Szemkontaktus és érintés útján meg tudja állapítani, ki hazudik és ki mond igazat. Ehhez összpontosítás szükséges, illetve a megfelelő kérdések feltétele. Csak egy pillantás, vagy egy érintés miatt még semmi sem derül ki a számára.
Család
A vérvonal, a "családi vállalkozás" már biztosítva volt a két bátyámmal, mikor megérkeztem. A vadászat ugyan nem életbiztosítás, de őket nem kellett félteni. Ők erre születtek. Engem nem akartak. Talán hálásnak kellett volna lennem, amiért nekem megajánlották a normális gyerekkort – persze az alapokat meg kellett tanulnom, de senki sem akart vadászt faragni belőlem –, de mit csinál egy gyerek, ha azt látja, hogy a nagy, menő testverei fegyverekkel gyakorolnak, birkóznak és azt tanulják, milyen mérgekkel lehet legyengíteni egy vérfarkast teliholdkor, vagy hogy hova kell döfni a karót, ha meg akarunk ölni egy vámpírt? Természetesen utánozni akarja őket. Részt venni a buliban. A gyerekek nem szererik, ha kihagyják őket. Én sem szerettem. Ezért szöktem Ryderson és Raleigh után, ez vezetett minden rosszhoz. Ezért haltak meg. A szüleim soha, egy szóval sem hozták fel, hogy az én hibám lett volna, de éreztették velem minden gesztusukkal, minden pillantással, hogy ezt nem tehetem jóvá. De magamtól is tudtam. Minden reggel, mikor elmentem az üres szobák előtt, mikor leültem a két feleslegessé vált szék mellé az étkezőasztalnál, mikor Ryderson vagy Raleigh fegyvereit vettem a kezembe. Tudtam, hogy miattam haltak meg. És örök igazság, hogy ha jön a baj, akkor csőstől jön. Hamarosan apámat is elvesztettük, és ketten maradtunk anyával. Az ilyesmi általaban összekovácsolja az embereket. Minket nem. Nem vitt magával vadászni, de tovább tanított. Aztán egy nap ő sem jött haza.
Ez az én történetem... hallgasd hát meg!
"Vannak sötétben bujkáló betegségek; és vannak angyalok, akik anyagtalan köntösbe burkolózva szállnak körülöttünk, s nem állnak szóba velünk, nem láthatjuk őket, de érezzük erejüket, és elveszünk a kardjuk által."
Soha sem féltem a sötétben. A legelső dolog, amit megtanultam már az előtt, hogy kimondtam volna az első szót, hogy a szörnyek nagyon is léteznek. Aki ennek a tudásnak a birtokában nő fel, az másképp látja a világot; az érzékei ráhangolódnak, látja, tudja és érti, mi az a nesz éjszaka, ami mintha a falakból jönne, és tudja, mit kezdjen vele. A félelemhez szükség van az ismeretlenre, mint tényező. De néha, általában pont akkor, mikor a legmagabiztosabb vagy, mikor elhiszed, hogy mindent tudsz, a sors vagy nevezd ahogy akarod, úgy dönt, hogy beint neked. És az a legrosszabb az egészben, hogy nem okolhatod érte, mert a sors valójában marhaság.
Az a kevés ember, aki azt gondolta, ismeri a családomat – a tudatlan szomszédok, akik sosem láthattak be a színfalak mögé, nem tudhatták, hogy az a csinos nő a szomszédból nem a konditeremtől és a szigorú diétától ilyen fitt; hogy a férfi nem baseball ereklyéket gyűjt, hanem fegyvereket vámpírok, démonok, vérfarkasok és boszorkanyok ellen; hogy az ikerfiúk nem arra edzenek, hogy egy nap egy sportegyetem színeiben játszanak, hanem hogy levadászhassák azokat a lényeket, amikről a boldog, tudatlan kertvárosi emberek azt hiszik, mese; és hogy a kiafiú nem az élénk fantáziája miatt játszik szörnyvadászósat a kertben –, azt mondta, tragédia. Tragédia vitte el a bátyáimat. Tragédia volt, de nem baleset és betegség, nem gázmérgezés, ahogy arról pletykáltak. Olyan messze jártak az igazságtól, és olyan szívesen elmondtam volna nekik, hogy az egészről én tehetek, de senki sem hitt volna nekem. Azt is megtanultam, hogy az emberek furcsa képet vágnak, ha valaki szörnyekről magyaráz, főleg, ha egy gyászoló – majd később árva – kisfiú teszi. Így hallgattam. Hagytam, hogy mindenféle hazugsággal tömjék be a lyukakat, és néha magam is elhittem egy-egy gyenge pillanatban, hogy valóban csak baleset volt az egész, hogy nincsenek szörnyek. Szerettem volna, ha ez az igazság, de közben végig tudtam, hogy nem, emlékeztettek a rémálmok... és a szüleim. Bele kellett törődnöm, meg kellett tanulnom együtt élni azzal, amit tettem. És az ilyesmit az ember nem is meséli el az első randin. Sőt, egyiken sem. Nem mondhatod valakinek, hogy követve a kitaposott ösvényt, a halott családod nyomdokaiba lépve te is szörnyekre vadászol. Nem hadoválhatsz össze mindenfélét mágikus kardokról, titkos társaságról – ami nem is olyan titkos egyébként –, egyszóval nem avathatsz be senkit az életedbe anélkül, hogy őrültnek nézne. Akkor sem, ha már nem egy – árván maradt – kisfiú vagy. A hallgatás könnyebb. Az emberek így is, úgy is levonják a következtetést, ha beszélsz, ha nem. És ahogy akkor, a valóság most is sokkal rosszabb, mint amivel a lyukakat próbálják betömködni. Ez most úgy hangzik, mintha valami önkéntes száműzetésbe vonultam volna, pedig még egyszerűbb is volt zárkózottnak és szófukarnak lenni, mint folyton azon igyekezni, hogy mondjak valamit, ha kérdeznek. Valamit, ami megállja a helyét. Ami nem fura. Az egyszavas válaszok praktikusak, egyértelműk és időtakarékosak, mégis folyton a képembe vágták, hogy bunkó, flegma vagy különc vagyok. Soha sem érdekelt. Vagyis... inkább sokáig nem érdekelt. Míg valaki úgy nem döntött, hogy nem hagyja magát lerázni. És akkor a sors megint felemelte azt a bizonyos ujját és sztoikus nyugalommal várta, hogy a bomba, amit kibiztosítottam a képedbe robbanjon. Mert ez fog történni, ha egyszer előkerülnek a csontok a szekrényemből. Van ott bőven, a felét még el sem mondtam és talán soha nem ia fogom.
Mindenki ismeri a villamosdilemmát. Azt, mikor neked kell eldöntened, hogy elgázoljon-e egy vonat öt embert, vagy megmented őket azzal, hogy meghúzod a váltókart, ami elteri a vonatot egy másik vágányra, ahol csak egy ember hal meg. Ha nem teszel semmit, gyilkos vagy; a teszel, gyilkos vagy. Nincs jó döntés. Elméletben persze könnyű rávágni, hogy igen, hiszen öt ember megmenekül. Mi van ha azt mondom, az az egy, akit halálra ítélsz, egy ismerősöd? A társad. Ismered, minden nap látod, együtt végzitek a veszélyes munkátokat, időnként kihúz a bajból, fedez, ha kell. Így már nem is olyan könnyű, igaz? De tudom még fokozni. Tegyük fel, hogy ez nem feltételezés. Tegyük fel, hogy kissé kicsavarva, de nekem is egy ilyen döntést kellett meghoznom. Tegyük fel, hogy hagytam meghalni a társamat, és ezzel megmentettem tíz, húsz vagy harminc másik életét, akire a biztos halál várt volna, ha a segítségere küldöm. Tegyük fel, hogy nem bántam meg, hogy tudtam, mit csinálok, hogy racionálisan néztem a dolgokat. Még sem mondtam el senkinek. Egy léleknek sem. De valaki a válaszokat keresi. És az a valaki elég elszánt volt, hogy befurakodjon a a gondosan felepített páncélom mögé. Mi lesz ha megtuja az igazságot? Nem érdekel. Szeretném elhinni, hogy semmi sem érdekel.
Mindaz, amire képes vagyok...
℘Képesség℘X szint℘ Ide csak akkor írj, ha a canon leírásban szerepel adott szintképesség! Saját karakternek NEM adható meg plusz képesség az E szinten túl - csak megszerezheti a későbbiek folyamán!
❝Leave me in chains Strip me of shame Caress me with pain 'Cause I'm down on my knees and I'm begging you please as you say❝
Kedves Blair!
Volt már több kézben is a karakter és eddig mindenki megragadta úgy, hogy egyszerűen letaglózott vele. Ez a te esetedben is így történt! Blair, túl nagy terhet cipelsz egymagad és az a helyzet, hogy előbb-utóbb minden titok kiderül... csak épp nem tudni, hogy ez miféle hatással lesz másokra. Skyler "árulása" is felütötte a fejét, de ha még te is csatlakozol a sorba, akkor nem tudom, az Ötök azt miképp sínyli majd meg. Össze kellene fognunk, nem? Habár azt hiszem, én megérteném az álláspontodat. Azt, hogy miért döntöttél úgy, ahogy... tudom, hogy régebben, évekkel ezelőtt, mielőtt ismertelek volna Téged, Titeket, én is úgy döntöttem volna, mint Te. De most... nem tudom. Valószínűleg, ha az az egy személy közelebb állna hozzám bárkinél... képtelen lennék ésszerűen dönteni. Elvégre érezni gyengeség. Ezt még mindig így gondolom... mégis érzek. Nem hiába jelentem ki azt, hogy te vagy a legjobb barátom. Annak tartalak, még akkor is, ha nem mentünk át olyan túl sok dolgon együtt. De úgy érzem, hasonlóak vagyunk valamilyen szinten... és ez összeköt minket.
Nos, nem tartalak fel tovább! Imádom, hogy jöttél és főképp, hogy Te kelted életre ezúttal Blairt! Valamint remélem, hogy ez most már nem fog változni. Jó szórakozást és játékokat, a foglalókkal ne bajlódj, azokat most megoldom én! Love