Valamilyen szinten mindenki egy két lábon járó rejtély. Legalábbis az első időszakban mindenki az, nem? Egészen addig, amíg nem engedi, hogy mások megismerjék. De valaki élete végéig rejtély marad még önmaga számára is. Mint én. Néha nehéz volt megfejtenem magamat. Miért tettem ezt vagy azt? Miért éreztem úgy, ahogy? Miért gondoltam azt, hogy…? Sok volt a megválaszolatlan kérdés. A jelen esetben azt kérdeztem volna magamtól, hogy mégis mi késztetett arra, hogy meséljek Elliotnak? Az már megint egy másik kérdés, hogy a keresztnevén hívtam és nem a vezetéknevén, ahogy tőlem megszokott volt.
Meséltem. Ezt hozta ki belőlem és talán hiba volt, talán nem. Teljesen elképedt, ami nem volt csoda.
- Nem kötött össze minket vér, inkább csak… úgy kezeltük egymást, mintha testvérek lennénk – Magyaráztam lágyabb hangszínnel, majd a kérdésre felpillantottam rá. Először nem tudtam, mit is mondhatnék, de hamar terelődött a téma, így egyelőre nem is agyaltam rajta tovább. Meglepett, hogy máris eltelt 10 perc. Ahhoz képest, hogy nem tudtam, mihez kezdünk ennyi ideig, hamar elreppent az idő.
- Oké, csináld csak – Oldalra döntött fejjel figyeltem, mit csinál, mit szed elő, aztán felvontam a szemöldökömet. – Ez mégis mihez kell? – Érdeklődtem, de nem akadékoskodtam túlzottan, hanem felhúztam a kezemre azt a boxkesztyűhöz hasonlító valamit. Nehéz volt, de meg tudtam tartani. Tanulmányozni kezdtem, legalábbis amennyire értettem hozzá. Különös szerkezetnek tűnt. Oké, nem értettem hozzá egy kicsit sem, így nem is próbáltam előadni a tudóst. Elliotra emeltem a tekintetemet kérdőn. – Remélem, a kezem a helyén marad és nem kapja le ez a valami – Próbáltam viccelődni, még egy mosolyt is megejtettem. Közben pedig reméltem, hogy nem feltétlen térünk vissza az előző témához, bár ha újból rákérdezett volna, nem tereltem volna el a témát.

Mindenki védte magát valamitől, ez nem volt kérdés. Inkább az volt érdekes, hogy ki mennyire próbálta magát óvni, avagy milyen magas és vastag falat épített maga köré. Én azt hiszem, elég masszívat, mert nagyon sokáig képtelen volt bárki átjutni rajta. Azonban mostanában mintha omladozott volna mindaz, amit magam köré emeltem. Féltem, hogy néhány törmelék majd csúnyán arcul csap és szembesít a kegyetlen valósággal, miszerint hiba volt megnyílnom. De… egyelőre ilyesmi nem történt.
Nem volt kellemes végighallgatni azt, ami történt Elliottal, és tényleg sajnáltam, de nem mondtam ilyesmit ki. Az viszont nem kerülte el a figyelmemet, hogy megrázkódott – nyilván az emlékek okozta sokk söpört rajta újra végig. Avagy sokkal inkább azok az érzések, amiket akkor is érzett. Mély levegőt vettem, aztán mivel visszadobta a kérdést, így én is elmeséltem. Egy részletet. Ami a leginkább meghatározó volt az életemben, de valami mást, valaki mást… nem említhettem. Nem akartam. Amy emléke mai napig fájó volt a számomra. Egy olyan ballépésem, amit soha, senkinek sem meséltem volna lelkesen. Gyűlöltem magam a gyávaságom miatt.
Ahogy Elliot megszólalt, lassan ráemeltem a tekintetemet. Szinte semmit sem tudott rólam, még így sem, hogy apámat elmeséltem érintőlegesen. Hiszen mit mondtam ki voltaképpen? Semmit. „Szörnyeteg volt.” „Elhitette velem, hogy én öltem meg anyámat.” Ezek annyi mindent takarhattak valójában… de a valóság kegyetlenebb volt bárminél. Meglepődtem, talán pont emiatt, Elliot reakcióján. Érdeklődve, kíváncsian kezdtem nézni őt, majd a végére szusszantam egyet.
- Szerintem még most is az vagyok. Rejtély. Nem csak másoknak, még talán önmagam előtt is – Tettem hozzá merengve, majd félrepillantottam. Megint úgy éreztem, hogy mesélni akarok, meg akarok nyílni valakinek. Pont úgy éreztem magam, mint mikor Blairnek meséltem magamról. Talán az, hogy előttem megnyíltak, valahogy utat nyitott bennem is… feléjük?
- Nem… nem csak az apám miatt vagyok zárkózott – Jegyeztem meg először viszonylag halkabban, mint a normál hangerőm, majd a fiúra pillantottam újra. – Gyerekként cserben hagytam a húgomat… meghalt. – Amy sosem volt a vér szerinti húgom, de mindig is annak tartottam. Ő mindig az én soha meg nem született testvérem volt. A legfontosabb volt a számomra. Mégis cserben hagytam.

Badarság vagy sem, fiatalabb volt tőlem vagy sem: csodáltam egyes tulajdonságaiért. Ám ezt hangosan nem akartam kimondani. Még nem voltunk olyan viszonyban, hogy bármi ilyesmit mondhassak, azt hiszem. Vagy csak nem akartam. Magam sem tudom.
Lehet, ostobaság volt feldobnom az ötletet, miszerint beszélgethetnénk, de valójában tényleg érdekelt, mi szél hozta ide. Olyan fiatal volt még… és előtte volt az élet, hogy bármi mást csináljon. Kamatoztathatta volna az eszét ő is és Denise is, de mindezek ellenére velünk voltak. Ezért is csodáltam őket. A magam részéről egyértelmű volt, hogy már gyermekkorom óta a vadászat vonzott, de nekik talán lehetett volna más jövőjük. Ezen töprengtem, mikor aztán megszólalt.
- Itt a legtöbben zárkózottak, nem? – Felnevettem, majd oldalra döntöttem a fejem. Ahogy pedig mesélni kezdett, a mosolyom lassan eltűnt. Az eredeti felállásból már alig volt itt valaki, mondhatni. Sem Hazel, sem Zack nem volt a vezetők közt és ez borzasztó volt. Ahogy áttért arra, hogy az apja vámpír lett és az anyját vérbanknak használta, elkerekedtek a szemeim. Nem szóltam egyszer sem közbe, csak hagytam, hogy végigmondja, miközben… nos, mélyen belül sajnáltam a fiút, de ezt talán jobb volt nem kimondani.
- Érthető. Mindenkinek megvan az oka arra, hogy miért védje magát falakkal – Jegyeztem meg, miközben félrepillantottam, majd lassan vissza a kérdésre. Bólintottam. Tényleg bizarr volt a sztorija, de ha jobban belegondoltam, a mai világ ilyen volt. Bizarr, tele veszéllyel, tele természetfelettiekkel.
Ahogy visszadobta a kérdést, egy fél pillanatra érzékelhető volt a részemről a lefagyás. Mégis mit kellett volna mondanom erre? Nem volt kedvem előállni a sötét múltammal, de mégis… ő megtette. Elárult magáról olyasmit, amit alapesetben nem tett volna. Vettem egy mély levegőt és jó pár másodpercen keresztül hallgattam, mire kinyitottam a szám, de nem néztem rá.
- Az apám miatt. Elsősorban. De ő nem olyan volt, mint a tiéd. Nem volt vámpír. De… de szörnyeteg volt a maga módján – Magyaráztam és fel-felrémlett előttem apám, ahogyan rám nézett, ahogyan kezet emelt rám, ahogyan megütött, és az az emlék is a bőröm alá kúszott, mikor majdnem vízbe fojtott. Nagyot nyeltem. – Hogyan is fogalmazzak? Elhitette velem, hogy én öltem meg anyámat. És hogy senkinek sincs rám szüksége. Ez pedig rányomta a bélyeget a viselkedésemre, a… a jellememre. – Ennél jobban nem akartam belemenni, és ez is több volt, mint amit mondani akartam. De nem szerettem volna abba belemenni, hogy anyám a szülésbe halt bele, és nekem tényleg nincs hozzá semmi közöm, sem pedig azt nem akartam elmesélni, hogy később meghalt miattam az a lány, aki szinte a testvérem volt. Nem mondhattam el, hogy hagytam meghalni. Habár jó ideig úgy éltem, hogy bárkit hátra hagytam volna, mert elhittem: ilyen vagyok, már közel sem volt így. Különösen azóta nem, hogy megismertem Blairt és Blackwellt. Megváltoztattak, vagy csak felnyitották a szemem dolgokra, egyre megy. Nem hagytam volna többé magam mögött senkit.

Egy leheletnyit aggódtam – de aztán átgondoltam és volt abban valami, amit Elliot és Denise kitaláltak. A vérünk lehet a kulcs. Nem volt ezer százalékig biztos a dolog, de egy próbát mégis megért. Feltűrtem az ingujjamat, ahogyan a fiú kérte, mégsem láttam, hogy el akarná kezdeni a dolgot. Épp megszólítottam volna, látva, mennyire elbambult, mikor végül magához tért. Oké, ismét aggódni kezdtem, de nem azért, amit csinálni készült, hanem inkább… olyan összeszedetlennek tűnt. Nem értettem, mi lehet az oka, vagy hogy van-e bármi oka. Nem volt alkalmam beszélgetni még vele, hisz nem csak őt, de másokat is kerültem többnyire, de most bennem volt, hogy esetleg rákérdezhetnék, vagy… megpróbálhatnám megismerni. Elvégre egy csapat vagyunk. Vagy épp család, ahogyan Blackwell mondja mindig.
- Oké, így jó? – Tettem, amit kért: ökölbe szorítottam a kezem, majd csendben figyeltem, hogyan fertőtleníti le a karomat. Aztán éreztem a tűt magamba fúródni, de egy hangot sem adtam ki. Ennél fényévekkel nagyobb fájdalmat is átéltem már, ez olyan volt, akár egy szúnyogcsípés. Ahogy végzett, ellazítottam lassan a karomat, majd ráfogtam a kötést az aprócska sebre. Használhattam volna mágiát is a gyógyításhoz, de nem tettem, mert sokkal jobban lekötött az, amit Elliot tenni készült és igazából eszembe sem jutott a mágia.
Kicsit meglepődtem.
- Öt-tíz perc? Addig… van időnk beszélgetni is, nem? – Nem tudom, miért kérdeztem vissza, hisz ezzel csak a saját bizonytalanságomat vetítettem ki, de már nem tudtam visszaszívni. – Úgy értem, elég régóta közöttetek vagyok, de sosem volt alkalmunk még beszélni egymással. Részben miattam – Sóhajtottam, majd lassan elvettem a kötést a sebről, amiből már nem szivárgott vér. – Szóval, mi hozott a testvériségbe? Általában mindenki okkal keveredik ide. – Kidobtam a kissé véres holmit, majd visszafordultam Elliot felé és kíváncsian, érdeklődve néztem rá. Reméltem, nem néz furán majd azért, amiért most hirtelen beszélgethetnékem támadt.

Denise és én együtt nőttünk fel, már gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Mind a ketten láttuk a másik jó illetve rossz oldalát egyaránt. Ha csak ránézünk a másik arcára, már meg tudtuk állapítani, hogy éppen milyen lelki állapotban van. Különleges a kapocs köztünk. Úgy gondolom, hogy mind a ketten érzünk valamit egymás iránt, bár erről ennyi idő után sem beszéltünk még. A közös múlt, a közös munka még jobban összekovácsolt minket.
Nem tudom, mire mennék nélküle. Ő a legnagyobb támaszom. Ha nem lenne már rég feladtam volna a próbálkozást… Ebben az egy dologban biztos vagyok. Ezért is csodáltam őt. Egyszerűen óriási erőt tudott felmutatni, ha a kitartásról volt szó. Bármilyen projektbe is kezdtünk bele, én maximum egy napot adtam volna az egésznek, de neki esze ágában sem volt feladni.
Rengeteg ötletet kipróbáltunk, hogy a kardot illetve a következő vadászt megtaláljuk. Alaposan megvizsgáltuk a jelen lévő Ötök fegyverét, a Wallace kardokat. Ránézésre egy sima kardnak gondolná az ember, de persze mégiscsak erővel volt felruházva, mely megosztotta az erejét az adott vadásszal és még védelmet is nyújtott neki. Próbáltuk lemásolni a kardot, de nem sikerült a hamisítvánnyal megtalálni a jövőbeli tagot… Mindhiába, az a több hónapos fáradozás, hogy ráleljünk bármilyen nyomra, ami elvezetne vagy a tárgyhoz, vagy ahhoz a személyhez, reménytelennek tűnt. Talán a mostani kütyünk eredményesebb lesz… Meglátjuk.
Egy kicsit elbambultam. Szapora pislogással tértem magamhoz a gondolataimból. Isaac addigra már feltűrte az ingujját és arra várt, hogy vegyek tőle vért. – Jaj, egy kicsit elkalandoztam… Nos, akkor először is szorítsd ökölbe a kezedet kérlek, hogy elkezdhessem! – Ha eleget tett a kérésemnek, akkor lefertőtlenítettem a karján azt a részt, ahova szúrni akartam a tűt. Megtapogattam a vénáját, majd egy határozott mozdulattal belé is szúrtam az eszközt. Egy fiolányi vért ki is szívtam belőle. – Remek. Szépen lassan enyhíthetsz a szorításon. – Amint megtette, kihúztam a tűt és a szúrás helyét leragasztottam. – Megvagyunk! Még arra kérlek, hogy a kötést nyomd a szúrás helyére, hogy mihamarabb megszűnjön a vérzés! – Tudom… Feleslegesen mondtam el, de ez a normális szerintem. Nem mintha nem tudná, de akkor is. Nem ragadtam le ennél a dolognál… folytattam a műveletet. A szerkezethez vittem a fiolát és belehelyeztem a közepébe. – És most várunk… Öt-tíz percet vesz igénybe, míg a vegyületek összekeverednek a véreddel. – Közöltem vele, bár ez még csak a könnyebbik része volt, innentől jön majd csak a neheze…

384 words ••• Somebody ••• note: Isaac ••• kredit

Nem nagyon láttam bele abba, amit csináltak; nem csak, hogy nem értettem ilyen szinten az ilyen-olyan kütyük elkészítéséhez, de azt is nehéz volt megállapítanom, hogy számukra mekkora értéket képvisel. Mármint, mégiscsak feltalálnak dolgokat, elnevezik, meg a többi… biztos, hogy sokat jelentett nekik minden egyes kis találmány. Elgondolkodtam kicsit, legfőképp azon, hogy ennek az új mütyürnek milyen nevet szánhatnak. De végül nem kérdeztem rá, hisz ez pont részletkérdés volt. Először az volt a fontos, hogy egyáltalán működjön és hasznát vegyük. Mielőbb jó lett volna megtalálnunk az új társunkat, az új, hiányzó vezetőt, hogy a csapat ereje újra teljes lehessen. Félő volt ugyanis, hogy előfordulhat újra az, miszerint a minket védő mágia megtörik. Nem volt kellemes ugyanis az, amikor az a démon megszállt. Megráztam kissé a fejem, majd vettem egy mély levegőt.
- Nyugodtan, nem sürgetlek – Követtem a szememmel az útját, azt, hogy mit csinált, ám ahogy a fiókból egy injekciós tűt szedett elő, kissé felszaladt a homlokomra a szemöldököm. Arról nem volt szó, hogy még a vérem is kell neki. Nem mintha gondot okozott volna, csak hirtelen ledermedtem. Nem szólaltam meg, figyeltem, hogyan veszi magára a védőszemüveget meg a gumikesztyűt.
- Biztos…? – Kérdeztem, de az őrült feje és a monológja talán még jobban megijesztett. Na jó, igazából hamar rájöttem, hogy ő ilyen; humoros kis zseni. – Nagyon vicces. – Felvontam a szemöldökömet, de mindennek ellenére megejtettem egy mosolyt. Furcsa volt. Egyre inkább feloldódtam a beavatottak között is, pedig talán hiba volt. – A vérem is ahhoz kell, hogy bemérjétek az ötödik kardot? Hm. – Miközben gondolkodtam, feltűrtem az ingujjamat a karomon és végül közelebb lépve hozzá, odanyújtottam neki. – Nem egy rossz gondolat, de nem tudom… - Ekkor ugrott be az, amit Lizzie mondott. A tisztább mágia. Ha a vérünkben csörgedezett az az erő, amit kaptunk, akkor talán mégis volt esély arra, hogy a vérünk az, ami elvezethet minket a hiányzó láncszemhez. Legalábbis reméltem. Így talán nem is a kardot, hanem magát a személyt találjuk meg azonnal.

Egyszerűen kész vagyok… Nekem ez túl sok így egyszerre… Pedig még a nap fele sem telt el. Denise hiánya nagyon is látszott rajtam. Nem volt elég, hogy ő nincs mellettem, amivel a teher felét le tudta volna venni a vállamról, de még apám újbóli megjelenését sem tudtam hova tenni. Ha nem lett volna elég az izgalomból, akkor még egy bizonyos férfi is idő előtt érkezett…
Isaac jelenléte egy az egyben felgyorsította az eseményeket, Dinnie nélkül kellett belekezdenem a kísérletbe. Pedig együtt dolgoztunk rajta… Én meg semmiképp sem akartam learatni a babérokat, már persze, ha sikerrel járunk. Mert az is lehet, hogy kudarcba fullad az egész, mindent dobhatunk ki a kukába, végül ismételten kezdhetjük elölről a próbát…
– Nem… probléma! Ha most, akkor most! Csak pár percet kérek, míg összeszedem magamat. – Ráztam meg a fejemet egy mosoly kíséretében. Valami… A megfogalmazása pontos volt, igazából még nem neveztük el az eszközt. Mindig akkor foglalkozunk ezzel a dologgal, miután sikerrel járunk és beválik. Feleslegesen nem terheljük le az agyunkat a címkézéssel. Azzal ráérünk foglalkozni később is, miután elkészült a remekmű.
Igyekeztem az első lépéshez minden szükséges tárgyat megtalálni. Egy fiókból előbányásztam pár kelléket, ami elengedhetetlen a vérvételhez. Igen… Tudom, érdekes gondolat, de talán ez lesz a sikerünk titka. Dinnie ötlete volt, hogy használhatnánk a mágiát keverve az Ötök DNS-ével. Megmondom őszintén eléggé meglepett ezzel a dologgal. Sok mindent kipróbáltunk már, de ez eszembe se jutott volna. Mindig is imádtam az észjárását, nem véletlenül alkotunk jó párost. Egyszerűbben fogalmazva kiegészítjük egymást, bár szerintem ez minden téren elmondható.
Az arcomat megütögettem kicsit, hogy ne kalandozzak el még ennél is jobban, illetve a feladatra tudjak koncentrálni. Felvettem egy védőszemüveget, felhúztam a gumikesztyűt, majd Isaac felé fordultam. – Nos, azt hiszem, megvagyok. – A kezembe vettem az injekciós eszközt és jól látható módon megráztam a levegőben. – Nem kell félni, ura vagyok a helyzetnek! Muhahahaha! – Őrült fejjel néztem rá, hogy egy kis poént vigyek bele az egészbe. – Jól van… jól van, befejeztem a viccelődést! Lássuk csak. Megkérhetnélek, hogy nyújtsd ide nekem a karodat? Szeretnék vért venni tőled! – Komoly tekintettel figyeltem és vártam a beleegyezését a kísérlet folytatásához.

346 words ••• Somebody ••• note: Isaac ••• kredit

Nem tudom, miért, de első hallomásra még hittem is a srácnak, aztán realizáltam a bugyuta mosolyát, és végül a szavait, így csak felvontam a szemöldökömet egy röpke pillanatra. Néha elég érdekesnek találtam Elliotot, és Deniset is, de betudtam annak, hogy csodabogarak és mások; elfogadtam őket ilyennek és kedveltem is őket, bár kétlem, hogy ezt ők is érezték volna. Hisz az én távolságtartásomat lassan már tanítani kellett volna, annyira jól ment. Igaz, voltunk ezzel még így páran. Figyeltem, hogyan takarítja fel a szemetet és azt a hangulatváltozást is láttam nála, de nem terveztem rákérdezni. Mint mondtam, jobb volt a távolságtartás. Elég volt Blairt és Blackwellt beengedni a falaim mögé, meg egy kicsit talán Poppyt. Másra nem vágytam jelen pillanatban. A kapcsolatok bonyolultak.
- Hát előfordul néha, nem igaz? – Kérdeztem vissza, bár őszintén? Nem feltétlenül hittem el, amit mondott. De ráhagytam. Amíg nem az árulásunkon dolgozik, addig nem lehetett baj. – Ha gondolod, visszajöhetek később. Nem akartam keresztülhúzni a terveid… csak érdekelt, hogyan haladtok, hogy egyáltalán lehetséges-e elkészíteni ezt a… valamit – Tagadhatatlanul jól jött volna, ha igen; bemérhettük volna vele a kard jelenlegi helyét és talán hamarabb rálelünk az új tagra. Kicsit aggódtam, kit kapunk magunk mellé, másrészt viszont bíztam a Kardban, hogy olyat választ, aki méltó rá. Eddig nem lőtt mellé, hacsak nem a saját személyemet nem veszem ballépésnek.
- Ha tényleg nem probléma, akkor szeretném látni most – Halványan elmosolyodtam. Azért attól, hogy furcsák és csodabogarak voltak, irigyeltem is őket, az eszüket. Nekem a nyers erő és a mágia maradt, de nekik azt hiszem, jóval több jutott. Olyanokat tudtak elkészíteni, amit maximum eddig csak filmekben láttam. Egyes helyzetekben eltöprengtem azon, mi lenne velünk nélkülük. Talán már rég odaveszett volna a testvériség az ő kütyüjeik nélkül.

Eléggé feszült voltam, nem csak apám miatt, hogy megjelent és egy kisebb felfordulást csinált ismételten, hanem még Isaac jelenléte miatt is… Kicsit nehezen, de azért meg tudom magyarázni a dolgokat. A C terv mellett mindig lennie kell egy D tervnek is. Ezt már megtanultam. A sulis éveink alatt erre fel kellett készülnünk Denise-szel. Kisebb-nagyobb sikerrel, de a legtöbb szívatást megúsztuk. Végig pörgettem az agyamon pár lehetséges választ a felém tett kérdésére, ami esetleg jó lehet ilyen helyzetben. – Nos, igen… apám megjelent előttem és a földhöz vágott két fiolát. – Bugyuta mosollyal néztem rá, hatásszünetet hagyva, hogy vajon milyen reakciót váltok ki Isaac-ből, de nem hagytam, hogy sokáig nézzük egymást, már jött is a válaszom. – Háháá, poéén! – Hónom alá raktam a seprű nyelét és a két kezemmel pisztolyt formáltam, úgy mutattam felé. Erőltetett mosolyra váltottam, reménykedtem, hogy viccnek fogja fel ő is az egészet. Nem vártam meg a reagálását, mivel újra a takarításra koncentráltam, ugyanis sikerült egy pontba seperni a földön heverő „szemetet”. Leguggoltam, hogy a lapát segítségével felszedjem a kiborított cuccot, de akkor megláttam azt a gépet, amit pont az ilyen helyzetekre csinált Denise. Ne kelljen manuálisan takarítani, a lehető legjobb találmányt találta ki, egyfajta porszívó, de többet tud annál. Pár másodpercig bámultam a gépezetet ezalatt egy könnycsepp is végigurult az arcomon. Annyira nem lehetek akkora idióta, hogy elfelejtettem ezt az eszközt… De mégis… Megtöröltem a szememet, hogy több könny ne jöjjön ki belőle, és elindultam a kuka felé, hogy kidobjam azt, amit felszedtem a földről. – Szóval, Isaac a kérdésedre válaszolva, csak idegességemben beszéltem magamban, illetve véletlenül levertem bár fiolát. – Próbáltam nyugodtan válaszolni neki, még ha hazugság is lesz belőle. – Esetleg Denise lehetne velem, de ahogy látod, rajtam kívül nem volt más itt. – Nem bizony. Ráztam meg a fejem. – Elnézést kérek a fura viselkedésem miatt, de valóban későbbre vártalak. Igazából csak azért lepődtem meg, mert ilyen korán megjelentél. – Mély levegőt vettem, hogy eloszlassam az idegességem. – Ha már itt vagy, akkor megvárjuk Dinnie-t, vagy kezdjünk bele a kísérletbe? – Tettem fel a kérdést, bár gondolom mit fog válaszolni. Mivel sok dolga van, így egyértelmű, hogy nem várunk. Apám miatt nem volt időm felkészülni, így sietve vettem elő minden eszközt, ami szükséges volt a projekthez.

361 Words ••• Somebody ••• note: Isaac ••• kredit