"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
A visszailleszkedés nehezebben ment, mint gondoltam. Hiába telt el annyi idő, de Hazel hiánya még mindig bennem volt. Sőt azt a napot egyikünk sem fogja elfelejteni. Visszatértem… bár ha Isaac nem üzent volna, akkor még mindig anyámmal lennék. Elmenekültem… mert ezt csak annak lehet mondani. Jobbnak láttam, ha egyszerűen felszívódok, és hátra hagyok mindent és mindenkit. Ez az egy dolog miatt bántam az egészet. Heather-t is ott kellett hagynom. Tudtam, hogy Isaac illetve a többiek vigyáznak rá… tudtam, hogy ott nem lesz baja. Tudtam, hogy azzal a döntésemmel megváltozik a viszonyunk. Tudtam... Mégis a saját lelki világomat helyeztem előtérbe és elmentem... úgy, hogy még vissza sem néztem. Azonban nem felejtettem el egy percre sem… Tartottuk a kapcsolatot, de az nem volt olyan mintha ott lettem volna mellette… Káosz volt az élet már akkor is, de a visszatérésemmel nem változott semmi. Talán még rosszabb lett a helyzet. A világ megváltozott. A természetfeletti lények létezése az emberek számára már nem volt akkora titok. Mindenféle szörnyek járták az utcákat… Éppen a papírokat rendezgettem, közben próbáltam helyrehozni a főhadiszálláson okozott károkat. A raktár felé vettem az irányt… gondoltam, ha odaviszem azt a sok aktát, akkor egyúttal ott is körülnézek, hogy mit tudok helyrehozni. Benyitottam és a legelső asztalra le is tettem a dobozt. Tiszta por volt az egész… megfigyeltem, hogy egész jó állapotban volt a hely, viszont ez valahogy nem volt véletlen, mivel a polcsorok mögött lehetett hallani egy kellemes női hangot. Valaki dudorászott. A hang irányába haladtam. Egyszer csak megláttam Őt. Heather volt az, aki vidáman táncolva rakott rendet. Így már minden világos volt. Szerencsére nem vett észre, mivel hátat fordítva fülessel a fülében végezte a dolgát. A falnak dőlve karba tett kézzel élveztem a műsort. Végignéztem rajta, nagyon jó mozgása volt… kedvem lett volna csatlakozni hozzá. A gondolatot rögtön el is vetettem… annál sokkal jobb ötletem támadt. – Meglepem kicsit. Szorosan mögé lopakodok és hátulról a két kezemmel eltakarom a szemét. – Motyogtam magamnak, bár nem hallotta volna meg, ha hangosabban mondom ki. A tervemet véghez is vittem, viszont nem gondoltam abba bele, hogy ezt fenyegetésnek veheti és támadni fog. Talán nem lesz semmi hasonló, így vártam a reakciójára.
Nem is tudom igazán eldönteni, hogy mégis mi volt az ijesztőbb. Magamhoz térni arra, hogy a világ teljesen romokban áll, vagy arra, hogy az egészből szinte semmire sem emlékszem? Persze mindenki első gondolata talán nem is az volt, hogy mégis mi történt, hanem hogy a hozzá közel állok jól vannak-e. Míg a környezetünket többé-kevésbé fel helyre tudjuk pofozni addig a szeretteink nem sétálhatnak vissza csak úgy, mint azelőtt, ha valami bajuk esett. Ugyanakkor igyekeztem a lehető legkevesebbet rágódni a történteken és arra fókuszálni, hogy mielőbb talpra állhasson az ötök és aztán szépen lassan dominó effektusban minden más is. De ez elég sok munkát igényelt így nem voltam rest elég hamar felkelni, hogy nekilássak valamennyire a rezidencia helyrehozatalának. A rengeteg por szinte kaparta a tüdömet. Megállás nélkül tüsszentettem egy darabig aztán abbamaradt míg újra nem fertőzte meg a világ összes pora a tüdömet. Felváltva tüsszögtem köhögtem, de igyekeztem minden portól megszabadulni, ami nem volt olyan egyszerű, mert minden kísérlet alkalmával csak újra és újra felkavartam a port, ami a levegőbe menekülve próbált elkerülni engem, de végső soron a tüdömben landolt. Meg aztán újra és újra igyekeztem feltakarítani, hogy megszabaduljak a por nagy részétől meg a kisebb törmelékektől is, hogy mindent visszailleszthessek a helyére ahogy volt. Szerencsére nagyjából tisztában voltam azzal, hogy minek a hol a helye így nem volt ez akkora kihívás. Azonban a síri csend koránt sem volt a barátom így fülessel a fülemben csináltam mindent, miközben a telefonom az egyik aprócska letakarított felületen időzött, de már így is tökéletesen magához szívott egy jó adag port. Talán azzal kellene takarítanom és sokkal sikeresebb lennék. Az egyik zenére időközben a takarítás mellett még táncolni is kezdtem, teljesen megfeledkezve a környezetemről és arról, hogy pontosan hol is vagyok.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
••• 
Nem is tudom igazán eldönteni, hogy mégis mi volt az ijesztőbb. Magamhoz térni arra, hogy a világ teljesen romokban áll, vagy arra, hogy az egészből szinte semmire sem emlékszem? Persze mindenki első gondolata talán nem is az volt, hogy mégis mi történt, hanem hogy a hozzá közel állok jól vannak-e. Míg a környezetünket többé-kevésbé fel helyre tudjuk pofozni addig a szeretteink nem sétálhatnak vissza csak úgy, mint azelőtt, ha valami bajuk esett. 
