Bármennyire is igyekeztem mosolyogni, belül tudtam, hogy nem ez a legszebb és legjobb karácsony, amit a lányom megérdemel. Kezdett igazán idegesíteni Sivár és az, hogy miatta a lányomnak nélkülöznie kell azokat, akiket szeret. Azonban Hope viselkedése, a mosolya kis megnyugvást adott. Megöleltem szorosan, majd adtam egy puszit a feje tetejére. Nem volt már kicsi, de még mindig az én kislányom volt. A vacsora csendben lezajlott, aztán az ajándékozáskor én inkább a lányomat és Gracet figyeltem, ahogy bontogatják a csomagokat. Én nem akartam megnézni, miket kaphattam és kitől, hisz akitől vártam volna, az azt sem tudta, hogy ki vagyok. Az áramkimaradásra, majd a szélre összevontam a szemöldökömet és összefont karjaimat magam mellé ejtettem lassan. Mi a fene? Tekintetemet egyből az ablak felé kaptam, de az zárva volt. Aztán a fa dőlni kezdett, így egyből odaléptem, de úgy tűnt, Hope menti a helyzetet. - Mi az ördög folyik itt…? – Kérdésem inkább költői volt, mintsem valódi kérdés. Nem vettem észre, hogy Hope egy díszt néz, mert a kopogás végül elvette a figyelmemet. - Nem, én nem… maradjatok itt – Intettem Hopenak és Gracenek, hogy maradjanak, ahol vannak, én pedig az ajtóhoz indultam, ám útközben magamhoz vettem egy vázát, hogy le tudjam ütni, ha valaki olyan akarna bejönni hozzánk. Végül ajtót nyitottam.
Mondhatjuk, rég éreztem magam ilyen jól. A témázgatás, a történetek, a nevetés, mind boldog emlékek sorozatára emlékeztet és hát nem utolsó sorban igazán jól esik anya szerető közelsége is ezen a szívet melengető napon. Az ajándékbontás mindig az egyik kedvenceim közé tartozott az évek alatt. Attól, hogy a családunk távol volt, ígéretes és izgalmas világbéli holmikat ajándékoztak nekünk, na meg hát mi is nekik természetesen, ha tudtuk épp hol tartózkodnak. Mégis, most alig tudom kiélvezni ezt a kellemes pillanatot, hiszen az áram egyszer csak elmegy, majd hirtelen visszatér. A homlokom ráncolom, főleg az után, hogy a szél is feltámad a szobában. Nem kell egy pillanatig sem gondolkodnom azon, hogy miért történik, mármint szinte azonnal gyanút fogok, hogy ez valami természetfeletti tevékenység lehet. Azonnal felállok, a karácsonyfához lépek és ha szükséges, némi varázslattal, de megtartom azt a helyén és megpróbálom leszögezni is. Ekkor veszem észre a különös díszt. A kulcsról is megpróbáltam kideríteni miféle lehet, honnan származhat, de sajnos nem jutottam egyről kettőre. A díszt, ha tudom, leveszem a fáról és megnézem magamnak, hátha látok rajta valamit, ami segíthet benne, hogy honnan származik. Még mielőtt anyától kérdezhetnék bármit is, újra eltűnik a fény, és hátborzongató érzés kerít magába, amikor szinte ezzel egy időben kopognak az ajtón. Anyát keresem a tekintetemmel. - Várunk még valakire? - Nem én leszek az, aki ajtót nyit, de közelebb lépek anyához és ha kell, vele együtt megyek oda.
A vacsora, nevetgélések és sztorizgatások közepette zajlott le, majd, ahogy Hayley ígérte, az étkezés után az ajándékosztás következett. Miközben bontogatják mindhárman az ajándékaikat, odakint felerősödik a hóvihar és az áram is szórakozni kezd a házban. A lámpák elalszanak, majd újra felvillannak, majd ezt követően, mintha a szél próbálná eldönteni a karácsonyfát. Az egyetlen furcsaság az, hogy nincs nyitva ablak, így semmi sem tudna széllökést okozni odabent. Ha sikerült megállítani, ha nem a fa eldőlését, Hope felfedezhetett egy új díszt a fán, amit eddig még sosem látott. Olyan jel díszelgett rajta, mint a kulcson, amit napokkal ezelőtt kapott. Ám nincs ideje túlságosan tanulmányozni, mert a lámpa újra elalszik és ekkor kopognak az ajtón. Váratlan, avagy hívatlan vendég érkezik.
// Reag sorrend: Haley Marshall és Hope Mikaelson közül mindegy, ki ír előbb, aztán még valaki érkezik //
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Az évek alatt az ünnepek valahogy nem lettek a kedvenceim. Mindez azért, mert már tudtam, hogy nem tölthetem együtt a családommal. Persze örültem annak, hogy ilyenkor újra New Orleansba jöhettem és anyát is huzamosabb ideig láthattam... de ez mégis valahol csekély vigasz volt számomra. Most nem egyedül érkeztem. Grace oly szomorúnak tűnt az utolsó néhány napban, így a szárnyaim alá vettem, beszélgetni kezdtünk és mivel egészen jól elvoltunk, úgy döntöttem, miért is ne, elhívom magunkhoz, hogy legalább hárman töltsük együtt a karácsonyt. Különös érzésekkel töltött el a havazás, egészen furcsa gondolatok keringtek a fejemben. A vacsora illata némileg elvonta ettől a figyelmem. Boldog voltam, mert anya mindent megtett azért, hogy ez is egy újabb tökéletes ünnep legyen. Ettől egy kicsit nekem is sikerült hangolódnom. - Még szép! - Válaszoltam szinte azon nyomban kérdésére, kicsi mosollyal az arcomon és egy gyors mozdulattal álltam fel, majd segítettem fel Grace-t is magam mellől, hogy igyekezzünk eleget tenni anya kérésének és lassan vacsorához készüljünk. - Minden csodálatos, anya. - Léptem oda mellé és öleltem át őt, mielőtt nekiálltunk volna a vacsorának. Hálás vagyok azért, hogy ő itt van nekem. Hogy ő mindig itt van mellettem.
Nem így képzeltem a karácsonyt, de már jó pár éve nem lehetett ez másképp. Hisz nem jöhetett haza senki a családból. Hosszabb időre semmiképpen sem. Nem kockáztathattunk a lányom érdekében. Megpróbáltam elterelni a gondolataimat az ünnepi vacsora elkészítésével, a süteményekkel és miegymással, miközben néha a lányokra pillantottam. Az, hogy Hope elhozta az egyik barátnőjét, tetszett. Nem csak azért, mert így már hárman lehettünk, hanem mert… örültem, hogy vannak barátai. Annak ellenére, hogy néhány hónapja kiírattam volna a suliból, azóta meglepően sokat változott a véleményem. Lesétáltam a lépcsőn a lányokhoz, és vetettem egy pillantást a karácsonyfára és a sok ajándékra alatta. - Vacsora után van kedvetek ajándékokat bontogatni? – Néztem felváltva végül rájuk, de tekintetem végül a lányomon állapodott meg. – Mindenesetre, most nyomás kezet mosni és eszünk – Tettem csípőre az egyik kezem és oldalra döntöttem kissé a fejemet. Mosolyogtam rájuk. Aztán ha tették, amit kértem, kapcsoltam hangulathoz illő zenét is. Ezután az ebédlőbe mentem és elrendeztem az utolsó simításokat az asztalon.
Odakint szinte már derékig ért a hó, furcsa, különös és megmagyarázhatatlan módon. Néhány napja megállás nélkül esett, hol kisebb, apróbb csillagszemekben, hol pedig nagy pelyhekben. Az utcákon már alig járt-kelt valaki, túl hideg volt hozzá és amúgy is mindenki hazafelé sietett. Mindenki az otthon melegére vágyott, a családra, az ünnepre, hogy megélje azt. Nem volt ez másképp a Mikaelson házban sem. Az ünnepi vacsora és az elkészített sütemények fahéjas, édes illata belengte a szobákat és szinte belemászott mindenki orrába. Azonban a karácsonyhoz egy kis keserédesség is járt: a teljes család nem lehetett jelen. Hayley pont ebből kifolyólag igyekezett mindent megtenni azért, hogy a lánya gondolatait elterelje erről. Még abba is belement, hogy a lánya egyik barátnője a suliból, Grace náluk töltse a karácsonyt. A lánynak amúgy sem lett volna hová mennie; az iskola ezen időszakig zárva tartott. Így tehát hármasban töltötték a napot, miközben Hayley többször is a telefonjára nézett. Hívást várt, vagy talán reménykedett valamiben, ezt csak ő tudhatta. Azonban, mikor a lányára és Gracere nézett, mindig mosolyra görbült a szája. Örült, hogy Hopenak voltak barátai, köztük a lány is és annak is örült, hogy együtt tölthetik az ünnepeket. A karácsonyfa alatt számtalan ajándék sorakozott. A legtöbb arra várt, hogy Hope kibontsa. De mindezek előtt várt még rájuk a vacsora…
// Ebből a körből Klaus Mikaelson és Rebekah Mikaelson kimarad! //
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Kezdőlap
Bármennyire is igyekeztem mosolyogni, belül tudtam, hogy nem ez a legszebb és legjobb karácsony, amit a lányom megérdemel. Kezdett igazán idegesíteni Sivár és az, hogy miatta a lányomnak nélkülöznie kell azokat, akiket szeret. Azonban Hope viselkedése, a mosolya kis megnyugvást adott. Megöleltem szorosan, majd adtam egy puszit a feje tetejére. Nem volt már kicsi, de még mindig az én kislányom volt.
