Idegen ujjak érintenek meg – nem, nem teljesen idegenek, csupán ismeretlenek, a tested még nem akklimatizálódott hozzájuk, szokatlan súly, íz, testhő. Ez sem lesz másabb, tudod jól, reggelre kényszerűen elzárod majd magadban, mintha soha nem is létezett volna, most viszont készségesen nyílnak el ajkaid, mutatóujjbegyre illesztett tabletta csúszik nyelved forró, sík felületére. Nem érte izzol, mit érdekel téged, mennyi idős, várják-e otthon, tartozik-e valahová, szeretik-e, elvégre tőled sem kérdezi senki. Cserekereskedelem, ezzel nyugtatod magad, nem egészen prostitúció – a klub izzadt lüktetésében minden szám egyforma, ugyanaz a ritmus hajtja, nincs hová menekülni előle –, adnak neked valamit, amire szükséged van, és te is adsz nekik valamit, amire szükségük van. Persze válogatsz előtte, van büszkeséged – fogjuk rá –, tartásod – nem sok, ismerjük el –, minimális szintű vonzalom alatt mindenkit kizársz. Élvezni akarod, legalábbis nem gyűlölni, nem annyira, hogy hányj vagy sírj miatta. Kétélű adásvétel – szerződés nélkül.

Mire feloldódik benned, te is feloldódsz – valami másban, valaki másban.

Egy nap elfelejtettél hazamenni, különösebb indoklás nélkül, más ágyába feküdtél, nem zavartak a forma-, minőség- és illatbeli különbségek, ugyanolyan rosszul aludtál a csoporttársad párnái között, nyúzottan keltél, bűn rossz kávét kaptál reggel – akkor egyszer eszedbe jutott, hogy akár haza is mehetnél, sőt, haza kellene menned, ott legalább perui pörkölésűvel várnak –, aztán olvastál egy keveset az idegen kádban, nézted a csempét, és tudtad, fogalmad sincs, honnan, de tudtad, hogy onnantól kezdve az életed végérvényesen megváltozott. Néha még felrémlik előtted, a papírkötésű darab, az olcsó ponyva émelyítő szaga, a rossz fugázás, az ágy felett lógó, elcsépelt álomfogó. Ott sem bírtál megmaradni, de legyünk realisták, Hermes, sehol sem bírsz megmaradni, mert nem a helyekkel és az emberekkel van bajod, hanem saját magaddal.

Messziről figyeled, ismered a pillantást, az éhséget, mások is így fürkésznek téged, és máris alkupozícióba kerülsz, azt kérhetsz tőlük, amit csak szeretnél. Mindig egy dolgot kérsz, miközben egyetlen dologra vágysz, és elfogadod annak az illúzióját, hogy a két dolog tulajdonképpen bármikor felcserélhető. Atlas nem hív vissza, azt se tudod, miért kerested, ültél az egyetemi kollégium földszinti mosdójának kétesélyesen nedves padlóján, felfoghatatlan ürességgel, a tökéletes minden mindegy állapotában. Amikor mindent leeresztett az agyad, rögtön érte nyúltál, de hiába hagytál neki hektikus, sírós hangú üzenetet – pedig nem is sírtál, ez benne a legfurcsább –, egyáltalán nem érdekeli. Ezt a tekinteted viszont érdekled, kiporciózható porcikáid mindenesetre érdeklik. Ennyivel beéred.

Végül nem kapsz tőle semmit, pontosabban nem azt kapod, amit szeretném, hanem azt, amire vágynál, és csak akkor döbbensz rá, hogy a kettő tényleg nem cserélhető fel. Képtele vagy feloldódni, inkább elmenekülsz.

Ha valaki megkérdezné, mi történt a kis Waugh fiúval, senki sem tudna felelni, mert senki sem értené. De te sem érted, nem igaz?