása és jah persze, Damon bugyikék járgánya.. mind az utolsó pillanat, a nagy finálé alkotóelemei… a többi már igazán rajtuk múlik. Lássuk mennyire idióták…
Kezdőlap
