Az év 1425. A hely Róma.
Parasztok, pórnép és pongyolás nők. Izzasztó, fullasztó meleg. Járványok és nyavalyák.
Rosszul vagyok ettől a várostól, mindig is rosszul voltam. A szagok, a színek, a fények vagy éppen azok hiánya. Róma, Róma… azt mondják valamikor tündökölt. Bármi is volt ez a poros, nyomorúságos romhalmaz századokkal ezelőtt, ma senki meg nem mondaná. Dombok közt megbújó temető.
„Meneas, te vagy az?” suttogja valaki az ölelkező házfalak közül. Talán az az egy oka van, hogy még nem dőltek össze, hogy falaik szerelmesen egymáshoz préselődnek. Talán a tövükben halmozódó mocsok tarja őket egyben.
„Psszt, neked nem szabadna itt lenned.” Lépek az árnyékba, mielőtt még ő léphetne a fénybe. Nekem sem szabadna itt lennem valójában, de az én életem mindig kevesebbet ért az övénél.
„Anyám nem tudja, hogy megszöktem” kuncog, mintha értékelnem kellene a humorát. Nem értékelem. Valamiért a jövőkép, ahol véres, kócos fejem gurul Róma koszos utcáin ritkán csal mosolyt az arcomra.
„Nem is az anyádtól félek.” Morgom. Nem tehet róla, ő odafenn született, egy világban, ahol nem kell a mindennapok mocskával foglalkoznia. Naiv. Túl naiv, de nincsen szívem megmutatni neki a valóságot.
„Túl sokat aggódsz Meneas.” Az arcán elterülő örök nyugalom és kedvtelés lesz a halálom. Nem, kedvesem, te aggódsz túl keveset. De nem mondom meg neki, nem is tudnám, nem hagy megszólalni, ajkait az enyémre tapasztja és minden ellenkezésem tovaszáll. Méz íze van. Mielőtt megismertem sosem kóstoltam mézet.

Az év 1506. A hely London.
Több mint fél évszázad elteltével azt gondolnád mennyivel másabb lesz az életed. Nem az enyém. Nem akkor, ha eladod a lelked egy fiúért, aki mindezt azzal viszonozza, hogy meghal. Nem akkor, ha Róma mocskából London mocskába menekülsz, és itt is épp úgy az ember nyakáig ér a szar, mint a világon máshol.
„Mr Robertson? Mit kíván tenni vele?” Kivel? Mivel? Nem érdekel. Legyintek, hogy tűnjön el. Csak egy pompadúr, csak egy a sok birkából. Gyűlölöm őket. Az embereket. Voltaképp talán mindig is gyűlöltem őket, még akkor is, amikor közéjük tartoztam. Na nem mintha valaha tartoztam volna valahová.
El kell menekülnöm Londonból. Úgy, ahogyan el kellett menekülnöm Rómából, Párizsból, Konstantinápolyból és Budáról. Mindig mindenhonnan csak menekülök, pedig nem üldöz senki. Talán csak az emlékek.
Azt mondják az új világban majd minden jobb lesz. Egy fényes, új jövőt ígérnek. Hiszem, ha látom.

Az év 1766. A hely Boston.
„Jean, várjon!” szól utánam Jefferson. Kapkodja rövid kis lábait, hogy utolérjen, én kétszer akkorákat lépek, hogy ez ne sikerüljön neki. „Jean!”
„Igen?” mordulok rá, mire megbotlik a saját lábában. Istenem és ez az ember készül egy nemzetet irányítani! A jobb lábát nem tudja a bal elé tenni.
„Csak a benti véleményére lennék kíváncsi. Az ülésen nagyon ellenezte a felterjesztést, erről kellene pár szót beszélnünk.”
Ugh. Bevallom, a politika egy érdekes, nem várt fordulata volt végeláthatatlan létezésemnek, de amikor először belebonyolódtam, nem hittem, hogy majd egy egész ország felépítésében várják majd a segítségem. Nem mintha különösebb gondolt okozna, de elvesztette a varázsát, már nem szórakoztat az apró emberek játéka. Talán már nem is érdekel semmi.
Az év 1876. A hely Denver.
Egy ideje nem tettem ki a lábam a házból. Nem tudom, hogy ennek egy hete, egy éve vagy egy évszázada. Nem is fontos. Nekem nem úgy telik az idő, mint az embereknek.
Egyszer bármit megadtam volna, csak, hogy sose haljak meg. Egyszer fiatal voltam és naiv és azt hittem én mindent jobban tudok. Felajánlottam az egyetlen értékes részem, a lelkem egy hiú ábrándért. Nem tudom, mit gondoltam. Nem voltam boldog előtte sem, de utána talán még annyira se.
Meguntam a lopott perceket, zsákutcákban titkolt csókokat, a pillantásokat, amik akár az életembe is kerülhettek volna. Voltaképp kerültek is.
Ki utasítana vissza egy nagyszerű ajánlatot? Együtt lehetsz azzal, akit szeretsz egészen halála napjáig, ha utána a lelked áldozod fel érte. Ki gondolta volna, hogy a halála napja pontosan kettő hónappal később lesz?
Szóval, ezen rágódom már egy ideje, ebben a sötét, nyirkos romhalmazban, ami egyszer csak a fejemre omlik. Bár akkor sem fog történni semmi. Velem soha nem fog történni semmi, és éppen ez a büntetésem
Az év 2019. A hely még mindig Denver.
„Atlas, a hármas asztalnál rendelni szeretnének!”
„Megyek…”
Atlas, Jean Thupton, Gabriel Robertson, Meneas.
Mind én vagyok, és valójában egyik sem.
Talán leginkább önmagam abban az 50 évben voltam, amit egy kriptába zárkózva töltöttem.
A magam fajtáját mások szenvedése kellene, hogy táplálja. Engem tökéletesen életben tart a sajátom.
Nevetséges, hogy többszáz évig próbáltam valaki lenni, csak, hogy megfeleljek egy olyan fiú családjának, aki már többszáz éve halott. Ő és a családja is. Az utolsó nyom róluk 1670 körül volt, amikor a vén, öreg Hallstein úr gyermek nélkül meghalt egy rádőlt szekér súlya alatt. Hol volt akkor már az a fényűzés, amiben egykoron életek. Senkik voltak. SENKIK.
Látod kedvesem, hogy fordul a sors? Te eltűntél, én maradtam, országokat állítottam talpra, emberek életét irányítottam. Ők pedig koldusként, söpredékként haltak meg. Megmosolyogtat a gondolat, pedig tudod, hogy milyen ritkán mosolygok.
Bár ez már nem igaz. Én ritkán mosolygok. Atlas Waugh maga a megtestesült napfény.
Nem tudom miért éppen az ő arcát választottam, miért éppen az ő életét akartam ellopni. Semmi hasznom nincsen egy egyszerű felszolgáló fiú egyszerű életéből. Talán mégis ez a maga bája. Egyszerű. Könnyű. Talán csak mert az ő arca kísértetiesen hasonlít arra, ami egykor a sajátom volt.
Kedvesem, mit szólnál, ha ma látnál? Félnél tőlem? Undorodnál? Esetleg még mindig az a naiv fiú lennél?
Eladnám a lelkem, hogy megtudjam… megint.