Mióta csak az eszemet tudom, de minden bizonnyal jóval azelőtt is így volt már, igyekeztük normális család látszatát kelteni. Elvegyülni, beolvadni. Szomszédokhoz jártunk, grillpartikat adtunk, de sose léptünk át egy bizonyos határt, mindig két lépés távolságban maradtunk és sose osztottunk meg magunkról néhány felszínes apróságnál többet. Kezdetben nem értettem, mire fel az álbarátságosság, miért nem kerülhettem közel én se senkihez, miért igyekeztek csírájában elfojtani minden kitörésre tett kísérletet, s hiába kérdeztem az okát, hosszú éveken át, még a gondolatát is elutasították annak, hogy beavassanak, mondván, nem vagyok még elég idős hozzá. Talán pont ez a kicsit se titkolt bizalmatlanság az oka, hogy sose álltunk igazán közel egymáshoz, amiért nem osztjuk meg életünk legapróbb változásait a másikkal, nem kérünk tanácsot, hacsak nincs más út, s mégis, az élet különös fintorának köszönhetőn, azzal tökéletesen tisztában vagyok, ha bekövetkezne a legrosszabb, a szüleim ott lesznek mellettem, hogy bármi is legyen, valakik biztosan állnak majd a hátam mögött.
Ez az én történetem... hallgasd hát meg!
Lassú, vontatott léptekkel közelítem meg a konyhát, hevesen dörgölve félig még csukott szemem, igyekezve megszabadítani az álom utolsó morzsáitól. Nem ér meglepetésként, hogy a hajnali óra ellenére, édesanyám már a tűzhely előtt állva reggelit készít, ahogy apám szembetűnő hiánya se. Bár jobb szeretünk mind a hárman a puha, meleg takarók alatt maradni, amíg csak tehetjük, vagy míg nem szégyelljük, ezen a napon még minket is kivet az ágy, mert ez a nap, első percétől kezdve az utolsóig különleges, ennyi év után is, s nem a jó értelemben véve. Futó pillantást vetek a szék felé, melyen kényelmesen elterpeszkedve, a családfő minden reggel, ezt az egyet kivéve, újságot lapozgat ráérősen, egyik kezében azt, míg másikban a kávéscsészéjét egyensúlyozva. Már nem kérdezek rá hogylétére, hiszen sose kaptam több választ egy szomorú pillantásnál, s felvont szemöldöknél, mik tökéletesen prezentálták, ennél nagyobb ostobaságról nem is faggatózhatnék, pontosan tudom én is ugyanis az egyetlen dolgot, amit erre mondani lehet. Az pedig a jótól messzebb nem is lehetne. Ez az időszak mindhármunknak nehéz, de jól tudom, apám számára a leginkább. Hiába tudja tökéletesen, bármi is történjen, mi mindig a párját fogjuk majd, mindig itt leszünk neki, a teliholdat minden egyes alkalommal megszenvedi, jobban is talán azóta, hogy családja van. Családunk rituáléja, s ennek igencsak nyomós oka azóta nyomja rá bélyegét életem minden mozzanatára, mióta szüleim vették a fáradtságot, hogy leültessenek és elmagyarázzák, miért kell minden erőmmel ellenállnom a késztetésnek, hogy kitekerjem bárki nyakát, aki rosszul pillant rám. Addig a pillanatig nem értettem, miért dúl bennem olyan hatalmas, látszólag teljesen érthetetlen agresszió, akárcsak azt, kortársaimmal ellentétben, miért nem vehettem részt soha semmilyen versenyben, legyen szó sportról, tudományos vetélkedőről vagy akármi másról. Attól a naptól kezdve tökéletesen értettem szüleim addig értelmetlennek látszó aggódását és elővigyázatosságát, de ez nem jelentette azt, hogy ne figyeltem volna vágyakozó féltékenységgel, évfolyamtársaim milyen felszabadult könnyedséggel élvezik az életet. Mintha övék lenne az egész világ, mintha semmi gond nem komorítaná el őket soha. Ellentétben velem, nekik nem kellett visszafogni magukat, tölthették napjaikat szívük vágya szerint, nem árnyékolta be másodperceiket komoly, visszafordíthatatlan változás lehetősége. Velük tartani bár legtöbbször nem tudtam, programok százait kellett kihagynom, pusztán elővigyázatosságból, igyekeztem teljesen nem elszeparálni magam a világtól. Óvatosan próbáltam barátkozni, részt venni olyan eseményeken, melyek biztonságosnak tűntek, gondosan ügyelve arra, soha ne maradjak túl sokáig, s soha ne menjek túl messzire az ismert helyektől. Hiába kerültem bárkihez is közel, egyetlen titkot nem osztottam meg velük soha, hogy nem puszta szeszélyből teszem, amit teszek, hogyha elvesztem a fejem, egy rossz mozdulat és megváltozik az egész életem.
Mindaz, amire képes vagyok...
℘ Képesség ℘D szint℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.
Az ET-d nagyon megfogott, legfőképp a farkas énemet (Dominic Arback). Teljesen át tudtam érezni azt a vívódást, hogy miért nem tehetsz meg azt, amit akarsz, míg mások viszont igen… A szüleim nekem sem meséltek a farkas létről, mindenképp várni szerettek volna, amíg elérem a felnőtt kort. Egy baleset miatt azonban anyám kénytelen volt beavatni mindenbe… Szóval ezzel csak azt szeretném mondani neked, hogy örülj, míg normálisnak mondhatod magad. Tudom, képben vagy apud által ezekkel a dolgokkal, de még nem élted át az egészet és… Pontosan ezért kell vigyáznod magadra… ami nem könnyű, de ha nem szeretnéd aktiválni az átkot, sajnos le kell mondanod sok mindenről. Ez nem lesz egyszerű, de megoldható… LÉGY NAGYON ÓVATOS!
Mindenesetre hihetetlenül örülök, hogy megérkeztél közénk. Bár ha jobban belegondolok Teddy az, aki a legboldogabb és persze, aki mindenkinél jobban várt rád. Így nem is tartalak fel. Hatalmas nagy ölelés, irány foglalni és ha mindennel megvagy, akkor vár a játéktér. :<3:
Kezdőlap
Figyelem, nagyon fontos!
