Te mit mondanál, ha azt mondaná valaki neked, hogy a halálod után is van élet? Keresztény gyerek voltam, és ebben a mentalitásban nőttem fel, tudtam, hogy van túlvilág, és azon túli élet, de nem úgy képzeltem el, ahogy az elém tárult. Édesanyám mindig mondta, ha rosszak vagyunk, a Pokolban fogunk kikötni. Nem voltunk kifejezetten rossz gyerekek, és mégis a halálunk után a Pokol várt minket. Lehet mert mások voltunk, nem olyanok, mint a többi ember, és ez nem tetszett Istennek. De az is lehet, hogy soha nem is volt mennyország és mindenkire a Pokol vár, nem tudom, mi azt a felét nem láthattuk meg soha.
Szóval. Te mit tennél, ha a Pokolban kapnál egy újabb esélyt? Amit vállalnod kell érte az elején nem tűnik soknak, hűség. Az egy vállalható kérés érte, nem igaz? Dehogynem, mindenki igent mondana, egy ilyen lehetőségre, ahogy mi is tettük, és azt hittük csak a hűségünk kell, semmi más, és boldogok lehetünk a testvéremmel együtt megint. Bár csak elolvastuk volna azokat a bizonyos apróbetűket amik még ehhez az "áldáshoz" jártak. Az elején igen nehezemre esett az, hogy emberhúson éljek, sosem akartam ártani senkinek, de ez kellett ahhoz, hogy úgy maradjak, ahogy most látható vagyok. A bátyámnak ez nem esett annyira nehezére, ő talán sokkal őrültebb volt, mint anno gondoltam, de szeretem, és a mai napig az életemet is odaadnám érte.
És ez mind szép és jó is lenne, miután beletanultunk mindenbe könnyű volt, sőt elkezdtem élvezni is, és éreztem, hogy megváltozom, hogy elveszítem egy részemet, amit talán fontos lett volna nem elveszíteni. Az emberségem. Már nem az a fiatal lány voltam, aki meghalt valaki miatt, hanem az a lány, akiért meghalna valakit, mert otthagyná. Pont ahogy velünk tették, de sosem tettem volna. A Pokol az otthonom, innen nem is megyek sehova. Éppen ez volt az, ami akkor beütött, mikor Katherine megjelent a Pokolban. Persze, itt is megtalálta a módot arra, hogy megint körülötte forogjon az egész hely, és ha ez nem lett volna elég még a "főnök" is ő lett.
A helyzet az, hogy ezeket mind még talán le tudtam volna nyelni, el tudtam volna engedni, sosem voltam igazán haragtartó, és ha jobban belegondolok meg is értettem volna, azt amit akkor tett. Mégsem volt olyan sok választása, vagy velünk hal, vagy ő túléli, és ha ezt megbeszéljük, én is azt mondtam volna, hogy meneküljön. Ez még talán megbocsátható lett volna. De a bátyám most egyre messzebb kerül tőlem, mind miatta, és a bája miatt. Olyan, mintha megígézte volna azt a félkenyelmű bátyámat, aki ugrik minden megszólalására a mai napig. Nem tudom mit tehetnék, hogy visszakapjam őt, a családomat, az egyetlent aki még van nekem, de azt tudom, hogy valamit tennünk kell a helyzet ellen, nem hagyhatom, hogy elszakítsa tőlem a testvéremet. Amíg ott ül a trónon, és urralkodik a kis birodalmán, addig nem lesz semmi sem rendben. El akarom innen tüntetni, és nem riadok meg semmitől, megteszem, amit csak kell azért, hogy eltűnjön innen, és soha többet ne lássam, se én se a testvérem.