Kai-on a düh uralkodott el, míg engem beburkolt az érzéketlenség. Fájt, mélyen legbelül, de az elmém megróbált védekezni, elnyomni a kínt. Nem bántam, mert féltem attól, ha előtör belőlem minden érzelem, újra elveszítem a józan eszemet, főzet ide vagy oda. A te lelkeden szárad a halála. Tompán eljutottak hozzám a szavak, s teljes mértékben egyet tudtam érteni. Mégsem bírtam megszólalni, sőt, megmozdulni sem, még mindig a földön hevertem. Nem volt erőm felkelni. Mire felnéztem, a démon már nem volt sehol. Zackre tévedt a pillantásom, majd a következő pillanatban megmozdultak az ujjai. Mocorogni kezdett, de valami nem stimmelt. Hiszen elragadták a lelkét. Ez nem Zack volt. Kizárólag az eredeti test lehetett, ami birtokolt. Jefferson.
Fel tudtam volna robbanni. Furcsa volt, mintha tényleg kiszakítottak volna belőlem egy darabot. Talán a legfontosabbat. A lovas nem is érdekelt, sokkal inkább Zack És ez a kis páratlan zoknis alak. Bosszantott. Ha én is itt lettem volna velük, talán nem történik ez. A pokolba is. - Nem érdekel a kulcs! – Mérgemben a falba ütöttem, majd ellépve megráztam a kézfejem. Le-lepillantottam Zack testére, majd visszanéztem Rhysre. – A te lelkeden szárad a halála. Ostoba – Haragudtam rá, őt okoltam és úgy tűnt, nem érdekelte. Azonban eszembe jutott a Pöttöm Panna. A pokolba is. Nem hagyhattam, hogy vele ugyanaz történjen, mint Zackkel. Nem, mert őt csakis én bánthatom. Még egy utolsó pillantást vetettem a testre, majd a következő pillanatban már hűlt helyem volt. Rhys áldhatta az eget, hogy nem maradtam vele, mert bizonyos, hogy megöltem volna, azzal a nővel együtt.
Nem tudom, mit gondoltam. Hogy majd tényleg visszaadja a lelkét, miután megkapta amit akart? Mást viszont nem tehettem. Nem volt mágiám ebben a szobában, vagy a fickó közelében, nem vehettem fel vele a harcot. Zack életének elvétele is egy pillanat volt számára, pedig erős volt, élettel teli.. Mintha csak egy vékony gallyat tört volna ketté. Onnantól fogva, hogy a kulcsot felé hajítottam, nem érdekelt semmi. Nem vettem észre, mikor tűnt el az alak, vagy mikor bukkant fel Kai, még csak azt sem, mikor jelent meg az ajtó újra. Iris kiabálását már nem hallottam, annyi biztos volt. Egészen addig nem vettem észre a démont, amíg meg nem szólalt, s ezt követően elemelt a földtől, a ruhámnál fogva. Nem érdekelt még ez sem, én is magamat okoltam. Ahogy a földre értem, nem mozdultam egy jó darabig. - Nem tudtam megállítani. Próbáltam... - suttogtam megtörten, majd hirtelen ráébredtem, hogy ennél rosszabb is fog történni. - Kai. Megszerezte a kulcsot. - A hangom élettelen volt. Gyűlöltem magamat, hiszen nem csak Zacken nem tudtam segíteni, de el is buktam. Nem tudtam teljesíteni a küldetésem.
Nem tudtam mit kezdeni a lánnyal, nem is nagyon érdekelt igazán, hisz Zack kötötte le a gondolataimat, az, hogy magára maradt azzal a „páratlan zokni” figurával és azzal a még furább alakkal. Baljós érzetem volt, ami a csontomig hatolt. A lány szenvedett mellettem és ez el-elvonta a figyelmemet, egészen addig, ameddig valami furcsa érzés nem kerített a hatalmába. Úgy éreztem, mintha valaki kiszakítana belőlem egy darabot – még meg is rándultam, avagy rázkódtam az érzéstől, majd a földre estem, elvesztve az egyensúlyomat. Aztán levegőért kaptam, mintha szükségem lett volna rá. A következő pillanatban pedig… ürességet éreztem. Rettenetesen nagy ürességet. Vérfagyasztó volt. Akkor tudatosult bennem, hogy Zackkel történt valami. Nem lehet. Győzködtem magamat, hogy nincs baja, de az ajtó újra láthatóvá vált, így a következő pillanatban már odabent voltam, Zack élettelen teste mellett. - Mi a pokol történt? Ez miattad van, te…?! – Idegesen fordultam Rhys felé és kaptam el a nyakánál a ruhát, majd a falhoz vágtam. Őt okoltam, csak őt tudtam. Furcsa volt, hogy habár Zack halott volt és hirtelen ürességet éreztem, egyben dühös is voltam.
Őszintén? Nem lepte meg, hogy Rhys nem adta át a kulcsot. Épp ezért folyamodott drasztikusabb eszközökhöz, pedig mennyi, de mennyi ötlete lett volna egy jó kis mókához…! De Rhys elrontotta a játékot és ezt a barátján, meg a testvérén bosszulta meg. Muszáj volt, Rhys kényszerítette ki belőle, az Őrző. Zack élettelen testére vetett egy hosszabb pillantást, majd a férfira. Tudta, hogy ez amolyan utolsó rúgás volt a számára így ahogy eldobta felé a kulcsot, el is kapta. A kulcsba rejtett erő azonnal átáradt Hydrába, majd homokóra formát öltve a nyakába akasztotta, mintegy nyakláncot. Ez volt az erejének szimbóluma. A homokóra. - Viccelsz? – A férfira meredt, majd egyenesen az arcába nevetett. – Miért adnám vissza? Felejtsd el őt örökre. Megtartom szuvenírnek a közös kis kalandunkból – A holttestre pillantott, majd mielőtt Rhys bármit is tehetett volna, egy szempillantás alatt vált köddé. A következő pillanatban pedig az ajtó kinyílt, amin Kai és Iris is bejuthattak végre. A lány utóhatásként felfedezhette, hogy a képzeletbeli szúrásoknak valódi nyoma maradt a testén, főként a mellkasán; egy név rajzolódott ki rajta: Hydra.
// Részemről ez a záró, de ti még nyugodtan írjatok 1-2 záró reagot. Köszönöm a részvételt! //
Nem akartam átadni a kulcsot, hiszen az a hang azt kérte tőlem, óvjam meg. Meg kellett volna tennem, s ha egyedül vagyok, semmi sem érdekel. Az életemet adtam volna azért, hogy az erős, sötét tárgy ne kerüljön a gazdájához. Hiszen nyilvánvalóan a férfihez tartozott. Nem hagyott nyugodni a kulcsból áradó erő, ami a férfiből is áradt, csak erőteljesebben, ám mégis mit tehettem volna? Iris odakint ragadt a démonnal, aki vagy segít rajta, vagy nem, Zack pedig... - Nem! Nem kapod meg! - kiáltottam fel, amint felemelte Zacket, akiből valamiféle furcsa fény áradt... majd a földre zuhant, élettelenül. Odaugrottam hozzá, de könnyedén megállapíthattam, hogy halott, anélkül is, hogy megérintettem volna, a pulzusát keresve, a szívverését, vagy a légzését. Nem moccant, s nem áradt belőle az élet, a varázslat, nem éreztem semmit. Meghalt. Végtelen szomorúság uralkodott el rajtam, ami haraggal keveredett, szinte letaglóztak ezek az érzések. A falnak támaszkodva keltem fel a földről, máskülönben talán nem sikerült volna, a testem elhagyta az erő, helyét fájdalom vette át. - Nesze! - hajítottam a lény felé a kulcsot, amit vagy elkapott, vagy a földön landolt, nem érdekelt. - Most megkaptad, amit akartál. Add vissza a lelkét! - szűrtem a fogaim között az utasítást. Tehetetlennek, gyengének éreztem magamat a mágiám nélkül. Pont úgy, ahogyan Iris nélkül éreztem magamat. Zack miattam halt meg.
Továbbra is szórakoztatja a helyzet, hisz tudja, bármi is történik, a győzelem az ő kezében van. Mindaz, ami történik, pusztán játék az élvezet kedvéért. Látva, hogy Rhys mennyire aggódik Zack, majd a lány miatt, gonoszan elmosolyodik. Nem lepi meg, hogy nem akar vele alkuba bocsátkozni, bár azt nem érti, miért fontosabb egy kulcs, miközben két szerette is szenved. A szavakra azonban meglepődik, először meredten bámul a férfira, majd egyszerűen elneveti magát; hangosan. Az egész szobát betölti a nevetése, mintha visszhangozna is. - Persze, hogyne, senkinek sem esik baja… - Ironizáltam, meghajolva előtte, majd Zackhez lépve elkaptam a torkát és felemeltem a földről. – Nem esik baja senkinek, csak neki… - Őrülten csillog a tekintete, ahogy Zack szemébe néz, majd szabad kezével a mellkasához nyúl, aztán hirtelen valami fény kezdi körüllengni a férfit. Zacket. Csak őt. Vakító fehérség… mintha elhagyná a testét. Mert így is van. A férfi tekintete üvegessé válik, majd élettelenül zuhan vissza a földre, ahogy Hydra elengedi. Ő pedig a markába összepontosítja azt a fényességet, végül elzárja valahova. – Nos, a kulcsot, vagy a lelke nálam marad örökre és sosem látod viszont – Rhyst figyeli, újból mosolyogva. Iris odakint tovább szenved, úgy érezheti, mintha apró késeket szúrnának a teste minden pontjába. De ha alaposabban megnézi, sehol sem talál sérülést. Mindez csupán mentális kínzás. Az ajtó viszont újra láthatóvá válik, így a démon és a lány is át tudnak menni, ha akarnak.
A férfi szavai egyáltalán bírtak nyugtató hatással, a magabiztosság csak úgy sütött belőle. Egy részem tudta, hogy nincs ellene esélyünk, míg egy másik, a túlélő nem akarta harc nélkül feladni. Végül ez, utóbbi kerekedett felül. Megacéloztam a tekintetemet, államat felszegve néztem rá, vagyis próbáltam, hiszen állandóan változtatta a helyét. - Elvesztetted talán? - hangzott a kérdésem, igencsak gyanakvóan, hiszen sehogy sem tudta bizonyítani, tényleg az övé a kulcs. Addig a pillanatig legalábbis nem bizonyította. Zacket látva, ahogy szenved, elfogott a félelem, meg valami egészen sötét, baljóslatú érzés, amit nem tudtam hova tenni. Mintha a fickóból áradt volna az a különös energia, ami szinte bénító hatással volt rám, de aztán mégis csak mozdultam, cselekedtem, s a következő pillanatban már Zack mellett térdeltem. Iris sikolyára felpattantam, az ajtó felé lövelltem egy pillantást idegesen, majd a lényre. Nem tudtam mit tegyek, különféle verziókat futtattam le a fejemben, de valahogy egyik sem oldotta volna meg a problémát. - Várj, hadd gondolkozzam! - emeltem fel egyik kezemet, s még jobban törtem a fejem. Végül csak egy valami jutott eszembe, ami nagyon nem tetszett, ám mégis mit tehettem volna? Zack volt az egyetlen barátom, Irist pedig csak nemrég kaptam vissza. - Oké, tegyük fel, hogy átadom a kulcsot. Azzal valami egészen biztosan elindul, valami rossz, de... meg kell ígérned, hogy a szeretteimnek nem esik baja! Sőt, még a kint ácsorgó démonnak sem, rendben? - kérdeztem felvont szemöldökkel, határozottan, mégis félve. Nem lehettem biztos, miszerint betartja a szavát, viszont meg kellett próbálnom. Ez volt az egyetlen esélyem.
Grimaszoltam egyet Rhysnek, aki a fejemben csak az őrült zoknis fazonként élt és közel sem volt a szívem csücske, nem úgy – mint ezek szerint, Zacknek. Nem tudom, miért vagy mikor lettek ennyire jóba, hisz nem tudtam, hogy találkoztak, de zavart. A féltékenységemet valószínűleg Zack is érezte, hála a csodálatos köteléknek, ami ilyen esetekben elég nagy átoknak minősült. Szavakkal nem reagáltam a férfinak, de ahogy eltűntek az ajtó mögött, majd az ajtó is eltűnt, összehúztam a szemeimet. Odalépve végigtapogattam a falat, kopogtam is rajta – nem tudom, hallottak-e. Az biztos, hogy én viszont hallottam, odabent mi folyik. Mágiával próbálkoztam, majd átjáró nyitással, de mintha az erőm nem működött volna. A következő, amire felfigyeltem, az Zack fájdalma, amit én magam is éreztem. A nyakamhoz kaptam, ezzel realizáltam, hogy épp fojtogatják. Vagy legalábbis ezt az érzetet keltik benne. A fájdalom hamar elmúlt, vagyis kizártam a fejemből és épp megszólaltam volna, hátha hallják, mikor egy női sikoly, szinte közvetlen mellettem tört fel egy torokból. - Mi a… - Odafordultam. Nem tudtam, hogy a lány tulajdonképpen kicsoda, de odaléptem hozzá, hogy megnézzem, mi baja, miért sikolt. Közben az agyam vészesen kattogott, hisz tudtam, hogy nem csak itt lenne dolgom, talán itt nem is tudok semmit tenni, de a Pöttöm Panna lehet, már rég halálra lett kínozva, amíg én itt semmi érdemlegeset nem csinálok.
A démonnak esélye sincs belépni a szobába, ahol a titokzatos férfi várja a másik két alakot. Amint belépnek, az ajtó bezárul utánuk és eltűnik, mintha sosem lett volna, a démon pedig bármivel is próbálkozna, nem juthat be. Mintha nem is a Földön lennének, hanem egy másik, ismeretlen helyen. Érzetre legalábbis mindenképpen. Bár a titokzatos férfi határozottan jót mulat azon a feszültségen, ami a démon és a másik közt kimondatlanul is lebeh. Vagy sokkal inkább kimondottan? Zack mellett jelenik meg, aztán végül előttük, mikor apró szikra pattan Rhys ujjai közül. - Nem csak akarom, de meg is szerzem, hiszen az enyém – Vet egy pillantást még Zackre, majd egy csettintéssel a földre kényszeríti, majd azt érezheti, mintha valaki fojtogatná. Kész lenne itt és most megölni, de egyelőre nem teszi, csupán csendre inti és kiiktatja, hogy Rhyssel tudjon foglalkozni, akinél a kulcs is van. - Játsszunk. Cserélősdit, alkudosdit… tudod, te adsz valamit, ami nekem kell, én pedig adok valamit, ami neked… bár nekem két dolog is van a tarsolyomban, nem igaz? – Kegyetlen mosoly jelenik meg az arcán, és odakintről egy női sikolyt hallhat a férfi, aki hamar rájöhet, hogy a testvéréről van szó. – Szóval, meddig akarsz ellenállni a kérésemnek? Hidd el, nem akarok ártani nektek, de ha kényszerítesz rá… - Szomorúan lebiggyeszti ajkait, így néz el a földön szenvedő Zackre.
// Zack kiszállt a kalandból, így őt kénytelen vagyok mozgatni mesélőként. //
Nem tiltakoztam, nem álltam le veszekedni vele, csak ráhagytam, bár minden egyes mozdulatát követtem a tekintetemmel. Megpróbáltam egy pajzsot vonni az ikertestvérem köré, de akárhogy próbálkoztam, nem jártam sikerrel. Felsóhajtva fordultam el tőle, ám mivel amúgy sem lehetett elmozdítani, végül elléptem tőle, azt gondolva, így úgysem eshet baja. Bárki is csalt minket csapdába, az volt a lényeg, ne legyen magánál, ki legyen iktatva. Meglepett, mennyire ellenséges Zack a barátjával, hiszen Kaitól legutóbb megtudtam, hogy közel állnak egymáshoz, őt kereste szinte már kétségbeesve. Azóta nem tudtam, mi történt köztük. A szemeimet forgattam, s megpróbáltam a lehető legrövidebben összefoglalni kettőnk "kapcsolatát". Nehezemre esett, de Zacknek igaza volt, tényleg volt fontosabb dolgunk is. - Amikor legutóbb találkoztunk, nos... tudod. Nem voltam épp a legjobb állapotban. A démon haverod pedig azóta utál. Úgy néz ki. - vontam vállat, nem hatott meg a dolog, bár nem értettem, és egy kicsit... oké, nem tartottam fairnek. Kai elhúzódott, bár szinte abban a pillanatban én is. Nem ismertem őt, ő pedig igencsak ellenséges volt velünk, ráadásul Zack nem kényszeríthette ki belőlünk, hogy kedveljük egymást, csak mert ő mindkettőnket kedvel. Ahogy a férfi megfejtette a talányt, ami egyébként gyanúsan egyszerű volt, megjelenik egy furcsa ajtó, s miközben szemügyre vettük, még mindig úgy éreztem, valaki figyel minket. - Ne aggódj, cimbora! Vigyázok a barátodra. - Mosolyodtam el oldalra billentett fejjel, mert volt egy olyan érzésem, a szavaimmal majd elérem, hogy dühösen menjen vissza a kis védencéhez. Fura egy démon volt... Némi habozással indultam meg az ajtó irányába, egy pillanatra még visszafordultam Iris irányába, majd átléptem a küszöbön, hogy egy sötét helyre kerüljünk. Ahogy felgyúltak a halovány fények, megpillanthattuk a fickót, aki mindenért felelős volt. Ismételten sötétségbe borult a szoba, ahogy megszólalt nem túl hívogató hangon, majd egy pillanattal később a vállamon éreztem a kezét, de mire megfordultam, már nem volt sehol. Gondolkodás nélkül próbáltam meg tüzmágiát alkalmazni, ám csak egy apró szikra pattant a kezeim között, majd az is elhalt. Nem tudtunk varázsolni. - A kulcsot akarod, igaz? Meglepődsz, ha azt mondom, nem adom oda? - kérdeztem felvont szemöldökkel, apró mosollyal az arcomon.
Nem tetszett Rhys jelenléte, egy kicsit sem. Sértő? Én vagyok sértő? Az ördögbe. - Az az én dolgom – Morogtam oda az őrült figurának, végigmérve egyszer, majd a kulcsot látva nyugtáztam, hogy hasonló gondokkal küszködnek ők is, mint a Pöttöm Panna. Zackre emeltem a tekintetemet, és nem tetszett az a féle gúny, amit kiéreztem a hangjából. Azt reméltem, jobban fog örülni, ha lát, de ezek szerint tévedtem. Talán ez az őrült az új haverja? - Nem kedvelem. De nem is titkolom – Vontam vállat, majd sóhajtottam. Fogalmam sem volt róla, mikor lettem ennyire gyerekesen ostoba és fölöttébb idióta. Megráztam a fejemet. – Vagyis nincs bajom vele. Csak felbosszantott múltkor… azt hittem, az ellenséged – Magyaráztam meg mégis, majd ahogy odahúzott magához a férfi, kicsit ledöbbentem. Egyébként Zack érezhette, hogy az érzelem, ami bennem bujkált, az a féltékenység volt. Viszonoztam az ölelést, de ahogy Rhyst is bevonta volna, elhúzódtam. - Erre nincs időnk… - Morogtam az orrom alatt, majd jobban szemügyre vettem a helyet. Biztos voltam benne, hogy ezt a helyet is valami felsőbbrendű lény alkotta. Aztán Zack a széfhez ment és azzal babrált, kimondva valami megfejtést. Az ajtóra kaptam a tekintetem, ami megjelent. Nem volt biztató az a koponya formájú kilincs. - Biztos bementek? – Érdeklődtem tőlük, majd Zacken állapodott meg a tekintetem. Segíteni akartam neki, nekik, de valójában máshol kellett volna lennem. Josienál. Egyelőre mégsem mozdultam, hanem figyeltem, mit is lépnek.
Kezdőlap
//
❖ 