"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Az ellenségeskedését teljesen megérdemeltem, mégis arra vágytam, hogy dobja mindezt félre és hallgasson végig, értse meg, mégis miért tettem mindezt. De ahogy haladtak a pillanatok, percek, egyre inkább azt éreztem, hogy felesleges lesz az összes erőfeszítésem. A helyzeten ugyanis még az igazság sem fog változtatni. Persze, reménykedtem, hogy tévedek, de Victor reakciói, a távolságtartása, a szavai nem adtak bizakodásra való okot. - Ez nem időhúzás, Victor – Sóhajtottam. Nem tudtam egyszerűen, hogyan bírjam rá arra, hogy végighallgasson. Végül megfogtam a karját és olyan helyre vittem, ahol egy kicsit több privát szféránk lehetett. Bár nem olyan túl sokkal több, de több, mint a semmi. Ez pedig nekem egyelőre elég volt. A veszett ügyhöz talán bármilyen helyszín jó lett volna. Végül összeraktam nagyjából a szavakat mondatokká, miközben éreztem, hogy a gombóc a torkomban egyre csak növekszik. Aztán megszólalt és semmi megértés nem volt a hangjában, sem a szavaiban. Nem értette meg, miért mentem el. Felemeltem a fejem, hogy ránézzek, majd mély levegőt vettem. Igyekeztem leküzdeni magamban a sírást, mert tudtam, előtte tényleg nem lehetek gyenge. Talán azon is csak jót nevetne vagy színjátéknak tudná be és nem kellett, hogy többször bántson. - Nem értesz semmit, Victor. Nem csak maga a tény, hogy vámpírrá változtattak életem egyik legborzalmasabb estéjén… hanem az a vérszomj, ami eluralkodott rajtam és fogva is tartott utána sokáig… nem akartalak bántani, sem téged, sem a nővéremet – Magyaráztam kissé hevesebben, mert nem értettem, miért nem bírja kicsit az én szemszögemből nézni ezt az egészet. Megértettem, hogy rosszul esett neki az eltűnésem. Tudtam, hogy sebet ejtek rajta és másokon is, de azt hittem, hogy meg fogja érteni. – Jobb lett volna, ha rád támadok? Nem voltam önmagam, Victor! Ha tudnád, hány ember halála szárad a lelkemen… - A fejemet ráztam. Nem érdekelt az sem, ha meghallanak engem mások. Már nem érdekelt az sem, ha valaki a tömegből karót döf a szívembe. Nem volt értelme ennek az egésznek. Hátrébb léptem tőle. – Sajnálom, hogy raboltam az idődet… - Szavaim ellenére még nem mozdultam, csak figyeltem őt.
Idióta voltam, amiért utána jöttem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem képzelgek. Csak hátat kellett volna fordítanom és elsétálni, mintha mit sem számított volna, hogy most él-e vagy hal. Ahogyan azt igazából ő is tette. Nem érdekelte, hogy mi van velem. Sosem érdekelte. Mégis ez engem nem állított meg abban, hogy a lelkem egy darabját neki adjam, ami azóta is nála van és ezért is van szükségem a fizikai távolságra, ami észnél tud valamennyire tartani még akkor is, ha nem is teljesen. Hiszen bármennyire is szeretnék ellenállni neki ez koránt sem mindig sikerül. Pedig tényleg próbálkozom, mert nem akarom még egyszer megégetni magam. Azaz egy alkalom nekem aztán bőven elég volt. - Én is sok mindent kérnék, de erre inkább ne térjünk ki az időhúzást pedig megköszönném, ha kerülnéd. - Nem akartam vele elmenni sehová, mert akkor biztosan elveszíti az irányítást a józan eszem és az egyszer teljesen biztos, hogy nem fog megtörténi. Nem adhatom át magam neki teljes egészemben, hogy aztán újra eldobhasson engem, mintha egy nagy darab senki lennék, aki semmit és senkit nem érdemel meg. - Nincs olyan indok, ami elég jó lenne arra, hogy szó nélkül eltűnj. - Nem ellenkeztem, ahogy megfogta a karomat és akkor sem, amikor kicsit arrébb húzott a tömegtől és habár így is közel voltunk még a többiekhez valamennyi privát szférát nyertünk vele, de nem eleget ahhoz, hogy elveszítsem a fejemet így úgy döntöttem, hogy maradok és végighallgatom, hogy mégis milyen hazugsággal áll majd elő. - Hallgatlak. - Összefontam a karomat a mellkasom előtt és úgy figyeltem őt várva arra, hogy végre megszólaljon és a lényegre térjen. Reakciómentesen, rezzenéstelen arccal hallgattam végig, hogy nagy nehezen átküzdje magát mindazon, ami egy hatalmas szakadékot teremtett kettőnk között. Mikor lehajtotta a fejét, akkor gondoltam, hogy befejezte a mondandóját így bátorkodtam megszólalni. - És? Komolyan azért tűntél el, mert vámpír lettél? Tényleg ennyire puha pöcsnek tűnök, hogy egy viszonylag friss vámpírtól kellene félnem, hogy majd bánt? - Akaratlanul is felhorkantam, hiszen tényleg nem akartam lehinni, hogy ez volt az a hatalmas indok, ami mögé elrejtőzött és magamra hagyott. - Tudod az egyetlen aprócska célod ahogy látom az volt, hogy nem akartál bántani ezért mentél el. Hát hadd gratuláljak a totális bukásodhoz. - Nem akartam elhinni, hogy tényleg ez volt az indok, amiért eltűnt mint a kámfor. Mintha nem lettünk volna képesek megoldani. De azok után, hogy már másodjára taposott bele a lelkembe az életem során nem tudom, hogy szemet tudok hunyni efelett.
Néhányszor elképzeltem, miféle reakció lehetnek majd Victornak, ha újra találkozunk, és voltak köztük nagyon rossz végkimenetelek is, de voltak jók is. Ez… ez inkább a nagyon rossz kategóriát képviselte. Az, ahogyan viselkedett, ahogyan a hangja csengett… rideg volt. Vagyis számomra az, mert közel sem ez volt az, amit megszoktam tőle, holott tudtam, hogy teljesen jogosan bánik így velem. Elvégre én voltam az, aki faképnél hagyta és eltűnt évekre. Mégis fájt. Vettem egy mély levegőt, ahogy közölte, mondhatom itt, hol voltam. Nem akartam felhívni magunkra a figyelmet. - Kérlek, ne csináld ezt. Menjünk el innen, Vic… - Nem tudtam mást, csak kérlelni. Nem fedhettem fel magam itt, ahol bárki megláthatott. Megráztam gyengén a fejemet. Nem hitt nekem, és nem is okolhattam ezért. Én se hittem volna ellenkező esetben Neki, hisz a mellékelt ábra nem támasztotta alá a tényeket. Sokkal inkább beárnyékolta. Annak viszont örültem, hogy ezúttal nem húzódott el tőlem, így megfogtam végül a kezét és gyengéden megszorítottam. - Tudom, hogy haragszol rám… és meg is értem. Jogos. Ha utálsz, az is teljesen rendben van, de… jó okom volt eltűnni – Mély levegőt vettem és mivel fogtam a kezét, így legalább félrehúztam az egyik félreeső helyre. Nem voltunk ott sem egyedül, ketten, de mégis kevesebb nézőközönségünk akadt, ami nekem legalább jól jött. Aztán elengedtem inkább a kezét, így dőltem a falnak, vele szemben. Talán hatalmas hiba volt visszajönnöm és felkeresnem őt, még akkor is, ha ő volt az, aki végül rám talált. Valahogy úgy éreztem, hogy még az igazság sem fog segíteni a helyzetünkön és ezért csakis magamat okolhattam. Mégis könnyek égették a szemem, amiket igyekeztem kipislogni onnan és összeszedni magam, hogy végre beszéljek. Muszáj volt legalább tudnia, hogy miért mentem el, akkor is, ha a megbocsátását már nem nyerhettem el. Mély levegőt vettem, majd nagyot nyeltem, hogy leküzdjem a gombócot a torkomban. - Azért… azért mentem el, mert attól féltem, hogy bántanálak – A földre néztem, majd körbe, végül Rá. – Meghaltam. Vagyis halottnak kellene lennem, úgy igazán, de… de sajnos nem vagyok az – Jelen pillanatban tényleg azt kívántam, bár tényleg halott lennék. Lehalkítottam a hangom, úgy fejeztem be a vallomásomat. – Vámpír vagyok, Victor – Néhány másodpercig figyeltem őt, a szemeit, majd lehajtottam inkább a fejem. Nem akartam látni a reakcióját és azt sem akartam, hogy észrevegye az én könnyeimet. Hiba volt idejönnöm.
Egyre inkább kételkedtem abban, hogy jó ötlet volt-e egyáltalán leszólítani. Már az is épp elég jel volt, hogy ösztönösen hátráltam egy aprócska lépést, amikor közelített felém, mert tisztában voltam azzal, hogy nagyon könnyedén elveszíthetem a fejemet, ha a közelében vagyok. Akármennyire is tisztában voltam vele, hogy ő nem érez irántam semmit ez még nem tűntette el az én érzéseimet így óvatosnak kellett lennem, ha róla volt szó, mert hiába szerettem volna, hogy ne legyen hatása felettem ez koránt sem döntés kérdése volt, mint ahogyan én arra vágytam. - Na erre kíváncsi leszek, mondd. - Nem tudom, hogy mégis mi oka lehetett arra, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnjön az életemből, miközben láthatóan semmi baja nincs. Mondjuk nem is igazán értem, hogy miért gondoltam, hogy számítok annyira, hogy ne tűnjön el mindenféle jel nélkül. - Szerintem itt is nagyon tisztán és érhetően megmondhatod, hogy mégis hol voltál. - Nemakartam kegytelen lenni vele szemben, de nem hiszem, hogy most jó ötlet volna kettesben maradnunk. Nem számít, hogy mégis mennyire megbántott újra és újra azt éreztetve velem, hogy nem is igazán számítok, amit talán megérdemeltem azok után, hogy apám pontosan így bánt a testvéremmel, mert neki nem volt mágiája. Tőle valahogyan azonban többet vártam. Nem is akarom, hogy azt érezze, amit én, mert azzal már tisztában vagyok, hogy lehetetlen, mert nem én vagyok az, aki neki kell.. De azért egy bocs most el kell mennem egy kicsit dolgot megérdemeltem volna azt hiszem. - Az okodnak is ennyi igazságtartalma lesz? - Hiányoztam? Azt hiszem ez a legjobb vicc eddig, amit egész életemben hallottam. Ha az indoka ehhez hasonlóan jó lesz, akkor már legalább valamennyire feldobta a kedvemet. El kellett volna húzódnom az érintése elől, de nem tettem. Pontosan ezért sem lehettem vele kettesben, mert olyan hatalma volt felettem, mint senki másnak.
Érzékeltem azt, hogy tett egy lépést hátrébb, még ha apró is volt. Érződött, hogy távolságot akar, annak ellenére, hogy ő volt az, aki megszólított engem. Azonban nem róhattam fel neki, hiszen, aki a távolságot valójában közénk ékelte, az én voltam. Én tettem azzal, hogy eltűntem évekre. Talán három, vagy… talán csak kettő. Már nem is számoltam igazán. Rengeteg minden történt azóta és a kezdeti állapotomat illetően tudtam, hogy jól döntöttem. Hiszen az a vérszomj, ami akkoriban uralkodott rajtam… nem. Nem akartam bántani Victort. És féltem, rettegtem tőle, hogy mégis megteszem. A visszakérdezése hidegzuhanyként ért újfent. Na igen, jogos volt. Ez is. Nagyot nyeltem, kissé megfeszültem a további szavakra, majd lehajtottam kissé a fejemet. - Ez bonyolult, Vic. De kérlek… hallgass meg – Kérleltem, majd lassan felemeltem a fejem, hogy újra ránézzek. Haragudtam magamra, és a döntéseimre is, pedig tudtam, hogy jogosan mentem el. De fogalmam sem volt, hogyan álljak elő az igazsággal. Őszintén, hogyan mondja el az ember a legjobb barátjának azt, hogy meghalt és vámpír lett? Lényegében tényleg halott voltam. Nem léteztem úgy, mint azelőtt. Egy túlméretezett szúnyog lettem. Utáltam magamat. - Nem beszéljük ezt meg nyugodtabb körülmények között? És lehetőleg olyan helyen, ahol ketten vagyunk? – Ezúttal újból megkíséreltem megérinteni őt, a karját, ha már megölelni nem volt merszem, hisz érződött, hogy eltolna magától. – Hiányoztál, bármennyire is hihetetlen, érted? – A szemeit fürkésztem. Nem akartam New Orleans forgalmas utcáján vallomást tenni, de ha nem mozdultunk egy tapodtat sem, muszáj volt. Nem akartam ezt a feszült légkört, nem akartam, hogy utáljon, nem akartam, hogy… hogy ekkora fizikális és mentális távolság legyen közöttünk. Megőrültem tőle, pedig még csak most találkoztunk. Nincs két perce.
Bevallom, hogy még azelőtt indultam utána, hogy igazán felfoghattam volna, hogy mégis mit csinálok. Túlságosan is sok kérdés kavargott a fejemben ahhoz, hogy engedjem eltűnni a tömegben. Hiába válaszoltam már meg magamnak ezeket a kérdéseket a saját magam módján egy részemet még mindig érdekelte az igazság. Azt viszont persze lezártam magamban, hogy ami kettőnk között volt egy hiba volt és nem több. Egy hatalmas lyuk, amibe nem szabadott volna beleesnem, de beleestem és ki kellett küzdenem magam, ami valahogy könnyebb volt tekintve, hogy volt mire fordítanom a figyelmem. Ebből a szempontból mondhatnám egyedül azt, hogy volt valami értelme az apám szigorú neveltetésének. Ahogy meglátom az arcát egy pillanatra lefagyok és csak figyelem őt, mintha el sem hinném, hogy tényleg látom. Viszont, ahogy hirtelen megindul felém és szapora léptekkel közelíteni kezd hozzám, mielőtt még túlságosan is szűkösnek érezném a kettőnk közötti távolságot teszek egy apróbb lépést hátrafelé remélve, hogy senkibe nem ütközöm bele. - Remélted? - Kérdezem teljesen meglepetten, hiszen nem igazán számítottam arra, hogy felkeres. Az igazat megvallva semmire nem számítottam. Már kezdtem azt hinni, hogy soha a büdös életbe nem látom. - Valahogy nem ezt szűrtem le, amikor már körülbelül halottnak hittelek mert úgy felszívódtál. - Persze valahogy éreztem, hogy nem ez a helyzet, vagyis nem teljesen. De az eltűnése legalább olyan hirtelen történt. Az egész teljesen váratlan volt, mert habár mindig is közöttünk volt egy apró kényszeres távolság legalábbis részemről, mióta rájöttem mekkora hülye vagyok, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer csak fogja magát és szó nélkül lelép. De nem is bánom, hogy így történt. Ennyi idő után már csak még inkább tisztázódott bennem, hogy azon válaszok, amelyet magamnak adtam a feltörekvő kérdéseimre igazak voltak. Semmit nem számítottam sem akkor, sem most és sem soha. Felesleges ezen rágódom még akkor is, ha minden reményemet az pusztítaná el igazán, ha az ő szájából hangzanak el ezek. Az ellenkezőjét valahogy még ebben az esetben sem tudnám elhinni.
Megígértem Rubynak, hogy felkeresem Victort – ostoba ígéret volt, hisz legbelül rettegtem, hogy mit hozhat ez a találkozó és miképp végződhet, ha egyáltalán megtalálom őt. Mindenesetre Mystic Fallsból az utam New Orleansba vezetett. Amúgy sem volt rossz ötlet az, hogy folyamatosan mozgásban voltam, hisz így kevesebb esélye volt annak, hogy az a démon rám akad valahol. Bár gyaníthatóan már le is mondott rólam, hisz nem érte el a célját, sőt, egész szépen szét is szakadtunk azóta Hazellel. Bántam is, meg nem is. A külön töltött idő kezdett ráébreszteni arra, hogy bár fontos nekem a nő, talán nem úgy, mint gondoltam. Vagy csak ezt akartam bemesélni magamnak, tudva, hogy ő mindig is egy vámpírként fog kezelni, egy eldobható bábuként. Sóhajtottam egy aprót. A gondolataim visszaterelődtek Victorra. Régen mindig Szőke hercegnek hívtam gondolatban, mikor már tudtam, hogy őt szeretem és nem Cedricet. Persze, hangosan sosem mondtam ki, tekintve, hogy hamar távolság ékelődött kettőnk közé, mintha csak egy ballépésnek tekintette volna azt, hogy lefeküdtünk. Elfogadtam a döntését, de sosem emésztettem meg igazán. Aztán próbáltam tovább lépni, akkoriban voltam együtt Rubyval is, de sosem mutattam be Victornak őt. Talán csak Clarissa volt az, akit viszont bemutattam neki. Végül pedig minden tönkrement. Újabb mély levegőt vettem, mintha szükségem lenne egyáltalán az oxigénre. A várost jártam, és meglepő módon nyüzsgés volt. Oké, talán mégsem annyira meglepő, hisz mégis csak New Orleansról van szó. Át akartam vergődni magam a tömegen, hogy aztán eldönthessem, vagy inkább felidézhessem magamban, merre van a lakásuk. Vagyis, régen hol volt. Nem tudtam, vajon elköltöztek-e az évek alatt vagy sem. Reméltem, hogy nem. Egy ismerős hangra lettem azonban figyelmes. Egyből megtorpantam és felkaptam a fejem, először magam előtt körbenézve. Azt hittem először, hogy csak hallucinálok, vagy talán nem is nekem szóltak, de… de ahhoz túl ismerős volt a hang. Körbenéztem ismét, majd megfordultam, hátha mögülem szólt és… és megpillantottam Őt. Egy pillanatra lefagytam, ha nem többre. - Victor…? – Nagyot nyeltem, majd elindultam felé, kikerülve egy alakot, majd sietősebb léptekre váltottam. Végül mégis megálltam tőle néhány lépésre. Nem tudtam, hogyan reagál majd rám, bár tény, ő szólított meg engem, de… nem tudhattam, haragszik-e rám az eltűnésem miatt vagy sem. Jó volt újra látni őt. A látványa kapcsán megrohamoztak újra a közös emlékeink és szerettem volna elmerülni bennük, de észhez térítve magamat a jelenre koncentráltam végül. - Reméltem, hogy még a környéken vagy… - Jegyeztem meg végül rekedtes hangon, csak hogy megtörjem a kínos, talán feszült csendet.
Az utóbbi időben egyre többször volt szükségem arra, hogy kiszellőztessem a fejemet. Nem tudtam, hogy merre tartok a világban és ez az utóbbi időben egyre inkább frusztrálni kezdett ez. Akárhányszor jöttem ki a friss levegőre akár csak köröket járni már az is segített, habár tényleges terveket sosem sikerült szőnöm a jövőmet illetően. Most valahogy mégis éreztem valami rendkívül furcsát, amit nem tudtam hová tenni. Általában gond nélkül zajlottak a sétáim és reméltem, hogy ez most sem lesz másként, de valami megmagyarázhatatlan érzés költözött a mellkasomba, amit nem is igazán tudtam hova tenni. Körbenéztem az utcán, de először szinte egy ártatlan lelket sem tudtam kiszűrni, mintha teljesen a gondolataimba temetkeztem volna aztán észrevettem pár alakot, de egyikük sem volt ismerős egészen addig míg az egyikük alakján meg nem akadt a tekintetem. Az nem lehet.. Vagy mégis? Már jó ideje nem láttam egyik pillanatról a másikra szívódott fel, mintha nem is lett volna az életem része. Nem mondom, hogy nem fájt, de már megszokhattam volna, hogy a jó dolgok az én életemben nem tartanak túlságosan hosszú ideig. Azonban a kíváncsiságom győzedelmeskedett felettem így elindultam az ismerős alak irányába és, amikor már csak pár méter választott el minket nem volt kedvem utána szaladni, ha esetleg téves az egész, mert akkor csak bolondot csinálnék magamból így inkább csak utána kiáltottam. - Damien! - Nem tudom, hogy mitől rettegtem jobban. Attól, hogy megfordul és tényleg ő az, vagy pedig attól, hogy csak az elmém játszott velem kegyetlen játékot felidézve bennem azt a személyt, aki a legfontosabb volt a számomra, de az érzés egyértelműen nem volt kölcsönös.
Kezdőlap
Idióta voltam, amiért utána jöttem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem képzelgek. Csak hátat kellett volna fordítanom és elsétálni, mintha mit sem számított volna, hogy most él-e vagy hal. Ahogyan azt igazából ő is tette. Nem érdekelte, hogy mi van velem. Sosem érdekelte. Mégis ez engem nem állított meg abban, hogy a lelkem egy darabját neki adjam, ami azóta is nála van és ezért is van szükségem a fizikai távolságra, ami észnél tud valamennyire tartani még akkor is, ha nem is teljesen. Hiszen bármennyire is szeretnék ellenállni neki ez koránt sem mindig sikerül. Pedig tényleg próbálkozom, mert nem akarom még egyszer megégetni magam. Azaz egy alkalom nekem aztán bőven elég volt.
