A vég kezdete

Egy szekéren állok, fejemen szénazsák, csikizi az orromat, és érzem, hogy hamarosan tüsszenteni fogok, annyira bánt a sok benne maradt szalmaszál. Orrom csavar, és egyik pillanatról a másikra tüsszentek egyet, a fejem megrándul, é ekkor érzékelem, hogy valami van a nyakam körül, valami, ami pont eléggé erősen fog ahhoz, hogy ne tudjam kihúzni a fejem, de még nem is fullaszt. Útban van, nem gátolja a levegőt, de nyelni nehezebb, és ez zavar. Kapar a torkom, mintha hosszú ideje nem ittam volna, de még mindig a szúrás zavar, szemeimet sem merem kinyitni, nehogy belemenjen valami. Nyúlnék arcomhoz, hogy lehúzzam a zsákot, de kezeim hátam mögött össze vannak kötözve. és nem tudok mozdulni sem. Ez az a pillanat, amikor minden értelmet nyer. Az emlékezetvesztésem, a zsák a fejemen, és minden kötél ami a testem körül van, mert a nyakam körül is az található. Mezítelen talpam éri a faszekér deszkáit, és a lovak nyerítését is hallom, csak innen tudom, hogy min is állok, de más is körülvesz. Emberek, halk pusmogás jön minden irányból, most fogják megpecsételni a sorsomat, érzem.
Egy pillanat alatt lekerül a fejemről a zsák, és körbenézek, eleinte homályos a látásom, csak kisebb fénypontokat látok, fáklyák nagy valószínűséggel, aztán jön csak az, hogy meglátom az alakokat. Összemosódnak az emberek, sokat kell pislognom, hogy ki tudjak venni alakokat, jó sokan vannak, és mind miattam vannak itt. Az akasztásomra jöttek. Látni akarják, ahogy a halál engem is elér, ahogy minden megváltozik, és úgy gondolják, hogy nem kell többé rettegniük. Nem tudom eddig mennyire kellett nekik, nem voltam én rossz ember, nem okoztam sok halált, csak amennyi szükséges volt. A hóhérom a szekerem mellett áll, és elmondja az utolsó szavait is, mire felém fordul, hogy esetleg, én mondanék-e valamit.
- Ne reménykedjetek a nyugalomban, ezek után sem alhattok nyugodtan éjszakánként, mert én ott leszek, mindig - vigyorba fordul arcom, és mondanék még átkokat, amik csak úgy jönnek belőlem, de a hóhér a ló hátsójára csap, az pedig megiramodik, húzva magával a másikat, és a szekér hamarosan kikerül alólam. Nem gyors halál vár rám, izmaim görcsös rángásba kezdenek, a nyakam nem törik ki, nem kegyelmez meg nekem az ég. Próbálok odanyúlni, de a kötelek hátul erősen fogják a kezem, ahogy a nyakam körül lévő kötél is a torkom. A levegő nem jut be, ahogy ki sem, érzem, ahogy sötétül el előttem a környezet, az emberek hangja elmosódik, tagjaim nehezebbek, és meg sem bírom őket mozdítani, mígnem minden el nem csendesül, és elnyel a sötétség.

A vég

Nem haltam meg. El se temettek, egy hulla halomra dobtak, ami arra várt, hogy a tömegsírba vigyék őket, de én ezt nem vártam meg, elmenekültem, és az egyik házban húztam meg magam. Hamar rájöttem arra, hogy a nap fénye nem tesz jót, így biztos voltam abban, hogy az történt, amire figyelmeztettek, nem hittem, az arcába röhögtem, most mégis itt vagyok. Éjjel amint tudtam el is indultam, nem tudtam mennyi ideje vagyok olyan állapotban vagyok, de mennem kellett, vitt a lábam. És most hol vagyok? Az otthonomnál, vagyis, az egykori otthonomnál, ahol a feleségemmel és fiammal éltem, itt neveltük együtt, itt éltem meg életem fontos eseményeit, de meghaltam. Már nem élek, ha mégis akkor nem úgy, ahogy kellene ez pedig tönkretesz mindent. Nem is merek bemenni, nem tudom mit tennének, ha meglátnának, azután, hogy gondolom mindennek hallották hírét. Megfognak ijedni? Vagy a nyakamba ugranak, mert annyira örülnek? Nem tudhatom, de szinte egy pisszenés sem jön ki a házból, mintha nem is lenne otthon senki, így kissé kétes érzésekkel lépek be az ajtón.
Ami fogad odabent, arra pont nem számítottam, a fiam a földön fekszik, mondhatnám, hogy nyugodtan, és békésen, mintha aludna, de nem, görcsös pózban maradt a teste, én pedig odalépve hozzá tudom, hogy nem lélegzik. Meghalt. Első gondolatom az, hogy a város lakói tették, bosszúból, mert ilyen a fiam, őt én neveltem, és az én vérem. Meg is indulok, hogy megtegyem, de akkor egy hang üti meg a fülelem, gyengéd, női hang, és fordulok is felé, feleségem kedves arcát ismerem fel.
- Ho... hogy lehetséges? - néz rám hitetlenkedve, én pedig odalépek hozzá, hogy arcát kezembe fogjam, szemeit könnyek lepik el, én pedig letörlöm. Nem tudom mi történt, de ő az egyetlen aki válaszokat adhat a kérdésemre.
- Ki tette? - csak ezt akarom tudni, semmi mást. Kérdésem után viszont eltorzul az arca, a bánat valami másba fordul át, a könnyek eltűnnek egy pillanatra, majd újra kifakadnak belőle.
- Emlékeztetett... Meg kellett tennem, jobb lesz neki, jobb helyen van. Én nem akartam, de annyira emlékeztetett - dől mellkasomnak, én pedig átölelem, és csitítgatom. Megölte a fiúnkat, mert rám emlékeztette, nem bírta elviselni ezt a tényt, és ezért megölte, a saját kezével. Halkan csitítom őt, és egyre szorosabban ölelem, későn reagál, későn akar kiszabadul karjaim közül, mert pillanatok alatt reccsen a csont a nyakában, és élettelenül rogy vissza karjaimba.  - Sajnálom - suttogom élettelen testének, meg kellett tennem, megölte az egyetlen utódomat, ezzel mindent elvett tőlem.

Új kezdet?

Olyan nehezen mászom ki az ágyból, elaludtam a karom, vagyis nem én aludtam el, hanem a "drága" feleségem, aki miatt nem alhatunk nagyobb ágyban. Fiatalabb nálam, jóval, akkor is, ha azt nem vesszük, hogy mindketten jó régóta élünk. Nem tudom miért van velem, eleinte azt hittem a pénzem miatt, és egyszer majd az életemre tör, de ez eddig nem történt meg, ha mégis, én nem vettem észre. Ezért lakunk egy lakásban, nem házban, és kicsi az ágy, nem újszerűek a bútorok, hogy még véletlenül se kapjon túl sok mindent, ha én meghalok miatta. Vagy bármi más miatt. Ilyen téren bebiztosítottam magam, a halálom esetén a fogadott lányunk kap mindent, azt is, csak akkor, amikor betöltötte a tizennyolcat, és önmaga tud azzal a pénzzel gazdálkodni. De a feleségem kapja a lakást, és azt ami benne van, de nem pénz. Úgyse dolgozik, eltartom, ez mondjuk engem nem zavar, legalább mindig is itt volt a lányunknak, és nekem is, ha valamit otthon hagytam, vagy bármi. Annyira nem rossz vele élni, egyszerűen csak az idegeimre tud menni, mintha direkt erre lett volna teremtve, száz éve szinte csak azért vettem el, hogy lefeküdhessünk, fogadalom, amit nem szegett meg, így kötöttünk ki egymás mellett. Most már kicsit más a helyzet, elválhatnánk, de száz év, azért mégis száz év, nehéz csak úgy a kukába dobni, mintha nem is lett volna. Plusz itt a gyerek, nem tehetjük meg vele, hogy visszaadjuk, vagy ide-oda adogatjuk kettőnk között.
Kikecmergek az ágyból, arcom megdörgölöm, majd a szobából is kisétálok, nehezen, de eljutok a konyháig, az álmot még nem sikerült kidörgölnöm a szememből, így kótyagosak lépteim is. Étel illata csapja meg az orromat, fintorba is fordul az arcom, nem főz rosszul a feleségem, csak nem én eszem, így annyira nem hat meg a dolog.
- Jó reggelt - köszönök oda nekik, hiszen Moana is kint van, várja a reggelit, mielőtt elmenne iskolába, én viszont odalépek Danique-hoz, és arcára nyomok egy csókot. - Érd be vele jövő évig - mormogom oda neki az orrom alatt, mindjárt itt van a századik évfordulónk, akkor talán majd kap még egyet, addig érje be ennyivel. Nem az van, hogy nem szeretem, csak nem tudom, még mindig nem teljesen tudom hova tenni azt, hogy velem akar lenni. - Te pedig kölyök, igyekezz, nehogy elkéss - mosolygok rá, és hangom is játékos, hihetetlen, hogy csak miatta mennyire megtudok változni, és mennyire más lesz a hangom, nem mellesleg a hangulatom is. Ezt teszi velem ez a gyerek, megszerettem, tényleg.