- Hello, kedvesem! - mosolygott a lányra, kinek felvette az alakját, s igyekezett azt a testtartást felvenni, amit ő. Majd hirtelen a fiú felé kapta a fejét, aki állította, nincs náluk semmi, ami az övé... A tükörkép mosolya erre még szélesebb lett, egy őrült vigyorba fordult át, ami igencsak torzzá tette az arcát. A szemei mégis ártatlanságot sugároztak, úgy csillogtak, mint egy gyermeké.
Mielőtt azonban bármi mást mondhatott volna, Lysandra támadásba lendült, s az egyszerű mozdulatával jó pár méterre odébb reptette a nőt. Amaz csak felállt, leporolta a nadrágját, s halkan felnevetett. A páros eközben elsuhant a csaknem üres helyről, a nő pedig utánuk, s közvetlenül előttük állt meg, csípőre tett kézzel.
- Ismétlem, van nálatok valami, ami az enyém. Miért nem mutatod meg a kis barátnődnek a kulcsot, te tolvaj? - kérdezte suttogva, majd abba az irányba mutatott, ahonnan a kulcsot érzékelte; egyenesen a fiú mellkasára. Nem tudta, hogy a lány tud-e a kulcsról, de ha mégsem... ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból.
- Nem érdekel, miért nézek ki pontosan úgy, mint te, kislány? - Fordult a lány felé, mutatóujját az állára helyezve. Újra rámutatott a fiúra, barátságos mosolyra görbült a szája, s a mozdulat hatására a kulcs még jobban égetni kezdte a bőrét.

// Mesélői kockadobás!
Ha páratlan, Christiannek sikerül elvennie a kulcsot a mellkasától, de ebben az esetben az égető érzést Lysandra fogja érezni. Ha páros, hiába nyúl érte, mintha nem lenne semmi a nyakában, az súlyosan megégeti a bőrét, s lassabban fog gyógyulni.

Azt szokták mondani, hogy szégyen a futás, de hasznos, most pedig én is pontosan ugyanezt az elvet követtem. Nem tudtam megmondani, hogy mi vagy ki volt az, aki követett bennünket, vagy egyáltalán, hogy tényleg volt e itt valaki, de a kulcs izzása a nyakamban, na az igen is aggodalomra adott okot. Azt pedig tudtam, hogy ha harcra kerülne a sor, ennyi ember között fizikai képtelenség lett volna elkerülni a járulékos emberveszteséget. Szóval prioritás volt kijutni az embertömegből, hogy ezáltal nagyobb mozgástérre is szert tegyünk.
Éreztem, mintha valaki nekiment volt Lysnek, de azt hittem, csak egy táncoló pár volt. Épp ezért nem is szándékoztam megállni, csak akkor tettem így, amikor azt éreztem, hogy Lys megtorpan és nem követ már. Értetlenül fordultam felé, már nyitottam is a számat, hogy hangot adjak kérdéseimnek, amikor megpillantottam őt… Két Lysandra állt egymással szemben, nekem pedig szó szerint leesett az állam. Ha nem fogtam volna az eredeti kezét, nem tudtam volna megmondani, hogy ki a hasonmás.
- Csak összetévesztesz minket valakivel. Nincs nálunk semmi, ami a tiéd lenne – válaszoltam neki, legyőzve a késztetést, hogy a kulcshoz érjek, amely továbbra is égette a bőrt a mellkasomon. Sejtettem, hogy a lény erről beszélt. Amikor Lys támadásba lendült, és elsütötte a varázslatát, én nem vártam meg, hogy meglássuk, sikeres volt-e vagy sem, csak magamhoz rántva a barátnőmet a karjaimba kaptam, és kisuhantam az embertömegből.

Szőke tincseit a füle mögé tűrte, ahogy a vibráló kulcs közelébe ért, ami csak úgy vonzotta magához. Akkor merészkedett csak még közelebb, mikor a páros menekülni készült a helyszínről. A szörny szeretett játszani, de sokkal fontosabb dolgok húzódtak a háttérben, minthogy elengedje a kulcs birtokosát. Tett feléjük néhány lépést, s pont az útjukba került ezzel, nekiütközve a vörös hajzuhatagot viselő lánynak, felvéve a teljes kinézetét. A lány így saját maga tükörképével ütközött össze, a szőke fiú pedig ebből nem érthetett semmit. A kulcs még mindig perzselte a bőrét, égő hús szagát hagyva maga után a levegőben. Amennyiben nem emelte el a testétől, úgy egy különös szimbólumot égetett a bőrébe.
- Elnézést. - suttogta rekedt hangon, ami talán a félelem jelének tűnhetett, ám csupán az izgatottságnak volt betudható.
A hó és eső keveréke továbbra is megállíthatatlanul hullott az égből, a sötét felhők pedig szó szerint minden fényt elnyeltek, teljes sötétség borult az utcára. Néhány ember sikoltozni, menekülni kezdett, de akadtak, akik mozdulatlanná dermedve várták, mi fog kisülni ebből. A zenekar szedelőzködni kezdett, de ahogy a Lysandra arcát viselő fenevad intett egyet a kezével, a színpadon felgyúltak a fények, a zenekar pedig folytatni kezdte a zenélést.
- Van nálatok valami, ami az enyém. - búgta, kegyetlen mosolyt villantva rájuk.

- Igyekszem nem a lábadra lépni – nevettem fel a saját ügyetlenségemet látva. Talán ha nem Lys-szel lettem volna, hanem valaki mással, sokkal jobban foglalkoztatott volna saját botlábúságom, de mivel a barátnőmről volt szó, nem hittem volna, hogy őt zavarná. Sőt, pontosan emiatt is lett volna olyan különleges az első párként töltött karácsonyunk, amit aztán élvezettel idéztünk volna fel később. Hagytam, hogy a lány hozzám bújjon, élveztem a közelségét, ahogy kellemes illata betöltötte az orromat. Azt hiszem, régen éreztem magam ilyen békésen. Csakhogy túlságosan hamar véget ért. Ugyanis alig pár perce ringatóztunk a zene ütemére, amikor megéreztem valamit. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi az, de a hátamon futkosott a hideg tőle. A kutyák, s ezáltal a farkasok is képesek megérezni a veszélyt a hatodik érzékükkel, még ha az látótávolságon kívül is van. Most én is pontosan így voltam ezzel. Először az jutott az eszembe, hogy Lys új testének valamelyik ellensége lehet, amelyik utánunk koslat, de aztán végül nem maradt sok időm ezen elmélkedni. Ahogy elkezdett esni az eső, a mikrofon pedig megreccsent, én is és Lys is felkaptuk a fejünket, eltávolodva egymástól.
- Mi a… - ráncoltam össze a szemöldökömet, majd már épp válaszoltam volna a lánynak, hogy én semmit nem láttam, de baljós érzésem van, amikor hirtelen a nyakamban függő kulcs felizzott. Hangos káromkodások közepette kaptam ujjaimmal a lánchoz, hogy a tárgyat elemeljem a csupasz bőrömtől, de épphogy hozzáértem volna, az ujjaimat is elkezdte égetni. Elképzelésem sem volt, hogy ez mit jelenthetett, egy valamiben azonban biztos voltam: hogy közeledik a baj.
- El kell tűnnünk innen – jelentettem ki határozottan, majd meg sem várva Lys reakcióját, megragadtam a karjánál fogva, és elkezdtem átvágni magunkat a tömegen. Nem akartam feltűnést kelteni, így emberi tempónál maradtam, bár bevallom, baromi nehéz volt így tenni, amikor minden érzékem azt sikította, hogy fussak.

Egy alak került a tömegbe, úgy örvénylett az emberek körül, akár az apró hópelyhek. Neki-nekiütközött a testeknek, s ahogy haladt, úgy változott a kinézete is. Nem vette fel a teljes alakját senkinek sem, csak részleteket lopott el mindenkitől. Egy szőke hajkoronát, egy pisze orrot, egy kifogástalan bőrdzsekit. Szép lassan összeállt a kép, az új külseje a szörnynek, egy bájos, húszas éveiben járó hölgy, kedves mosollyal az arcán. távolról figyelte a szerelmespárt, ábrándozó tekintettel, mintha csakugyan arra vágyna, amit ők birtokoltak. Táncba kezdtek, a mozdulataik egyszerre voltak ügyetlenek és... vidámak. Végre átélhettek olyasmit is, amire eddig nem volt lehetőségük. Belopóztak egy átlagos életbe, miközben tudták, hogy nem maradhatnak ott sokáig, ki akarták élvezni a lopott pillanatokat.
Lépésről lépésre, egyre közelebb araszolt hozzájuk a fenevad, először csak észrevétlenül körözve körülöttük, mint egy cápa, ha megérzi a vér szagát. Ahogy egészen közel ért hozzájuk, nem tudta türtőztetni magát, eleget játszott aznap. Egy kicsit azért még húzta az időt, nem akarta rögtön leleplezni magát. A mikrofon recsegve szólt közbe, mintha csak megbuherálták volna, az eget pedig sötét felhők borították be, még a fények közelében is érezni lehetett a sötétséget, a levegő hűvösségét, különös, vihar előtti illatát. Néhány pillanattal később már esőcseppek is hullottak a tömegbe, de úgy tűnt, egyelőre senkit sem érdekel az időjárás változása. Lysandra és Christian egy furcsa, lószerű, zöldes alakot vehettek észre a színpad mellett, a következő pillanatban viszont már nem volt ott semmi. A kulcs ekkor kezdett izzani, megégetve azon a ponton a férfit, ahol a bőréhez, avagy ruhájához ért.

Karácsony… Az az ünnep, amit mindig is a lehető legjobban utáltam az összes többi közül. Mi is mindig családi körben ünnepeltük, fát díszítettünk, megajándékoztuk egymást és ehhez hasonló nyálas dolgokat csináltunk, amitől minden gyerek annyira odáig volt. De persze nem én. Hogy is lehettem volna, amikor én nem voltam meghívva soha erre az ünnepre? Mert bizony, én mindig a szobámba voltam zárva, nehogy véletlenül bárki is meg tudja, hogy létezem azok közül, akik még vendégségbe jöttek hozzánk. Utáltam, minden évben eszembe jutottak ezek az emlékek, idén azonban más volt. Minden szempontból.
Lys-nek a bátyját elvileg sikerült megállítani abban, hogy valami nagyszabású varázslatot hajtson végre, viszont amikor megjelent nálam egy idegen kulcs, amitől még a hideg is a hátamon futkosott, tudtam, hogy nem jártunk sikerrel. Valami elszabadult. Lysnek persze nem szóltam erről, nem akartam, hogy aggódjon, amikor már azt hitte, tényleg sikerült megállítania a bátyját, meg egyébként is karácsony volt, nem akartam elrontani ezt a napot.
- De én… - kezdtem volna az ellenkezést, amikor Lys a karomnál fogva rángatott fel, egyenesen be a táncparkettre. – Nem tudok táncolni… - nyögtem még ki megszeppenve, de azért valahogy ügyetlenül megfogtam a barátnőmnek a csípőjét, és megpróbáltam imitálni valami tánc szerűséget.

Hó és zene örvénylett körülöttük, mintha csak egy hógömbbe kerültek volna, ami csak arra várt, hogy végre felrázzák. A tömeg egy része őrjöngött, míg a másikban hozzájuk hasonló párocskák andalogtak, apukák nyakába izgatott gyermekek csimpaszkodtak. Csókok csattantak el, kesztyűs kezek fonódtak egymásba.
Lysandra és Christian tökéletesen átlagosnak tűntek, mintha valóban a tömegbe tartoznának, bár nem ők voltak az egyetlenek. Számtalan természetfeletti bújt meg a halandók között, beolvadva a világukba, egyesek valóban emberré is váltak az évek alatt. Boszorkányok varázserő nélkül, vérfarkasok, akiknek fogalmuk sincs miféle fajhoz tartoznak. S vámpírok, akik megtértek.
Lysandra erejét könnyű lett volna már messziről kiszúrni, Christian pedig két világ között rekedt, ami szintén szemet szúrhatott a szakértőknek. Mégis boldogok voltak együtt, a sok bonyodalom, a múltjuk ellenére, ami talán még mindig kísértette őket. Sosem lehettek átlagosak, ámbár nem is bánták mindezt, mert ez vezette el őket egymáshoz. Támaszai voltak egymásnak a legsötétebb időkben is, s ha ez nem, hát mi hozhat közelebb két embert egymáshoz?
Az előzenekar tapsvihar kíséretében vonul le a színpadról, s percekig csak gépzene kíséri a tömegben lévő zajokat. Egy koktélruhába öltözött nő magassarkújának kopogását elnyeli a ricsaj, de a mikrofon sípolása, majd a torokköszörülés, végül a vidám szavak elhallgattatják a csődületet. A zenekart bemutatják, minden egyes tagot egyenként, majd ők maguk is fellépdelnek a színpadra a már előkészített hangszereikhez. Újra felcsendül a beszélgetés, sikoltozás veszi kezdetét, taps, kiáltások, s végül néhány köszöntő mondat után megszólal a várva várt dallam.