- Pont ez az előnyöd. Senki sem nézné ki belőled, hogy meg tudod védeni magad, ezért meglepheted őket. Nem mindig rossz, ha az embert lebecsülik - magyaráztam túláradó lelkesedéssel. Emlékszem, hányszor történt meg az eddigi falkáimban, hogy néhány vérfarkas srácnak túl nagy volt a szája velem szemben, aztán persze mindig koppantak. Tény, hogy nem vagyok egy elpusztíthatatlan wonderwoman, a fizikai vagy létszámbeli erőfölénnyel sokszor én sem tudok mit kezdeni, de eddig teljesen egyedül éltem, és mégis remekül gondoskodtam magamról.
Mosolyom egyetlen pillanat töredékére az arcomra fagy, ujjaim megállnak a poháron Marcel nevének hallatán. Mintha mi sem történt volna, érdeklődő mosollyal hallgatom Cami meséjét, de közben egyre csak arra az újszerű képre tudok gondolni, ami kirajzolódott előttem az utolsó puzzle darab helyrekerülésével. Már tudom, ki ez a lány, és sikerült rendesen beletenyerelnem a darázsfészekbe - pontosabban Klaus darázsfészkébe, gyerekes politikai harcainak központi figurájába. Érdekes fordulat.
- Szörnyű, mennyire nem lehet megbízni bennük. Lefoglalja őket a bandázás, mi lányok pedig csak értetlenül pislogunk... Talán jobb is, hogy kámforrá vált, legalább idejében kiderült róla, hogy egy idióta - vállat vontam. Cami szimpatikusnak tűnt, és bár eszem ágában sem állt beleszólni Klaus cselszövéseibe, de nem akartam, hogy őt is belekeverjék. Láthatóan fogalma sem volt a város természetfeletti vonaláról, és jobb is, ha ez így marad. Nem sokat értek a vámpíros dolgokhoz, de nyilvánvalóan Cami valami aljas játék része. - A helyedben nem is töprengenék a dolgon. Ha valaki nem teper érted eléggé ahhoz, hogy felhívjon, akkor jobb, ha nem is próbálkozik többet.
Megvontam a vállam. Érdeklődve hallgattam, mi a pszichológiai szakvéleménye Klausról, és képtelen voltam elfojtani a mosolyomat. Egész jól körbeírta, ugyanakkor megerősítette bennem a kételyeimet is. Tényleg képes lenne valaki egyetlen gyermek miatt gyökeresen megváltozni? Amikor pont itt áll előttem egy újabb manipulációjának az eredménye?
- Nem, semmi baj, teljesen igazad van. Nehéz gyerekkora volt, a szülei igazi pszichopaták voltak... De ez még nem mentség arra, hogy valaki bekattanjon. A testvérei például egész normálisak - Elijah kifinomult stílusa, gyengédsége jutott egyből eszembe, amitől a tekintetem elrévedt a pohár felett, arcomon pedig ellágyult a mosoly. - Néha legszívesebben csak elhúznám innét a csíkot minél messzebbre. De hát akkor sosem jövök rá, milyen felmenőim éltek a városban, nem igaz?
"Ez van, ilyen az élet" grimasszal pillantok fel Camire. Eltöprengek a válaszát hallva, és a karórámra pillantva mérlegelem a lehetőségeket. Támadt egy jó ötletem, már csak az a kérdés, ő vevő-e rá.
- Van programod ma estére? - cinkos mosollyal oldalra billentem a fejem. Nem tudom, mikor végez a melóval, de igazából minél később, annál jobb. Éjszaka nagyobb eséllyel lépek le Klaus őrizete alól. Persze nem szerettem volna túlságosan rányomulni sem, ezért hagytam, hogy ő döntsön.

Széles mosollyal könyvelem el, hogy Caminek nagyon is jó a humorérzéke. Szeretem az ilyen nőket, akik talpraesettek, leleményesek, és a rossz helyzetekből is képesek kivágni magukat humorral. Én biztosan beleőrülnék egy ilyen munkába, és előbb vagy utóbb a kedves vendégek fején törném szét a rendelt italt. Cami viszont képes megőrizni a mosolyát, még ha eközben legbelül a pokolba is kívánja az összes alkoholista barmot. Ez bejön, bizonyos értelemben Rebekahra emlékeztet, habár kettejük jellemét tekintve ki is merülnek ennyiben a hasonlóságok.
Együttérző pillantást küldök utána, és visszafordulok a kólához. Végre egy lépés előre! Még ha csak apró is, és tétova, legalább mozgásba lendültem, nem kell tovább toporognom egy helyben, azt várva, hogy valamelyik Mikaelson fivér végre méltóztasson megszánni kitüntetett figyelmével, és segítsen már a családom utáni kutatásban. Nem, végre a kezembe vettem a dolgokat, és lőn - siker!
- Ha valaha gondot okozna, csak szólj! Ismerek pár fájdalmas fogást - somolyogva pillantok fel rá. Cami olyan típusnak tűnik, aki tényleg meg tudja védeni magát, de biztos vagyok benne, hogy nem annyira harcias, mint mondjuk én. Hiszen csak egyszerű ember, akit keretek közé szorít saját sebezhetősége. Talán tudnék neki mutatni pár új fogást, ráadásul ez újabb alkalom lenne rá, hogy összeüljünk és segítsen a kutatásban. Csak azt sajnáltam, hogy nem kérdezhetek rá nyíltan: mondd csak, nem hallottál valamit a vérfarkasokról, akik annak idején a Francia negyedben éltek? Pedig mennyivel könnyebb lenne!
- Tényleg nagyon hálás vagyok, Cami - ismétlem meg széles, magabiztos mosollyal, kissé bűntudatosan. Úgy tűnik, neki sincs egyszerű élete, mégis teljes mellszélességgel támogat egy idegent némi önjelölt kutatómunkában... Egyre jobban kedveltem. Nem is sejti, mennyire fontos nekem ez az egész ügy.
Meglepetten borítom a pocakomra a kezem, ahogy témát vált. Ahhoz képest, hogy már látszódik rajtam a terhesség, nem szoktam hozzá, hogy erről kérdezgessenek - hiszen akikkel mostanában lógok, javarészt férfiak vagy őrült boszorkányok, akik mindenről tudnak, ami velem kapcsolatos. Milyen furcsa olyasvalakivel találkozni, aki még tényleg hisz a boldog párkapcsolatban és az átlagos babavárásban.
- Nos, ez egy kissé... bonyolult
Nem is tudom hirtelen, hol kezdjem. Eláruljam-e neki, hogy a lányom csak egy futó kaland eredménye, egy csoda, akit egyáltalán nem terveztünk, és hogy az apjával való kapcsolatom kimerül annyiban, hogy fogva tart a saját rezidenciáján, ellenben a bátyja már sokkal kedvesebb hozzám, és igen, vele nagyon is várjuk a csöppség születését...
Végül inkább úgy döntök, beérem egy rövidebb verzióval.
- Az apja egy seggfej. Leköti a megrögzött munka- és hatalommániája. Ha valaha is azt ígéri neked egy pasi, hogy soha semmi esetre nem történhet baj, ne higgy neki. A védekezés tényleg fontos - szarkasztikus mosollyal meghúzom a kólámat, mielőtt folytatnám, némileg ellágyulva. - De igen, tényleg boldogok vagyunk. Eleinte ő egy kissé nehezen viselte a hírt, de mára már megbarátkozott a gondolattal, hogy apa lesz... Még ha nem is vagyunk együtt, egyfajta szövetségre léptünk: mindent megteszünk a gyermekünkért, hogy biztonságban és szeretetben nőhessen fel. Ez a szülők dolga.
Ezért kell megtalálnom a családomat. Nem hiszem, hogy Klaus mellett biztonságos élete lehetne a kicsinek, hisz még arról sem győzött meg teljesen, hogy szereti őt.  Elijah többet gondoskodik rólunk, mint ő maga.
- Az életem elég bonyolult - teszem hozzá sietve, hátha megleptem picit Camit. Sajnálom, hogy a részletekbe nem avathatom be, de nem hiszem, hogy örülne, ha ő is belekeveredne ezekbe az őrültségekbe.
Az órámra pillantva megállapítom, hogy lassan ideje lenne mennem. Az, hogy eddig még senki sem indult a keresésemre, még több okot ad a gyanakvásra, mintha már az ajtóban toporognának utánam. Érzem, hogy valami rossz van készülőben, úgyhogy jó lenne minél előbb elé menni.
- Nem bánnád, ha ez az egész dolog - bökök itt a pultra, a találkozásunkra és a telefonszámcserére is egyaránt értve - köztünk maradna? Elég paranoiás típus, nem szereti, ha kimozdulok otthonról. Nem szeretném, hogy feleslegesen főjön a feje...
Azt meg pláne nem, hogy megpróbálja keresztbe húzni a tervemet. Szükségem van Camire, és ha a nyomozásunk nem is halad semmit, legalább remek beszélgetőpartnerre leltem benne.

A szöszi válaszát hallva tekintetem újfent a mulatozó társaságra emeltem, mielőtt még egy halvány mosollyal visszafordultam volna az italomhoz. Ő biztosan jobban ismerte nálam a helyieket, de én nem sok potenciált láttam bennük... inkább csak tömény életképtelenséget.
- Nos, nem hibáztathatjuk őket azért, amilyenek. Ők választották. Valószínűleg ennyi telik tőlük, semmi több. - megvontam a vállam, és kortyoltam egy jó nagyot a kólámból. A kísérlet, hogy megpróbálom alkoholnak képzelni, nem jött be - annyira még nem voltam sajnos pihent, a kóla pedig akkor is kóla marad, ha fejre állok.
Érdeklődő pillantással mértem végig a szöszit - Cami, mint később kiderült -, amikor felhozta, hogy tudna nekem segíteni a kutatásommal kapcsolatban. Csodálkoztam a segítőkészségén egy vad idegennel szemben, ugyanakkor örültem, hogy végre találtam egy értelmes embert, aki nem csak bambán éli az életét New Orleansban, hanem mutat némi hajlandóságot a történelme iránt is. Így hát a gyanakvásom elég hamar elillant, és a helyét egy széles, fülig görbülő mosoly vette át.
- Az nagyon szuper lenne... Cami! - tettem hozzá, majd átnyújtottam a kezem a pult felett, hogy kezet fogjak vele. - Hayley vagyok.
Ha elfogadta a felé kínált kacsómat, csajosan megráztam, majd ujjjaim újból a poharamra kulcsolódtak, merengve megnedvesítettem ujjhegyeimet az üvegre kicsapódott párán.
- Életmentő lennél! Már komolyan lejártam a lábam, teljesen feleslegesen... Mi lenne, ha megadnám a számom? Gondolom, elég sokszor hallod ezt a kérdést... - jegyeztem meg kaján vigyorral az arcomon. Mindig meglep, mennyire fásult ez a város, pedig úgy vettem észre, a turisták kifejezetten szerették New Orleanst. Főként a dilis boszi-bemutatók és kísértethistóriák miatt, melynek valóságtartalmáról a leghalványabb fogalmuk sem volt. A zsebembe túrva előkerítettem pár aprót, majd a kóla árának megfelelő összeget a pultra csúsztattam. Nem terveztem egynél többet inni, hiszen sejtettem, hogy újdonsült családom nem hagy lehetőséget hosszabb idejű láblógatásra. Találtam egy blokkot, annak a hátuljára felfirkantottam a mobilszámomat, és az apró mellé csúsztattam egy kacsintás kíséretével.
- Tényleg sokat segítenél vele. Hálám üldözni fog! Ezek szerint te itt nőttél fel, New Orleansban? - érdeklődtem. Nem is tudom, mikor csevegtem utoljára Rebekah-n kívül bárki korombeli nővel. Egész üdítően hatott rám a társasága, így hát igyekeztem kiélvezni. - Milyen a meló?
Cinkos mosollyal böktem a pultra. A sok furcsa vendég ellenére irigyeltem, hogy neki legalább van munkája, és nem döglik bele a semmittevésbe és a láblógatásba. Nincs másokra utalva, mint egy bizonyos terhes vérfarkas csaj.
Hát ja, elég nagy szívás, pedig mások ölnének érte, ha két dögös vámpír felügyelete alatt kellene élnie.

El sem hiszem, hogy megszöktem!
Klaus irtó pipa lesz, ha rájön - ha szerencsém van, egy pohár itallal le tudok gurítani, mielőtt még felbőszült vámpírok vetődnének rám minden sarokból, hogy visszaráncigáljanak a szobám négy fala közé. De egyszerűen képtelen vagyok otthon ülni! Most, hogy megtörtük végre azt a nyavalyás átkot, és az életem nincs hozzákötve Sophiéhoz, nyugodtan kimozdulhattam a házból, hogy folytassam a családom felkutatását. Mármint kimozdulhattam volna, mert Klaus az Klaus, és mióta kiderült, hogy a gyerekünk egy csodabébi, akit a fél város ki akar nyírni, a leendő apuci egy kicsit paranoiás lett. A szokottnál is jobban, úgy értem. Elijah meg persze adja alá a lovat, mert számára a család az első, blablabla, én meg üljek otthon szépen egész nap és kötögessek csendben, mint egy szófogadó kismama, a mocsárba száműzött családom meg majd úgyis házhoz jön.
Meg egy frászt!
Tekintetem körbejárt a bent lévőkön, miután belöktem a bár ajtaját. Néhány fura alak, de első látásra sehol senki pszichopata - remek! Megnyugodtam némileg, de azért éberen a pulthoz sétáltam, és a bárszékre lehuppanva stíröltem tovább a tömeget.
- Egy gint. Mármint - kaptam sietve észbe, meg a fejemhez is, ahogy ráeszméltem a tévedésemre. -, kólát. Kólát kérek szépen.
Tekintetem a szöszi pultosra rebbent, kínos mosollyal. Milyen gáz már, ha az ember elfeledkezik róla, hogy kismama, nem igaz? Pedig mostanság egyre ritkábban fordult elő velem, mivel a pocakom kezdett terebélyesedni, látható jelét adva, hogy növekszik odabent valaki. Kezem öntudatlanul is a hasamra vándorolt, szeretetteljesen megcirógattam a kis domborulatot. Ahhoz képest, hogy elsőre nem akartam, már egészen megbarátkoztam a tudattal, hogy anya leszek. Pont ezért nem adhattam fel a keresést; nem szeretném a Mikaelson családot bármiben is kritizálni, de valljuk be: a gyerekemnek rendes, igazi, összetartó, békés családra lesz szükségem, ahol a rokonai nem döfködnek egymásba tőröket és nem áskálódnak egymás mellett.
- Eseménydús nap, nem igaz? - szólítottam meg ismét a szöszit, fejemmel a bent lézengők felé bökve, akik látszólag vagy halálra unták magukat, vagy épp Buddhát készültek üdvözíteni a poharuk felett. Egy élmény lehet itt dolgozni, főleg ilyen érdekes vendégekkel. - Mondd csak, nem tudod véletlenül, hol olvashatnék bővebben a város történelméről? Tudod, rég nem jártam errefelé, és kíváncsivá tett egy-két dolog... Azt reméltem, a törzsvendégek közt akad talán... nem is tudom... néhány történész professzor.
Barátságos mosolyt villantottam rá, és ha megkaptam a kólámat, egyből belekortyoltam. A testem zokogott az alkohol után, de mint felelősségteljes anyuka, kénytelen voltam beérni valami mással. Képzeld azt, hogy gin, Hayley, csak képzeld azt!
Bár a mai napot a kutatásnak szántam, a városi könyvtárban semmi érdekeset nem találtam. Nem tartom kizártnak, hogy írnak benne a falkámról, de olyan volt belépni a könyvekkel tömött szekrénysorok közé, mintha tűt keresnék a tűkazalban. A recepcióshoz meg mégsem mehettem oda, hogy: szia, nem tudod véletlenül, hol találok bármi írott forrást arról, mi történt a vérfarkasokkal, akik pár évtizeddel ezelőttig a várost uralták? Nem, kénytelen leszek más forrást keresni, a szóról szóra terjedő pletykáknak pedig mindig is a bárok és egyéb szórakozóhelyek voltak a melegágya. Így hát nincs más dolgom, míg végiginni a délutánt, már amíg még megtehetem, és a fiúk rá nem jönnek furfangos szökésemre.