A lány könnyedén megúszta a dolgod, csupán néhány sérülést szerzett, s azokat is meggyógyította az újdonsült társa. A kitsune kezet nyújtott neki, de alig tette meg a mozdulatot, alig csúszott ki egy kérdés a száján, egy lökés következtében a sikátor másik végében kötött ki. Zsákutca volt, így a menekülés nem jöhetett szóba, bármi is támadta meg őket, legalábbis csak egy irányba mehettek. Egy alak jelent meg ott, ahol az imént még Akira állt, s a levegőbe szimatolva nézett körbe, hogy végül Clarán állapodjon meg a tekintete. Oldalra billentett fejjel mérte végig, a sérülése láttán elmosolyodott, ami nem jelenthetett túl sok jót.
- Igazán finomnak tűnsz, de nem hozzád jöttem. - Azzal el is fordult tőle. - Veled viszont... van dolgom. - mordult a rókára, aki eközben megpróbálhatta összeszedni magát, mielőtt az ismeretlen férfi neki rontott. Arca eltorzult, szemfogai előbújtak. Egyértelmű volt, mire készül, már csak az volt a kérdés, miért. Mit akar a férfitől, s miért hagyta figyelmen kívül Clara apró sérüléseit, amit Akira még nem volt képes meggyógyítani. Az üvegszilánk legalább már nem volt a lány lábában, s az a seb begyógyult.

// Mindketten dobjatok a szerencsekockával. Clara varázslattal megpróbálhatja eltéríteni a vámpír támadását, Akira pedig megpróbálhat kijuttatni benneteket a sikátorból. //

Akira hiába próbálta megnyugtatni Clarát, eluralkodott rajta a pánik, ami őrületbe fordult át. Nem jött rá, miszerint nem a korábbi szörny áll előtte, a gondolatait megbénította a félelem.
Megragadta a sörösüveget, s felemelve a férfinek rontott, aki kitért a támadás elől. Így Clara a földön kötött ki, az üveg eltört, néhány szilánk pedig megvágta a lábát. Egy darab a bőrébe fúródott, s ettől a szúró, égető fájdalomtól észhez tért. Talán időbe telt neki összeszedni a gondolatait, de így már akár rá is jöhetett, a férfi nem akar ártani neki. Megtehette volna már, akár végezhetett is vele, mégsem tette meg.
Akira értetlenül állt az események előtt, viszont nem akarta ott hagyni sérülten a lányt. Nem volt a pokolba való, ráadásul a vámpírokat is odavonzhatta a sérüléseivel. Óvatosan megpróbálta megközelíteni, s ha a boszorkány hagyta, leguggolt mellé.

Clara csaknem elveszítette a lelkét, s ezzel együtt az életét is, mikor a crocotta rávetette magát. Csupán a szerencsének volt köszönhető, hogy valaki éppen akkor járt arra. Vagy talán a Sorsnak? Egy kitsune állt vele szemben, amennyiben felkelt a földről, bár ő ezt nem tudhatta. Egy furcsa kinézetű alak, ám nem ez volt a rémisztő benne. Épp úgy nézett ki, ahogyan az előbbi férfi, aki rávetette magát, s aki csaknem végzett vele. Ez igencsak összezavarhatta a boszorkányt, ugyanakkor esélye volt rá, hogy kitisztult fejjel gondolja át a történéseket.
Így Clarának két lehetősége volt. Vagy összeszedi magát, kutatni kezd a fejében, meggyőzve magát arról, a férfi nem egy szörnyeteg, hiszen ő mentette meg. Vagy a félelemtől kissé őrült viselkedést produkál, ezáltal megpróbálva rátámadni a férfire.

// Clara, megint neked kell dobni a szerencsekockával, ugyanúgy a szintednek megfelelően. Ha szerencséd van, hamar rájössz, hogy nem egy újabb szörny áll veled szemben, ha nem, abban az esetben ellenségesen reagálsz Akira jelenlétére. //

A pokol rókái készenlétben álltak. Egyikük, Asami beszámolója alapján számítottak természeti csapásokra, pusztításra, így nem is tétlenkedtek.
Huszonhatodikán már a felszínen voltak, s mind a nyolc külön úton indult el, hogy segítsenek a világnak, a pokoli teremtményeket pedig visszaküldjék, vagy épp elpusztítsák. Akira Denver felé vette az irányt, ahol igencsak nagy volt a káosz, s ahol korábban épp az ő társa járt. Maga akarta megnézni a pusztítást, s ami a szeme elé tárult, még őt magát is meglepte.
Ahogy eljött a huszonhetedike, a kitsune már rengeteg embernek segített, a legtöbbjük még csak nem is látta megmentőjét, csodának könyvelték el. Némelyik halandóról csak úgy sütött a gonoszság, nekik nem nyújtott segítő kezet, hiszen azzal a Pokol ellen dolgozott volna.
Ekkorra Clarának már el kellett menekülnie a saját otthonából, ami ugyan kevés kár ért, de a környéken rengeteg furcsa lény jelent meg. A lány egyiket sem ismerte fel, talán abban sem volt biztos, valódiak egyáltalán. Hozzáverődött egy emberekből és vadászokból álló csapathoz, akikkel egy üres épületben húzták meg magukat.
Huszonnyolcadika reggelén Akira még mindig a várost járta, s bár kezdett fogyni az ereje, még mindig erősebb volt bárkinél. A boszorkány ezzel szemben egyedül ébredt fel, újdonsült ismerősei egytől-egyik halottak voltak. Volt, amelyiket felismerhetetlenségig marcangolta valami, egy másiknak alvadt vér volt a fülénél, kettő közülük pedig valószínűleg egymással végzett, a fegyvereik és a nyomok erre utaltak. Clara nem tudta, mitévő legyen, csak azt, hogy el kell hagynia az épületet.
Déután volt, huszonkilencedike, az utcán pedig alig lézengtek emberek. Hallani lehetett a távolból csörömpölést, verekedés hangjait, de az utca, ahol Clara vándorolt, üresnek bizonyult. Éhes volt, koszos, az utolsó palack vizét is elfogyasztotta már. Az egyik sikátorból furcsa hangra lett figyelmes, s reménykedve, hátha új társakra lelhet, a hang forrásába indult. Ahogy befordult a kis utcácskába, először nem látott semmit, majd szinte a semmiből feltűnt egy férfi, fehér, felhosszú hajjal, kissé különös ruhát viselt, ám alig volt ideje felmérni a boszorkánynak. A következő pillanatban rávetette magát, Clara testét pedig szép lassan elhagyta a lelke.

// Clara, kérlek dobj a szerencsekockával a szintednek megfelelően, hogy kiderüljön, képes vagy-e elhárítani a támadást.//