Vélhetően nem vagyok képes felocsúdni a sokkból, talán az egész kezdete óta, talán sosem tudtam, tény, ami tény, most érzem igazán, hogy mennyire fáradt vagyok. Már nincs kényelmes alvás, csak félelemmel teli, röpke órák, de álomtalanok. Régen rengeteget álmodtam, szebb világot, jobb életet, most viszont, szinte semmit. Talán az, hogy kiszakadtam onnan, elvette a jobbra való vágyat, most viszont, egyenesen a pokolba taszítja az éjjeleket a világ.
- Hogy.. hogy érted, hogy gazdája? És mi volt ez…? – mert azt sem tudom, azt meg felfogni végképp, hogy meg akart minket enni. Talán kicsit idegesebben kapkodom a levegő után, érzem, hogy szívem hevesen kalapál, most jobban, mint eddig, félek, most reped majd meg.
- Én, én nem tudom – hova tartottam? El, el mindentől, csak aztán jött ez a valami és üldözőbe vett. Azt sem tudom, hogy a városnak melyik felén vagyok, hogy vajon átfutottam egy másik világba? Semmit sem. – Hol vagyunk? – mintha ismerném amúgy a környéket, úgy próbálok a kérdéssel erre utalni, de ha elhiszi, rosszul fogunk járni. Mert nem így van.
- Én valami biztonságos helyet kerestem. A… hallottam a testvériség házáról, vagy hogyan nevezik – voltam ott, talán ott lenne az? Elhittem, de időm nem volt megnézni, megtapasztalni. Fogalmam sincs. – Örvendek, Amelia – kicsit alább hagy a zihálás, van időm emberien köszönteni és amúgy felfogni, hogy mit is mond. Még mindig nagyon furcsa a helyzet, de nagyon örülök annak, hogy nem vagyok egyedül. Lehet ő nem akarja, hogy itt legyek, de én nem szeretnék most egymagam tovább menni. Lehet visszajön az a valami, vagy rosszabb.
- Rosszul vagy? Lehet van valamim – mert a táska a mindenem, abban van az élet, de pár ruhán, a piperetáskámon kívül nemigen van benne hasznos. Talán a körömreszelő lehetne fegyver, de az apró, általános egészségügyi cuccok mutatóban, olyan vész esetére, vagy épp amennyi szükséges. Nem tudnám meggyógyítani, de fájdalomcsillapítóm akadhat.
- A motelek… én ott laktam egy ideig, aztán azon a környéken maradtam, segítettem picit, de… - elfogott valami rossz érzés és elindultam. Mert egyedül voltam, szerettem volna valakit magam mellé, csak senkit se ismerek. – Merre lenne jó?

Fogalmam sincs, mihez és kihez szólok némán, és azt sem tudom igazán, hogy mit remélek ettől az egésztől. Azt hiszem, semmit, mert olyannyira más, szürreális és lehetetlen számomra, hogy nem tudom, nem tudok feldolgozni ennyi mindent. A kutya, ha valóban kutya, a nő egy karddal, ez az egész világ, amely most kialakult, ez a helyzet. Annyira bizonytalan és lehetetlen minden, hogy kívánom, bárcsak maradtam volna vele, nem futok el, nem érzem azt, hogy ott nem jó, nem vagyok biztos benne. Mert itt és most, azt sem tudom, hogy mit kellene éreznem.
A pánik teljes mértékben elönt és ural, szinte toporgok a megoldásért, hogy megkapjam, végül pedig, amikor a kezembe kerül, ösztönszerűen cselekszem és teszem azt, amit. Hirtelen felindulás, vagy élni akarás, vagy egyszerűen csak azt teszem, amit a másik és ahogy, csak hajt a gép, az élet ösztöne. Pedig a félelem kihozta a könnyeim, ha nem is írok, zokogok, arcom fénylik, a por, amely egy ideje észrevétlen lepte el, most szakadékokkal van tűzdelve, ahogy könnyeim tisztára mosták a bőröm ott, egy-egy ponton, szakaszban. De nem ez ural, nem a könnyek, ahogy végül megemel és lecsapok, érzem, ahogy alkaromon felszalad a fájdalom, mert sosem fejtettem ki vele ekkora erőt, sosem küzdöttem így az életemért, most életünkért és fáj. De csak egy pillanat, ennyi volt, mint amikor magasból ugrasz egyet és a bokádban érzed egy töredéknyi időre. Elillan. Mert most nincs helye a fájdalomnak.
- Si… sikerült? – annyira meglep a dolog, hogy automatikusan nézek a nőre, válaszért, pedig az ott van. A kutya megtorpan, majd el is tűnik, amilyen gyorsan jött, úgy távozik és látom rajta, hogy nem imbolyog, hogy nem nyüszít. Csak elmegy. – Én ezt, nem értem – nézek le a kezemre, fehéredő ujjaimra, ahogy szorongatom a fát, majd végül elengedem és a földön koppan. Nem akarok harcolni, csak egy biztos helyet. Most engedek magamnak egy kis időt, sóhajtok, reszketek, félek, de a nő szavai rántanak ki belőle.
- Imogen… Imogen Ward – pillantok felé, próbálom a sírást, amit a pánik hozna fel, visszafogni. A nyelvem harapom. – És téged? – ha már biztos nem jön vissza, van idő rá. Talán… - Jól vagy? – mert nem tűnik annak, sápadtabb, mint illene. Talán a harc. Talán… a kardra esik végül a tekintetem és ott tartom. Mi történik. Nem sírhatok. Nem törhetek össze.

Azt hiszem, van az a pillanat, amikor visszasírom, visszakívánom az anyámmal töltött karácsonyokat. Beparáztam, megijedtem és végül elmenekültem a férfi elől, aki az apám, akinek arcát nézve, szemeibe mélyedve ösztönösen elhittem, hogy az, hogy egy vér, hogy egy… És ez, ennyi év után, iszonyatosan sokkosan ért. Dühös voltam anyára, amiért nem találkozhattam vele előbb, dühös voltam a férfire is – mert nem tudom még úgy nevezni, ahogy illene -, hogy ő sem, de ez gyermeteg dac, mert ő nem tudott rólam. Láttam rajta, elhittem, hogy meglepettsége valódi.
De azóta sem mentem el hozzá, azóta sem fogadtam el és azóta is egyedül tengődök, lassan mégis kénytelen leszek bevallani, sikertelen. Vagyis, bevallanám, de kifutottam az időből. A magányos karácsony mégsem volt olyan szörnyű, azt néztem és csináltam, amit csak akartam, de a hangulat hiányzott. A világ azonban, kifordult önmagából.
Csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy nem kerültem a motel romjai alá, ahonnan utolsó pillanatban hoztam el a cuccaim és végül, a kifordult, halott világba érkeztem. Megrémisztett az egész, halottak, sebesültek mindenhol, én pedig egyedül, azt sem tudva, mit tehetnék. A nap elején segítettem egy családnak pakolni, ellátni a kisebbik fiú karcolásait, cserébe kaptam ételt, de tovább álltam. Senkiben sem bíztam, akit ismertem, akit egyedül ismertem, az pedig… Vajon mindenhol ez történt? Épp elhatároztam, hogy felkeresem Őt, talán mégiscsak jobb lenne, ha, jobb lenne ott, de a gondolatnak ideje sem volt megszilárdulni. Magával a pokollal néztem farkasszemet és a vérem meghűlt.
Már fogalmam sincs, mióta rohanok előle, nem akar eltűnni, nem akarja feladni, ebben a halott világban már elhiszem, hogy megnyílt a föld és az alvilág jött fel, hogy azokat is magával rántsa, akik túlélték. Akik túlélnék. Hangom rekedt, hiába kiáltozok, arcomra száradt könnyeim a félelmem jele. Én sosem… Én nem ezt akartam.
Egy lépcsőn rohannék fel, a vasajtónak mögöttem ideje sincs becsapódni, pedig eltorlaszolhattam volna. A dög azonban az ablakon át tódul be, nekem annyi előnyöm volt csupán, hogy eldönthettem, lent vagy fent keresek menedéket. Reszketve állok meg, amikor tudatosul bennem, hogy élő, valódi embert látok magam előtt.
- Segíts… - ez volt egyetlen szavam hozzá, már fent voltam és maga mögé utasítva, karddal támadt. Karddal. Azt hiszem, kezdem elveszteni az eszem. Hátul maradva, körbetekintve, a pániktól fuldokolva próbálok valamit kitalálni, ekkor kerül kezembe egy talán valaha bútorban pihenő léc, szálkái tenyerembe fúródnak, de úgy markolom, mintha az életem múlna rajta. Az is. Lehet, a nő sem bír vele, az előbb olyan sápadtnak tűnt, de most, most nem tudok logikus lenni. Állok a lépcső tetején és ha kell, védem magam vagy őt. Valahogy.
Segítség Magam sem tudom, kinek fohászkodom.