A szavaira elmosolyodtam, bár kissé el is szomorodtam. Eszembe jutott anya és a tőle kapott naplóm, meg az azzal való tervek, amik azóta teljesen köddé váltak. Az asztal egy pontját fürkésztem hosszasan elgondolkodva, de végül újra mosolyra húzódtak az ajkaim. Egyre inkább megértettem Stefan álláspontját, döntését, habár… a helyében nem így csináltam volna, ahogyan ő. Mégis, egy teljesen új élet, tiszta lap… egy kicsit az én fantáziámat is elkezdte megmozgatni. Színjátékra? Ahhoz inkább Katherine Pierce értett és nem én. Kedvem lett volna ezt Stefannak megjegyezni, de végül nem tettem. Sőt, nem is szóltam egy szót sem, hisz nem tudtam mit mondani. Azonban ahogy a gyűrűmet kérte, egy pillanatra lefagytam. Összeráncolt homlokkal bámultam rá, a szemeibe. Tudni akartam, miért kéri a gyűrűmet, amiről köztudott tény volt, hogy megvédett attól, miszerint elporladjak a napon. Ezt a gyűrűt kérte el tőlem Stefan, hisz ezen kívül semmi más nem volt rajtam. Végül vonakodva a gyűrűmre csúsztattam az ujjaim, megfogtam, majd lassan lehúztam a kezemről. Eközben felálltam, hogy beljebb tudjak ülni, egészen az árnyékba, a takarásba, hogy véletlenül se érjen a napfény. Azonban az asztalt már elérte, így a gyűrűt végül nem a vámpír kezébe adtam át közvetlenül, hanem odacsúsztattam neki. Figyeltem, ahogy feláll, eközben összefontam magam előtt a karjaimat. Összehúzott szemekkel néztem továbbra is őt, majd lopva körbenéztem és láttam, hogy nem egy szempár szegeződött ránk, miközben ő maga féltérdre ereszkedett előttem. Ekkor már sejtettem, sőt, tudtam, hogy mit tervez. Persze azt is tudtam, hogy ez csak valamiféle színjáték lesz, hisz ezer meg egy éve nem volt köztünk már semmi, csak barátság. - Stefan Cooper…?! Mit művelsz? – Vágtam meglepődött arcot, de közben mosolyogtam is. A szavaira alig láthatóan csóváltam meg a fejem, miközben a kezemet a szívemhez húztam. Egyébként, belegondolva, hogy hasonló lánykérésben, sőt, semmilyenben nem lesz már részem… nos, eléggé fájt. De nem volt itt az ideje a kesergésnek, így mielőtt Stefan kiejthette volna a száján a kérdést, megállítottam. Még a kezemmel is jeleztem felé, hogy állj és ne tovább. - Várj! – Eszembe jutott egy olyan ötlet, amit vétek lett volna kihagyni, így gondolkodás nélkül folytattam a mondandómat. – Ugye nem csak azért kéred meg a kezemet, mert terhes vagyok?! – Kíváncsi voltam, erre vajon mit lép.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Egy kicsit noszogatni kellett, hogy válaszoljon, nem nagyon akart belemenni a játékba. Aztán elhintett egy rövid mondatot, és a csillogás már ott ült a szemében. Kezdett ráérezni, talán kicsit meg is értette már a döntésem, ugyanakkor tudtam, hogy még nem mondott le arról, hogy hazaráncigáljon magával. De én elégedett voltam a jelenlegi helyzetemmel, s bár nagyon jól esett a társasága, kellemes időtöltés volt vele lenni, biztonságban éreztem magam annak ellenére is, hogy rám akarta kényszeríteni az akaratát, amit egyébként nagyon is meg tudtam érteni. A helyében én sem adnám fel, ha róla lenne szó, elmennék a világ végére, hogy visszahozzam a saját életembe és a barátainkéba. Olyan volt vele beszélgetni, mintha megint otthon lennék, és egy részem ezt nagyon élvezte. A másikról inkább nem akartam beszélni, mert a jelenléte... túlságosan Damonre emlékeztetett. - Nagyon jól bánsz az emberekkel. Emiatt jó, hogy orvos akarsz lenni, nem pedig író. - Emlékeztem még arra a napra, mikor elárulta, hogy az anyukájától kapta az első naplóját, és hogy miért. Néha eszembe jutott, hogy sokáig én is embereket akartam menteni, gyógyítani, az orvosi szakmát választani, de aztán nem tehettem. Most már jobban bírtam a vért, nem függtem tőle annyira, de a doktori pályát még mindig nem mertem volna választani. Emiatt pedig csak még inkább örültem, hogy Elena bele mer vágni, s megteszi mindazt, amire én képtelen vagyok. A gyerekek említésére csak egy szomorú mosollyal pillantottam rá, mert mindketten tudtuk, hogy a másik vágyik gyerekre, mégsem kaphattuk meg, pedig nagyszerű szülők lettünk volna, vagy legalábbis ő biztosan. Ezért is szakadt meg a szívem, mikor anno bevallotta, hogy sosem akart vámpírrá válni, s akkor nem is kellett neki. A sors fintora, hogy később mégis meg kellett halnia vámpírvérrel a szervezetébe. Én képes lettem volna elhagyni annak idején, hogy emberi életet élhessen, de az nem volt megírva számára. - A vámpírlétnek is megvannak a maga előnyei. De... emberként is élhetsz, ha úgy akarod. Csak arra van szükség, hogy ne ismerjen senki a környezetedben, meg egy kis színjátékra. - A barátnős kommentjét inkább válaszra sem méltattam, mert mindketten tudtuk az igazat. Nem voltam szerelmes ebbe a nőbe, mindez csak egy színjáték volt. És azonnal felcsillant a szemem. Kortyoltam egyet a sörömből, visszahelyeztem az asztalra, és a lányra néztem izgatottan. - Add ide a gyűrűd. Bízz bennem! - villantottam egy széles mosolyt. Félig árnyékban ültünk, ahová behúzódhatott, nem kellett attól tartanunk, hogy elporlad a beáradó napfényben, viszont a kellékre szükségem volt. Ha átnyújtotta, két ujjam közé fogtam a kék kővel díszített ékszert, amit Bonnie készített neki, s amit én nyújtottam át neki a háztetőn,miután átváltozott. Felálltam a székből, fél térdre ereszkedtem, és nem foglalkoztam vele, hogy az összes itt lévő ember minket bámul, sőt! Ettől csak még érdekesebb volt az egész szituáció. - Elena Williams. - kezdtem bele a monológba mosollyal az arcomon, miközben az ő arcát figyeltem mindvégig. - Már nagyon régóta ismerjük egymást, és te mindig a legjobb barátom voltál. Mindig szerettelek, és életem hátralévő részét veled akarom tölteni. Hozzám jössz feleségül? - tettem fel a nagy kérdést, szintén félhangosan, a korábbi szavaim is mind úgy hangzottak el. Meg volt a varázsa a tettetésnek, a színjátéknak, mert tényleg bármi lehettél, bármit megtehettél, nem voltak szabályok, a valódi életünk egyáltalán nem számított. Ez volt a legszebb az egészben.
Továbblépni. Elengedni. Törölni. Feledni. Ezek a szavak cikáztak a fejemben, ahogyan velem szemben Stefan ült és az újrakezdéséről beszélgettünk. Azaz inkább ő beszélt, ő próbált meggyőzni valamiről… valamiről, ami neki bevált már számtalan alkalommal. Elsétálni. Vissza sem nézni. Magam elé néztem, a poharamra csúsztatva a kezem, majd az körmömmel megkocogtattam a üveg oldalát. Lelki szemeim előtt láttam magam, ahogy egyre távolabb sétálok mindentől és mindenkitől, a legvégén pedig Damontől búcsúzom. Majd egyre távolabb és távolabb kerülök tőle, mígnem… átlépek valahova, ahol már nincs fájdalom. A szavai, a kérdése rántott vissza a valóságba, szinte összerezzenve néztem fel rá. A kérdése… miféle szakmát választanék, ha újrakezdhetném? - Én… talán… - Kezdtem el komolyan gondolkozni, ahogy megemeltem a poharamat. Kortyoltam néhányat belőle, mielőtt visszatettem volna az asztalra. - …nem is tudom. Mindenképpen olyat választanék, ahol emberekkel foglalkozhatok. Vagy… gyerekekkel. – Csillantak fel a szemeim. Tudtam, hogy nekem már soha, semmiféle körülmények között nem lehet gyerekem, de ez most nem volt lényeges. Lehet, hogy nem rég jelentettem ki, hogy soha nem akarnék mindent magam mögött hagyni, de egy kis részem kezdte elhinni azt, amit Stefan mondott. Hogy ez így jó és könnyebb elviselni a fájdalmat. Teljesen új élet, tiszta lap… talán erre lenne szükségem nekem is? A további szavakra valamiért elmosolyodtam. Újra emberként élni… igézés nélkül és mindenféle szuperképesség használata nélkül. Érdekes lenne. - Tudod, ha újra ember lennék, egy valami talán hiányozna… - Gondolkodtam el, miközben körülnéztem. - …az, hogy bármikor segíteni tudjak a vérem által. – Halkan ejtettem ki a szavakat. A vámpírvér gyógyító hatású és ezt nem minden esetben lehet pótolni emberi segítséggel. - Nem zavar, ha van valakid, Stefan. Inkább az a kérdés, hogy valóban szereted-e őt, vagy ő is csak az újrakezdésed egy kelléke. – Néztem rá komolyan, a szemeimet is összehúzva egy pillanatra. Nem néztem ki Stefanból, hogy bárkit kihasználna, ugyan akkor mégis bennem motoszkált valami ilyen gondolat. Mondjuk, mivel azt mondta, nem igézget meg senkit, így az a nő valószínűleg a saját akaratából van vele. A poharamból végül kiittam a maradék italt.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
" I had a plan. I wanted to change who I was. Give my life to someone new. Someone without the past. Without the pain. Someone alive. "
Nehéz volt Elenával, s már előre féltem attól, miként fog reagálni, mikor eljön a búcsú órája. Újra megpróbál a lelkemre beszélni, esetleg vitába torkollik az egész, vagy csak elsétál szó nélkül, szomorúan? Ráemeltem a pillantásom, megpróbálván elfeledni a sötét gondolatokat, és kiélvezni azt a kevés időt, amit még vele tölthetek. Mert nem szándékoztam a nap végén vele tartani. Nem voltak sokan a vendéglőben, így néhány perc leforgása alatt megkaptuk az italunkat, s én nem voltam rest rögtön bele is kortyolni a sörömbe. A hűsítő, aranyló folyadék baromira jól esett a műhelyben töltött nap után, s plusz pont volt, hogy egy barát társaságában fogyaszthatom el, nem egyedül az üres lakásban, ahol nem várt rám senki, csak nagy ritkán Ivy. Végighallgattam Elena szavait, próbáltam megemészteni, de egyáltalán nem lepett meg a válasza. Ő még fiatal volt, emberként is, vámpírként főleg, nem érthette, milyen jó érzés az újrakezdés. Hiszen bármikor visszatérhetek hozzájuk, nem fognak a szemem láttára megöregedni, és meghalni, hogy félnem kelljen az elvesztegetett idő miatt. Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy ha egy ideig nem keresem a társaságukat, talán el is veszíthetem őket végleg, de kénytelen voltam kockáztatni. Damon miatt még mindig szét voltam esve, alig tudtam egyben tartani magam, csak úgy sikerülhetett, ha nem is gondolok rá, vagy a többiekre, csak élem ezt az átlagos, halandó életet. Így könnyű volt megfeledkezni a gondokról, bár a gyász minden egyes nap megölte egy részemet, lelkemből mindig letörött egy apró darab, amit már többé nem kaphattam vissza. - Igazad van, sajnálom. Mármint megértem, miért gondolod így. Nem fogom rád erőltetni a nézeteimet, csak... válaszolj nekem egy kérdésre. Ha újrakezdenéd, milyen szakmát választanál? - kérdeztem rá kíváncsiságtól csillogó szemekkel. Próbáltam egy kicsit belevonni a játékba, elvégre nem azért voltunk most itt, hogy mindketten a saját igazunkat hajtogassuk. Azt ígértem neki, megmutatom, hogyan élek, miért vagyok itt, milyen az életem most. Ezt meg is szándékoztam mutatni neki, de csak szép lassan, sorjában haladtam. - Keveset fizet ez a meló, nem sok pénzem marad a számlák befizetése után, de az igézés tilos, szóval ebből kell gazdálkodnom. - mosolyodtam el, a barátnő szócskán pedig megpróbáltam nem fennakadni. Láthatólag Elenát nagyon foglalkoztatta Ivy. - Igen, barátnő. Ez annyira meglepő? Nem mintha be lett volna tervezve, hogy felszedek valakit. - vontam vállat, azután ujjaimat a hideg, nedves üvegre kulcsoltam, s újabbat kortyoltam belőle. Nehezen indult a beszélgetés, de reméltem, hogy végül nem haraggal fogunk elválni, gyűlöltem volna magam miatta.
Kész voltam ugyan meghallgatni Stefant, de abban kételkedtem, hogy valóban meg tud győzni arról, miszerint ez neki így jó. Ez így élet. Nélkülünk. Tiszta lap ide vagy oda, magányos volt és ez látszott rajta, bármennyire is próbálta az ellenkezőjét láttatni. Még egy nőt is összeszedett, könyörgöm! Egy nőt, aki iránt esélyes, hogy semmit nem érez. Mintha érzések nélkül könnyebb volna. Bár, valahol biztos, hogy könnyebb volt. Hallgattam a meséjét, de nem tudom, valahogy nem igazán tudtam átérezni, amit mondott. Azonban nem szakítottam egyszer sem félbe. Csak egyszerűen elgondolkodtatott. Újrakezdés… Az itallapba temetkeztem, majd ahogy a pincérnő odaért, egyből felkaptam a fejem. - Nekem is jó lesz a sör. – Tettem le végül a lapot. Annyira nem is számított, mit iszok, elvégre Stefan fontosabb volt. Talán egy korty sem megy majd le a torkomon. - Nem, ilyen módon nem akarnám újrakezdeni, Stefan. Egyedül, tényleg egyedül… én képtelen lennék rá, ha ti nem volnátok mellettem. – Magyaráztam, még ha önzőn is hangzott, amit mondtam. – Nekem szükségem van rátok. Rád, Carolinera, Alaricra… Jeremyre. Még ha Jeremy ember is, de a többiek nem, Stefan. És nekünk együtt kellene maradnunk, együtt kellene újrakezdenünk is. – Sóhajtottam, majd legyintettem egy aprót, jelezve, hogy inkább felejtse el az egészet. - Szóval, az új Stefan Salvatore most autószerelő… hogyan boldogulsz? Számlák, bevásárlás, … barátnő… - Tettem hozzá halkabban, ahogyan felkönyököltem az asztalra. A rendelt italokat hamar kihozták, így magam elé húztam a poharam, de egyelőre nem kortyoltam bele. Nem tudtam, meddig vagyok képes hallgatni ezt a rózsaszín mázas életről szóló mesét. Legszívesebben tényleg annyiban hagytam volna ezúttal a dolgot, hisz Stefan tényleg… tényleg jól érezte magát így. Nélkülünk. És ezt fájt látni, fájt tapasztalni, hogy a hiányunk tulajdonképp semmit nem számít neki. De talán ideje lett volna elfogadnom ezt. Az élet mindig megy tovább, szívfájdalommal. Anélkül nem is élet az élet, igaz? A teljes boldogság senkinek sem adatik meg soha.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
" I had a plan. I wanted to change who I was. Give my life to someone new. Someone without the past. Without the pain. Someone alive. "
Szavaira csak bólintottam egyet, kezdtem látni az ő szemszögéből a dolgokat. Ha én nem látogatok haza azon a napon, ő tényleg halott lenne, emiatt nem is kívánhattam azt, hogy bár sose ismert volna meg. Ugyanakkor nem szabadott volna felkeresnem, miután megmentettem a balesetkor. Ezért nem is szóltam semmit, ugyanazokat a köröket fölösleges újra és újra lefutni, a veszekedésnek itt most nem volt helye. Így is láttam rajta, hogy még haragszik a korábbi szavaim miatt, amiket ő teljes mértékben félreértett, de tényleg nem fogalmaztam valami szépen, vagy épp kedvesen. Mindkettőnknek fájt Damon elvesztése, ahogy Bonnie-é is, egymást kellett támogatnunk, nem a másik torkának ugrani. Némán sétáltunk tovább egymás mellett, egészen az étkezdéig, ahol nem tétlenkedtünk sokat, én helyet foglaltam, ő követett, de egy keveset gondolkodnom kellett, mielőtt válaszoltam volna. Kész volt meghallgatni, ami már jó jel volt, de kételkedtem abban, hogy meg is tudom győzni. Jó volt őt látni, kicsit felzárkózni, beszélgetni, azonban nem akartam visszatérni Mystic Fallsba, s ezt legbelül ő is tudta, talán csak emiatt hallgatott meg, hogy mihamarabb túlessünk rajta, és ő hazamehessen. - Tudod, a legjobb az egészben, az újrakezdésben... hogy eldöntheted, ki akarsz lenni a következő néhány évtizedben. Nem kell annak a Stefannak lennem, aki annak idején megölte a saját apját, és rákényszerítette a testvérére az átváltozást. Vagy annak, aki teljes falvakat mészárolt le szórakozásból, vagy aki Katherine kívánságait leste. Csak választok egy szakmát, egy életet, és azt élem néhány évig, amíg költöznöm nem kell, aztán új életet kezdhetek megint. Eldönthetem, hogy űrhajós, orvos, vagy olimpikon akarok lenni. - mosolyodtam el magam, és Elenához hasonlóan magam elé vettem egy itallapot, amit tanulmányozni is kezdtem. Korán volt még, de nem igazán akartam tovább ezt a feszültséget érezni, amitől a vállaim merevek voltak, a gyomrom pedig egészen apróra zsugorodott. Odaszóltam a mellettünk elhaladó pincérnőnek, és visszaraktam a helyére az italos papírt. - Egy sört szeretnék, a hölgynek pedig hozzon azt, amit kér. - intettem Elena felé továbbra is mosolyogva, hogy ő is válasszon valamit, s amint kért, s a pincérnő is elment, tovább folytattam. - Te sosem akartál kipróbálni valami mást? Más életét élni egy rövid időre? Megteheted. Tudom, te még nagyon ragaszkodsz az emberi valódhoz, de idővel, néhány száz év múlva már nem lesz elég. Sőt, majd neked is újra kell kezdened. Legalább most kapsz belőle egy kis ízelítőt. - vontam vállat, s közben nagy megkönnyebbülés volt számomra, hogy könnyedebb témára váltottunk, nem marakodtunk tovább. Helyette örülhettünk az újbóli találkozásnak.
Sajnálta. Tudtam, hogy sajnálja, de valahogy mégis fájtak a feltételezései. Mintha én nem szenvedtem volna Damon hiányától eléggé… de nem vágtam újra a fejéhez. Próbáltam minden idegszálammal arra koncentrálni, hogy megnyugodjak, hogy megnyugodjunk és meg tudjuk beszélni azt, ami köztünk zajlik. Vagyis azt, amiért egészen pontosan eljöttem ide. Sóhajtottam egy aprót. Igyekeztem megnyugtatni őt. Magamat is. - Nem csak „talán”. Nélküled én sem lennék. – Ismételtem meg. Örültem, hogy viszonzásra lelt az ölelésem. Nem akartam elszakadni tőle, de muszáj volt. És ideje volt egy kicsit mindkettőnknek összeszednie magát. Nem tudtam, hogyan és miként fogjuk ezt véghezvinni, de nem adhattam fel. Leginkább miatta nem. Stefan mindig ott volt számomra, amikor szükségem volt rá. Akkor lépett be az életembe, amikor belül szinte halott voltam. Visszahozott az életbe. Úgy éreztem, hogy én is tartozok neki ennyivel. Még akkor is, ha már a szerelem, ami volt köztünk, réges-rég elmúlt. Legalábbis a részemről. Reméltem, hogy ezen már ő is tovább lépett, de nem lepett volna meg az sem, ha valahol még érez irántam valamit. Az étterem felé haladtam, Stefannal az oldalamon, miközben az utcán nézelődtem. Néha hiányzott az emberi lét. Néha eszembe jutott, milyen volt emberként élni, gondtalanul, távol minden furcsaságtól… vámpíroktól, boszorkányoktól és a többitől. Ugyan akkor belegondolva, egész unalmas életem volt ezek nélkül. Bár kétséget kizáróan sokkal biztonságosabb volt. Beléptem vele az étterembe, ahol helyet is foglaltunk az egyik asztalnál. A sarokban. A vámpírra emeltem a tekintetem és a kérdésére elmosolyodtam. - Halljuk. Nem tudom, tudsz-e annyira meggyőző lenni, hogy elhiggyek mindent, majd itt hagyjalak, hogy „boldogan élj, míg meg nem…”. – Jegyeztem meg kissé csípősen, mégis mosolyogva. Esélyt akartam neki. De tényleg, 100%-ig biztos akartam lenni abban, hogy ez az élet jó neki. Nélkülünk. Teljesen tiszta lappal. Mégis… túlságosan fájt volna, ha tényleg jobb élete van nélkülünk. Nyeltem egy aprót, majd magamhoz vettem egy itallapot. Bár inkább vérre szomjaztam, sőt, túlzott éhségem is volt, hála Luke gyógynövényeinek, de türtőztettem magam.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
" I had a plan. I wanted to change who I was. Give my life to someone new. Someone without the past. Without the pain. Someone alive. "
Nem így képzeltem ezt a találkozást. Valójában... sehogyan sem képzeltem. Nem terveztem visszatérni még Mystic Fallsba, vagy úgy egyáltalán bármikor, hiszen ha itt letelik a nagyjából tíz év, ami után már gyanakodhatnak az emberek, továbbállhattam volna. Egy másik városba, másik munkával, új életet kezdve, mint egy normális halandó. De vajon meddig űzhettem volna ezt anélkül, hogy visszatérek a városba? Mert lássuk be, mindig visszatértem oda, s ha nem is maradtam, legalább látogatóba beugrottam Zach-hez, vagy az épp ott élő rokonomhoz. Csakhogy már nem volt rokonom ott, az egyetlen "élő" Damon volt, akit elveszítettem... aki miatt elhagytam az otthonom, s vele együtt mindenkit, aki fontos volt számomra. A küzdelemről szólókérdést jóformán figyelmen kívül hagytam, de azért egy aprót bólintottam, mert ebben igaza volt. Küzdött volna értem, és én pont ezt akartam elkerülni. Nem akartam, hogy küzdjenek értem, mert most az egyszer szerettem volna elveszett lenni. Magányos, szomorú, dühös, vakmerő. Nem akartam, hogy megmentsenek, ez volt az, amit Elenának nem akartam bevallani. Gyenge akartam lenni, aki egy kicsit elhagyja magát, aki nem akar küzdeni önmaga ellen. Mert ha nem megyek el a városból, hogy halandó életet éljek, akkor azért mentem volna el, hogy holtesteket hagyjak magam után... ez tűnt a jobbik megoldásnak. Azonban mikor az került szóba, hogy ő mennyire nem erős, akaratlanul is felsóhajtottam, és ha hagyta, a keze után nyúltam. - Sajnálom, Elena. - értettem ezt arra, hogy Damon meghalt, és arra is, hogy nem voltam mellette. Borzasztóan mardosott a bűntudat, mintha karmok szántották volna a bensőmet, de már nem pörgethettem vissza az időt, ha pedig megtehettem volna, akkor sem cselekednék másképp. Annak még rosszabb vége lett volna. A szavak csak úgy áradtak Elenából, de az én lelkem nem nyugodott meg tőle. Amikor viszont Damont hozta szóba, nagyot nyeltem, vonásaim meglágyultak. Borzasztóan hiányzott, jobban, mint amit el lehet viselni, és Elena ezt tökéletesen át tudta érezni. Én a testvéremet, ő pedig a szerelmét hiányolta, ami mindkettőnkből a legrosszabbat hozta ki. Egyikünk sem viselte jól, s ennek tetejébe még Bonnie is... nagyon szégyellni kezdtem magam, hogy kimaradtam a többiek életéből, hogy saját magamat helyeztem előbbre. Én nem ilyen voltam, de ilyen megrázkódtatás még soha nem ért. Rengeteg rokonom veszítettem el, de senki sem állt olyan közel hozzám, mint Damon. Talán utoljára anyám elvesztése okozott ekkora fájdalmat, bizonyára nyomot is hagyott az életemben, hogy sosem búcsúzhattam el tőle. Ahogy Damontől sem. - Talán... talán vannak előnyei is, hogy annak idején nem haltam meg. - motyogtam, miközben akaratlanul is viszonoztam az ölelését. Ettől függetlenül még mindig úgy gondoltam, hogy rengeteg dologról én tehetek, és Damon jobban megérdemelné az életet most, hogy mindent megkapott, amire valaha is vágyott. Ahogy közeledtünk az étterem felé, amire jobban illet volna a kávézó vagy kocsma megnevezés, egyre csillapodtak a kedélyek. Végül Elenát nagy nehezen maradásra bírtam, és le se tagadhattam volna, hogy a néhány perccel ezelőtti ölelése nem rázott fel kicsit, hozta vissza belém az életet. - Helyes! - vágtam rá a szavaira azonnal, ahogy kiejtette őket a száján. Mert bár épp az volt a célom, hogy nélkülem menjen el innen, szerettem volna némi időt eltölteni vele. Beléptem az ajtón, majd rögtön az egyik ablak melletti asztalhoz léptem, ami a sarokban helyezkedett el, a helyiség hátuljában, távolabb attól a néhány embertől, akik itt tartózkodtak, hogy tudjunk beszélgetni. Megvártam, míg Elena is ideér, csak azután foglaltam helyet a széken, és hirtelen nem is tudtam, hol kezdjem. - Szóval tudni akarod, mik az előnyei annak, ha embernek tetteted magad? - vágtam bele rögtön a közepébe, elvégre épp ezt akartam elmagyarázni neki. Hogy mennyi jó dolog van ebben, még akkor is, ha csak áltatás és hazugság az egész.
- És szerinted nem tudtunk volna visszarántani a szakadék széléről, Stefan? Nem küzdöttem volna érted úgy, mint régen? – Kérdeztem némi keserűséggel a hangomban, de aztán elhallgattam. Felesleges volt minden szó. Dühös voltam és kétségbeesett, pedig én nem ilyen vagyok. Mindig… mindig próbáltam a dolgok jó oldalát látni, de mégis, mikor elveszítettem valakit, vagy valakiket, könnyedén az összeomlás szélére kerültem. Soha… soha nem fogom elfelejteni, amikor Jeremy meghalt. Az utolsó csepp volt abban a bizonyos pohárban és tagadtam magam előtt. Azt hittem, él. Azt hittem, vissza fog térni hozzám. Nagyon lassan esett le és azt hiszem, a többiek mind őrültnek hittek, amiért bíztam Jeremy magához térésében. De aztán… valahogy leesett. Valahogy összeraktam, mi történt és rájöttem: meghalt. Annyira kiborultam, hogy még a saját házunkat is képes lettem volna felgyújtani. Kellett a fedősztori. És végül… akkor és ott kikapcsoltam. Nem bírtam. Ha szembe kellett volna akkor és ott néznem a veszteségekkel, megőrültem volna. Nem tartottam magamat erősnek, egy cseppet sem. Ahogy a varázs drogokat említette, félrenéztem. Tudtam, hogy nem helyes. Tudtam, hogy annak köszönhetően sodródtam távolabb önmagamtól. Közel ahhoz, hogy gyilkossá váljak, ami soha nem akartam lenni. Aztán csak megráztam a fejemet. - Nem vagyok erős, Stefan. Nevezheted ezt bárminek, de… én csak szenvedek. – Ebben semmi „erős” dolog nem volt. Ezután kifakadtam és mindent, ami a lelkemet nyomta, egyenesen a fejéhez vágtam. Talán titkon abban reménykedtem, hogy ettől majd összeszedi magát és észhez tér, azonban amit válaszul kaptam, nem egészen ezt a képet mutatta. Összehúztam a szemeimet. Nem akartam, hogy mindent magára vállaljon, nem, egyáltalán nem… Úgy éreztem, Stefan egyre lejjebb süllyed és tényleg, bármit is mond neki az ember… valahogy… nem ér el vele semmit. Beharaptam az alsó ajkamat és így hallgattam végig. Meg akartam ölelni, meg akartam nyugtatni és azt akartam, hogy én is megnyugodjak, legalább egy kicsit. Nyeltem egy aprót, ahogyan kiejtette a száján, hogy meg kellett volna halnia 1864-ben. - Nem, Stefan… ha meghaltál volna, nem lehetett volna részem, részünk annyi jóban sem, amin keresztül mentünk. – Magyaráztam, miközben közelebb léptem hozzá. Mély levegőt vettem. – Semmi sem a te hibád… én csak… nem bírom ezt, jó? Nem elég, hogy Damont elveszítettem, te sem vagy és még csak hajlandó sem vagy szembenézni azzal, amit magad mögött hagytál. – Kiborított. Ez volt a helyzet, ez volt az igazság. A vámpírra néztem, majd odaléptem elé és megöleltem. – Ha te nem lennél, Őt sem ismerhettem volna, Stefan… - Tettem hozzá halkabban. Igen, az előbb nagyon is túllőttem a célon. Lehet, sok szenvedésen mentem keresztül az elmúlt években, de ez igazából nem Stefan hibája volt. – Sőt… - Eszembe jutott valami és kissé elmosolyodtam. – Ha te nem lennél, már én is halott lennék. Hisz te mentettél meg… te mentettél ki a vízből a baleset napján. – Egyszerre volt boldog és keserű ez az emlék. Lassan elszakadtam tőle, ha el akart, aztán körbenéztem kicsit. Oké, ideje volt összeszednem magam. Ezzel a lehangoló stílussal nem megyünk semmire. Se Stefan, se pedig én. Nem tudtam, mit is kellene pontosan csinálnunk, vagy mondanom. A szavainak első felére nem figyeltem, inkább a továbbiakra. - Rendben, még maradok. Nem tudnék haragban elválni tőled… - Néztem rá egy halványabb mosollyal, miközben tovább indultunk.
519 szó ❀ Young ❀ ne akarj minden terhet te cipelni ❀ kredit
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
" I had a plan. I wanted to change who I was. Give my life to someone new. Someone without the past. Without the pain. Someone alive. "
Damon halála mindent megváltoztatott. Engem, Elenát, Mystic Falls-t... Semmi sem volt már a régi, ezek után nem tudtam ott maradni, még ha ez önző cselekedet is volt tőlem. Mindenki másképp birkózik meg a gyásszal, míg Elena a többiekre és a furcsa főzetre támaszkodva, addig én egyedül, egy új városban, új környezetben, teljesen új életet kezdve. Ezt láttam helyesnek, ezt kellett tennem, tényleg nem változtatnék rajta, akkor se, ha tehetném. - Sajnálom. Talán rosszul kezelem a gyászt, de ez még mindig jobb, mintha ott maradtam volna, és darabolós gyilkossá változom. Mert közel álltam hozzá. Nem akartam elveszíteni a fejem, mert akkor mások is elveszítik, ártatlan emberek. - Máskor talán nevettem volna ezen a szóviccen, de ez inkább tragikus volt, mint komikus. Érzelmek nélkül mindenkinél rosszabb voltam, még Damon régi énjénél is, egyáltalán nem akartam visszaesni. Savannah-ban, emberi életet élve viszont könnyű volt megfeledkezni a vérszomjról, nem volt akkora kísértés az emberek közelébe lennem, mint otthon. Szükségem volt erre a "kiruccanásra", több szempontból is, és mikor eljöttem, nem az volt a fejemben, hogy magára hagyom Elenát vagy Caroline-t. Csak az, hogy ki kell jutnom onnan, ha nem akarok kikapcsolni vagy megőrülni. - Tudom, Elena. De ez akkor sem Luke hibája volt. Ő nem tudta, hogy ki van még a túloldalon, nyilvánvalóan nem is érdekelte. Mert amikor a szeretteinkről van szó, nem tudunk racionálisan gondolkodni. Ezért jöttem el a városból, te pedig ezért nyúltál varázs-drogokhoz. - feleltem komolyan, de mire a mondat végére értem, egy halvány mosoly játszott az arcomon. Egy elnéző mosoly, mert hirtelen megértettem, hogy mindketten rossz döntéseket hoztunk, Elena mégis képes volt ott maradni a többiekkel, nem futamodott meg. Tényleg jobban kezelte a dolgot, s ha nekem lett volna lehetőségem arra, hogy lássam a bátyámat, még ha csak egy látomás erejéig is, éltem volna vele. A gyász sosem a legjobb formánkat hozza elő, de nem is kell, minden apró hülyeség és irracionális dolog a feldolgozáshoz, és a továbblépéshez vezet. Egy pillanatra félrefordítottam a fejem, aztán megnyaltam kiszáradt ajkaimat, végül visszafordultam felé, bár nem nagyon tudtam, erre mit kellene felelnem. - Nem, nem erre értettem. De te legalább megpróbáltad, nem menekültél el a barátaid és a saját életed elől. Ettől vagy te erősebb. Még ha mágiát is kellett használnod hozzá, de minden tőled telhetőt megtettél. Nekem ez nem ment volna. - És megint ott volt arcomon az a halovány, szomorkás mosoly. Jó volt őt látni, ugyanakkor nehéz is volt látni a fájdalmát, amivel hónapokig nem foglalkoztam, ahogy a sajátommal sem. Csak éltem ebben a színes buborékban, távol a valóságtól, mert másképp nem tudtam volna megbirkózni a gyásszal. Ahogy kiejtettem azokat a bizonyos szavakat, rögtön tudtam, hogy hülyeség volt, hogy félre fogja érteni, viszont már nem szívhattam vissza őket. Így végignéztem, ahogy Elena lassan kiborul, aztán összerezzentem, mikor rám próbálta hárítani az egészet. A legszomorúbb az egészben az volt, hogy teljesen egyetértettem vele. Igaza volt, én hoztam minden rosszat az életében, ő pedig... végre belátta, csupán ennyi történt. Arcomra mindenesetre kiül a csalódottság, s talán még azt is látja a tekintetemben, hogy feléled bennem az önmarcangolás, a bűntudat. - Igazad van, sajnálom. Az egészről én tehetek. Nekem kellene halottnak lennem Damon helyett, hiszen... én vettem rá, hogy átváltozzon. - feleltem halkan, majd nagyot nyeltem, kissé nehéz volt megküzdenem ezzel a helyzettel. - Rengeteg embert veszítettem el, el sem tudnád hinni mennyit. Százhetven éves vagyok, Elena. Elveszítettem az anyámat, aztán megöltem az apámat, Damon pedig jóformán sosem volt az életem része. Az összes családtagomat és leszármazottamat szép lassan láttam megöregedni és meghalni. De mindez az én hibám, nem szabadott volna átváltoznom. Meg kellett volna halnom 1864-ben. - Nem vissza akartam vágni neki a szavaimmal, sokkal inkább bebizonyítani, hogy nem csak az ő életét tettem tönkre. Léteznem sem szabadott volna már jó régen, nem hogy betoppanni más életébe, s mindenki mást is magammal rántani. Pokolian éreztem magam, ezért is volt még szükségem Elenára. Nem hagyhattam elmenni, még nem, nem álltam rá készen, kellett még egy kis idő. - Magamat nem akarom a ti életetekbe. De jelenleg el akarok tölteni veled egy kis időt. Megtennéd, hogy... maradsz még egy kicsit? Tényleg szeretnélek körbevezetni. - mosolyodtam el, bár nagy erőt kellett vennem magamon, hogy sikerüljön felfelé görbíteni a számat. Miatta képes voltam rá, mert semmiképp sem akartam így elválni tőle.
Próbáltam megérteni őt. Tényleg próbáltam. De nem, egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért jó neki itt, nélkülünk… ha velünk lenne, ha hazajönne, segítenénk. Átsegítenénk egymást ezen a nehéz időszakon, ami lassan annyira felemészt, hogy az életemet is eldobnám, mert én valóban képtelen vagyok Damon nélkül élni. Egyszerűen nem megy. A szavaira összeszűkültek a szemeim és így hallgattam végig. Nem szólaltam meg, egészen az utolsó félmondatáig, amikor mély levegőt kellett vennem, hogy ne mondjak ki meggondolatlanul dolgokat. - Tudod, akkor is ugyan olyan rosszul döntenél, mint most. – A számat húztam, majd összepréseltem az ajkaim. Nem akartam bántani őt, de annyira… nem is tudom. Azt hiszem, fájt így látni őt és nem tudtam, hogyan hozhatnám rendben. Bár azt hiszem, nem lehet, hacsak nem vagyok valami Istenség, aki visszahozza a halottakat a túlvilágról. Félrepillantottam, majd a továbbiakra vissza. - Nem is kellett volna feláldoznia a testvérét! Egyszerűen… még pár percet hagynia kellett volna, hogy Liv befejezhesse, amit elkezdett. Csak Damon nem tudott átjönni, Stefan! – Némileg a hangomat is megemeltem, egyszerűen nem bírtam ki. Aztán eszembe jutott, hogy mi itt veszekedünk Damon miatt, de nem csak őt veszítettük el, hanem Bonniet is. Érdekes, miatta nem esünk egymás torkának, pedig az ő elvesztése is ugyan annyira fáj, mint Damoné. A szavaira a szemeimet forgattam. - Persze, nagyon jól kezelem, Stefan. Mert annyi mindenkit elveszítettem már, hogy meg se kottyan, igaz? A szüleim, Jenna, John… meghalt Jeremy is, bár igaz, hogy őt visszakaptam, de cserébe elvesztettem Bonniet… és Damon sincs… igazad van, Stefan, nagyon erős vagyok, hogy nem roppantam még bele ebbe. Habár az, hogy kikapcsoltam az emberségem, az nem azt jelzi, hogy túl jól kezelem a veszteségeket. Csak gondolj bele, hogy Damon mit jelent nekem… hogy minden áldott nap meg kell küzdenem önmagammal, hogy ne veszítsem el az önkontrollt… hogy ne akarjak kiszállni ebből a mókuskerékből. – Hadartam el neki, majd felszívtam magam és elfordultam tőle. El akartam menni, de a szavai tovább tetőzték bennem a felgyülemlett érzéseket, a fájdalmat. Egyszerűen fájt, amiket hozzám vágott. Mintha Damon nem lenne nekem fontos. A szerelmem volt. Ő jelentett számomra mindent és egyszerre semmivé foszlott. Rápillantottam Stefanra és így hallgattam végig, szinte tűrtem, hogy a karót belém döfje, majd forgassa bennem. - Ezt te sem gondolhatod komolyan… hogy benned több harag, bűntudat és gyász.. te egyetlen embert veszítettél el, én meg… épp az imént emlékeztettelek, mennyi fájdalmon mentem keresztül, mióta beléptél az életembe! – Vágtam végül hozzá. A számra jött még egy gondolat, de időben megálljt parancsoltam magamnak. Nem, nem vághatom hozzá, hogy az életem miatta lett pokol. Ha ő nem lép be az életembe, akkor túlteszem magam a szüleim halálán… valahogy, aztán ment volna tovább az életem úgy, mint minden normális lánynak. De nem, ő nem tudta távol tartani magát tőlem… és később csőstül jött a baj. Ezt csak az indulataim, haragom és mérgem akarta kimondatni velem, így nyeltem egy nagyot. Jobban mondva visszanyeltem a szavakat, amik ki akartak törni a számból és inkább sarkon fordultam. Maradjon itt, élje az Elena Gilbert mentes életét… ha neki így jó, engem már nem is érdekel. Azaz de, hogyne érdekelt volna, de az istenért! Mire kettőt pislantottam, már előttem volt, így megálltam, hogy ránézhessek. Nem értettem, ezek után mégis mit akar vagy mit vár. Sóhajtottam a szavaira, majd félrefordítottam a fejem. Arról már kicsit lemondtam, hogy hazajön velem, így eleinte nem tudtam, miért is bólintok rá arra, hogy maradok még. De nem szóltam egy szót sem, a harag még nem engedte. Jó néhány perc sétába telt, mire meg tudtam újra szólalni. Az egyik utcán sétáltunk, aminek a végén egy étterem várta, hogy beüljünk és megigyunk valamit. - Nem tudom, Stefan, most mit vársz tőlem. Tudom, el akarod velem hitetni, hogy neked itt jó, de… tényleg így van? Nem akarsz minket többé az életedbe? – Sóhajtottam egy aprót, de nem néztem rá. Lazán a zsebem mélyére csúsztattam az egyik kezem és így lépkedtem, magam elé nézve.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
" I had a plan. I wanted to change who I was. Give my life to someone new. Someone without the past. Without the pain. Someone alive. "
A séta kicsit segített kitisztítani a fejem, de Elena őszintesége nem volt épp a legjobb módszer a veszekedés elkerülésére. Persze, már nyakig benne voltunk és haragudott rám... amit megértettem. Igaza volt, a korábbi szavaim csak alátámasztotta mindaz, amit ő mondott. Tényleg nem gondoltam másokra, mikor eljöttem a városból, önző voltam és ettől hirtelen olyan erős bűntudat támadt bennem hirtelen, hogy levegőhöz is alig jutottam. - Sosem voltam önző, tudod... Csak amikor a vér irányított, de akkor is inkább kegyetlen voltam. Mindig másokat helyeztem magam elé, de... amikor a bátyám meghalt, elveszítettem az utolsó családtagomat is, s vele együtt egy részem is odaveszett. Kifordultam önmagamból és ezt sajnálom, de ha visszaforgathatnám az időt, valószínűleg ugyanígy döntenék. - vallottam be kissé szégyenkezve, de teljesen őszintén, miközben a testem erre egy vállvonással felelt. Ez volt a teljes igazság, ez ellen semmit sem tehettem. Mindenki másképp kezeli a gyászt, Elena varázslathoz fordult, én eljöttem... Alaric minden idejét azzal töltötte, hogy válaszokat keresett. Én voltam a legrosszabb mindenki közül, a leggyávább, a legmegtörtebb. Elveszítettem a testvéremet és ez már nekem is túl sok volt. - Eleinte én is haragudtam rá. De Elena... nem okolhatod Luke-ot. Csak a testvérét védte. Te sem áldoztad volna fel az öcsédet azért, hogy valaki mást megmenthess. - emeltem rá a pillantásom, ahogy haladtunk a belváros felé az egyik poros úton. Az elején én sem gondolkodtam logikusan, ha nem jövök el, talán megölöm az említett boszorkányt, de egy idő után beláttam, hogy csak félt, hogy elveszíti Livet. - Jójó, sajnálom! - emeltem fel a kezem védekezően. - Nem úgy értettem... Persze, hogy nem kezeled jól. De erős vagy, erősebb nálam, nincs szükséged rám. - Kezdtem az ellenkezőjét gondolni ennek, azonban még mindig nem álltam kész arra, hogy visszatérjek. Ez az egész arról szólt, hogy meggyőzzem őt, jó életem van itt, és maradni kívánok. Aztán hirtelen elöntött a harag, a bűntudat, a végtelen, véget nem érő szomorúság és gyász. Egy darabig sétáltam tovább, s mikor észrevettem, hogy néhány lépéssel le van maradva mögöttem, én is megtorpantam és egyenesen a barna szempárba meredtem. Két vagy három lépés távolság volt köztünk. - Ez nem fair, Elena. A szavaid... igazságtalan vagy velem. Te gyűlölted Damont valamikor, de sosem gyűlölted annyira, mint én. Talán örültél, amikor megváltozott és rátalált az igazi énjére, de nem annyira, mint én. Több, mint száz éve vagyunk testvérek, hosszú évtizedekig nem voltunk jóban, gyűlölt engem, amiért átváltoztattam. Én voltam a felelős azért, mert szörnyeteg lett belőle. Mindig, amikor újra találkoztunk, abban reménykedtem, hogy talán ez lesz az az év, amikor megváltozik, amikor megbocsájt nekem. Végre eljött ez a pillanat, jó ember lett belőle, és aztán hirtelen vége szakadt az életének. Bennem több harag, bűntudat és gyász tombol, mint benned valaha. Szóval igen, fogadd el a döntésem, aztán talán egyszer majd néhány évtized múlva megérted, miért hagytam ott a várost. - Hosszú monológom közben végig őt néztem, s ahogy a mondandóm végére értem, úgy halkult el a hangom. Elragadtattam magam, de nem bírtam tovább hallgatni az ítélkezését. Mondhatta, hogy elfogadja a döntésem, viszont a tekintete végig az ellenkezőjéről árulkodott. Mert ahogy mondta, nem értett egyet velem. Olyan dühöt láttam a tekintetében, mint a sajátomban láttam akkor, mikor a tóparti házban ráébredtem, hogy el akarja dobni az életét. A monológ után csak álltam ott, Elena szavai alig jutottak el a tudatomig, csak akkor ébredtem rá mit is mondott miután már egy jó három méter távolságra volt tőlem. Egy szempillantás alatt utána eredtem, egyenesen elé suhantam és ott megálltam. - Kérlek, várj! Szeretném... szeretném ha látnád, hol élek. Ha látnád, milyen könnyen elragad magával itt az élet. Az egyszerű, emberi élet, amire mindannyian vágyunk. Csak... kérlek, maradj még! - kérleltem halkan. Nem, nem szerettem volna, ha meggyőz a távozásról, de egy kis ideig még szükségem volt rá, bár ezt hangosan nem mondtam ki. A jelenléte, amikor nem dühített fel, megnyugtatott, s mivel hamarosan újra elválunk, nem akartam azt, hogy így váljunk el, most, ebben a helyzetben.
Kezdőlap
️
|| 
❀ 
❀ 