{ gotta deal with the devil, 'cause you know that's it's real
done a deal with the devil from a heart made of steel }

Hümmentettem egyet a megállapítására, miszerint sohasem nevezték még naivnak, amit készségesen el is hittem neki, azonban ez nem változtatta meg a véleményemet a kölyökről. Naiv volt, hogy reménykedett benne, hogy az egyértelmű jelek mellett nincs köze semmiféle természetfelettihez, hiszen ez olyasmi, ami nyilvánvaló, ha elsőre nem is, de szép lassan ráébredhet mindegyik félvér, mi is ő. A válasza azonban meglepett, igaz, nem adtam jelét mindennek. Nem tartoztunk egymásnak semmivel, ám mégis úgy éreztem az iménti kijelentését helyre kell tennem.
– Torzszülött?! – nevettem fel, a kabátom zsebébe csúsztatva a kezeimet, lazítva a testtartásomon. Már nem kívántam megfélemlíteni a fiút. – Neeem. Az egyik legkülönlegesebb és legritkább teremtmény vagy az egész univerzumban – nem különösebben érdekelt, hogy ezt a megjegyzésemet minek tekinti vagy mit kezd vele. Tényeket közöltem vele, ami egészen véletlenül egybeesett az igazsággal is. Néha napján egy démon is képes volt eltekinteni a hazugságoktól, még ha az az előítélet él is az emberek fejében, hogy a Pokol teremtményei csak ocsmány dolgokra képesek. És ahogy látom, ezt a fiút is megetették ezzel a tévképzettel, legalábbis a döbbenetéből ezt tudtam csak leszűrni.
– Süket vagy? – kérdeztem vissza nem kifejezetten kedvesen, kissé talán arrogánsan is, felvonva az egyik szemöldökömet. – Elismétlem lassabban: el-me-hetsz – tettem hozzá, kissé ingerültebben… Talán kedveltem volna a kölyköt, ha nem lett volna egy része ennyire emberien ostoba, de hát mégis csak egy félvér volt, és a szülőanyja, akit egy éjszakán halálra ítéltem ember volt. Rendkívül szomorú… Félrepillantottam és kissé megráztam a fejemet.
– Sose lehet tudni – feleltem a felháborodott válaszára. Most már direkt csináltam, mert szórakoztatott a belőle áradó gyűlölet. Még ha emberi testbe zártak is, a harag és a düh éltetett, és minden porcikám élvezte az undorral keveredő dühének energiáit. Ha hagyná, ezzel még lehetne valamit kezdeni is. De feltételeztem, hogy ennél karót nyeltebb volt, és ragaszkodott a emberség korlátaihoz. Szánalmas… A kérdésére azonban nem válaszoltam. Nem kellett tudnia, miért olyan fontos titokban tartania a jel mibenlétét és a nevemet. A megidézés módja éppen elég információ volt, sőt talán több is, mint kellett volna, de valami azt súgta, jó, ha tudja, miként érhet el. Elfordultam a kölyöktől, s nem is fordultam vissza felé, csupán a vállam fellett hátrapillantottam.
– Rád bízom, kihasználod avagy sem – feleltem, majd elindultam arra, amelyről korábban érkeztem. A búcsúszavakra kihúztam a zsebemből a bal kezemet és intettem a fiúnak, nem mintha ez igazán számított volna. Valószínűleg az életben többet nem látom majd, legalábbis nagyon meglepett volna, ha tényleg meg akart volna idézni. Persze vannak még csodák, és láttam már cifrább dolgokat. Az emberek kiszámíthatóak, de Vincent csak félig volt halandó.

{ négyszáztizenkilenc szó,    }

kredit

To: my father

I'm taking a stand to escape what's inside me

Erre nem reagáltam, nem tudtam igazából, hogy mit lehetne. A továbbiakra meg kelletlenül sóhajtottam és néztem félre.
- Ezt a szót sem használták még rám soha… - Mármint azt, hogy „naiv”.  A földet kezdtem bámulni, miközben tovább hallgattam őt és a szavait. – Bocs, hogy reménykedtem abban, miként nem vagyok egy torzszülött – A szemeimet forgatva néztem fel rá, mintegy sugallva, mennyire kiborít valójában ez az egész. Hiszen az, hogy kambion vagyok, egy félvér… azzal az egész sorsom megpecsételődött. Legalábbis abban a pillanatban meg fog, hogy a sors összehoz a guardianommal. Legalább gyanítom, az sem mese. Vajon hogyan jövök rá, ki az? Lehet, már találkoztam vele?
Örvend, mi? Nyilván nem, de nem is nagyon érdekelt. Lassan már csak arra vágytam, hogy felszívódjon és sose jöjjön vissza. Ha eddig nem voltam fontos az életében, kételkedtem benne, hogy ez egy csapásra változna. Amúgy sem volt szükségem pótapára. Már volt egy. Még akkor is, ha nem a valódi apám volt.
A nevére bólintottam egy aprót, de még mindig gúnyosan méregettem őt. Aztán ez lassacskán elillant. Elenged? Meglepve vontam fel az egyik szemöldökömet.
- Nem ölsz meg? – Igen, ez egy olyan kérdés volt, amely ösztönösen szaladt ki a számon. Egy démonból ugyanis nem néztem ki, hogy hagy bárkit is elsétálni…
A nevét hallva sóhajtottam egy aprót és elraktároztam magamban, miközben a tetoválásomra pillantottam. Álmomban sem hittem volna, hogy ez az Ő jele… egyszerűen csak megálmodtam annak idején. Őrület. A hangját hallva újra felnéztem rá.
- Nem vagyok hülye. Nem terveztem kiplakátolni vele az egész várost, miszerint egy démon a vérszerinti apám és ez meg ez a neve, akármi… mi értelme lenne? – Kérdeztem érdeklődve, majd visszapillantottam a tetoválásra. Emberi vér?
- Nem hiszem, hogy örülnél, ha bármikor is megidéznélek, szóval… gondolom én járok jól, ha nem próbálkozok – Újra őt kezdtem figyelni, kérdőn. Azért érdekes volt ez a találkozás vele. Nagyon is. De tény, hogy ebből nem lehetett rendszer, és nem pont miattam, hanem miatta. Eddig a létezésemről sem tudott, másrészt nem hittem, hogy belefér egy gyerek az életébe, meg aztán… mit kezdett volna velem? És én vele? Lehet, félig démon voltam, de a másik felem emberi maradt… itt volt a helyem. Az emberek közt.
- Tehát… viszlát, … Drezath – Majdnem azt mondtam, „apám”, de nem akartam kivívni magam ellen a sorsot. A hátát figyeltem, nem terveztem megállítani. Nem is lett volna értelme.

385 words ❖ monster ❖ note:  apa   ❖

{ gotta deal with the devil, 'cause you know that's it's real
done a deal with the devil from a heart made of steel }

Hallottam mit mondott… Hallottam, hogy nem kell többet találkoznunk, ám a kölyök nem igazán fogta fel, hogy ez nem ennyire egyszerű. Elvileg nem jelentett semmit a létezése, mégis úgy gondoltam, hogy ha a királynőben megfordul valami, a végén még elszámoltathatóvá tehet a fiú és a cselekedetei miatt. Ahogyan azt sem értette a kölyök, hogy mire fel mondtam mindazt, amit. Apának hívott, mégis mit kéne gondolnom…
– Nem én hívtalak a fiamnak az imént – vágtam vissza ingerülten, jelezve, hogy dühös kérdéseim mire vonatkoztak tulajdonképpen. Nem törődtem azzal, hogy felnevetett, egész más gondolatok jártak a fejemben. Ráadásul az, hogy egy halandó testében léteztem… nem csak fizikailag hátráltatott. A pecsét nem egyszerűen az erőmet és a hatalmamat befolyásolta, hanem érzések csíráját kapcsolta és ültette vissza, amelyek rendkívül bosszantó módon folyton előkerültek. Ezért voltam szentimentális a szirénnel is, és talán kissé most is a fiúval.
– Naiv vagy – feleltem nyugodtabb hangon. – A létezésed a bizonyíték, hogy a legendák igazak és naiv vagy, hogy ennek ellenére is bizakodtál – jegyeztem meg, bár ezt nem kifejezetten gúnyosan tettem. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a kis őrző-védő angyalkájával megtalálták-e már egymást, és egyáltalán tudják-e egymásról mi dolguk van. A kérdés végül nem tettem fel, egyelőre nem.
– Örvendek Vincent – meg kellett erőltetnem magamat, hogy ne valami mást mondjak, ám végül arra jutottam, nem éri meg azt az energiabefektetést, úgysem tudok igazán mit kezdeni vele. És a helyzettel sem. Arról nem is beszélve, hogy amikor az imént elkaptam a karját, valami betódult az elmémbe… Éreztem valamit, amit nem voltam képes körvonalazni, mert egyedi volt. Nem tudtam, hogy ez mitől volt, talán mert ténylegesen az ivadékom volt a fiú… ugyanis úgy éreztem, ha megvolna is a teljes hatalmam, akkor sem lennék képes Pokolra küldeni.
– Drezath – biccentettem, majd beletúrtam a hajamba a kérdésére. Elgondolkodtam egy percre. – Nem fogok ártani neked. Elmehetsz, ha akarsz – feleltem a tekintetét figyelve. Nem érdekelt volna? Hazudtam volna, ha ezt mondom, nem is igazán tudtam megválaszolni saját magamnak sem. Talán éppen az volt az igazság, hogy kíváncsi lettem a fiúra, még akkor is, ha nem kívántam egyelőre fiamként megnevezni.
– Leszel kedves nem elfecsegni a nevemet és a szimbólum jelentőségét – ezt kijelentettem, nem kérés volt, és érezhette is a kölyök, hogy ez egyfajta feltétel az életéért és az épségéért cserébe. Elég nagylelkű voltam. – Ha netán mégis meg akarnál találni… – egy rövid pillanatra úgy gondoltam, mégsem kéne megmondanom a módját, végül mégis megtettem: – néhány csepp emberi vér kell a jelképre, és a nevemmel tudsz megidézni.
Zsebre vágtam a kezemet, és elfordultam a fiútól. Indulni készültem.

{ négyszáztizennégy szó,    }

kredit

To: my father

I'm taking a stand to escape what's inside me

Úgy éreztem, mintha süket fülekhez beszéltem volna az imént. Mit nem értett azon, hogy akár békén is hagyhatjuk egymást? Miért dobja vissza a kérdést, hogy én mégis mit akarok? Oh és azt mondta, kölyök. Ennél ledegradálóbb szót aligha találhatott volna. De nem számított, mármint nem érdekelt, hogyan szólít, elvégre a nevemet sem tudta. S ahogy tényszerűen rávilágított, a létezésem is homály volt előtte. Mondhattam volna, hogy gyűlöltem azért, amit művelt velem, az anyámmal… de nem így volt. Egy démontól nem várhattam semmit, ugyanakkor én sem éreztem különösebben semmit anyámmal kapcsolatban. Nyilván fájt a tény, hogy születésemkor én magam voltam az, aki megölte őt, s erre rájönni elég kegyetlen volt, de… azt hiszem, a létezésemből fakadt. Másrészt hogyan hiányozhatna bárki olyan, akit sosem ismertem? Ezzel pedig nem csak a valódi, halott anyámra célzok, hanem erre a férfira is előttem. Egyébként feltűnt, hogy nem annyira démoni, mint azt első nekifutásra láttam. Mármint… olyan emberi. Vajon miért?
- Családi összeborulás? Ugyan már – Egyszerűen kinevettem. – Szerintem ilyenek maximum a te fejedben léteznek, mert az enyémben ugyan nem…
Figyeltem, hogyan lép hozzám közelebb, egyre szűkítve a távolságot köztünk. Ahogy elkapta a karomat, felmordultam és el akartam húzódni tőle, de végül egy kísérlet után meg is álltam. Nem volt kedvem viaskodni vele.
- Reméltem, hogy a kambionok születési legendája tényleg csak legenda. Sosem képzeltem el a veled való találkozást, mert nem akartam, hogy igaz legyen – Sziszegtem, némi fájdalommal a hangomban. Nem az fájt, hogy a karomat szorítja, hanem a tény, hogy minden mese igaz volt. Lényegében egy torzszülöttként jöttem a világra. Rosszként, ahogy a legendák szólnak. Ellépett tőlem, én pedig a karomra csúsztattam a kezemet. Megmarkoltam ott, ahol a tetoválás, avagy a szimbólum volt.
- Vincent a nevem. Vincent Medison, az emberi apám végett, aki felnevelt, több-kevesebb sikerrel – Gúnyos mosoly jelent meg akaratlanul is az arcomon. Aztán gyengén megráztam a fejemet. Érdekes volt belegondolni, hogy nagyjából addig tök normális életet éltem, míg el nem költöztünk innen. Amíg… el nem szakadtam a legjobb barátomtól. Mikor átkeltünk az határon és Európában kötöttünk ki, akkor kezdtem el megváltozni. Ott jött felszínre a valódi énem. A bennem lakozó kambion.
- És a te neved? – A gúny eltűnt az arcomról és a hangomból is. – Mit fogsz tenni velem? – Nem akartam meghalni. Most, hogy visszakaptam a régi életem… Corneliát… nem állt szándékomban lemondani róla.

381 words ❖ monster ❖ note:  apa   ❖

{ gotta deal with the devil, 'cause you know that's it's real
done a deal with the devil from a heart made of steel }

– Legyen – mondtam feltartva a kezeimet, ezzel is jelezve számára, hogy egyelőre nem kezdek bele semmilyen számára káros szenvedélyembe. Nem igazán tudtam eldönteni, mit akart. És nagyon azt sem, hogy én miként viszonyuljak ahhoz, hogy több mint valószínű volt most már, az én sarjam volt a srác. Ez pedig eléggé zavart. Nem az a tény, hogy közöm volt hozzá, hanem hogy nem igazán tudtam mit kezdjek ezzel az információval. Persze tudtam a kambionok létezéséről, arról is, hogyan születnek és ez nem állított meg abban, hogy összeszedjek néha-néha egy-egy halandó nőt, ám soha senkinek nem hazudtam; egyikük sem érdekelt egyetlen éjszakán kívül. És más démonok is hasonlóan voltak ezzel, a különbség az, hogy Arcadius égisze alatt nem volt szabad kijárás a Pokolból, csak a fődémonoknak és a kivételezetteknek. Cade számára én az utóbbi kategóriába tartoztam, természetesen megfelelő minőségű ellenszolgálatokért. Katherine más volt… egy nő fejébe nem volt olyan könnyű belelátni, és sokkal bonyolultabb volt megérteni a motivációit. Ám a királynő is potenciált látott bennem, ezzel kapcsolatban nem voltak képességeim, különben nem óhajtott volna segíteni rajtam a pecsét miatt.
Láttam rajta, hogy nem volt oda az iróniától csepegő válaszomtól, amely a félvér létére vonatkozott. Nem értettem mit akart. Fogalmam sem volt a létéről, így nem hiányozhatott, ha netán ez felmerült volna bennem. Végül a válaszolt a kérdésemre. Őszintén gondolkodóba ejtette a kölyök. Egyrészről hogy itt helyben megoldjam a létezésének kérdését, kihagyva a királynőt ebből, másrészről pedig azért, mert nem igazán tudtam eldönteni, hogyan kéne viszonyulnom ehhez a helyzethez. Közelebb lépett hozzám, miközben felhúzta a felsőjét a karján, így ismét láthatóvá vált a jelkép, amely két rúna összeforgatásából jött létre egy másik kor hajnalán. És akkor kimondta, erre pedig abszolút nem voltam felkészülve. Elkomorult a tekintetem. Ha nem lett volna a pecsét, most pusztult volna el a fiú… Hirtelen haragom azonban bent rekedt a halandó testben, amelybe bezártak.
– Mégis mit akarsz, kölyök? – kérdeztem végül rá nyíltan. – A létezésedről sem tudtam egészen mostanáig. A nő, aki a szülőanyád volt, szintén ismeretlen volt számomra. Családi összeborulást vártál? Vagy népünnepélyt a Pokolban? – ráförmedtem a srácra, ám hirtelen úgy éreztem, hogy nem rá, hanem saját magamra voltam dühös. Idegesített, hogy ilyesmit váltott ki a jelenléte. Eddig csak a szirén tudta így megzavarni a fejemet, de ő egészen más miatt. Egy ivadékkal nem tudtam mit kezdeni. A gondolattal sem. – Mesélj, milyen naiv elképzelésed volt az első találkozásunkról? – hirtelen léptem egészen közel hozzá, farkasszemet nézve a kölyökkel, és elkaptam a karját, úgy fordítva a jelkép felém nézzen. Furcsa volt máson látni. Fényes volt, talán még fényesebb mint eddig. Éreztem a srác fájdalmát, szinte magába szívta a szimbólum belőle. Az izzás csillapodni látszott. Eleresztettem a fiút, és hátrább léptem.
– Mi a neved? – nem voltam sokka kedvesebb, mint korábban, így is több érdeklődést mutattam iránta, mint valaha gondoltam volna.

{ négyszázötvenhét szó,    }

kredit

To: my father

I'm taking a stand to escape what's inside me

Értékelhettem volna az őszinteségét, de igazából nem érdekelt. Mármint persze, féltettem a saját életemet és nem érdekelt, kin kell átgázolnom ahhoz, hogy túléljem ezt a démoni találkozót, de… a fenébe is. Minden démon ennyire bunkó, mint ő? Bár már tudjuk, kitől is örökölhettem a rosszabbik énem. Mély levegőt vettem, majd legyintettem inkább.
- Oké-oké, szerintem higgadjunk le mindketten. Te és a gyilkolási mániád, és én meg az a nagy szám – Utaltam saját magamra, a felvágott nyelvemre, majd végül beszélni kezdtem, de nem azért, mert a fenyegetése kapcsán ijedtem volna meg. Hanem egyszerűen úgy éreztem, végre valakinek beszélhetek arról, ami gyerekkoromban elkezdődött velem.
Ám a válasza, avagy a kijelentése kissé felbosszantott. Nem félvér szakértő, meg a francokat… démon, tehát tisztában volt egy kambion lehetséges létrejöttével. Biztos voltam benne. Mégis olyan volt, mintha az arcomba akart volna hazudni. Bár nem hibáztathattam. Kinek lett volna szüksége egy koloncra a nyakában? Nem mintha vele akartam volna élni, vagy a nyakába borultam volna. Nekem volt egy családom, még akkor is, ha már képtelen voltam őket igazán megbecsülni. Valami megtört bennem, mikor rájöttem, mi vagyok. Hogy az anyámat megöltem, hogy élhessek. Hogy az apám egy… egy démon.
A fenyegető hangnemre félrepillantottam, majd lassan vissza.
- Az lenne a legjobb, ha szemet hunynál fölötte és békén hagynánk egymást – Jelentettem ki egy sóhajjal, majd a földre pillantottam. Oké, hazudtam. Egy részem, egy apró részem örült volna annak, ha megismerheti az igazi felmenőjét. De úgy tűnt, ilyesmiben nem lesz részem. Csak tudnám, akkor miért születtem meg egyáltalán… mármint… hm. – De gondolom, te más utat javasolsz, amibe nincs beleszólásom. – Néztem fel rá végül, közelebb lépve hozzá, miközben újból feljebb toltam a karomon a felsőt. A szimbólum újra látszott, és még mindig fényesen izzott. Egy ideig figyeltem, mielőtt újra megszólaltam volna. – Ha el is távolítod rólam, az emlékeimben megmarad… - Jelentettem ki a tényt, de nem álltam meg a beszédben. - …másrészt, nem tudom, miért aggódsz. Eddig se kerestelek, ezután sem foglak, apa – Az utolsó szót már halkabban ejtettem ki, mintegy ízlelgetve a szót, majd sóhajtottam. - Egy démonnak a legkisebb gondja egy félvér gyermek, nem? – Már nem tagadtam magam előtt a tényt, hogy Ő az, akinek gondoltam.

357 words ❖ monster ❖ note:  apa   ❖

{ gotta deal with the devil, 'cause you know that's it's real
done a deal with the devil from a heart made of steel }

Tulajdonképpen nem érdekelt magam a kölyök, a vakmerőségének ellenére sem. Úgy voltam vele, hogy a kiskamaszos lázadását, még nem nőtte ki, és csak ezért viselkedik olyan pökhendien, mintha már százszor megjárta volna a Poklot. Pedig az első pillanatban elillant volna minden bátorsága. Biccentettem, amikor reagált az éjfekete szemeimre, szinte fogkegyről tette mindezt. Még ez sem érdekelt különösebben, mert az egyetlen dolog az volt, hogy hogyan került rá a jelkép, az egyetlen, ami igazán a sajátom volt az újjászületésem óta. Legjobb tudomásom szerint ugyanis ezek a jelek titkosak, de legalábbis elfeledettek voltak, s csak néhány vadász volt képes értelmezni őket. Ez a téma minden démoni lényt érzékenyen érintett, hiszen ha egy ördögcsapdába belefestették valamelyikünk jelét megidézhető és fogvatarthatóvá váltunk. Éppen ezért nem tetszett, hogy a kölyök tudta valahonnan, ráadásul még mutogatta is.
– Megfordult a fejemben – válaszoltam a kérdésére, a hangomból kihallhatta, hogy komolyan gondoltam, amit mondtam. Végül is, az is megoldás volt a problémámra, ha eltüntetem a föld felszínéről. Nekem ez is egyfajta lehetőség volt, és nem áltattam a fiút, hogy nem használnám ki, ha nem hagy más megoldást. – Félreérted a helyzetet: előbb teszek kárt benned, ha nem mutatsz hajlandóság, és igen találékony vagyok – gonosz félmosolyra húzódtak az ajkaim. Rendkívül gyakorlott voltam abban, mi az a pont, amit már nem bírnak ki a fájdalom miatt az alanyaim, és mikor jön el, amikor válaszolni akarnak, reménykedve, hogy túlélik.
Végül úgy tűnt, a fiút is meggyőztem, mert beszélni kezdett. Ezen a ponton az estém kezdett még érdekesebb fordulatot venni. A kölyök elmondása alapján már gyerekként ismerte a jelképet, ösztönösen. Nem kereste, nem látta valahol, azt mondta, felrémlett számára. Mondhatnám, hogy rossz sejtésem támadt, azonban továbbra sem éreztem semmit. Mármint a fiú kapcsán, akihez ha igaz volt a meséje, nyilvánvalóan közöm volt. Elgondolkodtam egy pillanatra, vajon melyik halandó nő lehetett az anyja, akit megölt a születésekor, és akivel lefeküdtem egyszer. Megsaccolhattam volna a korából, de aztán úgy döntöttem, nem veszem ezt a fáradtságot. Nem kívántam a nyakába borulni, ha az én sarjam volt, ha nem.
– Nem vagyok félvér szakértő – jegyeztem meg nemtörődömséggel a hangomban. Vajon ő is összerakta mindezt, és ha igen, akart tőlem valamit? Vagy a háta közepére sem hiányzott egy „igazi apa”? Milyen naiv lenne, ha azt gondolná, érdekel a sorsa. Engem továbbra is csak a szimbólum érdekelt, amit nem tudtam volna leradírozni a bőréről, bár… letéphettem volna, esetleg a karját is. Elvetettem az ötletet, mert túl feltűnő lett volna, ha egy kölyök leszaggatott karral rohangált volna az utcán.
– Nos, a helyzet változatlanul az, hogy az a szimbólum az enyém, engem jelképez, és ezen felül minimum a Pokol tulajdona – mondtam néhány pillanatnyi szünet után. – Milyen megoldást javasolsz erre a problémára? – kérdeztem, igaz, hogy nem különösebben érdekelt a válasza. A királynővel tudatnom kellett a kialakult változásokat, és majd ő dönt a kölyök sorsáról. Gyakorlatilag nem az én dolgom volt.

{ négyszázhatvanhatszó,    }

kredit

To: my father

I'm taking a stand to escape what's inside me

Sejtettem, hogy ki fogom hozni a sodrából a felesleges szövegelésemmel, de hát mit kellett volna tennem? Nem tűnt olyasvalakinek, akivel jól el lehet dumálgatni és… a francba is. Démon volt és mint olyan, vészjósló is egyben. Főként, hogy sejtettem, miféle démon. Mármint, számomra miféle. Gyengén megráztam a fejemet, ahogy megszólalt, majd a végére bólintottam.
- Ja, levágtam már az elején… bár a fekete szemek erősítettek meg a gondolatban – Mutogattam felé, aztán lazán zsebre csúsztattam a jobb kezemet, így figyeltem tovább is. Összepréseltem az ajkaimat, amint folytatta. Dühös volt és tökre olyan érzésem volt, mint mikor apám szidott le ezért vagy azért… mintha sarokba állított volna. Bár a sors iróniája az volt, hogy nagy eséllyel… ő is az apám. Jobban mondva az igazi.
- Hm – Ennyire telt tőlem a nagy káromkodására. Félnem kellett volna, de egy részemet szórakoztatta, ahogyan próbál fogást találni rajtam. Oldalra billentettem a fejemet és így figyeltem, s hallgattam, miként teszi fel újra a kérdést. Álltam a tekintetét, elengedtem a fülem mellett a fenyegető hangszínt.
- Ha nem válaszolok, megölsz? – A balommal a hajamba túrtam, majd végignyúztam az arcomat, végül elmosolyodtam. – Szerintem jobban érdekel a válasz, minthogy kárt tegyél bennem – Jegyeztem meg halkabban, majd összefontam magam előtt a karjaimat. A jel még mindig égett és fájt. Elegem volt belőle.
- Gyerekkoromban… rémlett fel előttem először ez a jel. Még nem voltam 12 sem. Később pedig, mikor rájöttem, mi vagyok... magamra varrattam. Át sem gondoltam igazán a dolgot. Csak megtettem – Vállat vontam hanyagul, a férfi szemeit fürkészve. – Ha tudod, mi vagyok, azt is tudod, hogy egy démon az apám, ugye? – Költői kérdés volt. Kedvem lett volna humorosra venni a dolgot és közölni, hogy ne aggódjon, nem kell gyerektartást fizetnie, úgyis idős vagyok már hozzá, de végül nem tettem. Talán nem ő az… bár a szimbólum nem támasztotta alá a „reménykedésemet”.

301 words ❖ monster ❖ note:  apa   ❖

{ gotta deal with the devil, 'cause you know that's it's real
done a deal with the devil from a heart made of steel }

Bátor volt, vagy talán inkább vakmerő… egy halandó biztosan idiótának nevezte volna a kölyköt, talán még egy kedves természetfeletti is, de nekem tetszett, hogy nem láttam a szemében félelmet. Nem tudtam biztos, hogy ez a létezéséből adódott-e vagy a személyiségéből, mivel ő volt az első kambion, akivel szemtől szemben álltam, de abban tisztában voltam, hogy halálos kárt nem tud tenni a testben, amelyben léteznem kellett, még a pecsét ellenére sem, amely némiképp korlátozott a hatalmamban. Flegma válaszára gúnyos mosoly jelent meg az arcomon, szemmel láthatólag erősebbel még nem találkozott. Elgondolkodtam, hogy erődemonstrációt tarthatnék neki és rajta, hogy kicsit visszavegyen az arcából, de jobban foglalkoztatott a kérdés, mégis hogyan ismerte meg a szimbólumomat.
A magyarázkodása felesleges volt és cseppet sem hatott meg. Ráadásul átlátszó is volt. Ha nem is tudta, miféle ő valójában, akkor is leeshetett neki, hogy nem véletlenül izzik a jel a karján, amiért megjelentem. Vagy ha ennyire ostoba, talán jobb is lenne, ha megölném, a végén még bekavar a királynő terveibe. A felesleges időhúzáshoz tartozott a kérdése is… pedig egészen biztos voltam benne most már, hogy tisztában van azzal, mi vagyok és gyaníthatóan azzal is, hogy félvér volt. Végül sóhajtottam egyet, amikor már végképp meguntam a terelést.
– Hagyjuk a felesleges köröket. Abból ítélve, hogy nem is foglalkozol a szemeimmel, pontosan tudod, hogy démon vagyok – kezdtem. Minél gyorsabban túl akartam lenni ezen a kis esti meglepetésen. A szemeim visszaváltottak normális, emberi megjelenésükbe. – És én is pontosan tudom, te mi vagy, kölyök, tippem szerint ez neked sem új információ – aprót biccentettem a fejemmel. – A jelet pedig az egész kurva világon senki nem viseli magán, engem kivéve – széttártam a karjaimat a káromkodásnál, jelezve ezzel is, hogy a hazugságokkal nem megy semmire sem. – Úgyhogy megkérdezem még egyszer: miért varrattad magad? – a hangom most már fenyegető volt. Annyi sütnivalója neki is lehetett, hogy ez az utolsó esélye a békés válaszadásra, a következőkben már nem fogom vissza magamat.

{ háromszáztizennégy szó,    }

kredit

To: my father

I'm taking a stand to escape what's inside me

Számíthattam volna rá, hogy nem leszek egyedül, vagyis hogy lesz nézőközönségem, de… de aggasztott az alak valódi kiléte. Nem tudtam, mi ő pontosan, de a zsigereimben éreztem, hogy nem lehet ember, hanem sokkal több annál. Feszülten figyeltem és hallgattam, miként válaszol, majd csettintettem a nyelvemmel.
- Maximum a mesében nem… – De ahogy ezt kimondtam, tényleg realizálódott bennem mindaz, amit a kambionokról tudtam. Azaz… azaz magamról. Még a démoni jelekről is volt szó benne, de… nem igazán akartam elfogadni az olvasottakat. Lehetetlennek tűnt, mégis, minden porcikám érezte, hogy igaz. Hosszú pillanatokig bámultam a jelet a karomon, ami fel-felizzott, égetve a bőrömet, majd visszahúztam rá az anyagot. Mikor felpillantottam, már túlságosan is közel volt hozzám, én mégsem hátráltam. Nos, ha… ő az, akinek gondolom, mindegy, milyen messzire jutok, úgyis utolér.
- Ez a maga jele? – Kérdeztem vissza, de ez csupán költői kérdés volt. Nagyot nyeltem, ráfogva az anyagot a bőrömre, magára a tetoválásra. – Megtetszett. Nem én vagyok az első, akinek ilyen tetoválása van – Hazudtam. – És nem sajátíthat ki semmiféle jelet, öreg! – Felszegtem az államat. Nos, azt hiszem, tiszteletnek híján voltam. Vagy csak… túlságosan feszült voltam még az iménti srácok kapcsán. – Hacsak nem tényleg levédette, mert akkor lehet, bajban vagyok… tudja, jogi szabályok, felhasználási mizéria… - Kezdtem el magyarázni, majd nevetve tettem hátrébb egy lépést. A fekete szemei… nem voltam hülye, sem vak, így nyilván észrevettem. Tuti biztos volt, hogy démon. De nem lehetett az, akinek gondoltam. A tetoválás, a jel… csupán véletlen egybeesés. – Na és, maga mi járatban itt, ilyen későn? Biztos várják már otthon, nem igaz? – Puhatolóztam. Abban reménykedtem, hogy a megérzéseim csalnak és ő nem az, akinek hiszem. Naivság volt talán, de nem álltam készen találkozni azzal, aki a valódi apámnak mondható. Nem álltam készen szembenézni a múltammal, bármennyire is vonzott valamilyen szinten ez az egész. Most tértem vissza ide, a városba és Cornihoz, nem akartam elszúrni.

307 words ❖ monster ❖ note:  apa   ❖

{ gotta deal with the devil, 'cause you know that's it's real
done a deal with the devil from a heart made of steel }

Nem igazán tudtam hová tenni a dolgot, hiszen a démoni szimbólumok igen ritkán kerültek ki az élők világába, pláne nem szoktak előfordulni csak úgy mindenféle jöttmenten. Ezért is volt nagyon furcsa, hogy a srác, akihez a megérzés vezetett, magán hordozta valamilyen formában a jelképemet… ebben legalábbis biztos voltam. Meglátva őt pedig abban is, hogy nem egy akármilyen kölyökkel volt dolgom, hanem egy kambionnal. Izgalmasnak ígérkezett a kis kiruccanások Mystic Falls-ból, korábban még sosem találkoztam démoni félvérekkel, no nem is voltak túl gyakoriak, hiszen Arcadius ideje alatt nem szaladgálhattunk csak úgy ki és be a Pokolból.
Láttam és éreztem a fiún a tiszta haragot, amely olyan fontos érzelem volt minden démon számára, szinte már az egyetlen érzelem, amit folyton kerestünk. Ez éltetett minket, és a félvérből olyan mértékben áradt, amelyet korábban csak más démonok esetén érzékeltem.
– Ugyan már – feleltem, ajkaim gonosz mosolyra húzódtak és a tekintetem feketén villant. – Engem nem tudsz megölni – egyik kezemet lazán a nadrágom zsebébe bújtattam, és tettem még néhány lépést az ismeretlen felé. Ő eközben húzta fel a felsőjének az ujját, így a karján megpillantottam a jelképemet, tintával bevésve a bőre alá. Biztos kellemetlen lehetett számára, hiszen a szimbólum felizzott, ha érzékelte a gazdája jelenlétét.
– Sokkal fontosabb kérdés, miért varrattad a jelemet a magadra, kölyök? – a tekintetem továbbra is éjfekete maradt, némiképp úgy változtattam a testtartásomon, ahogy álltam előtte, hogy fenyegetésnek érezze a jelenlétemet. Ha erre a kérdésre tudott válaszolni, és elfogadható választ ad majd, talán nem ölöm meg. Ha szerencséje van.

{ kétszáznegyvenöt szó,    }

kredit