Ha valaki megkérne, hogy meséljem el életem történetét – csak mosolyognék. Számtalan olyan részlet lapul a történetemben, amit csak úgy nem osztanék meg senkivel, főleg nem egy vadidegennel. Nem mesélhetném el, hogy anyámat lényegében apám ölte meg – a döntése. Nem mesélhetném el, hogy amióta az eszemet tudom, a maffiának dolgozok. Nem mondhatnám el, hogy apám is a maffia tagja volt és az ő apja is. Nem mesélhetnék el igazából semmi lényegeset sem magamról, mert minden, ami én vagyok, az egy hatalmas nagy rejtély és titok, egy vadidegen előtt. Ez pedig jobb is, ha így marad.
Tehát? Csak mosolyognék. Elmondanám, hogy az életem a legátlagosabb, amit csak el tud képzelni. Elmesélném, hogy napi 8-12 órát ülök az irodában, aktákat tologatva vagy a főnöknek rohangálva üzleti ügyekben. Elmesélném, hogy a szerelem világéletemben elkerült. Elmesélném, hogy soha nem is vágytam komolyabb kapcsolatra, de a kalandok nem kerültek el. Oh, nem, ezt talán nem mesélném el. Elmesélném, hogy a kávét három cukorral és tejszínnel iszom. Elmesélném, hogy az életem az átlagosságához mérten tökéletes.
Nem mondanék semmit. Igazából nem mesélnék semmit, mert soha, senki sem szegezné nekem a kérdést. Aki ismer, tudja, hogy miféle körökben mozgok. Aki ismer, tudja, hogy vannak kapcsolataim még a rendőrségen is – mondhatni van ott egy beépített emberem, aki eltussol néha egy-egy ügyet, ami hozzám, a maffiához kapcsolódik.
Nem mesélnék semmit. Nincs mit mesélnem. Azt hiszem, én csak egy porszem vagyok a világ végtelen univerzumában. Nem kérdezne tőlem senki semmit.
Főleg talán azért nem, mert nem is tudnék rá válaszolni. Még akkor sem, ha az igazat kellene mondanom. Mit mondanék? A maffia tagja vagyok és… és? Lényegében ott is csak egy apró porszem vagyok. Mr. R-nek fel sem tűnne, ha eltűnnék – és ez pontosan így van jól.

2020. december 26.
- Maverick, vigyázz! – Alecto félrerántott az egyik támadó elől. Fogalmunk sem volt róla, mi az ördög folyik a világban, de egy biztos volt, valami nincs rendben. Mindenki egymásnak esett, még olyanok is, akik világi jó barátok voltak. Szeretők ugrottak egymás torkának. Állatok vadultak meg. Aztán lehullt a lepel arról a világról, amit Mr. R. mindig is kergetett. A világot természetfelettiek bolygatták fel olyan szinten, amire talán álmunkban sem gondoltunk volna. Káosz volt. Bevallom, rettegtem, hogy meghalok. Pedig tudtam, hogy nem hiányoznék senkinek, ha nem lennék.
A következő pillanatban, mikor Alecto felé néztem, egy férfi karmai közt volt, fojtogatta. Azonnal kapcsoltam és a fegyveremmel lőttem le a támadót, aki azonnal szörnyethalt. Ő volt az első, akit bántottam. Akit megöltem. Hosszú évek alatt ez volt az első, hogy megtörtént és olyan könnyedén ment, mintha csak egy szúnyogot csaptam volna agyon.
- Jól vagy? – Alecto hátára csúsztattam a kezem, miközben ő a nyakát fájlalta, tapogatta az ujjaival. Bólogatott.
- Megmaradok – Köhögött. Nem nézett ki jól, forrónak érződött a teste. Láza volt. Gyengébb is talán, ezért volt lassú a reakció ideje.
- Gyere… tűnjünk innét – Karon ragadtam és nem törődve azzal, kit hagyunk hátra, elvittem egy biztonságosnak tűnő helyre. Valamiért Alecto-t mindig is közelebb éreztem magamhoz a kelleténél, épp ezért nem akartam magára hagyni őt. Habár fogalmam sem volt róla, ő miképpen áll hozzám, de ebben a káoszban nem is ez volt az első, amit megkérdeztem volna tőle.

2020. december 30.
Egy ismeretlen helyen tértem magamhoz. A fejem zúgott, hasogatott és nem csak az. A testem tele volt zúzódásokkal, a fegyvertáram üres volt… nem értettem semmit. Ahogy körbepillantottam, kiszúrtam Alectot a földön, tőlem néhány méterre. Odamásztam hozzá.
- Alecto, hé… ébredj! – Finoman megráztam. Néhány másodperc múlva nézett fel, és kérdeznem sem kellett… látszott rajta is, hogy össze van zavarodva, ahogy körbenézett.
- Hol vagyunk? Mi történt…? – Segítettem neki felülni és ott maradtam a közelében. A fejemet ráztam.
- Nem tudom. Nem emlékszek… - Suttogtam.