Sosem hittem abban, hogy valaki tényleg képes annyira leinni magát, hogy nem emlékszik semmire. Hihetetlennek tartottam, hiszen akárhányszor, akármilyen mennyiségben fogyasztottam alkoholt mindenre tisztán emlékeztem. Voltak dolgok, amik azonban kiestek tekintve, hogy lelassult a reakcióidőm és ezért nem vettem őket észre, de az estek körülbelül kilencvenkilenc százalékában tisztán emlékeztem arra, hogy mégis hol voltam, mit csináltam.
Aztán ott volt az a bizonyos egy százalék is. A leánybúcsúm éjszakája. Nem tudom, hogy mennyit ittam, hiszen egy idő után már nem is számított. Egymás után ittam meg a koktélokat, amelyek nem érződtek erősnek, de valahogy mégis sokkal jobban ütöttek, mint az elsőre gondoltam volna. Mindegyiket ki akartam próbálni, mert mindegyik a maga módján volt finom és nem is tudom, hogy a hányadik után váltottunk rövidekre, de azután már mindent teljes sötétség borított.
Jó pár óra kiesett az életemből és amikor észhez tértem az életem legnagyobb fejfájásával, meztelen voltam egy idegen ágyban, egy idegen szobában. Alig mertem oldalra pillantani és, mikor egy idegen leányzót pillantottam meg szinte azonnal összeszorult a gyomrom. Természetesen rögtön a legrosszabbra gondoltam még akkor is, ha normális esetben nem néztem volna ki magamból ilyesmit. Viszont általában emlékszem arra, hogy mi történt, mikor ittam így egy kivételes alkalom már megtörtént, miért ne lehetne még egy?
Rettenetesen szégyelltem magam és legszívesebben elmenekültem volna a világ és minden elől, de most egyelőre még az is jól hangzott, hogy a lehető leghamarabb elhagyjam ezt a szobát. Nem tudom, hogy ki ő, vagy mikor találkoztunk, de ez nem is számít. Ez az egész roppantul kínos lenne, úgyhogy minden porcikám azt akarja, hogy meneküljek. A ruháimat gyorsan felkapva a földről húzom fel magamra, aminek következtében a felsőmet sikerült kifordítva magamra húznom és úgy rohantam kifelé, mint akit üldöztek.
Futottam egészen addig míg bírtam szusszal egy viszonylag ismeretlen területen, majd mikor már nem nem bírtam tovább egyszerűen megálltam, a földre rogyva sírni kezdtem. Sosem gyűlöltem magamat még jobban ennél a pillanatnál. Elárultam Conrad-ot. Mégis, hogy máshogy kerültem volna meztelenül egy idegen ágyába? De nem akartam. Sosem akartam neki fájdalmat okozni. Hiszen szeretem. Mindennél jobban szeretem.
Az egész mellkasom égett, mérhetetlenül undorodtam saját magamtól. Képtelen voltam elhinni, hogy ez valóságos lehet. Kellett, hogy legyen valami magyarázat arra, hogy mégis mi történt, de az egyetlen dolog, ami állandó volt, hogy a fejem szét akart robbanni és így még csak gondolkodni sem akartam. Az pedig még véletlenül sem volt opció, hogy visszamenjek és számon kérjem az illetőt, aki mellett felébredtem. Azt hiszem, hogy az igazság csak még inkább padlóra küldene és egyelőre elég nekem a bűntudat terhe is, amit a vállaimon kell cipelnem. Hogy fogok ezek után Conrad szemébe nézni? Nem akarom elveszíteni.. Nem veszíthetem el. Abba talán bele is pusztulnék. Ő lett a világom közepe anélkül, hogy ezt észrevettem volna. Meg kell oldanom valahogy.. Helyre kell hoznom az egészet.
Nem tudom, hogy mennyi ideig kuporghattam a földön sírástól remegve, mielőtt talpra álltam volna, hogy beazonosítsam, hogy hol is vagyok, hogy mihamarabb hazajuthassak és lemoshassam magamról az emlékét is ennek az éjszakának. Bár nem igazán volt emléke. Csak egy kellemetlen ébresztő pofonja.


℘ Képesség ℘ D szint ℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.