A műtőasztalon lepergett előttem az egész életem. A fájdalom elmosta a valóság határait és sötét, mindent felemésztő örvénybe taszított. A fejem felett kiabáló orvosok és a gépek csipogásának hangját átvették a gyerekkoromból ismerős zajok és emlékek: anyával a konyhában, a vasárnapi ebédnél, a bátyámmal épp egymást verjük, a helyiséget betölti a frissen sült, csokoládés pite illata, amiért ádázan megbirkózunk, ki érhessen hozzá az első falathoz. Én vagyok a nagyobb és az erősebb, de ő a bátrabb és az indulatosabb. Anya mértani pontossággal osztja ketté nekünk a süteményt, ami időszakos békét teremt köztünk. Évekkel később az esős, hideg reggel a temetőben, bokáig süllyedünk mindketten a sárban. A bátyám apa másik kezébe kapaszkodik, így nem látom az arcát, de hallom, hogy sír. Anyát lassan leeresztik a gödörbe a nővérünk mellé, akiről mindössze annyi emlékem van, hogy az ölébe fog, vörös haja az arcomat cirógatja és édeskés citrom illatot áraszt. Újra! Hátra! A fájdalom mellkason csap, visszazuhanok anya ölébe. A bátyám már elaludt apáéban, de egyikük sem mozdul. A jégvirágos ablakon túl fehérbe borult tájat figyelem egyre laposabban pislogva, miközben anya befejezi a hóemberről és a mókusról a mesét. A kandalló halk ropogása az utolsó, amire emlékszem, mielőtt elnyomna az álom. Töltés kétszázra! Kipattan a szemem. A kórház folyosóján álldogálok, zsebre dugott kezekkel figyelem a Dublint ellepő hóréteget. A fehérség elvakít, hunyorogva nézek félre. Egy férfi áll mellettem, soha életemben nem láttam még, mégis ismerősnek hat az arca. Ő is a tájat nézi, de a pillantásomat érezve felém billenti a fejét és elmosolyodik. Van a mosolyában valami sötét és gonosz, amitől összeszorul a gyomrom. Látom, hogy mozog a szája, a hangja mégis késve jut csak el hozzám: Ennyi volt? Sípolást hallok, csengeni kezd a fülem. A férfi felém fordul, arcán ugyanaz a magabiztosság. Hátra! Elém lép és mellkason lök. Elveszítem az egyensúlyom és zuhanni kezdek, az ablak szilánkosra törik mögöttem, apró darabjai felhasítják a húsom. A beton fog fel, testem a parkoló aszfaltján csattan. Elveszítjük... Anya megáll felettem, kedves mosollyal fölém hajol. Az az utolsó gondolatom, hogy ha az imént látott fickó Isten volt és ő fogad majd a Mennyekben, akkor egészen megéri meghalni. A vérem elborít mindent. Még nem, kedvesem. Anya mellém guggol és a mellkasomra teszi a kezét. Hangjának nosztalgikus gyengédsége könnyeket csal a szemembe, aztán a fájdalom újra mellkason üt és eszméletemet vesztem.

Amikor magamhoz tértem, a fivérem arcát pillantottam meg legelőször. Az ágyam mellett ült és a nekem szánt joghurtot kanalazta. Amint észrevette, hogy magamnál vagyok, egyből felugrott a székéből és mellettem termett, fölém hajolt, hogy lássuk egymást. Bár mosolygott, a szemén látszott az elmúlt éjszaka kialvatlansága és az is, hogy sírt. A nevén akartam szólítani, de olyan száraz volt a torkom, nem jött ki rajta semmiféle hang. Próbálkozásomat észlelve kiszélesedett az arcán a mosoly.
- Na, most már utánam költözöl végre Amerikába?


A nővér felírta az instrukcióimat a kórlapra, majd az ágy végébe akasztva magamra hagyott egy pillanatra a gyerekkel. A kisfiú begipszelt karjára, majd a bekötött fejére néztem, mielőtt a torkomon köszörülve körbeforogtam volna. Sehol senki. Lassan, óvatosan közelebb húzódtam, mintha semmiség lenne, úgy helyeztem a tenyerem a gyerek fejére. Párszor végigsimítottam a haján, majd lehunytam a szemem. A tenyeremből áradó, fehéres fény eltüntette az eszméletlen fiú arcáról a fájdalmat, vonásai kisimultak, halványan elmosolyodott. Motyogott valamit álmában, amit nem értettem, mivel pont ekkor jött vissza a nővér. Nem vette észre, hogy elrántottam a gyerektől a kezem, pusztán csak rácsodálkozott a gépek kijelzőire, melyek néhány perce sokkal rosszabb eredményt mutattak. Megvontam a vállam, mintha én sem értettem volna a jelenséget, aztán tovább indultam a dolgomra.
Amint háttal fordultam, széles, elégedett mosoly jelent meg az arcomon, amit a nap további részében le sem tudtam törölni onnét - még akkor sem, mikor elolvastam az öcsém sms-ét, melyre a kávészünetben, két gyors vizit közt válaszoltam. Este scrabble party apánál. Készítsd az apród. Ám ekkor az a furcsa, hátborzongatóan ismerős érzés belém hasított. Mint egy felerősített deja vu összekeverve a legerősebb hatodik érzékkel, amit csak ember elképzelni tudott. Olyan volt, mint egy felismerés és egy fenyegetés is egyben: hamarosan meg fogsz halni.
Megláttam a kambionom.