"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Ha ez csak egy kisebb roham volt, akkor milyen lehet, ha egy nagyobb tör rá? Vagy lehet, hogy csak mondja, hogy ne ijesszen meg nagyon. Bármelyik igaz lehet, mert bár hallottam korábban a pánikrohamról, de nem ismerem túl jól. Ezért azt sem tudom, hogy mit tehetnék, vagy mondhatnék, hogy megnyugtassam. Nem tudom ilyenkor mire lehet szüksége. -Sajnálom – néztem rá, mert ennél jobb nem jutott az eszembe. Bár azt nem mondhatnám, hogy tényleg sajnálnám, ahhoz azért ismernem is kellene. De nem is kívántam neki rosszat, elvégre emberek vagyunk, élőlények. Nem azért jöttünk a világra, hogy szenvedve rohanjunk végig az életen. -Clara vagyok – mutatkozom be én is. A családnevemet nem tartottam lényegesnek hozzá tenni. Majd, ha esetleg egy kicsit jobban megismerkedünk. De egyelőre ő mégis csak egy idegen számomra. -Hmm… akkor azt hiszem csak jókor voltam jó helyen – ami eléggé ritkaságszámba megy nálam. De na azért azt be kell vallanom, igazán jól estek a szavai. Valaki engem tart hősnek? Ugyan, sosem voltam az. De azért ez jól hangzik. Clara Davenport, a kis megmentő. Elmosolyodtam. - De szerintem bárki megtette volna, ugyanezt – leszámítva, hogy közel se távol senki nem járt erre, hogy egyáltalán észrevegye és segítsen rajta. Hallgatom, amit mond és amikor a varázslás szóhoz ér elcsodálkozom. Vajon tényleg jól hallottam az előbbieket? Annak nagyon örülnék. Legalább lenne egy varázslással bíró ismerősöm a városban. Mert az eladó hölgyön kívül nem ismerek mást. -Varázslás? – kérdezek vissza puhatolózva. Nem szeretnék ajtóstól rontani a házba. Nem biztos, hogy a szavait úgy kell értelmeznem, mint ahogy én azt gondolom. Lehet, hogy nem csak pánikrohamai vannak és őrült lenne? Mondjuk az az előbbi kacsintás… nem is tudom. Jobb az óvatosság. Majd, ha akarja úgyis kifejti bővebben és ha a feltételezésem valós, akkor ráérek én is felfedni magam. Egy kicsit izgulok a válasza miatt, nagyon jó lenne a feltételezésem valós lenne és nem egy őrülttel lenne dolgom. Mert sajnos arra is volt már példa, hogy valaki úgy beszélt magáról, mintha boszorkány lenne, de közben csak egy más világban élt. Nagyon másban, más univerzumban.
Hosszú életem során sok kellemetlen helyzetben volt részem, de ehhez nem lehet hozzászokni soha. Ez még csak nem is a legrosszabb volt mind közül, ettől függetlenül egyáltalán nem élveztem. Szegény lányra pedig bizonyára a szívbajt hoztam a kis jelenetemmel a fánál. Igyekeztem minél hamarabb összeszedni magamat, ahogy a padhoz értünk, felidézve mindazt, amit szinte már begyakoroltunk a nővéremmel ilyen helyzetekre. Figyeltem a légzésemre, még számoltam is tíztől visszafelé. Nem voltam még egészen jól, még kicsit forgott velem a világ, a mellkasom sajgott, ám ez csak a fejemben létezett. Valójában fizikailag nem volt semmi bajom. - Remélem nem ijesztettelek meg. Nincs komoly bajom, ez csak... egy kisebb pánikroham volt. - vallottam be kelletlenül, újra ránézve. Kezdtem jobban érezni magam, már nem éreztem úgy, hogy velem együtt rázkódik a pad és az egész világ. A légzésem is kezdett normalizálódni, s mindez a lánynak volt köszönhető, akinek... oh, igen. Illett volna bemutatkoznom, ha már megmentett. - Rhys vagyok. Elnézést, általában udvariasabb vagyok. - Próbálkoztam meg egy szelíd mosollyal. Ezt szinte rögtön felváltotta a meglepett arckifejezés. Nem elég, hogy egy kis hősnek tartottam, még szerény is volt. - Valakinek ki kellett rángatnia belőle. Különben talán nem jövök rá, hogy csak az emém űz csúf játékot velem. Szóval igenis nagy dolgot tettél. - Ezúttal már őszinte volt a mosolyom, a beszélgetésünk teljesen elterelte a figyelmemet a képzelt problémámról. Ezért is hálás voltam neki. - Egyszer vagy kétszer már átéltem. - nevettem halkan, bár nem volt túl vidám hang, inkább egy kissé fáradt. - Tudod, a varázslat segít ebben. - kacsintottam rá, sejtelmesen utalva a valóságra. Ő úgysem érthette, ha egyszerű halandó volt csupán. Nem igazán volt kedvem belemenni az élettörténetembe, akkor olyan lettem volna, mint a buszon az idősek. Én mondjuk rájuk vertem még vagy három emberöltőt, de ez nem volt fontos.
Ez a szitu elég félelmetesnek tűnik. Nem tudom, hogy mi baja lehet a férfinak, de biztos nem valami aprócska gond. Bár fogalmam sincs, hogy hogyan fogok tudni segíteni neki, de amit tudok megteszek érte. Olyan hangosan hagyta el a száját az az egy szó, hogy alig értettem meg. Viszont a bólogatásával egyértelműsítette, hogy szeretne leülni. Mivel a vállamra támaszkodva nem tudtam volna elsegíteni a padig, ezért, ha hagyta átkaroltam a derekát. Nem úgy néz ki, mint aki ezt a pár lépést könnyedén meg tudná tenni. A padnál aztán ahogy le tudott ülni, úgy tűnt mintha kezdene jobban lenni. Akár ott is hagyhattam volna, de a lelkiismeretem nem bírta volna el, ha utána mégis csak rosszabbul lesz. Úgyhogy a helyett, hogy távoztam volna, helyet foglaltam mellette a padon. -Örülök, hogy jobban van – szólok miután megköszönte a segítségemet. Bár a legtöbb esetben nem én vagyok az, aki mások segítségére siet, ha baj van, de most nem volt más választásom. Még mindig nem látok a parkban egy lelket sem közeledni. Az újabb kijelentésére csak hallgatok. Remélem azért nem volt ilyen nagy a baj. -Semmi baj. Nem tettem semmit - mosolygok rá. Bár fogalmam sincs ilyenkor mit kellene mondanom. Nem az empátiámról vagyok híres, sokszor nem találom a megfelelő szavakat, ha valakivel beszélgetek. Nem érzem át a másik helyzetét. Képtelen vagyok rá. -Egyébként, ez sokszor előfordul magával? – a megérzésem alapján nem úgy tűnik, mintha ez lenne az első alkalom.
Az ismeretlen hang nehezen jutott el hozzám, mintha csak a víz alatt lettem volna. Tompán érzékeltem, hogy közelebb jött hozzám a megmentőm, s hiába szeretnék válaszolni neki, képtelen vagyok rá. Nem vagyok jól - akartam mondani, de nem jött ki hang a torkomon, ami valahogy még ijesztőbbé tette a helyzetet. Nem tudtam tiztán gondolkodni, a pánik tényleg bénító hatással volt mind a testemre, mind az elmémre. Valahogy azonban tudatnom kellett a kedves idegennel, amit szerettem volna.. Minden erőmet összegyűjtve megráztam a fejemet, többre nem telt tőlem. Próbáltam Iris hangjára összpontosítani, mit tenne most ő, mit mondana nekem. Először is megkérne, figyeljek a légzésemre, így tíztől visszafelé kezdtem számolni, közben mélyen beszívva, majd kifújva a levegőt. Nyugalom, Rhys. Minden rendben lesz, ez csak pánikroham. Nem végzetes, nem fogsz meghalni, nem lesz semmi baj. Valahogy összeszedtem magam annyira, hogy bólintani tudjak, s ezúttal egy halk igen szócska is elhagyta a számat, majd ha a lány a pad felé kezdett terelni, megpróbáltam követni őt anélkül, hogy összecsuklanék. Ha eljutottunk a említett padhoz, lehuppantam rá, s fejemet lehajtva lélegeztem továbbra is egyenletesen. Néhány perc kellett, amíg lecsillapodott a roham, majd rögtön elöntött a szégyenérzet. Túl öreg voltam már az ilyenekhez, de az elmém képes volt elég csúnyán becsapni. - Köszönöm. - néztem fel a segítőmre zavart mosollyal arcomon. Így, hogy már jobban voltam, szemügyre vettem a lányt. Kedvesnek tűnt, a haja pedig a tűzre emlékeztetett, ahogy rásütött a napfény. - Nélküled valószínűleg ott pusztulok meg. - intettem fejemmel a fa irányába, ahol korábban ledermedtem. - Sajnálom.. ezt az egészet. - Gyűlöltem, ha segítségre szorulok, s épp elég nehéz volt a saját ikremtől elfogadni, nem ám egy idegentől.
Alig egy éve költöztem Denverbe, de néha már egy egész örökkévalóságnak tűnik. Sokkal lassabban telik az idő, itt, mint mikor még otthon éltem. Bár nem tudom mit várok, nem igazán vannak terveim a jövőmet illetően, sőt, egyáltalán nem is tudom mihez kezdhetnék az életemmel. Gondolataimat egy éles dudaszó szakítja meg. Észre se vettem amikor a járdához értem, azt meg pláne nem amikor leléptem róla. Gyorsan visszahúzom a lábam a járdára és a lámpát kezdem figyelni. Mostanában elég szétszórt vagyok. Nem igazán foglalkozom semmivel, ám ha mégis, azzal se úgy ahogy kellene. Mondhatni mindent félvállról veszek. A lámpa nagy nehezen átvált zöldre, úgyhogy elindulok a másik oldal felé. Amikor átérek egy cigit húzok elő a táskámból. Ez a szenvedélyem is elég újkeletű. Azt hiszem Denverben kezdek egy kicsit lezülleni, nem terveztem, csak megtörtént. A szüleim nem is tudom mit szólnának, ha látnának, főleg az anyám. A park széléhez érve egy férfit pillantok meg aki egy fának támaszkodva áll. Messziről nem tudom jól kivenni, hogy mi történhetett vele. De valószínűleg csak jól telt az éjszakája. Ahogy egyre közelebb érek hozzá, már sokkal inkább tűnik betegnek, mint másnaposnak. Eléggé sápadt és semmi alkoholszagot nem érzek. Mielőbb azonban a segítségére sietnék körülnézek. Pechemre viszont senki más nem tartózkodik a közelünkben. Még egyet beleszívok a cigimbe, majd ahogy elpöckölöm megközelítem a férfit. Szegénynek azt hiszem az én hiányos elsősegélynyújtás ismereteivel kell beérnie. -Uram? – szólítom meg amikor mellé érek. - Jól van? – bár a válaszra magamtól is rájöttem. Nem hiszem, hogy aki jól van az így néz ki. Poénból meg senki sem játsza meg a betget. De mi más kérdést lehetne ilyenkor feltenni egy vadidegennek? -Segíthetek valamiben? Mire lenne szüksége? – nem tudom mihez kezdjek most vele. Szeretnék segíteni, de nem tudom, hogy mitévő legyek. Sosem láttam még ilyen rosszullétet. - Elkísérjem, a padhoz? – mutatok egy pár lépéssel arrébb elhelyezkedő ölőalkalmatosságra. Lehet, hogy valamivel jobbat tenne neki, ha hátra tudna dölni és nem egy fához kellene támaszkodnia.
Néhány napja visszakaptam Irist, de még mindig alig fogtam fel; életben van. Mintha egy rémes álomból ébredtem volna, ami túl valóságosnak tűnt ahhoz, hogy egyik pillanatról a másikra magamhoz térjek belőle. Elvégeztük ugyan a varázslatot, ami helyreállította az elmémet, viszont ennek is idő kellett, nem egyik pillanatról a másikra történt a változás. Arról nem is beszélve, hogy egy roncs voltam, amit Irisnek kellett felkaparnia a földről, ami elgé megalázó volt. Ez ment egész életemben, ha szétcsúsztam, ő volt ott nekem, hozászokhattam volna már az érzéshez, mégsem ment. Hiszen nélküle szó szerint semmi voltam, ennél még az is sokkalta jobb lett volna, ha elszívó boszorkányként jövök a világra. Denver utcáit jártam, csak azért, hogy a testvérem össze tudja szedni magát, egy kis levgőhöz jusson, ne velem foglalkozzon. Az én ötletem volt, ő hallani sem akart arról, hogy egyedül menjek ki, mikor alig voltam még újra önmagam. Irisnek talán egyetlen egy hibája volt csupán, az irántam érzett szeretete, ami olykor a saját életét is veszélyeztette, azt pedig nem hagyhattam. Már éppen arra gondoltam, mennyivel jobban érzem magam, a varázslat és a főzet megtette a hatását, amikor hirtelen rám tört egyfajta roham. A pánik elárasztotta az egész testemet, megbénítva azt, csak annyira volt erőm, hogy a közeli parkban megkapaszkodjak egy fában. A lábaim még így is kissé felmondták a szolgálatot, a szívem hevesen vert a mellkasomban, mintha csak ki készülne ugrani onnan. Szédültem, levert a víz, a levegő szinte el se jutott a tüdőmig, olyan gyorsan kapkodtam utána. Határozottan pánikroham volt, ebben biztos voltam, de a probléma felismerése sajnos nm oldott meg semmit. Ettől inkább csak még inkább kétségbeestem, s arra gondoltam, hiába kaptam vissza a nővéremet, ha ezúttal ő fog elveszíteni engem. Mintha köelgő lépteket hallottam volna, ám nem volt erőm odafordulni, még hang sem jött ki a torkomon. Segítséget sem tudtam kérni, így csak reméltem, felfigyel rám az illető, nem sétál tovább, mintha mi sem történt volna. Bárki is volt a közelemben, ő volt az egyetlen reményem.
Kezdőlap
