Számomra mindig is csak egy nő létezett. Liliana DeFleur. Lily. Az én kicsi Lily-m. Ő volt a legtökéletesebb nő a világon, akit csak elképzelhettem magamnak. Gyönyörű volt, okos és kreatív. Gondoskodó. Mindannak ellenére, ami vele történt – legalábbis felém mindig túlontúl jó volt és értékeltem benne mindent. Szerettem. Olyannyira szerettem, hogy megkértem a kezét és képes lettem volna megöregedni az oldalán. Akartam mindezt. De a sors nem kedvezett nekünk.
Még az esküvő előtt történt, hogy balesetet szenvedett. Meghalt. Nem tudtam érte semmit tenni, és kikészített, hogy elveszítettem. Úgy éreztem, mintha az egész szívemet kitépték volna a helyéről és nem maradt volna a mellkasomban semmi más, csak az üresség.
Ott hagytam a munkámat. Egyszerűen képtelen voltam bejárni a céghez elvégezni a napi teendőket és agyban ott lenni a megbeszéléseken. Nem is érdekelt többé. Nem volt miért dolgoznom, nem volt miért pénzt gyűjtenem – nem volt jövőképem.
Lily halála után a nővérem felkeresett egyszer, de nagyon csúnyán beszéltem vele és elküldtem őt – azt hiszem, megértette, hogy nincs szükségem rá, a családra, senkire. Csak Lily hiányzott, rá volt szükségem. Azóta a nővérem sem keresett többé.
A bezárkózásból végül az lett, hogy elkezdtem szórakozóhelyekre járni. Úgy éreztem, ha iszok, és kellőképpen részeg vagyok, legalább nem azon kattogok, hogy mennyire elcsesződött az egész életem. Magamra maradtam. Úgy éreztem, sosem állok újra talpra.
Ez akkor sem változott, mikor néhány srác és lány elkezdtek felkarolni engem. Látták, mennyire szarul vagyok, így mindig odahívtak magukhoz inni, beszélgetni, hülyéskedni. Nem tűnt fel, hogy ők nem emberek. Nem tűnt fel semmi ebből, mert talán nem is érdekelt. Nem számított volna, ha megölnek. Csak élveztem az alkohol adta érzést, a mentsvárat. Aztán idővel mégis csak feltűntek a harapásnyomok a nyakamon és bár nem emlékeztem mi történt, tudtam, hogy valami komoly dolog. Elkezdtem jegyzeteket készíteni az emlékeimről, a harapásnyomokról… és végül összeraktam, hogy Ők lehetnek a tettesek.
De mikor ellenük fordultam, én húztam a rövidebbet. Mint azt már említettem, meghaltam és az egyik lánynak köszönhetően visszatérhettem vámpírként. Azóta sem tudom, hálásnak kéne-e lennem, amiért megmentett, vagy gyűlölnöm kéne őt, ahogyan a többi társát. Mindenesetre azóta nem találkoztam velük. Gyaníthatóan csak átutazóban voltak a városban.
Idővel, mikor elkezdtem talpraállni és elfogadni, mivé váltam, egyre jobban belemerültem a természetfelettiek világába. Így ismerkedtem meg egy boszorkánnyal, aki megajándékozott egy napfénygyűrűvel, hogy teljesebb életem lehessen. Vele azóta is sokszor találkozok, talán… egy részem neki köszönheti, hogy elkezdtem újra magamra találni.

Megismertem valakit. Nayeli-t. Nem tudom, miért, de vele újra elkezdtem boldognak érezni magam – a titkolózások ellenére is. Hiszen hogyan kellett volna elmondanom neki, hogy vámpír vagyok? Tudom, hogy a lehető legrosszabb egy kapcsolatot hazugságokra építeni, de nem tehettem mást. Sőt, mikor úgy adódott, hogy elkezdett gyanút fogni, még az igézés művészetét is használtam rajta. Muszáj volt. Nem akartam újra elveszíteni valakit, aki fontos lett nekem. Nem akartam, hogy a vámpírlétem éket verjen közénk és emiatt kisétáljon az életemből. Azt hiszem, még egy ilyet tényleg nem éltem volna már túl.
Megkedveltem Nayeli-t és megkértem a kezét. Nem tudom, hogy lehet-e olyan jövőnk, mint amit Lilyvel elképzeltem annak idején – vele más volt. Egészen más volt. Lilyvel láttam magam előtt a jövőnket. Láttam magunkat gyerekeket nevelni. Láttam magunkat öregen egymás mellett. Ha viszont Nayelire nézek, nem látom a közös jövőnket.
Valószínűleg azért, mert vámpír vagyok. Nem öregszek, nem élek… halott vagyok. Mégis hogyan lehetne Életem, ha már nem is élek?