Felvontam a szemöldökömet a visszavágására a romantikus ötletem kapcsán. Igyekeztem nem mutatni az arcomon ennek jelét, de azért egy hangyányit szíven ütött, hogy úgy kezelt, mintha elképzelhetetlen lenne, hogy bármi olyasmit csináljunk együtt. Pedig még semmi olyat nem mondtam, ami igazán felháborító lett volna. Lehettem volna például sokkal perverzebb is, vagy… A lényeg, hogy kicsit megbántott, habár tudtam, hogy egyáltalán nem állt szándékában. Meg egyébként is, fontosabb dolgunk volt most, minthogy mi ketten romantikázzunk, még ha csak poénnak is szántam az előbbi megjegyzésemet. Chelsea sorsa forgott kockán, szóval megértette Stephanie frusztrációját és sietségét.
Visszaérve a hotelszobánkba, Stephanie egyből elindult megkeresni azt a tárgyat, amire szüksége volt Freya megtalálásához, én ez idő alatt kissé kényelembe helyeztem magam. De persze, nem kellett sokat várnom arra, hogy ráleljen arra a karkötőre, mint kiderült. Izgatottságtól csillogó szemekkel mesélte, hogy milyen körülmények között kapta azt a „barátnőjétől”, én pedig oldalra döntött fejjel, halványan mosolyogva hallgattam a szavait. Azok alapján, amit hallottam, nagyon úgy tűnt, hogy Freya tényleg szívén viselte Stephanie sorsát, ha képes volt egy ilyen mágiával rendelkező tárgyat is neki ajándékozni. Talán épp ezért nem tetszett annyira, hogy vissza akartunk élni a bizalmával, de sajnos… Háborúban nincsenek szabályok. S mi most háborúban álltunk.
Tudtam, hogy a kereső bűbájban sehogyan sem tudok segíteni Stephnek, ezért csak félreálltam az útból, és hagytam, hogy tegye, amit tennie kell. Elővett egy térképet, annak négy sarkára egy gyertyát helyezett, amit mágiával gyújtott meg. Ezt követően a karkötőt ráhelyezte a térképre, s megvágva a karját, a vérét is rácsöpögtette. Láttam már párszor, ahogy ezt csinálja, így nem ért újdonságként semmi, de mindig elgondolkodtam azon, hogy a mágia milyen csodákra képes. Én vérfarkas voltam ugyan, de valahogy a boszorkányok ereje mindig sokkal jobban lenyűgözött. Magamat nem éreztem olyan természetfelettinek, csak a teliholdas éjszakákon. A szívem legmélyén pont emiatt éreztem haszontalannak magamat. Szerettem volna jobban Stephanie segítségére lenni, és ahhoz több hatalomra lenne szükségem.
Ahogy elkezdte a varázsigét kántálni, a vére lassan megindult egy pont felé. Feszülten figyeltem, hogy vajon hol fog megállni, egy részem attól tartva, hogy besül az egész varázslat. De nem lett így. Az összes vére Mystic Falls egyetlen pontjánál gyűlt össze, amit látva kifújtam a tüdőmben tartott levegőt, ellazítva ezáltal az izmaimat is. Hisz most már tudtuk jól, hogy hova kell mennünk, s Stephaniet ismerve, most rögtön útnak is fogunk indulni. De ez rendjén volt így, hiszen nem volt vesztegetni való időnk.
- Steph… Örömmel jelentem, hogy megvan a következő úti állomásunk, ami nem más, mint Mystic Falls. Pakolj, hiszen sok mindent kell még elintéznünk – villantottam rá egy széles mosolyt, kezemet a vállára téve. Hiszen végre újra jó nyomon voltunk, s ezúttal volt egy olyan érzésem, hogy bármi is történjék Mystic Fallsban, közelebb fogunk jutni a végcélunkhoz.

Az első megjegyzésével kapcsolatban lett volna némi ellenvetésem, de jobbnak láttam, ha inkább megtartom a véleményemet magamnak. Rég rájöttem már, hogy sok minden csupán nézőpont kérdése volt, s hogy minden történetnek megvolt mindkét oldala – a túlélésünk, jobban mondva, Stephanie túlélése érdekében azonban valóban kétség sem fért ahhoz, hogy kinek vagy kiknek kellett pusztulnia. Ellenem ugyan nem különösebben vétettek, de választottam egy oldalt, és nem szándékoztam kihátrálni. De talán pont ezért, mert engem semmilyen személyes harag nem kötött a Mikaelsonékhez, tudtam megtartani a hidegvéremet, és nyugodtan átgondolni mindent. Freya, még ha halandó is volt csupán, nem egy olyan ellenfél lehetett, akit bölcs lett volna alábecsülni. Stephanie mondta, hogy a Föld egyik legerősebb boszorkánya, nem mellékesen ő is volt már ezer éves. Csak remélni tudtam, hogy Stephanie elég óvatos lesz, mielőtt valami butaságot csinálna. De, épp ezért voltam itt én, hogy néha kicsit visszarántsam a szakadék széléről.
- Nos, nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem a mosdó minden csak nem privát. Ki tudja, lehet, valaki most is hallgatózik pár fallal arrébb – rántottam egy aprót a vállamon. – Amióta New Orleansban vagyok, nagyon jól megtanultam, hogy soha nem lehet elég óvatos az ember – magyaráztam neki, de tudtam, hogy egyrészt, nem igazán figyel rám (látszott a tekintetén, hogy fejben máshol jár), másrészt pedig Stephanie nem véletlenül maradt életben ezidáig. Még ha néha úgy is éreztem, hogy meggondolatlan.
- Nem, igazából arra gondoltam, hogy a kereső bűbáj elvégzése közben megiszunk egy kis bort, tudod, az amúgy is olyan romantikus, utána meg megbeszéljük, mi a következő lépésünk – villantottam rá egy mosolyt, majd rögtön utána is indultam, mivel láttam, hogy nem igazán szándékozott megvárni. Kissé feleslegesnek éreztem magamat, ugyanakkor megnyugodtam, hogy sikerült összeszednie magát, legalábbis a felszínen. Ha ráharapott egy nyomra, olyan tudott lenni, mint a vadászkopók – addig nem lehetett leállítani, amíg valamilyen eredményt el nem ért, legyen az siker vagy nem. Aztán persze újra jöhetett az összezuhanós rész, hogy most mit fogunk tenni, ez már csak így ment. De nem bántam.
Ha jól rémlett Stephanie azt mondta, a kereső bűbáj alkalmazásához kell valamilyen tárgy attól a személytől, akit meg akarunk találni, így még ha kicsit lemaradva is követtem a lányt, tudtam pontosan, hogy hova tartott. Egy hotel szoba szolgált a lakhelyünkként New Orleansben, ott tartottuk minden kevéske cuccunkat, s minden bizonnyal ott volt az is, amit Stephanie keresett. Így nem igazán törődtem azzal, hogy Steph bevárt engem-e vagy sem, tudtam hova tartott, a bűbáj elvégzésében meg amúgy sem tudtam segíteni. Megfordult a fejemben, hogy akkor akár be is ugorhatnék meginni egy kávét tényleg, de végül inkább letettem erről. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy nem szabad egyedül hagynom őt.
A hotelbe megérkezve egyből a szobánk felé vettük az irányt, ott azonban én a hűtőt céloztam meg, míg Stephanie a szobáját. Csupán egy üveg vizet vettem elő, majd azt kortyolgatva kényelmesen leültem a kanapéra. Már nyúltam is volna, hogy a TV-t is bekapcsoljam, de még időben eszembe jutott, hogy valószínűleg Stephaniet zavarta volna.
- Na, megtaláltad azt, amit kerestél? – kérdeztem tőle, hátra pillantva a vállam felett, amikor úgy hallottam, hogy Steph kijött a szobából.

Nem tudtam mit felelni a szavaira, ezért csak hagytam, hogy közelebb húzódjon hozzám, s fejét a vállamnak döntse. Hiszen bármi, amit mondhattam volna, valószínűleg csupán önámítás lett volna. Lehetséges, hogy a hozzánk hasonlóknak valóban nem járt ki a happy ending, a boldog befejezés, s az is lehet, hogy csupa rossz döntéseket hoztunk egészen idáig. De valami mégis tovább vitt minket az utunkon, még mindig nem álltunk meg, csak haladtunk tovább előre, hogy a céljainkat véghez tudjuk vinni, legyen az jó vagy rossz. Legalább ennyit nem tudtak elvenni tőlünk. S azt tudtam, hogy végig Stephanie mellett fogok állni, amíg csak lehetőségem van rá. Még ha ennél többet nem is tehettem érte.
A különös légkör, ami a kis mosdóra telepedett, kezdett kissé kényelmetlenné válni, ám ahogy a beszélgetésünk visszakanyarodott ahhoz, hogy mit kezdjünk Klaussal, meg hol folytassuk a nyomozásunkat, egyből megfeledkeztem még én is arról, hogy az előbb pontosan mit is tettem. Bár amikor Stephanie arcára néztem, nehéz volt a nyakának a vonaláról elvonni a figyelmemet, de amikor megláttam azt a bizonyos mosolyt az arcán, tudjátok, azt a fajtát, amiről biztosan tudjátok, hogy valami jó ötlet jutott a másiknak az eszébe, már nem számított semmi más, csak hogy újra sínen voltunk. Figyelmesen hallgattam a szavait, és szélesen elmosolyodtam elégedettségemben.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy a nővér is pontosan ugyanolyan őrült, mint az összes többi Mikaelson, hiszen egy vér folyik az ereikben, de… Határozottan megközelíthetőbbnek tűnik. Hiszen mégis csak halandó. Könnyebben az életére is lehet törni, ha arról van szó, vagy épp végezni vele. Ellenben az ősiekkel – gondolkodtam el én is, ám csak ekkor szúrt szemet, hogy Stephanienak pontosan milyen ötlet is fogalmazódott meg a fejében. Még ha Freya Mikaelson jelenleg úgy is gondolta, hogy ők ketten még barátnők, ha kiderül, Stephanie valójában a szeretett családjának az életére kíván törni… Az katasztrófává is válhat. Azonban hiába tudtam, hogy mennyire kockázatos ez a terv, nem volt túl sok választási lehetőségünk, hogy pont most legyünk finnyásak. És egészen biztos voltam abban, hogy Stephanie mindenkinél jobban tudta, milyen kockázatot vállal ezzel a tervvel. De azért már a nyelvem hegyén is volt, hogy azért rákérdezzek arra, biztos tisztában van-e annak a következményével, ha minden balul sül el, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább nem teszem ezt szóvá neki. A fejemet csóváltam az őrült tervén hitetlenkedve, de miután felálltam, és a lányra villantottam továbbra is elégedett mosolyomat, láthatta ő is, hogy nem voltam az ötlete ellen.
- Tudod, sokkal jobban áll neked ez a magabiztosság, mint az előbbi elkeseredettség – kacsintottam rá, majd mielőtt bármit is hozzá fűzhetett volna ehhez, rögtön folytattam is tovább a beszédet. – Nos, akkor hölgyem – hajoltam meg előtte, mint ahogy az egy lovaghoz volt illő –, mondja, miben lehetek segítségére. Az őrült tervek a kedvenceim – vigyorogtam rá újból, miközben arra vártam, hogy válaszoljon nekem. – Bár talán a terveink részleteit nem ebben a mosdóban kellene megtárgyalni, nem gondolod? – kérdeztem tőle, utalva arra, hogy akár még óvatlan fülek is meghallhatják, amit mondunk, New Orleansben pedig soha nem lehet tudni hova jut egy-egy információ, ha rossz kezekbe kerül. Mi pedig a szó szoros értelmében a tűzzel játszottunk.

Talán, talán mindennél jobban, amit eddig Stephanietól hallottam, az szomorított el a legjobban, hogy mennyire szentül hitt abban, hogy neki nem jár boldogság. Azért, amiért azt az utat választotta, amit. Azért, amiért oly sok életet kioltott már a célja elérése érdekében. Letért a fénybe vezető útról, s helyette a sötétséget és magányt választotta. Ott semmilyen meleget nem talált, a félelmei pedig egyre csak ott keringhettek a fejében, amíg ilyenné nem vált, mint amilyen most volt. Félt igazán közel engedni magához bárkit is, mert félt attól, hogy el is fogja veszíteni azt a személyt épp, amint fontossá vált a számára. Mint ahogy a bátyjával is történt.
Elszomorított, hogy így érzett, mert én biztos voltam abban, hogy ez a sok szenvedés után igenis megérdemelte a boldogságot. Még ha nem is lehetne része benne olyan sokáig, még ha bármelyik percben meg is halhatunk, tényleg kívántam, hogy legalább egyszer tapasztalhassa meg, milyen az, amikor boldog az ember. Lehet képmutatás volt részemről így érezni az irányába, hiszen én semmiben nem voltam jobb nála. Ugyanazt az utat választottam, a sötétséget és magányt a fény helyett. Lehet, hogy csak a saját magam részére kerestem megváltást abban, hogy Stephanienak be akartam bizonyítani, nem kárhoztatott örök magányra és fájdalomra. Hiszen ha számára volt feloldozás, akkor számomra is kell lennie. De valamiért… valamiért én egyáltalán nem bántam volna, ha örök életemre szenvedésre lennék ítélve, amíg ő megtalálja azt, ami a megváltásához kell. Nekem már ez bőven elég lett volna.
- Lehet, úgy van, ahogy mondod. Lehetséges, hogy a hozzánk hasonlók számára nem jár happy ending, én mégis szeretnék hinni abban, hogy ez nem igaz. Még ha naiv gondolat is – feleltem neki halkan, kisfiús mosollyal az arcomon, amit ő is láthatott, amikor a szemem sarkából felé sandítottam. Fel akartam vidítani, legalább egy kis reményt adni neki. Hiszen ennél többet nem tehettem. A terheit nem akarta megosztani senkivel, így legalább a lelkén szerettem volna könnyíteni, hogy legyen ismét ereje a harchoz, a saját keresztjének cipeléséhez.
Amikor azt felelte, hogy egyszer ő is meghal, amint megunta azt, hogy egyik testből a másikba költözzön, szomorú mosoly telepedett az ajkaimra, ám mielőtt bármit felelhettem volna, kissé közelebb húzódott hozzám, és fejét nekem döntötte. A kezem automatikusan mozdult, hogy átkaroljam, s a vállánál fogva még kicsit közelebb húztam magamhoz.
- Ez a halandók sorsa. A halált örökké nem lehet kicselezni, de úgy hiszem, pont ez a szép az egészben. Mivel nem tudni, hogy mikor hal meg az ember, az élet minden percét teljesen ki kell élvezni, amíg lehetőség van rá, hogy aztán ne megbánással gondoljunk vissza arra, ami elmúlt – feleltem szelíden, majd mielőtt egyáltalán észbe kaphattam volna, egy gyengéd csókot leheltem Stephanie hajára. Lehet, hogy az érzéseim bűnösek voltak és viszonzatlanok, de szükségem volt rá, a jelenlétére, arra, hogy mellettem legyen. Mindig emlékeztetett arra, hogy van miért küzdenem a bosszúmon kívül is. Életemben először volt egy személy, aki mellett otthon éreztem magam, aki mellett pontosan tudtam, ki vagyok és hova tartozok. Még ha csak ideiglenes is volt az, hogy Stephanieval lehettem, szerettem volna minden együtt töltött pillanatot örökre a szívembe zárni.
Hagytam, hogy elhúzódjon tőlem, én pedig zavartan kezdtem el körbe pillantgatni a mosdóban, erősen koncentrálva arra, hogy ne is pillantsak Stephaniera. Nem akartam, hogy lássa a zavart és enyhe pírt az arcomon.
- Ha nem is Klaust, de valaki mást a családból egészen biztosan elő tudunk csalogatni, ha a lányát vesszük célpontba. Őt pedig talán könnyebb lesz valamennyivel megtalálni. Bár… egészen biztos vagyok benne, hogy valamilyen rettenetesen erős varázslattal álcázzák, hogy senki ne vehesse célpontba, de talán van más módja is annak, hogy megtaláljuk – magyaráztam a lánynak.

Mint ahogy azt sejtettem is, valóban sokkal több minden nyomta Stephanie lelkét, mint ahogy azt bárkinek is az orrára kötötte volna. Szinte lehetetlenség volt kiismerni őt, vagy kitalálni, hogy éppen mi járt a fejében. De nem hibáztattam érte. Már vagy ezer éves volt ő is, folyamatosan egyik testből a másikba ugorva volt képes életben maradni, azonban ez azt is jelentette, hogy senkivel sem alakíthatott ki mélyebb kapcsolatot. A titkok, amiket hordozott, az, hogy a bosszúja érdekében csak magára számíthatott, igen is ilyenné teszi az embert. Magány farkassá válik az ember, s még ha már nincs is valójában egyedül, akkor sem képes megnyílni teljesen. Nekem sem tette. Talán még Chelseának sem.
- Tudod, szívesen szépítenék az igazságon a kedvedért, de a szíved mélyén te is tudod jól ezekre a válaszokat. A bosszú csak bosszút szül és fájdalmat. Mondanám, hogy ha letettél volna róla, és képes lettél volna továbblépni, akkor most boldogan élhetnél, veszteségek nélkül. De mint ahogy azt a saját bőrömön is tapasztaltam, ha egy cseppnyi közöd is van a természetfeletti világhoz, a baj akkor is utolér, ha te nem akarod – csóváltam meg a fejem, ahogy eszembe jutott például a saját történetem. Még ha fogalmam sem volt arról, hogy vérfarkas vagyok, vagy hogy az apám az volt, végül mégis nyakig belekeveredtem ebbe a világba. – Persze nem azt mondom, hogy rossz dolog a bosszú, hiszen e téren ugyanolyanok vagyunk, vagy hogy hagyj fel vele. De szeretnék hinni abban, hogy a boldogságot másban kell keresni. A bosszú talán elégtételt hoz, de boldogságot kétlem – tettem még hozzá, ahogy eszembe jutott, amikor megöltem a nővéremet. Azon a napon teljesen elborult az agyam, s csak arra tudtam gondolni, hogy ugyanolyan fájdalmat okozzak neki, mint amilyet ő okozott nekem. S amikor kioltottam az életét, valójában, nem öntötte el öröm a szívemet. Valamit éreztem, de azt nem nevezném boldogságnak.
- A veszteségekkel meg kell tanulni együtt élni, még ha ez nehéz is, különben teljesen fel fog emészteni belülről. Na, nem mintha nekem ez annyira menne még – rántottam egyet a vállamon, véget vetve ezzel igazából ennek a nagy bölcselkedésnek, hiszen nem voltam én szent, s igaz, hogy volt némi keserű tapasztalatom, ami megtanított egy-két dologra, de közel sem én voltam az a személy, akinek ezekről kellett volna papolnia. Hiszen magam sem tudtam ehhez tartani magam. Ám aztán, amikor Stephanie hozzám szegezte azt a kérdést, hogy engem is el fog-e veszíteni, csak tanácstalanul néztem rá, de aztán rögtön félre is pillantottam. Azt akartam mondani, hogy nem, engem biztosan nem fog, de a sors kifürkészhetetlen volt, s én saját testi épségemet soha nem féltve vetettem bele magam a csatákba.
- Egyszer mindenki meghal, Stephanie, előbb vagy utóbb. Ez a halandók sorsa – válaszoltam neki szenvtelen hangon, miközben képtelen voltam ránézni. Nem akartam, hogy lássa a bizonytalanságot bennem, azt, hogy képtelen voltam neki hezitálás nélkül nemmel felelni. A sötét gondolatokat azonban valamelyest eloszlatta az, amikor Steph közelebb bújt hozzám. Megnyugtató volt a közelsége, s azt mutatta, hogy még éltünk, mindketten. Ami remélhetőleg, így is fog maradni.
- És mi lenne, ha másképp próbálnánk megkeresni őket? Lehet Klaus megtáltosodott, és nem igazán gyilkolászik már, vagy ha igen is, akkor azt jól titokban tartja. A lánya most hány éves is lehet? – kérdeztem Steph felé fordulva, kissé összeráncolt szemöldökkel, ami csak azt mutatta, hogy erősen agyaltam azon, milyen nyomon tudnánk még elindulni.

Azt mondanám, hogy megértem, Stephanie hogyan érez, de akkor hazudnék. Hiszen hogyan is tudhatnám, min megy keresztül, amikor nekem soha nem volt senkim, akit a barátomnak nevezhettem volna, aki mindig kihúzott a bajból, aki mindig mellettem volt, amikor szükségem volt rá? Én mindig csak magamra számíthattam, az ösztöneimre. S őszintén szólva, erős kétségeim voltak afelől, hogy valaha is képes leszek bárki iránt is így érezni. Azon a napon, amikor megtudtam, hogy az (ál)nővérem végig csak visszaélt a bizalmammal, hogy jobban tudjanak kínozni, valami visszafordíthatatlanul eltört bennem. Soha nem éreztem szeretetet, hogy milyen az, amikor törődnek az emberekkel – talán ezen az érzelmek miatt is ragaszkodtam annyira ahhoz, hogy Steph megnyíljon Chelsea előtt. Hiszen, neki legalább volt valakije, akire számíthatott. Nem akartam, hogy ő is ugyanúgy arra a magányra kárhoztasson, mint amiben nekem volt részem. Hiszen ha eltaszítja magától a barátnőjét, azzal ugyanúgy elveszíti végeredményben, a fájdalmas igazságra azonban akkor fog csak rájönni, amikor befejezte a bosszú-hadjáratát, és felocsúdik, hogy mindent felemésztett maga körül annak érdekében. S fog bárki is köszönetet mondani neki érte? Lesz bárki, akivel osztozhatna az örömében? Nem, szerintem nem lesz, ha így folytatja – feltéve, ha egyáltalán megéri azt a napot.
- Steph – szólítottam meg gyengéd hangon, igyekezve azon, hogy semmiképp ne látszódjak ingerültnek. De valljuk be, kezdett nekem is elegem lenni abból, hogy képtelenek voltunk egyről a kettőre jutni ebben a témában. Én is, és Stephanie is biztos volt a saját igazában, és úgy vitatkozni, hogy egyikünk sem enged, nos, elég nehéz volt. – Megértem, hogy miért érzel így – valójában ez hazugság volt –, de egészen biztos vagyok benne, hogy most a fájdalom elhomályosítja az ítélőképességed. Látszik rajtad, hogy szenvedsz, és nem csak amiatt, amit az ősi boszorkányok művelnek veled – értettem ezt arra, hogy minden bizonnyal frusztrálja az is, hogy Klaus nyomára még mindig nem sikerült rábukkannunk, és egészen biztos voltam abban, hogy lelkiismeret furdalása is volt Chelsea miatt. Ám ő ahelyett, hogy legalább az egyik terhén könnyített volna, azt választotta, hogy mindent magában tart, és szenved.
- Tudod, nemcsak azáltal lehet elveszíteni valakit, hogy meghal… - jegyeztem meg halkan, de aztán inkább úgy döntöttem, hogy nem erőltetem tovább ezt a témát. Látszott rajta, hogy mennyire szenved, hogy a sírás határán állt. Nem akartam még jobban olajat önteni a tűzre. Ezért elvéve a kezemet a válláról, én is leültem a földre mellé.
- Jól van, akkor beszéljünk inkább arról, hogy hogyan bukkanhatunk minél előbb Klaus nyomára. Őszinte leszek veled – fordítottam a fejemet felé, hogy lássa, ha akarja, valóban aggódok érte, de utána rögtön ismét az előttünk lévő csempével borított falat kezdtem el mustrálni –, egyszerűen borzalmas rád nézni így, ebben az állapotban. Segíteni akarok abban, hogy minél előbb megszüntessük a szenvedésednek a forrását, és hogy Chelseát is minél előbb biztonságban tudjuk.