– Igen, talán kellene – jegyeztem meg keserű mosollyal az arcomon. Nem voltunk valami jók abban, hogy ne baromságokat csináljunk, ami cseppet sem volt példaértékű. Az öcsém meg szinte apa volt, szóval nem ártott volna valami jobb imázst produkálnia, mint eddig, meg mint nekem. Bár, az az igazság, rám is rám fért volna, hogy kevésbé mutatkozzam seggfejnek.
Elena változása, ahogyan kifordult magából és sokkal inkább hasonlított Katherine-re, valóban ijesztő volt. Hidegvérű és rideg lett, egyáltalán nem is emlékezetetett önmagára. Ezért sem értettem, hogy lehetséges, hogy önmagának nem tűnt fel ez a változás, mert nem az érzéseit nem kapcsolta le, a szirén parancsára sem. Stefan szavaira csupán bólintani tudtam, sajnos igaza volt, és semmi szívderítőt nem tudtam volna mondani neki, ezért inkább hallgattam. A barátnőm sohasem volt olyan távoli, mint amilyen most volt… A legrosszabb pillanataiban sem. Érzelmek nélkül sem. De most, rá sem lehetett ismerni. Erre élő bizonyíték volt az öngyilkos akciója New York-ban, amit annyira titkolni akartam Stefan elől, és mégsem tudtam tovább magamban tartani. Elena meggyilkolása olyasfajta teherként nyomta a vállamat, amivel nem tudtam, miként küzdhetnék meg. Olyan kurva nehéz volt, még úgy is, hogy tudtam, életben volt és valójában nem ártottam neki. Ami hülyeség, mert ártottam. Az ujjaimon még mindig láttam a vért, láttam, ahogyan összecsuklik a teste, élettelenül, halottan. A testvérem szavai nehezen értek el hozzám, felmentett, de fel nem tudott oldozni a bűneim egyre hosszabb sora alól.
– Tudom, én csak… – hazudtam az öcsémnek, mert tudtam, hogy nem hagyna békén addig, ameddig meg nem tör bennem valamit, hogy elhiggyem nem az én hibám. De az enyém is volt. Nem kellett volna kikapcsolnom magamat és elszaladnom megint messzire a problémák elől, nem kellett volna szarban hagynom sem a testvéremet és a családját, sem a barátaimat, és nem kellett volna hagynom, hogy Elena kiprovokálhasson egy támadást, amit sosem akartam befejezni. Nem tudom, mihez kezdtem volna, ha kiderült volna, végérvényesen megöltem őt. Felnéztem végül Stefan-re, amikor megérintette a vállamat, és tudtam, hogyha én magamnak nem is, de ő nekem megbocsájtott, még ha nem is neki kellett ezt megtennie.
– A sziréneket mindannyian rühelljük – jegyeztem meg gyilkos hangsúllyal, amiből az öcsém is érthette, hogyha a kezem közé kaparintom egyszer azt, aki ezt művelte Elenával és velünk, kitépem a torkát, és örömmel nézem majd végig, amíg meghal.
– Nem lepne meg, ha mindkettő kivárt volna, amíg belefeledkezünk az életünkbe – mondtam hidegen, mert nagyon is a két kis démonra jellemző lett volna, hogy aztán a lehető legnagyobb ütést vihessék be.
Láttam Stefan kétségbeesését, és bár különösebben nem foglalkoztam sohasem a lányokkal, néhány beszélgetést leszámítva, azért megértettem az öcsémet. Elvégre felnevelte őket. Emberként sokszor vágytam családra, igazira, nem olyanra, amiben mi nőttünk fel. És őszintén irigyeltem most Stefan-t, amiért a sors úgy hozta, hogy az öröklétben megtörtént vele és Caroline-nal a lehetetlen.
– Megnyugtató a tudat, hogy szóba állsz még velem – tettem hozzá, amikor kicsit megnyugodott az öcsém. Aztán, amikor haza hívott meglepődtem. Ugyan azt hangoztattam Elenának a szökőkútnál, hogy a sógornőmmel elástuk a csatabárdot már nagyon régen, de azért mégsem gondoltam, hogy megakadályozza az öcsémet a szobám szétverésében. Mármint a szöszivel sosem jöttünk ki igazán, én sem viseltem el őt, bár hazudtam volna, ha azt állítom, nem adtam neki okot arra, hogy ne kedveljen. Többet is adtam neki, mint kellett volna.
– Jó tudni, hogy Caroline-nak is hiányoztam – jegyeztem meg nevetve, csak félig komolyan gondolva. Bár talán megenyhítem majd azzal, ha neki is megígérem, hogy vigyázni fogok a lányokra. – Hazamegyek – válaszoltam végre a felszólításra egy bólintással. – Rendben akarom hozni a dolgokat – talán ezt nem is annyira az öcsémnek mondtam, mint magamnak, hogy hangosan is kimondjam és tudatosítsam magamban, de most tényleg nem akartam lelépni és újra elcseszni mindent. Egyszer végre rendesen akartam csinálni, és végig csinálni.
– Ha Kai Parker olyanná vált, mint Cade volt, akkor mindenki veszélyben van, nem csak az ikrek – mondtam megrázva a fejemet. Tudtam, az öcsém a lányokért aggódott, és én sem akartam, hogy bajuk essen, de ugyanennyire aggódtam Bonbonért. Valószínűleg a háta közepére sem kívánt, viszont az a pszichopata seggfej a lehető legtöbb módon megpróbált kiszúrni a boszival és megölni is megpróbálta már, ezért az aggodalmamat jogosnak éreztem. – És persze ez Katherine-re is igaz – nem voltam naiv, az a ribanc még többet tudott ártani mindannyiunknak, ha új és erősebb képességei lettek a pokolban.
– Nem, de rá fogunk jönni – valóban nem vallott az öcsémre, amit mondott, hiszen ő akart mindenkit megmenteni, mindenkinek adni egy esélyt. Én voltam általában a forrófejű, aki azonnal, kérdés nélkül öltem volna. De most láttam rajta a puszta dühöt Parkerrel szemben. Hagytam, hogy újra sétálásba kezdjen, már nem volt annyira kiborulva, mint az imént. – Igazán lehetne valami használati utasítás arra, hogyan lehet kiiktatni az összes pokolbéli rémséget – mondtam és a hajamba túrtam. Idegesített ez a tehetetlenség és bizonytalanság.

the boy who
fell into the sky
had no one there
to watch him cry

902. despicable.  köszi a türelmet   :<3:  kredit

Valahogy sohasem lehetett az életem kerek… ez mindig is így volt. Halandó korunktól fogva valamiért egyikünknek sem adatott meg, hogy egyszerűen csak boldogok lehessünk. Ezért is örültem neki, amikor az öcsém összejött a szöszi feleségével, még az egész boszorkány koven mizéria ellenére is, mert úgy éreztem, legalább egyikünk révbe ért, s talán megtalálta azt, amit olyan régóta kerestünk az életünkben. Stefan, még ha ezt nem is hangoztattam, az egyik legfontosabb ember volt az egész világon számomra, mindig is vigyázni akartam rá, hiszen mint nagytestvérnek, ez volt a dolgom. A házassága után kicsit megnyugodott a lelkem, hogy rendben lesz, jó esetben örökre. Mindannak ellenére, hogy egy részemnek fájt látni a boldogságukat, valahogy mégis örültem neki… még akkor is, amikor kikapcsoltam az érzéseimet, úgy voltam vele, kivételesen „büntetlenül” tehettem meg, mert Stefan jól van. Most visszatérve azonban láttam rajta, a szemeiben, hogy ez nem volt már igaz.
– Ez a családi örökségünk – vontam meg a vállamat egy félmosoly kíséretében. Mindkettőnknek remekül ment, ha homokba kellett dugnia a fejét a nagyobb kihívást jelentő és fájdalmasabb lehetőséggel szemben. Stefan egy kicsivel mindig tovább bírta, mint én a múltban, cserébe sokkal nagyobb pusztításba kezdett, amikor elszakadt nála is az a bizonyos cérna. Mindezt pedig megannyi éven át görgettük magunk előtt, egy részét talán még most is. Én is, igen, én is. Néha szerettem letagadni ezt, de az öcsém nagyon is tisztában volt azzal, hogy hazudtam ilyenkor.
Valahogy nem gondoltam, hogy Elena Stefannél is tiszteletét teszi majd, ám az utolsó találkozásunk után ez nem volt olyan meglepő. Gyakorlatilag mindenkivel tudatni akarta, hogy mennyire becsapva érezte magát… még ha ezt a gondolatsort a szirén ültette el a barátnőm csinos kis fejébe.
– Igen, értem… jelenleg nagyon emlékeztet Katherine-re – bólintottam komoran, mert pontosan tudtam miről is beszélt a testvérem. Ugyanolyan hidegnek és távolságtartónak látszott most Elena is, mint a hasonmása, ezzel szembesülni pedig nem volt kellemes érzés. S ahogyan a beszélgetés alakult, el kellett mondanom Stefnek, mi történt a Brooklyn-hídon, hogy valójában sohasem akartam ártani a lánynak, akiről még mindig szentül állítottam, a barátnőm, annak ellenére, hogy néhány nappal korábban elküldött a francba és közölte, szakít velem. Értékeltem mindenesetre a testvérem mélységes együttérzését, amelybe nem vegyült se rosszindulat, se értékítélet a tettem miatt… vagyis nem voltam benne biztos, hogy én tettem, inkább csak megtörtént velem. Ostobán hangzik egy vámpírtól mindez, aki számtalan emberi életet vett el, oltott ki különféle módokon, s pontosan tudtam is, milyen érzés megölni valakit, ám Elenával nem ez történt. Az akaratomon kívül téptem ki a szívét a mellkasából, s éppen a lány követte ez az öngyilkosságot, felhasználva engem.
– Én… igen, a kezemben volt – a tenyereimre meredtem, emlékeztem a pillanatra, amikor visszarettenve a történtektől elléptem, és a szív, amely már nem dobogott oly’ régóta a testre zuhant, és halk puffanással ért végül az aszfaltra. Magamhoz szorítottam Elena testét, amely élettelen volt, az erek kidagadtak rajta, a bőre elszürkült volt akkor és ott. Nem úgy, mint néhány nappal ezelőtt. – Tudom, hogy él. A szökőkútnál találkoztam vele, amíg előled bujkáltam – válaszoltam végül megrázva a fejemet, hogy visszanyerjem a koncentrációmat, és ne a szörnyű emléken merengjek. – Nem, dehogy is… nem változott át. Egy szirén művelte ezt vele – ismét megráztam a fejemet. Nem értettem, hogy jön a képbe Kai Parker meg egyáltalán a démonok. Bár… leeshetett volna a tantusz sokkal korábban is. Talán mind a kettőnknek.
A testvérem ölelése vigasztaló volt és némi békét jelentett a kaotikus világban, amely körülöttem suhant el, minden pillanatban azt éreztetve, hogy lemaradtam. Minden ilyen alkalommal, és sajnos a létezésem során akadt néhány, rájöttem, nem Stefantől kellett volna távol maradnom, mert együtt sokkal erősebbek voltunk, mint külön. Valahogy a fejembe kellett volna vernem ezt, úgy hogy akkor is eszembe jusson, amikor hülyeségeket csináltam.
– Nanana… lassabban, Stefan – hirtelen túl sok volt az információ, amit rám zúdított az öcsém. – Szóval Kai Parker démonná vált és megtámadta Lizzie-t, jól értem? – kérdeztem vissza, nem mintha nem realizáltam volna mindezt, de kellett egy pillanat, amíg kimondtam, hogy felfogjam az értelmét a szavaknak. – Akkor így tört meg az álom-átok Elena és Bonbon között… – ez inkább kijelentés volt, mintsem kérdés. Lassan kezdett összeállni a teljes kép. A testvérem kiborulására viszont nem voltam egészen felkészülve.
– Hé, megoldjuk ezt is valahogy, oké? Nem hagyom, hogy ártson a lányoknak vagy Caroline-nak vagy neked, vagy bármelyikünknek is az a seggfej, Kai vagy Katherine – mindenkire vonatkozott ez a kijelentés, a teljes csapatra, még ha szét is széledtünk. Stefan vállára tettem a kezemet, hogy abbahagyja a fel-alámászkálást és a pánikolást. Ehhez egy kicsivel ő értett jobban.
– Igen, elég valószínűnek tűnik – sóhajtottam fel, ahogy az öcsém kimondta a nyilvánvaló következtetést, ami csak mostanra állt össze mindkettőnknek. Ez persze nem volt olyan meglepő, hiszen Stef és én is csak egy-egy részét ismertük a történetnek, mert Elena, ha mondott is valamit, az részleges volt, és inkább csak elszólásokból lehetett kibogozni morzsákat.
– Az álom-átok… beszéltetek már Bonbonnal? – kérdeztem végül elengedve Stefan vállát. Nem vártam, hogy éppen a testvérem cseverészett volna a boszorkánnyal, hiszen a kicsinek nem mondható incidensük után, csoda, ha Caroline miatt nem elevenen süti meg az öcsémet a lány, és én is cserben hagytam… megint. Egyik Salvatore sem fog pirospontot kapni tőle, az egészen biztos. – Ha nem, azonnal figyelmeztetnünk kell őt is! Ha Parker él, ő lesz az elsődleges célpontja – ez is nyilvánvaló volt, de attól még kérdéses volt, hogy felvette-e Caroline a kapcsolatot a boszival, hiszen mint az imént megtudtam, volt nagyobb bajuk is ennél. Bár nem volt a két lány valójában a vérszerinti rokonom, azért az unokahúgaimnak tekintettem Lizzie-t és Josie-t.

the boy who
fell into the sky
had no one there
to watch him cry

902. despicable.  köszi a türelmet   :<3:  kredit

El sem tudtam képzelni, mit fog mondani a testvérem, ha elmondom neki mi történt Elena és köztem. Emiatt nem is mertem a szeme elé kerülni mostanáig. Amikor belefutottam a szöszi feleségébe, akkor jöttem rá, hogy a végtelenségig nem bujkálhatok Stefan elől, ha már visszatértem annyi idő után a szülővárosunkba. Nem akartam csalódást okozni az öcsémnek, a jelenlegi helyzetben úgy éreztem, ő az egyetlen, akire támaszkodhatok, és rettenetesen féltem attól, hogy mit fog gondolni rólam, miután elmondtam a közelmúlt eseményeit. Igazából nem voltam benne biztos, honnan kéne elkezdenem, ezért erőltettem magamra a széles mosolyt és próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
– Helyes – bólintottam, amikor elfogadta a feltételeimet. Bár őszintén szólva, most bármilyen baromságának is örültem volna. Akármit mondhatott volna, ha ezzel képes lett volna elterelni a figyelmemet. Nagyon szerettem volna, ha nem kellett volna a katasztrófával foglalkoznom, ami már nem csak közeledett, hanem mint egy óriási cunami be is terített, elsodort, és per pillanat nem voltam képes a víz felszínén maradni, csak sodródtam az árral. Szükségem volt a testvéremre, ebben a helyzetben különösen.
– Ismersz, szeretek utazgatni – jegyeztem meg még mindig lazának mutatkozva, amikor rákérdezett, merre jártam. Végül azonban felsóhajtottam, és megköszörültem a torkomat, mert tudtam, hogy nem kerülgethetem tovább a kellemetlen témát. – Bevallom, Stef, igyekeztem láthatatlan maradni – vontam meg a vállamat, néhány lépéssel közelebb kerülve a férfihoz. Lehajtottam a fejemet, nem tudtam, hogyan fogalmazhatnám meg, amit el akartam mondani a testvéremnek. Kevés esetben féltem attól, miként fog reagálni a hallottakra, most mégis így éreztem magamat. Amikor felhoztam, hogy találkoztam a barátnőmmel, a válasza meglepett. Felkaptam a fejemet.
– Meglátogatott? – kérdeztem vissza. Belegondolva nem tűnt olyan értelmetlennek mindez, valószínűleg a szirén utasítására minden alapvetően számár fontos személynél tiszteletét kellett tennie, erősítve ezzel is a gyűlölet elültetett magjait. Mégis nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan felkeresi Stefant is, hiszen ez nem történhetett túl régen, tekintve az öcsém következő mondatát. – Én nem… nem akartam – nem tudtam kimondani azt az egy szót, mert eleve nem akartam sohasem ártani Elenának. Mégis megtettem a Brooklyn hídon, és ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak. – Én… ki voltam kapcsolva, és… ami belőle maradt, addig provokált, míg meg nem fenyegettem, hogy kitépem a szívét – nem tudtam a testvérem szemébe nézni, miközben beszéltem. – Nem akartam megölni, Stefan… de Elena, ő belesétált és akkor tértem magamhoz, az ujjaim között volt a szíve… – a kezemre pillantottam, még mindig emlékeztem, milyen véres volt, milyen érzés volt. Megrázkódtam, aztán felpillantottam Stefanra. – Én nem akartam bántani őt – mondtam, magamnak is bizonygatva, mert még mindig képtelen voltam felfogni mit tettem, vagy tett velem, annak ellenére is, hogy azóta tudtam, hogy életben volt, már amennyire a vámpírlétet életnek lehetett nevezni.
– Nem tehettél volna semmit – ráztam meg a fejemet, aztán közelebb léptem hozzá, és tőlem nem annyira megszokott módon magamhoz öleltem az öcsémet. Nekem is és talán neki is szüksége volt erre, ahogyan a tudatra is, hogy tényleg itt voltam és nem mentem sehová sem. Már rég vissza kellett volna jönnöm Mystic Falls-ba, de amíg ki voltam kapcsolva, semmi nem érdekelt, még Elena sem.
– Várj csak, Katherine és Kai Parker? Ezt meg honnan veszed? – kérdeztem eleresztve az öcsémet, értetlen pillantást vetve rá. – Elenát egy szirén bűvölte meg, akit Sierrának hívnak – vetettem ellen, de már kezdtem kapizsgálni, hogy miért akadt be a barátnőmnek annak a szukának a neve, aki valószínűleg nem rohadt elég mélyen a pokolban, hogy békén hagyjon bennünket. – Folyton Katherine-nel jött, és azzal, hogy én még mindig vele akarok lenni, de… nem értettem miért. Azt viszont véletlenül elkotyogta, hogy a szirénnel „legjobb barátnők” lettek – idézőjelet mutattam a kezeimmel, és az arcomon megjelent egy dühös grimasz. Szerettem volna azt a mitológiai förmedvényt kibelezni és megnyúzni, amiért ártott Elenának és nekem, és mindannyiunknak. De erre még várnom kellett.

the boy who
fell into the sky
had no one there
to watch him cry

607. despicable.  köszi a türelmet   :<3:  kredit