Egy kicsit legalább megnyugtató volt látni, hogy Isaac megpróbálja megakadályozni Castielt, hiszen én nem tehettem semmit. Ryderson jelenléte persze sokkolt eléggé ahhoz, hogy vele foglalkozzak, és ne a társaimmal, de a gondolataim újra és újra rájuk terelődött. Újra elszakadtam tőlük, méghozzá nem is akárhogy. Mintha valamiféle mágikus, láthatatlan fal lett volna köztünk, ami engem eltakar, őket pedig nem. Egy álcázóbűbáj logikus magyarázat lett volna, de ki által? Rydnek nem lehetett ereje... életben sem szabadott volna lennie. - Tessék? - kaptam a fejem újra a bátyám irányába. - Nem, arra emlékeznék... Micsoda?! Szerinem nem gondolkodsz tisztán. - vágtam rá azonnal, a hangom mégis bizonytalanságról árulkodott. Az előbbi képekben nem hihettem, hiszen... mégis miért ártanék neki? Megöltem volna? És akkor mégis hogyan lehet itt újra? Már semmiben sem lehettem biztos, és ez megrémített. - Az előbb még láttak. Ennek semmi értelme. Nem vagyunk halottak. Nyilván te sem haltál meg valójában, ahogyan Raleigh sem. Átváltoz...? - Be se tudtam fejezni a kérdést, hihetetlen gyorsasággal támadott rám, szinte fel sem fogtam, mi történik. A következő pillanatban pedig hatalmas robajjal és fájdalommal csapódtam neki valami kemény felületnek. Az eszméletemet nem veszítettem el, viszont mindent homályosan láttam, és egyelőre nem tudtam mozogni.
Fogalmam sincs mi történt velem… egyik pillanatban még a társaimmal voltam, utána… mintha felszívódtak volna. „Követték volna Blair-t? Vagy mi a fészkes fene lehet? Hová tűntek?” Gondolatban csak ez járt a fejemben. A helyzeten nem segített az sem… míg a társaim eltűntek, ezalatt démonok vettek körül… az eltorzult hangok miatt nem értettem mit mondanak, de nem vártam meg, míg eldöntik, mit csinálnak velem… támadtam. Igen… támadásba kezdtem… elővettem a késemet és egy határozott mozdulattal le akartam szúrni a közelebbi démont. Már majdnem sikerült beledöfnöm az oldalába… de még előtte ellökött magától… Hirtelen ért ez a reakció… és nem is tudtam semmiben sem megkapaszkodni… ráadásul a lábam miatt alapból nem tudtam talpon maradni. Elestem. Seperc alatt a földre kerültem. Annyira azért volt lélekjelentlétem, hogy nem terültem el teljesen, így négykézláb meg tudtam tartani magamat. A két szörny előttem volt. Ahogy felemeltem a fejemet, csak néztek rám. – Végetek van! – Kétségbeestem. Csak üvöltöttem a szavakat. Dühös voltam. Egyedül éreztem magam. A veszély érzete kerülgetett. Egy hatalmas csattanásra lettem figyelmes. A szemközti épület falának nekiütközött valami… valami, mivel nem láttam semmit… viszont az a dolog hatalmas port kavart… szinte ellepett mindent egy pár másodpercre… Láttam, hogy itt az esélyem a menekülésre, de tekintve a sérülésemet nem láttam sok értelmét. De megpróbáltam. Kúsztam el az ellenfeleimtől… azonban nem voltam elég gyors és, amint a porfelhő eltűnt ismét megláttak. – A franc esne belé… – Morgolódtam és a tekintetemet egy újabb szörnyre szegeztem. Nem volt elég a két démon a közelemben, még egy harmadik is megjelent… – Komolyan? Erősítést kaptatok? – Ezt nem hagyhattam annyiban… A földön megtaláltam a késemet, amit a lökéstől kiejtettem a kezemből. Felkaptam, majd a távolban lévő lény felé hajítottam. – Nesze neked, te fééreg! – Torkom szakadtából ordítottam. Csak abban reménykedtem, hogy ezzel a lépéssel, sikerrel járok…
(...) A következő fél óra alatt ismét felpörögtek az események. Az ismerkedő beszélgetést félbeszakította egy kisebb, emberekből álló csoport, akik úgy tűnt, nem voltak túlzottan maguknál. Mintha a pánik annyira úrrá lett volna rajtuk, hogy nem tudták megkülönböztetni, mi a jó és mi a rossz. Robbantgattak, tüzet gyújtottak, rongáltak. Az egyik robbanás szakította szét Ameliát és Imogent is egymástól. Ha vissza is akartak jutni egymáshoz, esélyük sem volt: de legalább mindketten életben voltak. Ameliának egyetlen lehetősége volt csupán. Tovább indulni. Egyetlen egy út volt előtte, amit porfelhő takart, de más irányba nem tudott volna elindulni.
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
(...) Ryderson szemei furcsán csillognak, így figyeli fivérét, azt, aki megölte őt. Még ha Raleigh át is értékelte a dolgokat és tudja, hogy nem a kis Blair okozta a valódi vesztüket, Ryderson nincs ilyen állásponton. - Nem is rémlik, hogy már találkoztunk? – Pislog értetlenül. Blairben lassan utat törnek azon emlékek, amikről nem tudott. Az idő, amíg el volt tűnve, most napvilágot lát a fejében. Önmagát láthatja, ahogy Rydersonra támad újra és újra, míg a férfi próbál védekezni. Azt is láthatja lelki szemei előtt, hogy közel sem volt önmaga. Mintha egy őrült lett volna. Újra és újra bántotta a fivérét, mígnem meg is ölte. Ekkor azt hitte. – Nem rémlik, hogy megöltél? Újra. – Hangsúlyozza ki Ryderson a történteket, mielőtt közelebb lépne. - Azért nem látnak, mert… oké, igazából fogalmam sincs. Lehet, meghaltál? A holtakat nem látják. De én is halott vagyok és te látsz. Van ennek értelme? – A fejét vakarja, majd még közelebb lép Blairhez. Ezúttal ő támad rá, szemmel követhetetlen módon. Nem emberi gyorsasággal, de nem is vámpíréval. Egészen más, egészen fura. Blairt neki vágja az egyik közeli épület falának, ha sikerül. Ezt viszont a többiek is érzékelik, még ha nem is látják a férfit. A hang, a csapódás, a törmelékek hangja igazán valóságos.
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
Castiel hallucinációja odáig vezet, hogy rátámad Larissára, a saját társára. Isaacnek eszébe juthat, amikor ő támadta meg a nőt, mert azt hitte, démon. A nő mindenesetre időben kapcsol, így képes elugrani Castieltől. Nem szerez súlyos és könnyebb sérüléseket sem; újakat legalábbis nem. Castiel a földre zuhan, tovább fájlalva a lábát és továbbra is hallucinálva társait. Démonokként. Úgy hathat, mintha teljesen megőrült volna. De vajon van rá mód, hogy Isaac és Larissa visszahozzák őt? Mielőtt elgondolkodhatnának ezen, ekkor hallhatnak egy hangosabb morajlást, mintha valamit nekilöktek volna az épületnek. Ha elpillantanak arra, akkor porfelhő száll felfelé.
✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦ ✦
Valójában nem csak Isaac, Larissa és Castiel pillanthatnak meg újból valakit, hanem Blair és Ryderson is, amennyiben figyelnek. Ahogy a porfelhő teljesen felszáll, egy szőke hajú nő lép elő. Nyilván első pillanatban sem ő, sem a jelenlevő társaság nem tudja, hogy ellenség-e a másik. Továbbá Castiel hallucinációja sem rendeződött még.
// Remélem, sikerült normálisan összefűznöm a két társaságot és most már együtt tudunk tovább haladni. //
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Kezdőlap
❖ 
••• 
//
