Tündérmesékben... igen. Több ponton is bele tudnék kötni abba, amiről álmodozik, de nem teszem. Nincs hozzá jogom, ráadásul az a pozitivitás, ami sugárzik belőle kísértetiesen ismerős. Apa jut eszembe, ő volt az, aki ilyen szenvedélyesen hitte, hogy a pohár mindig félig teli. Néha kifejezetten naivnak gondoltam, máskor irigyeltem azt, hogy neki ilyen könnyen megy ez az egész, pedig valahol mindig is tisztában voltam azzal, hogy csak miattunk igyekezett ennyire. Számtalanszor tűnödtem azon, hogy vajon mi történik, mikor becsukódik mögötte a hálószoba ajtó és egyedül marad a sötétben a gondolataival. Akkor is próbál erős maradni, vagy utat enged a keserűségnek, a dühnek, a kétségbeesésnek?
– Jól hangzik – préselek ki magamból egy őszintének szánt mosolyt, de az, hogy apára gondoltam némiképp megcibálta a jókedvemet. – Nagyon... – a megfelelő szó után kutatok – céltudatos vagy. – Hát, nem ez életem legfrappánsabb felszedős dumája, de mint mondtam, eddig nem is nagyon volt ilyesmire szükségem. – Én egyszerűen nem tudom magam elképzelni így. Nem tudom, talán egy nap, ha megtalálom a megfelelő embert, de addig is, nem búslakodok – kapom fel az italom és a szöszire kacsintok mielőtt lehúzom.
Nála kezd dolgozni az alkohol, én viszont túlságosan is józannak érzem magam. Általában nem szoktam panaszkodni az átkom miatt, a fájdalmas átváltozásokat leszámítva sok előnye van, ha vérfarkas az ember, de ez az anyagcserés izé néha kifejezetten megnehezíti a dolgokat. Azért igyekszem lassabban elmondani a mondandómat, bár továbbra sem értem, miért tárulkozok ki neki ennyire. Talán csak azért, mert ő is beszél magáról, és kínos lenne hümmögni meg bólogatni; vagy mert valahogy jól esik egy idegennek mesélni, aki várhatóan holnapra semmire sem fog emlékezni; esetleg arról is szó lehet, hogy van valami a kisugárzásában, valami bizalomgerjesztő, amitől csak úgy megeredt a nyelvem. Nem tudom, de máris többet tud rólam, mint a kalandjaim többsége, és ami azt illeti, én is róla. Nem épp szokványos bemutatkozást produkáltunk, egészen biztos, hogy nem mindenki kezdi az ismerkedést a családalapítás témánál, de belegondolva, elég mulatságos.
– Akkor kiegészítitek egymást – biccentek jelezve, hogy mindent értek. – Mi is hasonlóan vagyunk Ellie-vel, csak nem ennyire éles a kontraszt, mint nálatok. Mármint Ellie elég pozitív személyiség, de két lábbal áll a földön. Igazából nagyon önálló, magabiztos... én meg... hát – tárom szét a karjaim jelezve, hogy épp egy bárban "vadulok", de aztán eszembe jut, hogy a szöszi már kicsit lassabban dolgozza fel az információkat, így szavakkal is megmagyarázom: – , huszonöt évesen még mindig felelőtlen tinit játszom, de közben olyan pesszimista vagyok, mint egy vénasszony... szóval saját magunk és egymás ellentétei is vagyunk – hunyorgok magam elé, mert ezt még nekem is meg kell emészteni, eddig bele sem gondoltam, de most, hogy kimondtam, rá kell jönnöm, hogy tényleg így van.
Elhúzom a számat, mikor nem sikerül meggyőznöm, hogy várjunk egy kicsit mielőtt újra rendelnénk, de nem erőszakoskodom.
Ahogy felvetődik benne, hogy meg kéne ismernem a barátait, az arcomra fagy a mosoly.
– Jó! – nyögöm ki azzal a szent meggyőződéssel, hogy elég részeg ahhoz, hogy erre ne emlékezzen, sőt, talán holnapra engem is elfelejt, mert már akkor sem volt épp szomjas, mikor találkoztunk. Nem mintha bajom lenne az ötlettel, csak... nem vagyok valami nagyon barátkozós típus, főleg, ha lányokról van szó, ugyanis azt tapasztaltam, hogy az esetek többségében nem kedvelnek és ahelyett, hogy esetleg próbálnám megkedveltetni magam, általában a büszkeségem miatt mindig az ellenkezője lesz belőle: beflegmulok és teszek róla, hogy tényleg ne kedveljenek. – Akkor miket csináltál? – terelem vissza a témát ahhoz a kijelentéshez, miszerint "eddig nem sokat járt hasonló helyekre". Kíváncsi lennék, akkor mivel ütötte el az idejét.
Mikor otthagy a táncparketten, egy pillanatra teljesen biztos vagyok benne, hogy elszúrtam. Annyira igyekszem nem letámadni, hogy pont ezzel rontom el... de nem hagyom ennyiben. Tudom, mit akarok. Őt. És addig nem adom fel, míg az arcomba nem mondja, hogy ő nem akar tőlem semmit. De okosan kell csinálnom és az nem megy ilyen körülmények között. Megkönnyebbülök, mikor beleegyezik, hogy lelépjünk ettől a fullasztó helyről és láthatóan nem is neheztel rám, amiért olyan idiótán viselkedtem az imént.
Automatikusan nyújtom felé a kezem, és ha megfogja, megindulok vele az előtér felé, ahol a ruhatár is van. Kiveszem a kabátom, megvárom, míg ő is kikéri, ha egyáltalan beadta, és úgy menekülök ki, mintha égne az épület. Kint aztán felé fordulok:
– Van valami ötleted, hogy hova menjünk? – fogom össze magamon a kabátot, mert a téli hideg+melltartó kombó nem túl szerencsés. – Esetleg... mehetünk hozzám – vetem fel ártatlanul –, a lakótársam nem lesz otthon egész éjjel. Ott akár folytathatnánk is, legalább nem lihegne fél New Orleans a nyakunkba és ha nagyon rosszul érzed magad, le is dőlhetsz – elhallgatok, mikor úgy érzem, elég érvet sikerült felsorakoztatnom amellett, hogy menjünk hozzám, s talán illene felajánlanom, hogy mehetünk máshova is, nem teszem. Azt akarom, hogy hozzám menjünk. Az ajkamba harapok, kissé lesütöm a fejem és a szempilláim árnyékából pislogok rá a választ várva.

– Hm? – szalad össze a szemöldököm. – Ja, nem. Csak elbambultam.
Csak azért hárítok, hogy ne érezze magát kényelmetlenül, de ha lenne egy kis eszem, már most letisztáznám, hogy egyáltalán van-e esély rá, hogy az este mégis az én elképzeléseim medrében csorog tovább, de nem tehetek róla, egyszerűen tetszik ez a tapogatózás, a várakozás izgalma. Megőrjít a lehető legjobb értelemben.
Az enyhe célzásomra kissé kimerítőbb választ kapok, mint vártam, ráadásul pont azt nem tudom meg belőle, amiért egyáltalán rákérdeztem. Azt viszont igen, hogy szöszink tényleg úgy képzeli a jövőjét, ahogy vártam: férj, gyerekek, család. Kissé lelomboz, elsőre. De ha jobban belegondolok, ez igazából még jó is lehet. Segíthetek neki megtapasztalni olyasmit, ami talán eszébe sem jutott ezelőtt.
– Ötöt? Hűha... – bólogatok nem túl lelkesen. – Azt hiszem, engem egy gyerek is halálra rémisztene. Az a felelősség... – Akaratlanul is az jut eszembe, hogy ezzel a kijelentéssel mennyire hasonlítok anyámra. És talán most először gondolom át úgy igazán a helyzetét, mert érzek némi megértés-féleséget irányába. Bárcsak inkább apára ütöttem volna! Ő imádott minket, egyedül is felnevelt és olyan szülő volt, aki mellett egyszerűen nem éreztük, hogy nincs anyánk.
– Isten háta mögött – nevetem el magam, és úgy döntök, nem fárasztom ennél jobban, mert kicsit mintha szét lenne csúszva. Ha így folytatja, ő is hortyogni fog, mielőtt rátérhetnénk a lényegre, de még sem tilthatom meg neki, hogy igyon.
– Én a húgommal vagyok így, nekem ő a legjobb barát. Kisebb korunkban mondjuk idegesített, hogy folyton láb alatt volt, de mikor... szóval mindketten elég sokat változtunk és most már nincs, amit ne beszélnék meg vele – mosolygok magam elé, aztán észbe kapok. Ahhoz képest, hogy nem akartam a szükségesnél többet elárulni magamról, a fél életemet elmeséltem már neki. Mondjuk nem úgy néz ki, mint aki nagyon figyelt is, ami így egyáltalán nem zavar.
Viszont amikor nem tud válaszolni a kérdésemre, hogy mi lett a társasággal, akivel korábban volt itt, kezdek aggódni. Azért nagy nehezen csak kinyögi, de normál esetben ennek nem kéne ilyen nehezen mennie. És még csak most rendeltünk.
– Talán... picit várhatnánk a következő kör előtt – vetem fel óvatosan, mert nem akarom, hogy beszabályozásnak érezze a féltésem.
– Hát, egyszerűen csak nem tűnsz olyannak, aki gyakran részegedne le – csóválom a fejem. – Én elég sokszor bulizok itt vagy máshol – vallom be és most nem várok ítélkezést, de józanul biztosan megkapnám azt a tipikus lenézést, amit általában szoktam. Vagy nem. Ő talán nem azok közé a jó kislányok közé tartozik, akik jobbnak gondolják magukat másoknál, csak mert tettek valami hülye fogadalmat a szüzességükről.
A tánctól teljesen megrészegülök, ami elég ironikus tekintve, hogy egész este azon mesterkedtem, hogy végre berúgjak. Ha tudom, hogy csak ez a lány kell hozzá... De bármennyire is élvezem, muszáj elszakadnom tőle mielőtt elrontom az egészet azzal, hogy lerohanom itt és most.
– Nem... – hunyom le a szemem, szeretném megmagyarázni, nem akarom, hogy azt gondolja, hogy valami rosszat tett, de kell egy perc, hogy összeszedjem magam. Korábban sosem fordult elő, hogy ennyire feléledjen bennem az a valami, ami még mindig azt követeli, hogy ne habozzak, pedig nem egy vonzó idegennel gabalyodtam össze. Ez most miért más?
Hirtelen nyitom ki a szemem, mikor bocsánatot kér és döbbenten figyelem, ahogy visszamegy a pulthoz. Utána megyek és megragadom a karját.
– Figyelj én csak... azt hiszem, kezd a fejembe szállni a pia. Talán kicsit levegőzhetnénk – próbálom egyszerre kimagyarázni magam és megakadályozni őt abban, hogy igyon, de nem tudom, mennyire vagyok meggyőző jelen pillanatban, mikor még mindig csak az jár a fejemben, hogy letámadjam. Vadabbnál vadabb dolgok jutnak eszembe, amik még engem is lesokkolnak, nem hogy őt. Azt például biztosan nem értékelné, hogy nekinyomnám a pultnak és...  Felnyögök. – Légyszi. Menjünk valami nyugisabb helyre – nézek rá könyörögve. Ha majd nem vesz körül ez a fullasztó légkör könnyebb lesz uralkodnom magamon. Te jó ég, úgy beszélek, mint valami szexuálisan túlfűtött kamaszfiú.

Be kell vallanom, hogy elsőre el sem jut az agyamig, hogy mit is mond, túlságosan lefoglal, hogy alaposan szemügyre vegyem. Általában nem akarom kiismerni az új ismerőseimet, az teljesen elrontja az izgalmas részt, a titokzatosságot, de most mégis kénytelen vagyok azon gondolkozni, hogy ez a bájos külső egy vadmacskát takar-e, akit egy kis noszogatással elő lehetne csalni, vagy kár is próbálkozni, mert ő azoknak a lányoknak a táborát erősíti, akik már meg is tervezték a tökéletes esküvőt, megálmodták a tökéletes férjet és minden szerencsétlenben azt a férfit keresik, aki egyszerűen csak nem létezik, így a végén beérik egy "nem-olyan-borzasztó" alakkal. Nem akarok becsmérlőnek tűnni, ha így van, engem nem zavar, de azért remélem, hogy ennél jóval több van benne. Megrázom a fejem, hogy visszazökkenjek a valóságba és ne bámuljak rá úgy, mint boci az új kapura. Nem számítottam rá, hogy rögtön az elején ilyen fontos információt oszt meg magáról velem, akinek még a nevét sem tudja, de az alkohol számlájára írom. Az első gondolatom ez, aztán ahogy felfogom, hogy mit is mondott, az jut eszembe, hogy talán elárulhatnám neki, hogy én is elvesztettem egy szülőt, a másik pedig sosem volt az életem része. Még jól is esne egy idegennek felfedni a démonjaimat, aki holnap remélhetőleg semmire sem fog emlékezni, mégsem teszem. Azt hiszem, nem állok még rá készen és amúgy is, nem kéne elrontani ilyen témákkal az estét, egyáltalán nem azért jöttem, hogy lelkizzek.
– Ugyan – teszek apró mozdulatot a fejemmel jelezve, hogy nem húzta le, az arcomon megnyugtató mosoly és figyelmesen hallgatom. Vajon a nagynénje is természetfeletti? Mármint nem igazán értek a statisztikákhoz, sosem voltam nagy matekos, de New Orleansban egyáltalán nem lenne meglepő. Oké, igazából nem is fontos, épp csak felmerült bennem... – Klassz hely, igaz? Elvarázsolja az embert – azért csak nem bírom ki, hogy ne tegyek enyhe, ártatlan kis célzást, ami vagy bejön, vagy nem. A kérdésére nem válaszolok egyből, próbálok hasonlóan kielégítő választ adni és közben nem túl sok mindent elárulni, ami nem könnyű feladat. Egyáltalán nem szoktam ismerkedni. Legalábbis nem így, khm.
– Igen, de nem olyan messziről. Igazából még sosem hagytam el az államot. Tazewellben nőttem fel, aztán... apukám halála után a húgommal Rachelhez... anyához költöztünk, aki itt él. Ennek már nyolc éve – a pulton pihenő kezemet bámulom, pedig semmi érdekes nincs rajta. Nem tudom, mennyire volt feltűnő, hogy a keresztnevén neveztem anyámat. Magamban anyának hívom, pedig egyáltalán nem szolgált rá, de mások előtt épp ezért nem is jön a számra.
– Reggel biztosan bánni fogja – somolygok. – A te társaságoddal mi a helyzet, miért hagytak itt egyedül?
Nem bírom megállni, hogy ne vigyorogjak, olyan édes, ahogy az alkoholtól (gondolom, hogy attól) ilyen vicces kedvében van, egy kicsit még irigykedem is, mert én is szeretem ezt az önfeledt állapotot, de nem sok esélyt látok rá, hogy a kikért whiskym majd odasodor és együtt vihogunk a semmin. De nem baj, így legalább koncentráltabban tudok arra figyelni, hogy elcsábítsam, mert hogy még mindig ez a terv.
– Ezt valahogy sejtettem – biccentek, nem csak azért nyilvánvaló, mert tisztán kérte a tequilát, hanem egyszerűen nehéz elképzelni, hogy egy ilyen lány egy kocsmában töményt iszogasson. Valahogy a kifinomultabb koktélok, az édes ízek jobban illenek hozzá. Úgy képzelem, hogy az ajkai is édesek lehetnek. Édesek és egészen biztosan nem lehet betelni velük. Kár, hogy egyelőre semmilyen jelét nem adta, hogy az ismerkedésen kívül bármi szándéka lenne, én meg nem akarok nyomulni. Épp csak megfogalmazódik a gondolat a fejemben, mikor azt mondja, jó illatom van. Ez még mindig nem egy konkrét felkérés keringőre, de haladunk. Csak képzelem, vagy tényleg a számat bámulja? És most... te jó ég! Most már teljesen összezavarodtam. A legegyszerűbb az lenne, ha rákérdeznék, de mi van, ha épp azzal szúrnám el? Bármennyire is kínzó ez a tempó, azt meg kell hagyni, hogy izgató is. Úgy döntök, hogy nem támadom le. Bevetek mindent, de meghagyom a kezdeményezést neki. Ha egyáltalán szó van bármi ilyesmiről. Persze elhatározni könnyebb, mint megállni.
– Helyes, pia ügyben még nem tévedtem – húzom ki magam büszkén, bár lehet, hogy ezzel nem kéne kérkednem, valami alkoholistának tűnhetek tőle.
Ahogy a táncparkettre húz, teljesen elködösül az elmém, és bár úgy határoztam, hogy nem támadom le, nem bírom ki, hogy ne érintsem meg. Ha csak a kezemmel is. És mikor nem húzódik el, mikor hagyja, hogy a derekára simítsam a kezem, mikor a testünk a zene ütemére össze-összeér, teljesen elönt a forróság és egyetlen szó tölt ki mindent: még. Többet akarok, ami eddig sem volt kérdés, de ez most más. Nem elhatározás és nem is ártatlan vonzalom, ez vágy, amit vagy lecsillapítok, vagy félő, hogy menten kigyulladok. Levegő kell. Úgy húzódok el, mintha tényleg közel állnék egy tűzfészekhez.

A "hű" sok mindent jelenthet, így inkább a testbeszédére és a mimikáira figyelek, hátha azok árulkodóbbak, de őszintén szólva nem leszek okosabb. Mintha kissé zavarban lenne, de simán lehet, hogy csak nincs hozzászokva ahhoz, hogy vadidegenek vetkőzzenek egy zsúfolt helyiségben félmeztelenre előtte. Talán ha pasi lennék, már megbámult volna, így viszont mindenfelé néz, csak rám nem, aztán még a kabátját is felajánlja, ami nagyon aranyos, de pont az lenne a cél, hogy ne felöltöztetni, hanem levetkőztetni akarjon. Ettől függetlenül elfogadom a farmerkabátot tőle, az ingemmel megcélzok egy közeli kukát (nem találok bele, de nem zavar senkit), és belebújok a felsőbe, de nem gombolom be, az elég furán nézne ki.
– Nagyon jó illata van – húzom az orromhoz a gallért és mélyen szívom be a kellemes illatot, amit csak egy kicsit ront el a helyiség cigaretta és alkohol bűze, ha nem lenne kifinomult a szaglásom, valószínűleg fel sem tűnne. – Köszönöm – simítok végig az anyagon és rámosolygok. – Csak el ne felejtsem visszaadni. Itt laksz, vagy átutazóban vagy? – New Orleansban az ilyesmi megszokott kérdés.
Mikor belém karol és a pult felé kezd húzni, nem tiltakozom, bár kissé meglep, hogy ilyen hamar feloldódott, azt hittem, hogy nehezebb lesz elérni nála. Talán így is lenne, ha józan lenne, de láthatóan nem az már, habár egész összeszedett ahhoz képest, hogy állítása szerint nem most kezdődött el számára az este, mert miközben a pulthoz tartunk elárulja, hogy korábban társasággal volt itt.
– Igen, az én társaságom valahol ott szundikál – intek a tömeg felé hanyagul és az orromat ráncolom, még egy kicsit mindig bosszús vagyok, de most is érvényes az ősi törvény, minden rosszban van valami jó. Ha a srác nem dől ki, nem találkozom ezzel a helyes szöszivel, ami nagy kár lenne, mert még úgy is jobban érzem magam vele, hogy talán nem vezet sehova a dolog. – Szóval benne vagyok.
Mikor a pulthoz érünk, és rákérdez, hogy mit iszok, visszafogom magam, ami egyáltalán nem jellemző, de nem akarom megkopasztani.
– Csak whiskyt. – Közben feltornázom magam az egyik bárszékre, aztán ahogy ő is leadja a csaposnak a rendelését, felszisszenek. – Minden nélkül? Most iszol bárban először tequilát? – Kissé felé fordulok és közelebb hajolok, mintha valami nagy titkot készülnék megosztani vele. – A minőségi tequilához nem is kell, de azt itt nem nagyon árulnak. A citrom meg a só arra van, hogy elnyomja az olcsó pia ízét. Szerintem próbáld ki úgy is – miközben elhúzódok rákacsintok, és visszafordulok a pult irányába, de a tekintetem végig a szöszin időzik. Sosem kellett törnöm magam, hogy elcsábítsak valakit, ami lehet, hogy nagyképűen hangzik, de mindig úgy gondoltam, hogy nem is feltétlenül a külsőmmel fogom meg az embereket, hanem a merészségemmel, mert mielőtt New Orleansba jöttem volna fele annyian sem vettek észre, mint most, pedig a külsőm nem sokat változott, ellenben sokkal merészebb, sokkal magabiztosabb lettem. Általában ez elég is, de ez a lány egyelőre semmilyen konkrét érdeklődést nem mutat felém, ami miatt kénytelen vagyok próbálkozni; odafigyelni, mit és hogyan mondok vagy teszek, és még így is fennáll a veszély, hogy nem csábosnak, hanem egyszerűen közönségesnek fog gondolni. Mondtam, általában ez sokkal könnyebb. Nagy fában vágtam a fejszém, de valahol izgalmas ez az egész.
Nevetve figyelem, kíváncsi vagyok, mitől olyan jó ez az este, de nem kérdezek rá, így sokkal titokzatosabb, mintha kitárgyalnánk. Nem barátnős csevegés miatt vagyok itt, hanem... mert jól akarom érezni magam. Én is lehúzom az italomat, épp csak fintorgok, mikor végigperzseli a torkomat, aztán hadonászva jelzem a csaposnak, hogy jöhet még egy kör. Eközben a szöszi teljesen felpörög mellettem, és a táncparkettre húz, amivel újra lenyűgöz. Egyre jobban tetszik. Nem kéretem magam, felveszem a zene ritmusát, egy pillanatra még a szemem is lehunyom, és mikor újra kinyitom, egyből ráfokuszál a tekintetem. Ez most egészen más. Nem csak ugrabugrál és tekereg, olyan, mintha nekem táncolna. Kapva kapok az alkalmon, közelebb húzódom hozzá, és megragadom a derekát. Ha nem húzódik el, még jobban hozzásimulok és vele hullámzok.

– Azta, kislány. Te aztán jól bírod a piát – nevet a fülembe a srác, mikor a harmadik üveget is kiürítem. A villódzó fények ellenére is jól kivehető, hogy nem teljesen őszinte a jókedve, nyilván nem pont így képzelte, mikor meghívott inni, hanem hogy egy-két pohár után már a nevemet sem fogom tudni, neki meg lesz egy jó éjszakája, reggel pedig leléphet anélkül, hogy bármit is követelnék rajta. Csak épp azzal nem számolt, hogy a vérfarkasok strapabíró szervezete gyorsabban bontja le az alkoholt, így nehezebben tudunk lerészegedni. Ezért nem szoktam egyedül inni, rámenne a gatyám is, mire oda jutnék, hogy érzek is valamit. No, nem mintha ne lennék vevő másfajta szórakozásra ezzel a helyes idegennel, de ha már egyszer felajánlotta, miért ne élnék vele? A gond csak az, hogy ő már kevésbé tűnik józannak, a feje újra és újra előre bukik, ahogy telnek a percek, és hamarosan arra leszek figyelmes, hogy teljesen beájult mellettem. Közelebb hajolok, a biztonság kedvéért leellenőrzöm, hogy él-e még, aztán elkezdek a tárcája után tapogatózni. Mikor megtalálom, kiveszem a maradék készpénzt (ami tényleg nem sok, egy taxira sem lenne elég), aztán odébb állok. Félreértés ne essék, nem valami piti tolvaj vagyok, ez a vigaszdíjam, amiért nem bírt ki még egy órácskát. Azért még egyáltalán nem adtam fel, bízom benne, hogy találok valakit, akivel még egy kicsit jól érezhetem magam mielőtt véget érne a nap. A tömegben testrészek érnek hozzám, találkozik a tekintetem pár másikkal és valaki még bele is csókol a nyakamba, aztán a mámortól ködös agyam egy pillanat alatt kitisztul, ahogy váratlanul rám ömlik valami. Értetlenül bámulom a lányt, akinek megmozdulnak az ajkai, de nem értem, hogy mit mond. Csak ajánlani tudom, hogy ne valami csúnyát, bár ránézésre nem tűnik olyannak, de a pia sok mindent ki tud hozni az emberekből, főként rossz dolgokat.
– Mi? – hajolok közelebb, hátha akkor jobban megértem, de mikor egy pillanatra elfordul, majd vissza szalvétákkal, és még meg is próbálja menteni a menthetőt, már nem kell válaszolnia. Nyilván csak elnézést kért, amit így, hogy közben az átnedvesedett ingemen keresztül tapiz, szívesen meg is adok neki. Ő sem tűnik teljesen józannak, de határozottan jobb állapotban van, mint az egyik boxban szundikáló barátom, így akár ő is lehetne az, akivel ma hazamegyek. Már nyilván, ha hajlik a dologra, de erről majd én gondoskodom.
– Hagyd csak – rázom a fejem, igazából ennek az ingnek már mindegy, szóval lazán elkezdem kigombolni. Alatta csak egy csipkés melltartó van, de még így sem én vagyok itt a legalulöltözöttebb, nem zavartatom magam túlságosan. Cinkos mosolyt villantok. – Kérsz egy másikat? – pillantok az üres poharára, de közben a reakcióját lesem.