Elmosolyodom a kijelentésére, majd intek a fejemmel, hogy akkor akár el is indulhatunk itt az üzletek között és kinézünk valami jó helyet, hogy milyen ajándékot is vásároljon. - Kinek szeretnél ajándékot venni? Fiú, lány, gyermek? Gondoltál valamire amúgy vagy csak így lesz ami lesz? - Érdeklődöm még egy picit, hogy a legmegfelelőbb választást tudjam neki ajánlani bolt ügyben ahogy haladunk előre. Jó lesz egy kicsit beszélgetni valakivel aki kívülálló mindabból ami velem - velünk történik és talán még így az ünnepek előtt ez jó kikapcsolódást is jelenthet. - Ez szuper! Örülök, hogy jó irányt vett az életed. - Ismét egy őszinte mosoly jelenik meg az arcomon és lelkesen tekintek az irányába. - Ó, egy párkapcsolat? Azta! Biztos nagyon szerencsés a választottad. Jól kijöttök? Akkor neki keresel ajándékot? - Nem is értem, hogy hogyan tudok hirtelen ilyen nagyon sok mindent kérdezni egyszerre. Tényleg egészen más vagyok mint a legutóbbi találkozásunknál és most nekem is egy jó, egy boldog időszakom van, ami természetesen ugyan úgy kihatással van a kedélyemre is. Vele együtt nevetek az emléken, amivel a legelső találkozásunkat idézi fel. - Hát igen, most nálam is minden rendben van, úgy látszik. Az apám visszatért és többet beszélünk már és hát... nekem is van egy kialakulóban lévő kapcsolatom... - Kicsit elvörösödöm. Sokszor nem tudom hogy is állunk Landonnel, de a kettőnk közötti kapocs elég erősnek bizonyul. A sok bonyodalom ami őt veszi körül még közel nem ért véget, de ez miatt közelebb kerültünk egymáshoz és engedtem a kísértésnek. Pedig nem vagyok az az ember, aki könnyen beleugrik egy ilyen helyzetbe, hiszen tudjuk, hogy az élet már sok pofont adott nekem és én pont ezért nem szeretek senkit annyira közel engedni magamhoz.
Egy ajándék éppen annyit ér, amennyi szeretettel kiválasztották.
Nem ismertem Hopeot úgy igazán, sem pedig a családját. Most először említette, hogy nagy családja van – legutolsó emlékeim szerint az apjával volt valami gond, nem lehetett vele, vagy ilyesmi. Régi emlék volt, de tudtam, hogy volt valami baj. Elmosolyodtam végül a felajánlására, és azonnal bólintottam. - Örülnék neki! Egy lánynak szerintem mégis csak több kreativitása van az ajándékokhoz, nem? Vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen – Tettem hozzá a fejemet ingatva, de közben nem tudtam nem észrevenni, hogy Hope sem úgy nézett ki, mint mikor találkoztunk. Helyesbítve nem volt olyan megtört és szomorú, mint aminek akkor láttam. Épp rákérdeztem volna, mi van vele, de megelőzött. Ezen elmosolyodtam, majd bólogattam néhányat. - Igen-igen. Azóta elég sok dolog változott, hála az égnek jó irányba – Habár nem mondhattam el, hogy a bátyám visszatért a halálból, hisz minimum őrültnek nézett volna, de azt nem tagadhattam, hogy az életem kezdett helyrezökkenni. Már csak egy személy hiányzott, de őt tudtam, hogy sosem kaphatom vissza. Elgondolkodtam, mi lenne az, amit megoszthatnék vele, végül Celian jutott az eszembe. Ha a nevét nem is mondom el, de… - …sőt, képzeld, összejöttem valakivel. Ami nálam nagy szó – Jegyeztem meg, majd vállat is vontam, mintha semmiség lenne. – És veled mi történt? Boldogabbnak tűnsz, mint legutóbb. És piát sem látok a kezedben – Nevettem, visszaidézve az első találkozónkat, amikor még talán le is öntött azzal a koktéllal, amit ivott.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Hétf. Jan. 04, 2021 6:31 pm
Karácsonyikavalkád
Theo && Hope
Először kicsit megijedtem, de végül miután felismertem Theo-ban a személyt, akinek nekiütköztem, jobb hangulattal fordultam felé. A földre esett cuccokat hamar összekapkodtam, majd a elvettem a fiútól is azt az egyet, amit ő ért el, és felegyenesedtem. Apró mosollyal emeltem meg kicsit a kezemben lévő cuccokat és vontam is meg a vállam némileg. - Ezt teszi velünk az ünnepi készülődés. Ha a családod nagy, akkor pedig nincs túl sok opció. - Egy kissé kínos nevetés hagyta el a számat, majd meghallgattam Theo tanácstalanságát is. Megértem, őszintén, hiszen nagyon nehéz mindenkinek a megfelelő ajándékot kiválasztani, főleg, ha az ember mindent az utolsó pillanatra hagy, amikor már az üzletek nagy része ki van ürülve, de amúgy meg a tömeg óriási. Nem szeretem a sok embert, ilyenkor mindenki meg van őrülve és csak fejetlenül harcolnak az utolsó díszekért, az utolsó könyvért a boltban, az utolsó csomag cukorkáért. - Hát, ha gondolod segíthetek, nem volt könnyű, de legalább tudom, hogy hová érdemes még betérni. - Ajánlom fel neki, amúgy is ráérek, mert magamhoz képest gyorsabban végeztem mint számítottam rá, de természetesen megértem, ha nem fogadja el a felkínált jobbost. Elég rég láttuk már egymást és ugyan ismerni sem ismerem igazán őt, de amit így első pillantásra meg tudok állapítani és amennyire emlékszem, sokkal jobban néz ki, sokkal boldogabbnak tűnik. - Igen, tényleg nagyon rég volt már... - Kicsit homályos az az éjszaka, de a végéről, amikor már nem ittam, megmaradtak a dolgok. - Viszont meg kell mondjam, jól nézel ki. Minden rendben veled? - Mosolyodom el haloványan ismét. Valóban érdekel, hogy mi történt vele azóta, de szerintem ő is hasonlóképp fog rám tekinteni, mint én rá. A karácsonyi nyüzsgés kicsit feszülté tesz, de ettől eltekintve jól érzem magam. Több minden történt az elmúlt évben, több mindenen keresztül mentem a családommal, de a dolgok rendeződni látszanak és ez már megnyugvást ad a lelkemnek.
Egy ajándék éppen annyit ér, amennyi szeretettel kiválasztották.
A fejem zsongott a sok tételtől és adattól. Konkrétan csak Dom hangja csengett a fülemben, ahogy magyaráz és próbálja megértetni velem az anyagot – és most nem arról a jóféle anyagról beszélek, amit Celian kínált nekem azon az estén. Megráztam a fejem gyengén, hogy koncentrálni tudjak, ezúttal valami sokkal vidámabb dologra. Ajándékot akartam venni Celiannak. Valami apróságot, de kedveset… valami olyat, ami nem volt túl hivalkodó, de mégis kifejezhettem vele azt, amit iránta éreztem. Őszintén? Lövésem sem volt, mit kellene vennem, ami nem megy át valami nyálas, fura … izébe. Azért mégis csak pasik voltunk. Nem állíthattam oda egy plüssmackóval neki, mert tuti, hogy őrültnek nézett volna érte. Vagy ki tudja. Lehet, szereti a plüssmacikat. Ezen gondolkodtam, mikor belém ütközött valaki. Ez rázott vissza a valóságba végül, nem az iménti fejrázás. Egyből leguggoltam, hogy segítsek összeszedni az illetőnek a cuccait, mikor leesett, hogy ismerem ezt a lányt. - Hope… szia! - Elmosolyodtam, majd visszanyújtottam neki a legutolsó holmit, vagyis azt az egyet, ami végül az én kezembe akadt. – Nyugi, én is eléggé bambultam… - Látva, mennyire fel van pakolva, eltöprengtem. – Ajándékok, ugye? A karácsony húzós… - A fejemet ingattam. – Nekem semmi ötletem ajándékok terén. Pedig néhány embernek vennem kéne valamit – Igaz, nem csak Celian érdemelte meg, hogy megajándékozzam, hanem a bátyám és Dominic is. – Egyébként jó újra látni. Eléggé elkerültünk egymást a múltkori óta… ami nem ma volt – Belegondolva, tényleg, mikor is találkoztunk mi először? Egy éve tuti. Ha nem több. Nem mintha zavart volna, bár abban biztos voltam, hogy az akkori énem már nem létezett, vagy jó mélyre volt ásva bennem. Akkoriban egy szétcsúszott, magányos farkas voltam, most viszont boldog voltam. Összeszedtem magam, vagyis helyesbítve Celian összerakott; talán már első pillantásra látható volt rajtam a változás Hope számára.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Kedd Dec. 15, 2020 6:22 pm
Karácsonyikavalkád
Theo && Hope
Nem mondom, hogy a karácsony a kedvenc ünnepem amióta a Sivár az életünk részét képezi, de azért valamilyen szinten meg kell adni a módját. Az iskolában mindig csodás a hangulat már ilyenkor, a díszítést magunk végezzük és mindenki kiveszi természetesen a maga részét a dologból. Azért minden évben hazautazom néhány napra, meglátogatom anyát és ilyenkor együtt ünnepelünk... ez azt hiszem idén sem lesz majd másként, főleg azért, mert apa is a közelben van. Ezért hát így néhány héttel az ünnep előtt végre rávettem magam, hogy elmenjek karácsonyi ajándékokat vásárolni. Landon és köztem alakulgatnak a dolgok, ezért már neki is szeretnék valami apróságot venni, hisz némi reményt érzek arra, hogy engem is megtalálhat a boldogság, esetleg a szerelem. A félreértések tisztázása után ő ismét az iskolában van, sokat látjuk egymást és ugyan még mindig fogalmam sincs róla, vajon micsoda ő, attól csak még izgalmasabban telnek a napjaink és úgy érzem, ez közelebb is hoz minket egymáshoz. Ahogy Mystic Falls üzletei között sétálok, néhány táska már a kezembe kerül. Magam is nő vagyok, szeretem a szép dolgokat és nem tudok ellenállni egy - egy karácsonyi hangulatú aranyos dísznek sem. Természetesen az én szobámba is kell némi hangulat, de nem szoktam azért túlzásokba esni, mint egyesek. Épp egy könyvesboltból lépek ki, rendezgetve a kezemben lévő cuccokat amikor hirtelen nekiütközöm valakinek és a könyves táska a földre kerül. Még szerencse, hogy száraz időnk van és nem áztatta el semmi sem az újonnan vásárolt könyveket. - Elnézést. - Először fel sem nézek, csak összeszedem a földről a cuccokat és mikor megérzem a farkast majd a hozzá tartozó ismerős illatot is, akkor tekintek csak fel újra. - Theo? Jaj, ne haragudj, csak bambulok. - Mentegetőzöm, pedig egyszerűen csak túlvásároltam magam és ugyebár az utcán nem varázsolhatok, hát így marad a cipekedés. Remélem, semmit nem vertem ki a kezéből, nem lenne jó buli, ha már órák óta vásárolna és én pedig egy perc alatt mindent összerombolnék.
"Azt hittem, a legszörnyűbb dolog a világon, ha elveszítjük szeretteinket, de tévedtem. Az a legszörnyűbb dolog a világon, amikor az ember rájön arra, hogy saját magát vesztette el."
Az öcsém szavaira már nem feleltem, mert igazából csak reménykedtem benne, hogy helyre tudjuk valaha hozni ezt. Elena annyira végletesen kifordult magából és fogalmam sem volt, mihez kezdenék azzal, ha ezután visszahozzuk és menekülni akart volna. Emlékeztem, amikor én álltam egy szirén befolyása alatt, és baromi nehéz volt utána a többiek szemébe néznem. De éppen Stefannak ezt nem kellett volna magyaráznom. – Lehet, új nyakláncot kéne vennem Elenának, ha észhez tért – nevettem én is keserűen, mert ebben igaza volt a testvéremnek. De ez a nyaklánc volt az, ami olyan sokat jelentett a barátnőmnek, amit tulajdonképpen megértettem, hiszen olyan régóta az övé volt már, nekem sem az jutott róla eszembe, kiké is volt korábban. Ettől függetlenül persze ironikus volt, hogy éppen egy Mikaelsoné volt eredetileg ez a kis függő. Egy kissé fáradtnak látszó félmosolyt villantottam az öcsémre, amikor kijelentette, hogy milyen régóta várta tőlem ezeket a szavakat. Kivételesen azonban úgy éreztem, ha létezik megoldás a jelenlegi helyzetemre, akkor azért megéri megpróbálnom és kibírni, hogy ne futamodjak meg ismét a problémáim elől. Ami persze rohadtul nehéznek ígérkezett, hiszen a zsigereinkben volt Stefannal, hogy a gondok elől elfussunk… Sosem voltunk jók a megküzdésben. Szerettem volna hinni, most képesek leszünk változtatni. – Persze, tudom… – feleltem, bár tudtam hogy nem voltam túl meggyőző, ezért folytattam. – De tudod, hogy értettem. Bár Caroline-nak már nincs választása, mint hogy elvisel most már, így hogy beházasodott a családba – nevettem fel, kezdett visszatérni az életkedvem végre, miután túl voltam a jelenlegi káosz beismerésén, és mert az öcsém nem hibáztatott a történtekért. Ahogy ellépett tőlem, és elindult követtem, hogy újabb hosszú kihagyást követően ismét átlépjem a jól ismert ház küszöbét és hazatérjek.
the boy who fell into the sky had no one there to watch him cry
i want you by my side
so that i never feel alone again
they've always been so kind but now
they've brought you away from here
i hope they didn't get your mind,
your heart is too strong anyway
we need to fetch back the time
they have stolen from us
Az álarc mögött :
szuszu
Pént. Aug. 28, 2020 3:29 pm
For my big bro
i missed you
Damon felbukkanása megnyugtatott, egy kis részem boldog is volt tőle. Így viszont valahogy még valóságosabbak lettek a problémák, hiszen el kellett kezdenünk kitalálni valami megoldást rájuk. Ettől pedig még az életkedvem is elment. - Helyrehozzuk ezt is, egy percig se aggódj! Ehhez értünk. - küldtem felé egy szomorkás mosolyt, aztán egy keserű nevetés is kiszökött belőlem. - Azért elég érdekes, hogy Rebekah nyaklánca szimbolizálja a reményt... - Hiszen először számomra jelentett sokat, később pedig az ő kapcsolatuk épült erre. Csak egy tárgy volt, de sok mindent köszönhettünk neki. Egyetértett velem, én pedig nem mondtam semmi mást. Tényleg kár volt logikát keresni a tetteikben. Katherine-nek ugyan mindig volt valami terve, nem is egy, így nehéz lett volna kitalálni, mivel fog előállni, Kai esetében pedig végképp a sötétben tapogatóztunk. Nem tudtam, képesek leszünk-e gyökerestül megváltozni, mikor mindig elmenekültünk a problémák elől, vagyis akkor, ha nem láttunk megoldást rájuk. Nehéz volt, pedig én is megtehettem volna, de nekem ott volt már Caroline. El kellett érnünk, hogy Damon és Elena kapcsolata is annyira stabil legyen, hogy végül Damon már a maradást és a küzdést választja, ahogyan én is megtehettem. - Nem is tudod elhinni, hányszor szerettem volna ezt hallani tőled. Csak ne gondold meg magad! - jelentettem ki, s megpróbáltam olyan komolyan nézni rá, amennyire csak tudtam. Nem bírtam volna még egyszer elviselni, ha elmegy. - Tudod, ők neked is ott lehetnek. Az én családom a te családod is. - mosolyodtam el, félretéve a dühömet. Tisztában voltam vele, hogy neki Elena a legfontosabb, de nem akartam, hogy azt higgye, másra nem számíthat rajta kívül. - Igazad van. Menjünk haza, majd együtt megoldunk mindent. Kezdve Elenával. - sóhajtottam, majd egy gyenge mosolyféle után elléptem tőle, hogy hazafelé vehessük az irányt.
Talán nem ez volt a legjobb alkalom, hogy azon agonizáljak, hogy a barátnőm, miközben nem is emlékszik valódi önmagára, kidobott, de azért… ah, bassza meg, szarul érintett. Őszintén szólva kit nem érintett volna szarul? Hümmögtem egy sort, rá sem nézve a testvéremre, majd hallgattam a győzködését, ami jelenleg nem tudott meggyőzni, de azért erőtlenül elmosolyodtam, s futólag Stefanre emeltem a tekintetemet. – Tudod, azért nagyon meggyőző… Vissza akartam adni a nyakláncot neki, de csak elhajította – beszívtam az alsó ajkamat, miközben bólogattam, nem is tudom miért, majd az ujjaimat az orrnyergemnek támasztottam, és szorosan behunytam a szememet. Túl élesen élt az emlékemben, ahogy közölte velem, hogy nem kellek már neki. És bármennyire nem volt eszénél, azért nagyon is fájdalmasak voltak a szavai, amiket késként forgatott meg bennem. – Igazad lehet – mondtam kissé csüggedtem. Elvégre az őrültekkel éppen az a legnagyobb probléma, hogy nem érthetjük meg az elcseszett logikájukat, mert az nem is valódi logika. De mindegy is volt ez az egész talán, sokkal fontosabb volt, hogy rájöjjünk, hogyan iktathatjuk ki azt a két nyomorultat az életünkből végre, lehetőség szerint véglegesen. Annyira véglegesen, amelyből, már nem jöhetnek vissza. Olyan hangot hallattam, amely a horkantás és a nevetés között volt, vagy éppen annak a keveréke, amikor az öcsém megjegyezte, hogy közös vonásunk a rejtőzködés. Hányszor csináltuk ezt már… meg sem tudnám számolni, mennyi alkalommal próbáltuk kerülni a másikat, hogy ne kelljen szembenéznünk a problémáinkkal. De ennek véget kellett vetnünk, egyszer és mindenkorra végre. – Igen, otthon – feleltem Stefan aggodalmaskodó kérdésére, bár nagyon furcsa volt belegondolni abba, hogy megint a régi szobámban leszek. Annyiszor próbáltam megfutamodni abból a házból, de aztán újra és újra visszatértem hozzá, és jó lett volna tudni, mi az ami miatt hosszútávon sohasem bírtam elviselni Mystic Falls-t, holott minden idekötött a mai napig, s nem csak azért, mert az emberi éveimet itt töltöttem el. Stefan dühe kiült az arcára, én pedig nem tudtam mit mondani a szavaira, hiszen igaza volt. Katherine elvette mindkettőnk eszét, vagy a képességeivel vagy csak a testével, de mindkettőnket átvert és mi tényleg voltunk olyan ostobák, hogy hajlandóak voltunk az életünket is eldobni miatta. Másrészről… – Ne is rágódj már ezen, nem lehet visszacsinálni. Inkább nézd a jó oldalát: ott van neked Caroline és a lányok – nem akartam védeni azt a ribancot, mert csak gyűlölni tudtam minden egyes pillanatért, amiben átvert minket, kijátszott egymás ellen, vagy a barátaink ellen minket. De a vámpírlétnek meg volt az az előnye, hogy hosszú évek óta először volt igazán boldog Stefan, és ennek örültem. Megérdemelte. Ám a belőle áradó düh meglepett, általában én voltam a forrófejű, és Stefan a megfontolt. Most azonban úgy tűnt átfordult kettőnk között valami. – Nyugi, szétcincálhatod őket, még segítek is, de ahhoz meg kell tudnunk mi a gyengéjük, és nem árt egy terv sem – az egyik vállára tettem a kezemet. – Menjünk haza, és szóljunk mindenkinek, akinek lehet – javasoltam, hogy eltereljem kicsit a testvéreim gyilkos gondolatait, mert egyelőre semmi értelme nem volt, hogy felszívja magát. Amúgy is kellett mindenki segítsége...
the boy who fell into the sky had no one there to watch him cry
i want you by my side
so that i never feel alone again
they've always been so kind but now
they've brought you away from here
i hope they didn't get your mind,
your heart is too strong anyway
we need to fetch back the time
they have stolen from us
Az álarc mögött :
szuszu
Hétf. Júl. 13, 2020 1:04 am
For my big bro
i missed you
Ledöbbentett a szavaival, s akárhogy gondolkodtam, egyszerűen nem ugrott be, Elena ezt említette-e vagy sem. Annyi mindent mondott, minden egyes szavával meglepve, miközben tőrt forgatott a szívemben. - Szakított veled...? - közöltem vele, majd az utolsó betűnél valahogy megugrik a hangom, kérdésnek hangzik. - Ugye tudod, hogy ez nem valódi szakítás? Hiszen szakíthatott volna veled az átok kivetése után, mikor búcsúzkodott. Ez nem valódi, semmi sem az, amit most mond vagy tesz. - ingattam a fejemet. Az volt a nő célja, hogy minél jobban átgázoljon rajtunk, Damonön, rajtam, mindenkin. Nem is rejtette véka alá a céljait, ki is emelte, hogy mindenkit meg fog látogatni egytől egyig, kivétel nélkül. Ezek után tényleg jobb helyük volt a lányoknak a suliban, sőt, Alaricnak sem szabadott volna onnan kimozdulnia. Talán meg kellene említeni neki, mi vár rá, ránk. Egy pillanatra elmerengtem, hogy nekem, vagy inkább a feleségemnek kellene ezt közölnie vele, de aztán rájöttem, hogy ez még ráér, egy napig legalábbis biztosan. - Hiszen ez is a céljuk. Ne keress benne logikát, Damon. A bosszú elvette mindkettejük eszét. Tulajdonképpen nem lep meg, már életükben sem volt ép az elméjük. Azt pedig ne felejtsd el, hogy mindkettejük miattunk vált démonná, még ha csak közvetve is. - sóhajtottam, próbáltam ezúttal én észnél lenni, de nehéz volt, én sem tudtam megemészteni egyik dolgot sem. Igyekeztem megérteni a céljaikat, vagy legalább kitalálni az okát. Úgy hiszem, sikerült, de még nekem is rengeteg kérdésem volt. A másik felem viszont nem is akart foglalkozni semmivel, csak megtalálni a módját annak, hogyan lehet elpusztítani őket. Nem érdekelt már semmi, ha hihettünk Cade szavainak amúgy is pokolra voltunk ítélve, még két személy halála nyugodtan száradhatott a lelkemen. - Családi vonás. - ismételtem egy olyan arckifejezéssel, ami valahogy a grimasz és a mosoly között volt. Mindketten szerettünk elbújni a problémák elől, de itt volt az ideje, hogy végre előbukkanjon, hogy megbeszéljünk mindent. Szükségünk volt egymásra, s ez mindig is így lesz ezentúl. - Megköszönheted a sógornődnek, miután hazajöttél. - mosolyodtam el lágyan, furcsa volt elképzelni, hogy újra velünk fog élni, olyan régen nem laktunk már egy fedél alatt. - Ma este már otthon alszol, ugye? - Reménykedtem benne, a válasz igen lesz, sokkal nyugodtabban aludtam volna. A bólintását értettem, mert valamikor az lett volna a természetes, ha ő beszél Bonnie-val, de miután ennyi időre lelépett, ő is kihullott a boszorkány belső köréből. Reméltem, ők legalább rendezni tudják a viszonyukat, ha már én örökre elástam magam nála. - Tudnunk kellett volna. Voltak egyértelmű jelek, csak nem vettük észre a rózsaszín ködtől. Magát az ördögöt engedtük az otthonunkba és mi idióták még meg haltunk érte. - ökölbe szorult mindkét kezem, olyan erőteljes düh öntött el, szinte forrt a vérem, egész testemet forróság öntötte el, mintha máris a pokolban lennék. Kicsit úgy is éreztem magam, az a csodás élet, amit az utóbbi években felépítettünk magunknak, megdőlni látszott. Ezt nem hagyhattam, mindenáron meg akartam védeni. Nehéz volt lemondani a jó öreg önmarcangolásról, szinte már fogadtam is régi cimborámként, de igaza volt észnél kellett lennem. - Ne aggódj. Majd másba fektetem az energiámat. - emeltem rá a pillantásom, ami izzott a haragtól s a tettvágytól. - Nagyon szeretném apró cafatokra szaggatni őket, a darabjaikat meg felgyújtani. - Nem rémisztettek meg a szavaim, a vágyaim, mert... sokkal jobb hely lesz a világ nélkülük. Tudtam ezt, s biztonságban akartam tudni a szeretteimet. Nem érdekelt, milyen árat kell fizetnem érte.
Az öcsém, mint mindig, most is átlátott rajtam. Azon kevesek egyike volt, aki belém látott, és sokáig ezért is kerültem őt a múltban és most is, mert előtte nem tudtam elrejteni az érzéseimet, nem tudtam megjátszani magamat, mert túlságosan jól ismert engem. Vajon számára is annyira idegesítő tulajdonság volt visszafelé is mindez, mint számomra? Nem néztem a szemébe, mert nem tudtam kijelenteni, hogy persze, igaza van, nem az én hibám volt, egyáltalán, mert nem ezt éreztem a mellkasomban. – Majd ezen is túljutok… Mint ahogy a szakításon is – ezt nem akartam igazából közölni az öcsémmel, de magamat győzködtem inkább, és kicsúszott a számon. Évekig azt gondoltam, Katherine-nel való szakításom volt a legrosszabb, meg később Elenát az öcsémmel látni, de most már tudtam, hogy ha az ember életének szerelme a szeme közé mondja, hogy gyűlöli és nem akar vele együtt lenni, még úgy is hogy tudtam, nincs magánál, messze a legszarabb dolog az életem során. – Őszintén nem értem mit akar még most is Katherine… Parker még oké, ő teljesen őrült és beakadt neki egy a nyírjunk ki minden családtagot dolog, de annak sincs értelme most már. Ha démon, mit ér vele, ha megölné a lányokat, az erejüket már nem szerezheti meg, nem lehet semmilyen koven feje – jegyeztem meg hangosan gondolkodva. – Az egész olyan, mintha csak mindent tönkre akarnának tenni – mindezt persze úgy értettem, hogy tökéletesen cél nélkül. Eddig legalább annak a ribancnak voltak céljai, de most, amit Elenával művelt, abban nem volt logika. Én nyilvánvalóan nem kellettem neki, különben komolyan vette volna a felszólításomat a szökőkútnál is, amit fennhangon közöltem, de cseppet sem tűnt úgy, hogy el akart volna ragadni. Ha még mindig Stefant akarta meghódítani, azt nyilvánvalóan rosszul csinálta, és lássuk be, ennyire szánalmasnak csak nem akarta feltűntetni magát… Elena pedig önmagában, nem is tudom, annyiszor próbálta meg már tönkre tenni az életét, az az démoni ribanc kereshetett volna már jobb hobbit magának. Mindezen gondolataim ellenére, igazat kellett adnom az öcsémnek, óvatosnak kellett lennünk, mert nagyon is megtervezett akciónak tűnt ez az egész, onnantól hogy felébresztették Elenát, egészen odáig, hogy Kai éppen most akarja megölni az ikreket. – Kettőt tippelhetsz miért rejtőzködtem előled, Stef – mosolyodtam el szomorúan, tekintetem visszatükrözte az övét. Persze hogy felmerült benne, hogy nem akart velem beszélni, hiszen cserben hagytam, eltűntem, és semmilyen magyarázatot nem hagytam magam után, csak itt akartam hagyni mindent, ami Elenára emlékeztetett. De a múlt mindig kísérti az embert, és nem tudtam elmenekülni én sem. – Tudod, ki is nyírtalak volna, ha arra jövök vissza, hogy leromboltad a szobámat – vigyorodtam el, ugyan csak néhány percre, mert ebben a helyzetben nehéz lett volna tovább boldognak lenni, de azért mégis csak otthon voltam, és nagyon hosszú idő óta Stefannal olyan volt a kapcsolatunk, mint annak idején, még mielőtt Katherine mindenbe beleártotta magát, és ennek kétségtelenül örültem. Szükségem volt az öcsémre, mindig is szükségem lesz rá. Bonbon kapcsán azonban mind a ketten leszerepeltünk azt hiszem, én nem csodáltam volna, ha a boszorkány nem is akart volna segíteni nekünk. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy majd én felkeresem a nőt, de amikor felmerül, hogy ezt majd a szöszi sógornőm intézi, bólintottam. Nem tudtam semmi bíztatót mondani Stefannek, mert hát… még ha én ki is tudtam dumálni magamat Bonnie-nál, az ő dolguk ennél sokkal bonyolultabb volt. És mégis mit mondhattam volna, hogy a boszi majd megbocsájt? Eleve folyton csak megbocsájtott nekünk, szóval megértettem, hogy egyikünkkel sem akart volna szóba állni. – Hé, ne rágódj a múlton, nem tudhattuk mivel jár, ha beeresztjük az otthonunkba – jegyeztem meg, amikor az öcsém némiképp hisztérikusan felnevetett és magát kezdte el hibáztatni mindenért. Ismertem ezt a kifejezést az arcán és a hangjában megbújó bűntudatot. – És ne kezdd el megint az önmarcangolást! Ilyenekre se energiánk, se időnk nincs – ez talán érzéketlenül hangozhatott elsőre, de a szemeimből kiolvashatta, hogy nagyon is jó szándékkal mondtam. Ráadásul, ha valahogy kicseleztük a két pszichopatát a pokolból, még nagyon sok időnk lesz – mindkettőnknek – hogy utáljuk magunkat minden eddig elkövetett hibánkért. És én nagyon szerettem volna egyszer végre nyugalomban, egy üveg bourbon mellett utálni magamat, és Stefannel ülni a háztetőn, miközben megbeszéljük az összes rossz döntésünket.
the boy who fell into the sky had no one there to watch him cry
i want you by my side
so that i never feel alone again
they've always been so kind but now
they've brought you away from here
i hope they didn't get your mind,
your heart is too strong anyway
we need to fetch back the time
they have stolen from us
Az álarc mögött :
szuszu
Szomb. Ápr. 25, 2020 1:03 am
For my big bro
i missed you
Halványan mosolyogva hajtottam le a fejemet, nem tudtam már mit hozzáfűzni ehhez. Vagyunk akik vagyunk, s igyekeztünk mindig is jobbak lenni, többet tényleg nem tehettünk. Nem volt egyszerű életünk, megvoltak a magunk hibái, számtalan rosszat követtünk el, mégis voltak szép dolgok az életünkbe amikbe tudtunk kapaszkodni, amikor szükség volt rá. Emiatt nem veszítettük még el az ép eszünket, pedig... mi is könnyedén lehettünk volna olyanok, mint Kai Parker. Azt hiszem ez azon is múlik, mennyi nehézséget, mennyi fájdalmat képes elviselni valaki. Ettől függetlenül nem gondoltam egy pillanatig sem, hogy helyes amiket az a szarházi művelt, sőt, egyre kevésbé tudtam megérteni őt. Tulajdonképpen nem akartam sem őt, sem Katherine-t megérteni többé, csak kitépni őket az életünkből, méghozzá gyökerestül. Nem felelt semmit, de értettem, miért nem. Én sem jutottam szavakhoz attól, ami Elenával történt, amit vele tettek, s amitől teljesen kifordult önmagából. Vagyis inkább eltiporta a régi önmagát. Mint mikor felgyújtotta az otthonát, mert túl sok rossz emlék kötötte oda. Féltem, ezúttal sem tudjuk egykönnyen visszahozni őt, mert túl sok rossz dolgot tett. Ugyanakkor nem égethette fel maga mögött az utat, szembe kellett néznie a helyzettel, megtanulni együtt élni vele, ahogy azt már korábban is tette. Mi pedig segíteni fogunk neki ebben... valahogyan. - Valahogy nem tudok hinni neked. Viszont neked el kell hinned, hogy nem a te hibád. Komolyan. - néztem rá jelentőségteljesen. - Tudjuk, kik a felelősek ezért. - sóhajtottam. Roppant dühös voltam a személyekre, ha egyáltalán lehet őket annak nevezni, még azt sem érdemelték meg, hogy bármilyen módon a szánkra vegyük őket. Nem, mert annyi fájdalmat, annyi nehézséget okoztak nekünk, mintha valamiféle ősellenségek lennénk, pedig esküszöm a vérfarkasokkal nem volt ennyi gondunk, mint velük. Egy részem mégis úgy gondolta, megérdemeljük ezt, vagyis én biztosan, s nem is kérhetném azt, hogy boldog életem legyen, hiszen annyi rosszat elkövettem már. Ahogy visszanéztem rá, az ismerős szemekbe, amikbe már oly régóta van lehetőségem belepillantani, tudtam mire gondol. Nem kellettek hozzá szavak, a tekintete mindent elárult. Szenvedni akarta látni a szirént, sőt, sajátkezűleg akart végezni vele. Csupán bólintottam a szavaira, közben továbbra is őt néztem, biztosítva róla, hogy tudom miről beszél, s nem csak a kimondott szavaival értek egyet. Én is holtan akartam látni ezt a Sierrát, s Katherine szívébe is újra beledöfnék egy kést, vagy bármit, ami képes végezni vele. - Kait nyilvánvalóan a családja érdekli a leginkább, a megmaradt tagjai. De aki az útjába kerül, szintén veszélynek van kitéve. Katherine pedig mindannyiunkon bosszút akar állni, egytől-egyig. - feleltem lassan, megfontoltan. Egyértelmű volt, hogy mit akarnak, mégsem értettem őket. Ilyen sokáig a bosszúra szomjazni. Egyáltalán nem volt normális, bár már ők maguk sem voltak azok, vagy talán sohasem. - Évekig készülhettek erre, úgyhogy nagyon óvatosnak kell lennünk. Elena észhez térítése csak az első lépés. - Nem akartam elképzelni sem, miféle szörnyűségeknek leszünk megint kitéve, azután is, hogy visszahoztuk Elenát. Főleg azután. - Mégis mi a fenéért ne állnék szóba veled? A bátyám vagy, mindig is az leszel. - A szemeimben szomorúság ült. Rossz érzés volt, amit mondott, ami a szavai mögött lapult. Azt hitte, annyira haragszom rá, hogy majd nem is beszélek vele. - Emlékszel, mennyire rossz viszonyban voltunk régen? Még akkor is szóba álltam veled, mikor kihajítottalak a hálószobám ablakán. - Az emlék mosolygásra késztetett. Furcsa volt belegondolni, mennyi minden történt már azóta, s mennyit javult a viszonyunk. Ennek örültem az egyik legjobban, végre visszakaptam azt a testvért, akit emberként elveszítettem. Aki megtanított focizni, akire mindig számíthattam. A legjobb barátomat. - Hidd el, hiányoztál neki. Legalább lesz egy kis nyugta tőlem, és talán nem arra kel fel éjszaka, hogy a szobádban állok, azon gondolkodva mit törjek össze. - Utaltam itt az előző megjegyzésemre kicsit viccelődve, ami még úgy is nehezemre esett, hogy örültem Damon jelenlétének. Valódi mosoly csak azután költözött az arcomra, hogy megígérte, hazajön, s örömömben újra köré fontam a karjaimat, röviden megölelve őt. Amúgy sem sokáig örömködhettem, komolyabb témákat kellet megtárgyalnunk, így amint elszakadtam tőle, el is komorodtam. Szerettem volna kizárni a K betűs személyeket egy kis időre az életünkből, legalább addig, amíg az újraegyesülés öröme leülepedik, de erre nem volt lehetőségünk, még nem. - Tudom. De Bonnie... Caroline fogja felkeresni. Én inkább nem kerülnék a szeme elé, ha nem muszáj. - sóhajtottam bűnbánóan, még mindig zavart ez a dolog. Tulajdonképpen nem féltem elé kerülni, csak nem találtam jó ötletnek, arra gondoltam biztosan nem akar látni Enzo miatt. Rendezni akartam vele is mindent, megpróbálni valahogy jóvá tenni, csak épp azt nem tudtam, hogyan kezdjem. Nem a kedvenc porcelánját törtem össze, hanem a szerelme szívét téptem ki a mellkasából. Néha még éreztem is, ahogyan hátrébb húzódik tőlem, a szíve pedig ezáltal a kezemben marad. Megborzongtam az emléktől, majd aprót ráztam a fejemen, hogy kitisztuljon. - Azt hittem Arcadiussal mindennek vége. Erre kiderül, hogy Katherine vette át a helyét, nagy valószínűséggel a Parker gyerekkel karöltve, ráadásul Elenát is ők tartották fogva az elmúlt években egy szirén társaságában. - morogtam, ahogy újra sétálásba fogtam, képtelen voltam egy helyben maradni. - Úgy néz ki sosem szabadulunk attól a nőtől. És mi még beengedtük a házunkba az ártatlan lányt, az árvát, aki egy tűzben veszítette el a családját. - nevettem keserűen, talán kissé hisztérikusan, mert képtelenség volt elhinni, hogy mi tehettünk mindenről. Arról biztosan, hogy Katherine az életünk része lett. Igaz, nem ismertem volna meg Caroline-t, de legalább neki nyugodt élete lehetett volna, emberként.
Kezdőlap
:<3: 