Sokáig csendben voltam. S, bár nem gondoltam sok mindenre, a családomról szóló pár mondatos dolog azért eléggé felkavartak. A kilenszázvalahányév alatt nem sikerült elég mélyre temetnem magamban, hogy teljesen hidegen hagyjon.
-  Volt - jegyzetem meg hidegen. - Már rég meghalt - tettem még hozzá. Gondoljon azt, amit akar, de sajna nem én öltem meg. Mire eljutottam az önuralomban arra a szintre, addigra apám már eltávozott az élők sorából. Lemaradtam róla. Pech, de ez van.
Nem adtam hangot a meglepődésemnek, s csak azért nem esett le az állam, mert eléggé jól kordában tartottam a mimikámat. Ettől függetlenül magamban elrebegtem pár imát a féltéglától át a templomi orgonáig, mert nem értettem Tomot. Most mi a fene baja van?! Már az is baj, hogy nem akarom megenni? Egyszer vagyok aranyos meg minden, erre már az is baj... Hjajj, nehéz tökéletesnek lenni.
- Oké, vegyél vissza. Ezer bocs, hogy nem ugrottam azonnal a torkodnak - horkantam fel cseppet sem nőiesen. Nem hittem volna, hogy képes vagyok ilyen hangot is kiadni magamból... Na de van új a nap alatt, ma is tanultam valamit. Ha más nem azt, hogy mindenki fura.
- Mi...? - pislogtam meglepetten. - Honnan kéne nekem tudni? Évszázadokkal ezelőtt találkoztam utoljára boszorkánnyal. Vagyis legalábbis olyannal, aki tényleg tudta, hogy az. Nem tudom, hogy mire képesek - vontam meg a vállam. Arról mélyen hallgattam, hogy a napon járó csecsebecséimet annak a boszi családnak köszönhetem, akik helyett bevállaltam a felkötés.Végül is jól jöttem ki belőle. Máskor is leszek majd ennyire önfeláldozó.
Na eddig tartott a példátlan önuralmam. Nem, nem vetettem rá a srácra magam, jobb híján a fáig hátráltam vissza.
- Te nem vagy normális! - közöltem vele, lassan tagolva, hátha így felfogja, hogy mit gondolok róla, s nem utolsó sorban, hagytam időt, hogy a szavainak az értelmét is megpróbálja felfogni.
Nyilván nem jött össze, nagyon ajánlgatta magát nekem... Na ennyit erről. Ha bárki emiatt morcos lesz, akkor majd a cuki fiú szépen tanúsíthatja, hogy igen is ő akarta.Én pedig csak a szenvedő alanya vagyok az egésznek.
Szóval gondolatot tett követett, s ha már közel merészkedett hozzám... Nyami... Lágyan belecsókoltam a nyakába - legalább ez elvonja a figyelmét arról, hogy épp megharaptam. Elméletileg. ez volt a terv, majd kiderül, gyakorlatban, hogy mit sikerült ezzel elérnem.
Nem ittam sokat, hagytam még máskorra is. Mert biztosan lesz legközelebb.
- Mi? - pislogtam kérdőn Tomra. Nem tudom mit akart az utolsó kijelentésével, túl el vagyok most foglalkozva, hogy kiélvezzem a finom vérének az utóízét. Olyan elegedet képet vágtam, mint egy macska, aki benyakalt egy vödör tejet. Leültem a fatövébe, a hátamat a fa törzsének döntöttem és onnan néztem Tom irányába.

Felkacagtam. Ez kész, minél inkább hangoztatja, hogy nem, annál inkább cuki és aranyos. Olyan, mint egy gyerek. S, bár ha úgy vesszük, akkor tény és való, hogy hozzám képest igen is gyerek.
- Dehogynem - közöltem vele mosolyogva. Kész, vége: rajta maradt, hogy cuki fiú. Akárhányszor találkozni fogok vele, mindig így fogom hívni.
- Miért? Miért különb a te helyzeted, mint az enyém? Tudod te, hogy én hány és hány éjszakát töltöttem rettegve az apámtól, hogy vajon mikor fog engem is megölni, mint a nővéreimet? Ahhoz képest ez semmi - sziszegtem mérgesen. Basszus, komolyan mi van velem? Itt ez a srác, és kivetkőzök önmagamból. Olyanokat mondok el neki, mint még senkinek. Lehet társaság hiányom van, ha már ennyire közlékeny vagyok. Vajon megtarthatom, mint valami házi állat?
S míg a házi állat tartásán gondolkodtam, addig a cuki fiúnak - akinek már van neve Tom, megváltozott a hangulata. Jéé...
Az azonban már nem volt annyira vicces, amit mondott. Ennyire a szívére vette volna? Hát ez gáz. Szép volt Seiya, így kell valakit megtörni kábé fél óra alatt. Szerintem ezzel új rekordot döntöttem.
Nem messze megálltam tőle, karba font kézzel és félre biccentett fejjel tanulmányoztam, miközben lecsüccsent a földre és várta a halált. Vagyis engem.
Ha nem lenne némi lelkiismeret furdalásom, akkor még hízelgő is lenne és még bóknak is venném. Abba most inkább nem szándékozom bele menni, hogy miért is van nekem lelkiismeret furdalásom. Ó atyám... valaki dobjon rám egy templomi orgonát... vagy kettőt...
Azért valljuk be, kissé szarul esett. Én nem ennyire vérengzőnek ismertem magam. S hova tovább. Ha nagyon bántani akartam volna, akkor már rég megtettem volna.
Felsóhajtottam. Szerintem megijesztettem, elég sokáig voltam csendben és nem is mozdultam.
- Megölni nem akarlak. Eddig se akartalak - közöltem vele. Hol van az az orgona?! - Maximum megkóstolni, de abba tudtommal még senki nem halt bele... - legalábbis én így tudom, de valaki gyorsan homályosítson fel, ha netán tévednék. Nyilván nem, én sose tévedek, mert én Seiya Rutherford vagyok, de ez az amit újfent nem kell tudnia a cuki fiúnak. Izé, Tomnak. Jobb a cuki fiú. Legalább büszke lehet magára: kapott egy vámpírtól egy kínos becenevet. Na, ezt nem sokan mondhatják el magukról.
- Nem kell beparáznod, nem foglak bántani, majd elkapok egy őzet, vagy egy nyulat, aztán túl élem - fanyalogtam. Fúj, fúj és fúj. Ember vért akarok, finomat, meleget, sósat lehetőleg nyakból. Most!
Sóhajtottam még egyet, és nem ugrottam a torkának. Pedig tényleg meg volt a késztetés. Ha más nem is, de némi önuralom rám ragadt az elmúlt sok-sok évben.
- Az hogy mi vagy, arra tudok válaszolni. Legalábbis illat alapján.  Nagyon ismerős az illatod. Olyan boszorkányos... vagy milyen - jegyzetem meg megtörve a beálló csendet. Vajon ma még hányszor és hányszor fogom sokkolni?

Hjajj... mit nem adnék azért, ha tudnék gondolatot olvasni. Biztosan megérné. Nem kéne semmit csinálnom, csak ülnöm a fámon és figyelni őt. És minimum egy hónapig nem unatkoznék.
- Tessék? - hökkentem meg. Mi van? Nem tudja mik azok a vámpírok. Hát, őszintén én sem tudom pontosan megfogalmazni a dolgokat. Csak vagyok és kész. Na persze ezt nem fogom a cuki fiúnak elárulni. Annyira nem vagyunk jóban. Sőt! Speciel inkább megenném, minthogy csak barátkozzak vele.
- Nos, én vámpír vagyok - mosolyogtam rá, olyan szép, fogvillantós mosollyal, amitől egy jóérzésű ember félig-meddig holtan esett volna össze. - Te pedig még mindig ennivalóan cuki vagy. A rettegésed pedig megédesíti a véred - közöltem vele és felé lépdeltem. Szépen, lassan, nem kell elsietni. Oké bevallom blöfföltem. Általában nem szoktam a vacsoráimmal hosszas eszmecserébe kezdeni, hogy ki vagy mi vagyok. Szóval teszek arra, hogy retteg, vagy hogy milyen a vére. Vér, sós, nekem tápanyagban dús és akarom. Ennyi.
- Köszönöm - mosolyogtam rá, mikor közölte hogy különös nevem van. Én is fura vagyok, a  nevem is az. Nem kell ezt túl bonyolítani. - És neked mi a neved? Mert bemutatkozni te sem mutatkoztál be... cuki fiú. - Csak azért nevezem cuki fiúnak, mert a nyakamat tenném arra, hogy zavarja. Szóval, kicsit bosszantom, mert nem én lennék, ha nem tenném.
Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését. Hidegen hagy, hogy nem tudom miért vagyok itt. Majd, ha kisebbségi komplexussal és önképzavarral küszködök felkeresek egy pszichomókust, de életem kilencszázvalahány éve alatt erre ne került sor, akkor most sem fog erre sor kerülni.
Nem szépítem. Egyszerűen körbe röhögtem. hangosan felkacagtam és percekig csak tőlem volt hangos a tisztás. Amilyen gyorsan jó kedvem lett, ugyanannyira gyorsan is komorult el a tekintetem és lettem nagyon-nagyon bosszús. Elég volt, megeszem!
- Minek nézlek téged? Vacsorának. Semmi nem vagy a szemembe. Megszületsz, élsz pár évet és ennyi. Veled ellentétben én több mint kilencszáz éve élek, sok mindent láttam és tapasztaltam. Szóval jó lenne, ha egy kicsit visszavennél magadból, mielőtt még meghalnál - léptem közel hozzá. Nem érdekelt. Elborult az agyam. Na igen, a hangulatom gyorsabban változik, mint az időjárás.
- Tetszene az ötlet? - mosolyogtam rá csábítóan. Személy szerint inkább úgy néztem ki, mint a ragadozó, aki épp a vacsoráját szeretné bekapni, de maradjunk annyiban, hogy csak, hogy csábító volt a mosolyom. - Hmm... felettébb érdekes ötlet... Tetszik - motyogtam halkan . A tény, hogy most nézett végképp őrültnek, szinte borítékolható... - Rendben csináljuk - nyaltam meg az ajkaimat, kezemmel pedig végig simítottam a cuki fiú arcán. Majd kiderül, hogy ezután mennyire gyorsan próbálja meg összeszedni a cuccait.

Jól megnéztem magamnak. Ha élhetek a kifejezéssel olyan... ennivalóan cuki volt.
Felvidultam, hogy egyből felpattant. Nem fér hozzá kétség, hogyha nagyon bántani, illetve megenni szeretném, akkor meg is teszem, ő pedig hagyja magát - már amennyiben életben szeretne maradni. Pár kortyba nem hal bele. Na de én se, ha marad a bambi vadászat.
- Pedig ennivalóan cukinak nézel ki - kacsintottam rá. Hátha kap egy kis szívinfarktust. Akkor még csak nem is a harapásom lenne az oka, hogy meghalt.
Félredöntötte fejjel tanulmányoztam a vacsorámat, s komolyan elgondolkodtam a kérdésen. Még is ki vagyok?
- Jelen pillanatban egy nagyon unatkozó vámpír hölgyemény. Te pedig felettébb érdekesnek tűnsz - feleltem. S nyakamat tettem volna arra, hogy nem erre volt kíváncsi. - Mindazonáltal, ha a nevemre volnál kíváncsi, akkor legközelebb tegyél fel egyértelműbb kérdést - közöltem vele, majd azért kiböktem: - Seiya vagyok.
- Nem vagy te egy kicsit túl kíváncsi? - hökkentem meg a szóáradatát hallva. Képletesen csak úgy kapkodtam a fejemet, hogy éppen mit is szeretne, mire kíváncsi, mit ajánlgat fel. Kár, hogy magát nem ajánlotta. Na azt elfogadnám.
- Hogy miért vagyok itt? - kérdeztem végül vissza. A felesleges dolgokat - nekem felesleges - nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagytam. Fárasszon vele mást. - Nem tudom - megvontam a vállam. - Nem volt hova mennem, szóval kisajátítottam a fát és ennyi. - És még nem is hazudtam. Kimondottan büszke vagyok magamra. Kérek egy Nobel - díjat, mert az elmúlt pár percben elkapott valami őszinteségi roham.
- Hidd el nekem, azonnal levennél egy olyan nőt a lábáról mint engem, ha felajánlanád a csuklód, nyakad, combod, vagy egyéb vérben bővelkedő testrészedet - kuncogtam. Remélem sikerült zavarba hoznom. Nyilván a fent említett testrészeket merően megbámultam. Lécci-lécci pirulj el, hadd legyél ne csak ennivaló, hanem szórakoztató. akkor talán leteszek arról, hogy megkóstoljalak...

Egy újabb nap, egy újabb éjszaka, amit az erdőben egy fán töltöttem. Nem volt kedvem a lerobbant kunyhóhoz, amit nem rég találtam. Oda, majd csak akkor teszem be a lábamat, ha esik. Vagy még akkor se.
Unottan lógáztam a lábamat egy eléggé terebélyes, buja lombú fán, mikor léptek zaja ütötte meg a fülemet.
Nocsak! Talán még sem lesz kész unalom ez a mai nap.
Hamarosan egy fiatal, kinézetre talán velem egy idős kölyök, khm, fiú bukkant elő. És az illata ismerős volt. Mármint nem volt ember. És az jó. Mert egyébként is éhes voltam, szóval hamarosan ennem kell. Vagy őt, vagy egy szerencsétlen embert. Vagy egy bambit. Ami épp akad, amin elél az éhes vámpírlányka.
A srác, meg halálos lelki nyugalomba letelepedett a fám alá és pihenget. Mi a...?
- Szia. Finomnak tűnsz. Megehetlek? - ugrottam le a fáról. Mindeközben meg aranyosan érdeklődtem. Ha nem muszáj nem fanyalodok bambira. Ha a srác megijedt jó, ha nem úgy is jó. Én nem félek tőle.

Ha el akarod hagyni a várost, ez az egyetlen biztonságosan járható út, ami be- és kivezet belőle. Egyenesen Mystic Falls szívébe fut.