"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Ha a szüleim most látnának, és megkérdeznék, mi a fene ütött belém, és mit is csinálok éppen, nem biztos, hogy meg tudnám nekik magyarázni. Vagy talán mégis, csak nem úgy, hogy ne bántsam meg őket. Mert akkor el kellene mondanom nekik, hogy mennyire elegem van már a suliból, a szabályaikból, néha az egész családomból, élőkből, holtakból, és a halálból visszatérőkből egyaránt. Meg abból, hogy nem lehetek normális, hétköznapi lány. Tulajdonképpen a sok Salvatore diák között sem vagyok az, többféle értelemben sem. Egyrészt mert boszinak sem vagyok átlagos, Gemini vagyok, egy ikertesóval, és olyan bosziképességekkel, amiket csak akkor tudok használni, ha előbb magamba szívtam egy nagy adag mágiát. Néha már-már megértem, mitől gőzölt be a nagybátyám. Másrészt mert ki kivételezettnek számítok, holott cseppet sem érzem magam annak. De mindegy is, ez most mind nem számít, nincsenek itt az ősök, hogy faggassanak, én pedig egyelőre azt teszem, amihez kedvem van... amihez csak kedvem van. Még akkor is, ha ez épp egy tárca eltulajdonítása... egy olyan bulin, amire még csak meg sem hívtak. Már majdnem úgy érzem, nyert ügyem van, és egy elégedett vigyorral, kezemben a tequilával után-pótolt poharammal, na meg nem mellesleg az idegen tárcájával a zsebemben indulnék tovább, mint aki jól végezte a dolgát, amikor a srác utánam szól. Megmerevedek, abban a hitben, hogy basszus, most lebuktam, és mivel megfordul a fejemben, hogy inkább futásnak eredek, igencsak lassan fordulok felé. De csak a kiürült üveget tartja felém várakozóan. Először a megkönnyebbüléstől sóhajtok fel, de aztán felháborodás kerül az ábrázatomra. - Ez most komoly? Talán pincérnőnek nézel? - vonom fel a szemöldököm. Penge vékonnyá formálódnak ajkaim, mert egyrészt úgy vélem, legjobb lenne sarkon fordulnom, és egy szó nélkül meglépnem, még mielőtt tényleg észrevenné a „turpisságot”, másrészt lehet épp azzal bosszantanám fel, és utánam eredne... Szóval visszalépek, és elveszem tőle az üres üveget. - Fogalmam sincs, hol tartják a rendes piát az itt lakók, de ha szeretnéd, feltöltöm neked olcsó sörrel. Csak hogy lásd, milyen rendes vagyok. Szivi – teszem hozzá gúnyosan édes mosollyal. Csak mert már másodszor szólított cicának. - Ezt honnan szerezted? - kérdezem meg mindenesetre az üveget meglóbálva. Ha elmondja, hol találta, talán tényleg hozok neki újat. Hacsak nem a piaboltba akar elküldeni érte, mert akkor bajban leszünk. Ahhoz előbb akkor egy hamis személyit is be kéne szereznem. Mielőtt feleletet kapnék, ki is nyitogatok néhány szekrényajtót, hátha folyékony kincsekre akadok a közelben. Közben pedig változik a zene, és Rihanna Rude Boy című slágerének kissé pörgősebb változata tölti meg a házat. - Nem lehet, hogy ezt a dalt te ihletted? - vágok ismét egy kisebb gúnyos grimaszt.
Ez a David gyerek már kerek tizenöt perce munkálkodik azon, hogy kinyírassa magát. A kérdés mindössze annyi, hogy alkoholmérgezés, vagy kitépett torok lesz-e a bonclapra írva. Most azt gondolod, hogy „hé, öreg, nyugi, ez csak egy részeg gimnazista, tele velük a hely és amúgy sem volt kötelező belógnod, szóval csak ne játszd itt a kemény fiút”. Fogjuk az agressziót a bennem lakó farkasra, úgy nem tűnök szociopatának... annyira. Az azonban tény, hogy nem volt kötelező idejönnöm, de szólított az ősi ösztön, amit a köznyelv csak úgy emleget, hogy alkoholizmus. Én jobb szeretem úgy megfogalmazni, hogy „az alkohol problémám egy sokkal nagyobb és szőrösebb problémából fakad”. Így kevesebben vonják fel a szemöldöküket azon, hogy a húszas éveim virágában azzal ütöm el az időm, hogy vadidegen kölykök bulijába török be és bevackolok a piás standhoz, hogy aztán megvető utálattal bámuljam azt a sok gondtalan nyomit, aki nem rágódik a múlton, nem aggódik a jövőn és a szó leghagyományosabb értelmében is normális. Amilyen én is voltam. Egykor. Már csak halvány emlékeim vannak arról a srácról. Tele volt hibákkal, meg sem érdemelte, de rengetegen szerették és a legutolsó dolog, amit bárki is kinézett volna belőle, hogy gyilkos. Mindenkinek sikerült csalódást okoznia, még magának is. És igazából így kezdődik. Elég egy sötét gondolat és máris pattanásig feszülök. Az alkohol felold valamennyire, de bármennyit is igyak, annyira sosem sikerül lerészegednem, hogy késztetést érezzek arra, hogy felmásszak az asztalra és rögtönözzek valami műsort. Viszont legalább nem akarok mitugrászokat leütni, szóval jobbnak látom, ha most is ezt a jól bevált rutint követem, és szószátyár Davidet és sleppjét hátrahagyva elinduljak megkeresni azt a helyet, ahonnan minden pia ered, vagyis a konyhát. Szerencsére csak pár izomagyú van ott és őket is lefoglalja, hogy fociról diskuráljanak, szóval felkarolom a legszimpatikusabb tequilás üveget és a sarokba vonulok vele. Pár korty után már, olyan értelmes dolgok futnak át az agyamon, mint hogy ezt a cuccot a tequilával, sóval és citrommal, talán egy hozzám hasonló introvertált fazon találta ki, és én is kísérletezhetnék, jobb dolgom úgy sincs. Már épp fordulnék is körbe, hogy megnézzem, mit is próbálhatnék ki, mikor egy kéz nyúl át előttem és elcseni az üveget. Összevont szemöldökkel fordulok a lány felé, aki mit sem törődve a nem épp barátságos ábrázatommal, megszólított. Egek! Mit kell tennie itt az embernek, hogy békén hagyják? - Ez van cica – vonok vállat unott képpel, mikor mellékesen megjegyzi, hogy üvölt rólam az emberek iránti szeretet, aztán a citromkarikával együtt odébb is állna. Hah, azt hitte, hogy ez csak így megy? – Várj csak! – szólok utána és fapofával felé nyújtom az üveget, ami miatta ürült ki. Mindegy, hogy a háromnegyede az én véremben kering, ő volt, akinél elfogyott. – Hozhatsz is másikat, cica. Úgy illik. Ha elveszi, klassz, ha nem, meredten bámulom, míg meg nem törik, már ha erre van egyáltalán bármi esély.
Mindenki azt hiheti, csak előnye van annak, ha a szüleid az iskolád alapítói és igazgatói, de ez nem így van. Gyakran kívánom azt, főleg mostanában, hogy bárcsak más körülmények között élhetnénk. Hogy sokkal átlagosabb lehessek. Hogy ne kellene még a nyári szünet ideje alatt is az időnk nagy részét a suli falai között rostokolva tölteni. És egyre többször keresem az alkalmat, hogy a saját utamat járhassam. Bár ez a mostani csak egy egyszerű, mindennapos délutánnak indult, amikor a barátaimmal beültünk a Grillbe meginni egy capuccinot, vagy turmixot... kinek mihez volt leginkább kedve. Aztán egyszer csak betoppant egy csapat korunkbeli lány – legfeljebb egy-két évvel lehettek idősebbek nálunk – és az egyikük arról kezdett beszélni, hogy a szülei elutaztak a hétvégére, övé az egész ház, és ma este bulit fog tartani. Annyira normálisnak, annyira átlagosnak tűntek, amilyen én sosem lehetek. Se varázssuli, se vámpírok, se boszorkányok vagy vérfarkasok, nincs gyilkos nagybácsi, lemészárolt boszicsalád, vámpír-per-igazgató anya, ex-vámpír-vadász apa... Szinte nehéz elképzelnem mindez nélkül az életemet, de amikor megpróbálkozom vele, olyan átlagos és gondtalan szeretnék lenni, mint ezek a csajok. Legalább egy napra. Vagy estére. Bevallom, már akkor megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy én is belóghatnék a Mindy nevű bulijára, és egy csipetnyi varázslatot bevetve el is csórom az asztalukról az egyik szórólapját. De biztosra csak akkor határozom el magam, miután este minden elcsendesedik körülöttem, Josie ismét szinte pillanatok alatt elszenderedik, és folyamatosan azon kattog az agyam, hogy nekem innen el kell szabadulnom egy időre. Szóval miután felveszek egy csinos topot, a dzsekimet és egy farmer sortot, na meg a kedvenc tornacsukámat, a jól bevált módszerrel megszökök az ablakon át. A buli helyszínét nem nehéz megtalálni, a már messziről meghallom, honnan dübörög a zene, és minden közeledő lépésemmel egyre izgatottabb leszek, ahogy a szívem felveszi a dal ritmusát. Nem kopogtatok, és nem várok ajtónyitásra, csak besétálok, és elvegyülök a bulizók között. Nincs nehéz dolgom, mert elég sokan vannak. Egy pohár sört is begyűjtök magamnak, és úgy járkálok körbe a házban. Élvezem a partit, de ha őszinte akarok lenni, leginkább azt élvezem, hogy tilosban járok. Megrészegít az érzés, és még többet akarok belőle. Elfog a vágy, hogy tegyek még több rossz fát tegyek a tűzre, és ez a vágy nem is ereszt. Bár még nem tudom azonnal, mit is akarok tenni. A sétálgatás közben egyszer csak a konyhában kötök ki, ahol van kaja is, és még több ital, de itt nincs olyan nagy tömeg, és az zene sem üvölt olyan hangosan. Néhány srác fociról beszélget az egyik sarokban, egy másik meg a konyhapultnál iszogat magában. Feltűnik, ahogy a farzsebéből kikandikál a tárcája, és tudom, hogy meg kell szereznem. Csak a poén kedvéért. A srác amúgy sem lehet már túl józan, talán észre sem venné... - Hali – köszönök rá futólag, és elcsórom előle a tequilás üveget, hogy töltsek belőle a saját poharamba. - Látom, te is nagyon élvezed a társaságot – vonom fel a szemöldökeimet egy pillanatra játékosan, aztán úgy teszek, mintha a másik oldalán levő leszelt citromkarikákért nyúlnék, csakhogy a másik kezemmel időközben elcsenem a tárcáját is, és a saját farzsebembe rejtem, majd egy édes mosolyt villantok rá, és egy kicsit arrébb oldalgok.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Egyesével vettem ki a kis húsdarabokat a pitából, ügyelve arra, hogy ne kenjen össze magam, és ezeket rágcsálva ecseteltem a nővéremnek, hogy milyen sok mindent kellene még tennem, és hogy azt sem tudom, merre áll a fejem. Mivel semmilyen reakció nem érkezett a szavaimra, sejtettem, hogy Emma gondolatai már megint valahol teljesen máshol jártak – hogy hol, azt nem tudtam volna megmondani, de igazából nem is vettem a szívemre. Csak szórakozott mosoly telepedett az ajkaimra, annyira megszokott volt ez a helyzet nálunk. Már rég nem akadtam fenn ilyeneken, s megelégedtem annyival, hogy Emma itt volt, viszonylag normális állapotban. Voltak ennél sokkal rosszabb pillanatai is, én pedig megtanultam értékelni az olyan alkalmakat, mint amilyen a mostani is volt. A heves bólogatásával épp ezért nem tudott átejteni, tudtam, hogy csak valahol a mondandóm közepe táján tért vissza közénk, de nem számított. És aztán, mint ahogy arra számítottam is, egyből fennakadt az önvédelmi tanfolyamot hallva. Pontosan ilyen reakcióra számítottam, tőle, így amikor óvatosan bólintottam egy aprót, ő egyből nevetni kezdett. Tudtam, hogy nem rosszból tette, hogy nem a kinevetés volt a célja, de azért durcásan felhúztam az orromat, mintha annyira elképzelhetetlen lett volna, hogy én önvédelmi tanfolyamra járjak. Oké, elismerem, tényleg vicces volt, tekintve, hogy boszorkány voltam, de… minden eshetőségre készülnöm kellett. - Emma, pont te tudod a legjobban, hogy egy boszorkány milyen gyenge, ha nincs varázsereje. És én szeretek minden eshetőségre előre felkészülni, nehogy valami váratlanul érjen majd… Soha nem lehet tudni, a Szellemek mikor elégelik meg azt, hogy még mindig nem jutottunk közelebb annak a vámpírnak a megöléséhez. Úgyhogy… - Még bőven magyaráztam volna Emmának az okokat, ami miatt úgy döntöttem, nem jöhet rosszul, ha meg tudom védeni magamat a varázserőm nélkül is, de aztán Emma hirtelen megtorpant, amit látva hirtelen nem tudtam, hogy mi történt, de azért követtem a példáját, és kérdőn nézve pillantottam rá. Már épp kérdeztem is volna, hogy mi történt, amikor hirtelen hatalmasat csapott a karomra, amire egyáltalán nem voltam felkészülve, így majdnem elejtettem a gyrosomat, de szerencsére nem lett oda a vacsorámnak. A kérdését hallva azonban elkerekedtek a szemeim, és ahogy eszembe jutott Aaron… nos, egy kicsit azért elpirultam, amit határozottan el szerettem volna kerülni, ismerve a nővéremet, de ez egy olyan természetes reakció volt, amit nem tudtam megakadályozni. - Nem mondanám, hogy kifejezetten az oktató miatt van… - kezdtem volna el kimagyarázni magamat, de magam is tudtam, hogy ez most már lehetetlen volt, hisz az előbbi reakcióm mindent elárult. Úgyhogy végül csak egy lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat. – Aaronnak hívják, és igen… mondhatjuk. Nem mintha olyan sokat szoktam volna bámulni… - válaszoltam Emmának teljesen vörös arccal, inkább elbújva a sálamba, hogy minél kevésbé legyen látható, mennyire fülig pirultam, ahogy eszembe jutottak az órák, meg hogy mennyire vészesen közel szoktunk lenni egymáshoz olykor… Csak gyorsan elfordítottam a tekintetemet Emmáról, és sietős léptekkel megindultam, ezzel egyúttal a kínos beszédtémától menekülve, de tudtam, hogy Emma nem fogja ennyiben hagyni a dolgot. Olyan tudott lenni, mint egy nyomkövető kutya – ha forró nyomra bukkant, akkor attól el sem lehetett volna téríteni semmivel. - Mondtam már, Em, hogy nem miatta kezdtem el. Csak láttam az újságban a hirdetést, és gondoltam, miért ne? Képet nem mellékeltek róla, bár nem is volt rá szükség, mert bőven vannak szőke libák, akik biztosan csak miatta járnak az óráira. Tudod, azok a tipikus festett barbiek, akiknek fejbe nem sok jutott, ellenben jó génekkel áldották meg őket – magyaráztam Emmának, némileg a témát próbálva terelni. – Mondjuk, nem is irigylem őket az órákon, Aaron nem szereti az értetleneket és a hülyéket, és nem igazán tapintatos olykor… - meséltem tovább, miközben felrémlett előttem, mennyire meg tudott alázni másokat a bunkó stílusával, és ez akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra. Nem mintha én annyira gonosz személyiség lettem volna, de olyan vicces volt nézni a hitetlenkedő arcukat azoknak a lányoknak, ahogy nyávogva próbálták magukat benyalni Aaronnál, de róla mindez lepergett. Tényleg, már csak ezekért is megérte járni az óráira. Nagyon jó műsorok szoktak lenni. Amikor Emma azzal jött, hogy hadd menjen el egyszer helyettem, csak megforgattam a szemeimet, mivel tudtam, hogy most mennyire jól szórakozott rajtam. Válasz helyett azonban inkább csak eszegettem a gyrosomat, hátha leakad majd Emma egyszer erről a témáról, és nem hazáig kell hallgatnom, ahogy a fejemhez vágja, mennyire számító vagyok, és hogy hadd menjen el helyettem. Komolyan, őszintén féltem attól, hogy Emma mit tett volna, ha tényleg elment volna egyszer helyettem Aaron órájára – tartottam attól, hogy sok sületlenséget összehordott volna, csakhogy kellemetlen helyzetbe hozzon. Mint a régi szép időkben… - Tudod, mit, Em? Inkább mesélj te, hogyan állsz a fiúkkal. Ha már ennyire belejöttünk a kínos témák feszegetésébe, nem fair, ha csak én kerülök terítékre. Te pedig határozottan többet lógsz fiúk társaságában, mint én – pillantottam rá szúrós szemekkel, ezzel utalva Liamre és Dr. Maronra. Persze azt tudtam, hogy Liammel csak barátok voltak, na de hogy a dokinkkal mi volt a helyzet… Emma mindig hallgatott, ha róla kérdeztem őt, mintha hétpecsétes titok volna… Eddig nem akartam semmi ilyesmire gondolni, és nem is tereltem a beszélgetést róla ilyen irányba, de érdekelt Emma reakciója, és ha ő kínos helyzetbe hozhatott engem, akkor én is megtehettem ezt vele, nem igaz? – Szóval mi a helyzet Dr. Maronnal, vagy szólítsam én is inkább Ashernek? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, mindentudó pillantással.
Létezik egy bugyuta játék, amit sosem értettem, a felnőttek hogyan engedhetnek a gyerekeknek, mert nem csak értelmetlen és agresszív, hanem kifejezetten balesetveszélyes is. Egymás kezét fogva, egyfajta láncot alkotva védelmi sort veszünk fel, szemben az ellenséges csapattal, aki azt üvölti: adj, király, katonát! Természetesen nem adunk, mire egy általunk választott ellenséges gyerek megrohamozza a falat, kiszemelve a leggyengébbnek tűnő kapcsot, hogy megpróbálja a testével szétszakítani azt. Gyerekes, értelmetlen és fájdalmas is, valamiért mégis sokat játszottuk általános iskolában. Kérdés sem fért hozzá, hogy mindig Evy volt a párom, s bár sokan hittek az ikrek közti szétszakíthatatlan kötelékben, mivel mindketten törékeny kislányok voltunk, sokan bepróbálkoztak nálunk áttörni. Volt, hogy olyan erősen szorítottuk egymás kezét, hogy elfehéredtek az ujjaink, a mi láncunkon azonban senki sem juthatott át. Olyankor elég volt csak diadalittasan Evyre mosolyognom, és tudtam, hogy ő is ugyanarra gondol; nem csak a kezünk kapaszkodik szorosan egymásba, hanem a lelkünk is egy, s ennél fogva szétszakíthatatlan. Miközben kiléptünk az étteremből, és a gyrosomat bontogatva elindultunk az utcán, azon kezdtem el gondolkodni, vajon hogy állhat most a kötelékünk. Vajon ha most kellene sorfalat állnunk és most rontana nekünk valaki teljes gőzzel, vállalnánk-e ugyanazt a fájdalmat, kapaszkodnánk-e egymás kezébe, vagy a kudarctól való félelem arra késztetne valamelyikünket, hogy elengedjük a másik kezét? Evy vajon bízik még bennem annyira, hogy szorosan tartson, akkor is, ha erős ellen próbál szétszakítani minket? És én vajon bízom benne annyira, hogy ne eresszem el őt, tudván, úgysem tart már össze minket semmi? Evy mondata közepén eszméltem fel, vizsgák, tanulás, varázslat, vámpír. Kellett pár másodperc, hogy az emlékek örvénylő maszlagából visszacseppenjek a valóságba, és összerakjam az elcsípett félszavakból, miről is van szó. Ó, igen, a terveiről mesél. Bólogatok, hogy lássa, figyelek, és igyekszem koncentrálni, hogy még egyszer ne veszítsem el a fonalat. Nagyot harapok közben a gyrosból, és bár forró, élvezettel nyelem le a falatot. - Önvédelmi tanfolyam? - A bősz bólogatásban fennakadtam ezen az egy szón. Nagy, kerek szemekkel bámultam a húgomra, mintha nem lennék benne biztos, nem bambultam-e el megint és értettem félre valamit, de ha megerősít abban, hogy tényleg ezt mondta, akkor két szapora, döbbent pislantás után felkacagok. Felhúzom a vállam, leszegve kissé az állam, majd hátravetem a fejem és szabad kezemmel megigazítom a heves mozdulattól félrecsúszott sapkámat. - Boszorkány vagy, te lökött! Hacsak nem te akarsz néhány fogást mutatni az edzőnek, minek neked önvédelmi tanfolyam? - Jót derülök húgom képtelen ötletén. Tőlem azt csinál, amit akar, de attól még vicces, hogy boszorkány létére kételkedik benne, hogyan védje meg magát. Nekem kéne tanfolyamra járnom, én vesztettem el az erőmet... Neki inkább a mágiáját kéne csiszolnia. Ez a gondolat ki is pukkasztja a jókedvemet, és kissé elkomorodva bámulok a gyrosomból kilógó zöldség- és húsfalatokra. Egykedvűen bekapok egy falat salátát, majd hirtelen a megvilágosultak döbbenetével kapom fel a fejem, és olyan gyorsan torpanok meg a testvérem mellett, hogy kis híján összekenem a szósszal a kabátom. Erősen a karjára csapok. - Neeee, egy srác miatt van?! - megcsapkodom még párszor a karját, finomabban, mint először, és közben sunyi, mindentudó, letörölhetetlen vigyor kúszik a képemre. - Hogy hívják? Hogy néz ki? Dögös? Ismerem? Markolni való a feneke? Nem zavar, hogy az utca közepén beszélgetünk erről. Az sem zavart, hogy rákiabáltam, hogy boszorkány, nem pont a férfiak hátsó felétől fogok zavarba jönni. Evy viszont, reményeim szerint, igen, és a reakciója lesz a veszte. Mindegy, mi mindent füllent össze nekem, a reakciójából úgyis levágom, tényleg egy srác miatt jár-e a tanfolyamra, vagy sem. - Nem néztem volna ki belőled, hogy ilyen számító vagy, de tudod, nem is rossz ötlet! Sőt, egészen lenyűgöző taktika. - Tovább indultam, ha ő is jött, és mélázva gesztikuláltam magam előtt, kezemben a gyrossal. - Talán nekem is ki kéne próbálnom! Hé, egyszer hadd menjek már el helyetted! Csekkolom a srácot, hogy normális-e. Meg hogy tényleg fokhagyma hátsója van-e. A nevetés ismét kirobbant belőlem, teljesen ösztönösen. Nem is tudom, mikor nevettem utoljára ilyen jót a húgommal. Azt sem tudom, mikor került szóba utoljára fiú kettőnk közt, hiszen az elmúlt évek... Nos, egészen másról szóltak. Nem maradt hely az életünkben többé arra, hogy szerelmi kalandokról csevegjünk és egymást ugrassunk. Egészen jól esett átélni a múlt egy szeletét.
:<3:
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Pént. Nov. 24, 2017 3:33 pm
Evy & Emma
Just a normal day in our not normal life
Az évek során teljesen hozzászoktam Emma instabil állapotához, ahhoz, hogy az esetek többségében nem figyelt arra, amit mondtam neki, vagy ha így is volt, akkor csak nem mutatta azt. Hogy ennek az oka mi volt, azt nem tudtam volna megmondani. Még emlékszem, régen gyerekkorunkban, amikor még Erica is velünk volt, folyton az volt az esti programunk, hogy a konyhából elcsentünk valami édességet vagy nasit, mivel anya azt mondta, ilyet enni késő este már nem szabad, majd bebújtunk a takaró alá, meggyújtottunk egy gyertyát, és így, ebben a félhomályban valamit csipegetve ecseteltük el mindig egymásnak, hogy milyen volt a napunk, milyen csínyeket hajtottunk végre, vagy éppen a nagy szerelmünk mit csinált, észrevett-e minket és hasonlók. Persze egyértelmű volt, hogy huszonévesen nem fogjuk ugyanezt csinálni, nem is vártam el, ugyanakkor szükségem volt Emmára, és ha az aznapi apró örömöket nem tudtuk megosztani egymással, akkor mi maradt volna nekünk? Csak a fájdalom, és ezt nem szerettem volna. Elég volt az, hogy olyan korán elragadták tőlünk a gyerekkor ártatlanságát, hogy nem nőhettünk fel egy szerető családban, hanem már korán meg kellett tapasztalnunk a világ kegyetlenségét, és hogy az senkinek nem kegyelmez, nem számít, fiú vagy-e vagy lány, gyerek-e vagy felnőtt. Talán épp ezért lepett meg annyira a válasza Emmának, főleg hogy tényleg semmi szarkazmus nem volt a hangjában, és ez megmelengette a szívemet. Hálás mosoly telepedett az ajkaimra, miközben jobban belebújtam a sálamba, és így bólintottam egy aprót. Nem akartam, hogy Emma lássa rajtam, ez az apró gesztus mennyire jobb kedvre derített, mert biztosan hülyének nézett volna érte, de tagadhatatlanul boldog voltam azért, amiért úgy éreztem, szokott azért figyelni rám a nővérem, még ha ezt nem is adta mindig a tudtomra. - Én is remélem. Jó lenne, ha egy biztos pont lenne az életemben ez a meló, és így nem kellene mindig azon aggódnom, hogy lesz-e elég pénz az albérletre és minden más szükséges dologra. Meg amúgy is nagyon fárasztó volt mindig új munkák után kutatni – nevettem fel halkan, miközben Emmának magyaráztam ezekről a felesleges dolgokról, amikről tudtam, hogy amúgy sem fog rájuk reagálni semmit, de engem ez nem gátolt meg abban, hogy tovább beszéljek. Én már csak ilyen voltam. A visszakérdezésemre olyan választ kaptam, mint amire számítottam is, valamilyen szinten azonban mégis más volt. Látszott Emmán, hogy jó napja volt, mert habár tömören mondta is el, hogyan érezte magát, de máskor sokkal közömbösebb vagy szarkasztikusabb szokott lenni, most azonban láttam az apró mosolyt az arcán, ahogy valószínűleg arra gondolt, hogy mit csinált ma. Épp ezért kedvem lett volna tovább faggatni őt, hogy tudjam, mi volt pontosan az, ami ennyire jobb kedvre derítette, de nála ez felesleges lett volna, úgyhogy inkább elnyomtam magamban a késztetést. Hogy ha akart, úgyis beszélt róla magától, ha pedig nem, akkor harapófogóval sem tudtam volna belőle kiszedni a részleteket, úgyhogy egyelőre megelégedtem csupán annyival, hogy jól érezte magát. Bólintottam egy aprót a beleegyezésére, majd a gyrosos felé vettük az irányt. Közben Emma megválaszolta a következő kérdésemet is, ami egyébként elárulta azt is, hogy miért volt olyan jó kedve. Megfigyeltem már, hogy ha Liammel lógott, akkor mindig boldogabb volt – a maga módján persze -, illetve a Dr. Maronnal való találkozásai után is más szokott lenni. Hogy a terápia ment neki ilyen jól, azt nem tudtam, mivel se a doki, se ő nem beszélt nekem soha arról, hogy mit szoktak ketten csinálni, úgyhogy én sem kérdezősködtem. Elég volt csak annyit látnom, hogy Emmának vannak jobb napjai, és hogy vannak olyan személyek az életében, akik fontosak neki, és mindig számíthat rájuk. - Örülök, hogy jól szórakoztál – válaszoltam neki őszintén, majd amikor azt kérdezte, hogy elvitelre kérjük-e a gyrost, beleegyezően bólintottam egy aprót. – Nekem tökéletes – feleltem, majd amint megérkeztünk a gyrososhoz, hagytam, hogy Emma rendeljen először, majd őt követtem én is. Vele ellentétben én egy normál adagot kértem, és persze hagyma nélkül, mivel a zöldségekkel gyerekkorom óta hadilábon álltam. Már épp nyúltam volna a pénztárcámért, hogy kifizessem a gyrosomat, amikor Emma megelőzött, és azt mondta, hogy meghív. Alapjáraton nem szerettem szívességeket kérni, vagy azt, ha tartoztam bárkinek, ilyen vagy olyan módon, de most elfogadtam Emma meghívását. Nemcsak azért, mert a nővérem volt, hanem azért is, mert nem akartam elrontani a kedvét a felesleges makacskodásommal. Mert tényleg csak az lett volna, elvégre nem volt semmi konkrét indokom arra, hogy ragaszkodjak ahhoz, hogy én fizessek. - Köszi – feleltem, majd amint megkaptam a gyrosomat, félreálltam, hogy Emma odaférjen a pulthoz, és kifizethesse mindkettőnk vacsoráját. Amint végzett, elhagytuk az épületet, és ismét hazafelé vettük az irányt az est hűvösében. A gyros szerencsére még meleg volt, úgyhogy szorosan fogtam azt, mert még a papíron keresztül is melegítette az ujjaimat. Emma persze egyből neki esett az evésnek, ami megmosolyogtatott, de nem követtem a példáját. Nekem még túl meleg volt ahhoz, hogy belekóstoljak, úgyhogy vártam még vele. A következő kérdését hallva elgondolkodtam egy pillanatra, fejben azt latolgatva, hogy mikor lenne időm elmenni Dr. Maronhoz, és hogy milyen terveim vannak az elkövetkező időkre. - Hm… igazából még nem tudom. Dr. Maronnal sem beszéltünk meg konkrét időpontot, hanem annyiban maradtunk, hogy majd hívom, ha már tudom, hogyan alakulnak a programjaim. Mert most ugye dolgozok is, amellett tanulnom is kellene, mert rohamosan közelednek a vizsgák, ráadásul varázsolni is kellene, arról nem is beszélve, hogy még mindig nem tudunk semmit arról a vámpírról, akit visszahoztunk. Szóval olyan sok teendőm van, hogy azt sem tudom, merre áll a fejem jelenleg – magyaráztam Emmának, hogy mennyire, de mennyire sok minden van, amit meg kellene tennem, és így sem igazán tudtam, hogy hogyan fogok mindezzel megbirkózni. Sajnáltam, hogy nem volt olyan varázslat, amivel mondjuk az alvást tudtam volna pótolni, vagy amivel klónozhattam volna magam, hogy egyszerre több mindennel foglalkozhassak. S mivel nem volt ilyen, vagy legalábbis mi nem tudtunk róla, nem maradt más, minthogy egyedül próbáljak meg megbirkózni mindezzel. – Ráadásul elkezdtem járni egy önvédelmi tanfolyamra is, amit nem hagyhatok ki – tettem még hozzá, majd kivettem egy húsit a pitából, és azt kezdtem el rágcsálni, miközben Emma reakciójára vártam. Ha jól rémlett, korábban nem mondtam neki, hogy jelentkeztem arra a tanfolyamra, úgyhogy most féltem kicsit a válaszától. Nem mintha egyébként az eltántorított volna attól, hogy járjak Aaron óráira, de attól függetlenül tartottam attól, hogy letorkol majd Emma.
Csak egy kurta biccentéssel könyveltem el Evelyn válaszát, hogy miért is végzett hamarabb. Nem tudom, szerette-e a munkahelyét, mivel sosem éreztem elég fontosnak a kérdést ahhoz, hogy feltegyem neki - vagy talán csak a válasz nem érdekelt soha eléggé, de az alapján, hogy miket szokott mesélni a helyről és a kollégáiról, úgy láttam, szeret itt dolgozni. Nem is tudom, nekem melyik hely jelentett felüdülést mostanság... Azt hiszem, én a hol szeretek lenni kérdéskört inkább emberekhez fűztem, sehol sem szerettem ugyanis egyedül lenni, de ha Liam mellettem volt, még a legócskább és legszomorúbb helyet is sikerült felvirágoztatnia, ahogy Ash mellett bármikor képes voltam megnyugodni. Érdekes vagy sem, Evy is ilyen hatással volt rám. Nem mindig szerettem vele lenni, de nélküle határozottan rosszabb volt, és tagadhatatlanul hiányoltam, nem feltétlenül őt magát, sokkal inkább a közelségét, az auráját és azt a megszokást, hogy mindig együtt vagyunk. Magamat is megleptem azzal, hogy figyeltem a húgomra, ahogy mesélni kezdett. Bár csak a szemem sarkából néztem őt, meglehetősen érdektelen arccal, de ha rám ripakodott volna, hogy most azonnal mondjam vissza, miről mesélt, szóról szóra képes lettem volna elismételni a mondandóját - mellyel egyébként meg is válaszolta az előbbi kérdésemet. Figyeltem rá, és örültem neki, hogy talált egy helyet, ahol végre jól érzi magát. Legalábbis egyelőre, mert elsőre a legtöbb hely klassznak tűnik, a gond az első hét után kezdődik... Egyébként meg illett Evyhez ez a munka, mert tőlem eltérően ő igenis társaságkedvelő, legalábbis őt sokkal jobban és könnyebben befogadják az emberek maguk közé. Röhejes, hogy engem meg nem, hiszen pont ugyanúgy nézünk ki... Úgy látszik, a külső mégsem minden. - Remélem, ez a meló végre összejön - fűztem hozzá a beszámolójához, és nem volt semmi szarkasztikus vagy kárörvendő a mondandómban. Tényleg reméltem, hogy sokáig megmarad neki a munka, annál több pénzt keres vele és annyival könnyebben megáll majd a lábán. Vagy megállunk. Nem pontosan tudtam, milyen mértékben illendő a történtek után egymásra támaszkodnunk, ezért automatikusan külön utakon indultunk el, de hát attól még egy fedél alatt éltünk. Nem is tudom, pontosan mire vártunk, talán a másikra, hogy melyikünk lesz az, aki megteszi az első lépést egy külön élet felé. A visszakérdezése hallatán elszakítottam róla a tekintetem és a földet kezdtem el fürkészni. - Jó volt - feleltem, és képtelen voltam elfojtani a mosolyomat, ahogy eszembe jutottak a mai nap történései. Beértem ezzel a tömör válasszal, tőle eltérően én nem akartam jobban kifejteni, mivel töltöttem ma az időt, és nem is éreztem kínosnak, hogy két rövid szóban feleltem az ő ömlengése után. - A gyros jó lesz! - tettem még hozzá, mielőtt befordultunk volna a megfelelő utcán. Már a számban éreztem a hús és a szósz ízét. Nem igazán volt időm enni semmit, ami még csak így kigondolva is hazugság, hiszen nem időm, inkább kedvem nem volt bajlódni vele. Tudtam, hogy Evelynnel úgyis beugrunk valahova, úgyhogy estére tartogattam a nap főétkezését. Mély levegőt véve figyeltem a neon fényárban úszó kirakatokat és feliratokat, Evy következő kérdésére pedig ismét arcomra szökött az a halvány, bosszantó kis mosoly. Bólintottam, mire az egyik tincsem kiszökött a sapkám alól és belelógott az arcomba. Visszatűrtem a helyére, miközben feleltem. - Igen, még délután, aztán megvártam Liamet és együtt lógtunk egy kicsit. - oldalra billentettem a fejem, hogy a testvéremre nézhessek egy pillanatra, aztán újból a kirakatokat kezdtem el fürkészni. Nem maradtunk percekig néma csendben szerencsére, mert elértük a gyrosost. - Kérjük elvitelre és együk meg menet közben, mit szólsz? - javasoltam, de ha Evy ragaszkodott hozzá, hogy inkább beüljünk, akkor a számat húzva ugyan, de belementem, nem akartam erről vitázni. Viszont én szívesebben ettem volna meg odakint, élveztem a hűvös éjszakai levegőt és szerettem kint csatangolni, meg menet közben csipegetni. Annál hamarabb hazaérünk, ráadásul. - Nagy adagot kérek, tele csípőssel és hagymával - adtam le a rendelésem, és elővettem a pénztárcámat. Sosem voltam finnyás az ízekre, szeretem, ha valamitől könnybe lábad az ember szeme és alig kap levegőt utána, annyira mar. A jó gyros pedig kifejezetten ilyen. Ha Evy is rendelt, akkor a pénztárhoz léptem és kifizettem mindkettőnk adagját. - Meghívlak. - közöltem ellentmondást nem tűrően, ha esetleg tiltakozott volna. Nem egy gyros árába fogok belehalni, meg hát minden gondunk ellenére mégis csak testvérek vagyunk. Ez a legkevesebb. Ha megkaptuk a gyrost, akkor vagy bent leheveredtem a húgommal, vagy végre újra nekivághattunk az éjszakának. Egyből elkezdtem kicsomagolni a gyrosomat, türelmetlenül, éhesen, hogy végre megejthessem az első nagy harapást. - Te mikor mész legközelebb? Mármint Ashhez - érdeklődtem, mert ezt elfelejtettem megkérdezni tőle, amikor ott voltam. Nem mintha kiadhatna bármit is a pácienseiről, de hát Evy az ikertestvérem, azzal nem szegi meg a titoktartását, ha elárulja, mikor kell legközelebb jönnie. De elfelejtettem, úgyhogy most a húgomat kérdeztem, csak hogy tudjam, hogyan időzítsem a napjainkat a jövőben.
:<3:
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Pént. Nov. 10, 2017 3:36 pm
Evy & Emma
Just a normal day in our not normal life
A gondolataimból az rántott ki, ahogy meghallottam a nővérem szájából a nevemet elhangzani. Nem tudom, hogy mennyit vártam rá, annyira magamba feledkeztem ez idő alatt, még csak az sem tűnt fel, amikor az amúgy kihaltabb környéken léptek zaja törte meg a csendet. S habár megvolt a késztetés arra, hogy vessek egy pillantást a karórámra, kiderítve, hogy mennyit vártam én, vagy hogy Emma mennyivel érkezett korábban, de nem tettem ezt meg, mert tudtam, hogy udvariatlan lett volna, és nem akartam a kettőnk közti törékeny békét az ilyen felesleges cselekedetekkel még instabilabbá tenni. Hiszen nem voltam türelmetlen, és nem fél órája ácsorogtam itt kint, hanem maximum öt perce. Meg, egyébként sem számított az idő, miután Emma már megérkezett. - Szia! – köszöntöttem a nővéremet gyengéd mosolyra húzva ajkaimat, hogy oldjam kicsit a feszült és komor hangulatot, de Emma arcát látva ez a mosoly szépen lassan hervadt le az enyémről is. Sokszor úgy éreztem, hogy én vagyok az egyedüli, aki próbálkozik rendbe tenni a kapcsolatunkat, hogy ne úgy viselkedjünk egymással, mint két idegen, hanem mint az a nap előtt. De tudtam, hogy ez lehetetlen volt. Akkor olyan sok minden megváltozott, hogy egyszerűen képtelenség lett volna visszahozni azokat az időket. Lehet, hogy nekem sem kellett volna annyira kapaszkodnom a régi kapcsolatunk emlékébe, de úgy éreztem, hogy ha én nem teszem ezt meg, akkor örökre elveszítem a nővéremet, ezt pedig egyszerűen képtelen lettem volna megtenni. Ő az egyetlen személy, aki maradt nekem, a családom volt, épp ezért nem tudtam csak úgy beletörődni abba, hogy ilyenekké váltunk. Mert ez volt az igazság. Emma sokszor teljesen kifordult önmagából, olyanokat tett, amiket korábban még soha, és olykor olyan esetlennek és szétcsúszottnak tűnt, hogy öntudatlanul is én kezdtem el úgy viselkedni, mint régebben ő. Az örök védelmezőként. S habár nem feltétlenül bántam azt, hogy én is képes voltam ezt megtenni, de az határozottan fájdalommal és szomorúsággal töltött el, hogy Emma ilyen lett. Hogy ilyenek lettünk. - Sam elengedett, azt mondta, hogy majd ő bezárja az üzletet – válaszoltam neki, megmagyarázva, hogy miért végeztem ilyen korán, de tudtam, hogy valójában nem érdekelte túlzottan a válaszom. Abban sem voltam biztos, hogy emlékezett arra, hogy ki az a Sam. Mert habár nekem rémlett, hogy meséltem neki már róla párszor, de olykor olyan volt, mintha Emma agya csak úgy kikapcsolt volna, és olyankor nem hallott meg semmit abból, amit mondtam neki. Eleinte még idegesített ez, de az évek múltán nem volt más választásom, hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy ilyen. Épp ezért, ha most rákérdezett arra, hogy ki az a Sam, akkor elárultam neki, hogy az egyik kolléganőm, akivel egészen jó kapcsolatban állok, de ha nem reagált a szavaimra semmi ilyet, akkor én sem álltam le magyarázkodni. Csak egy aprót bólintottam arra, amikor megkérdezte, hogy mehetünk-e, majd amint megindult, én is követtem a példáját zsebre tett kezekkel. Lassú léptekkel haladtunk, egy darabig csendben, ami csak még fagyosabbá tette a hangulatot, arra késztetve engem, hogy próbáljak meg valamilyen beszélgetést kezdeményezni vele, de végül Emma megelőzött a következő kérdésével. Egy másodpercre elgondolkodtam azon, hogy milyen is volt a napom, de aztán egy vállvonás kíséretében mesélni kezdtem. - Igazából nem volt semmi különös. Nyugis volt a meló is, nem volt semmi balhé, és én is egészen el voltam. Eddig még nem találkoztam egy olyan kollégával sem, aki ne lett volna szimpatikus, vagy aki engem akarna kirúgatni a jövőben. Remélem, hogy nem is lesz ilyen, mert az összes munkahelyem közül eddig ez tetszik a legjobban. Minden szempontból megéri itt dolgozni – ecseteltem Emmának, habár tudtam, hogy ez sem érdekelte különösebben, és hogy csak a megszokás miatt érdeklődött a napom iránt. Épp ezért két szóban is letudhattam volna a választ, de úgy éreztem, hogy ha így cselekszem, akkor csak még jobban megnöveltem volna az amúgy is lassan szakadékméretű távolságot kettőnk között. Ezért igyekeztem ezt csökkenteni, és nem passzívan viselkedni vele, még ha csak a látszat is volt az, hogy minden rendben volt velünk. Mert ez minden, csak igaz nem volt. – Na és a te napod milyen volt? – dobtam vissza a kérdést halványan mosolyogva, miközben Emma arcára pillantottam, de mivel nem akartam hasra bukni, ezért hamar visszafordítottam a tekintetemet az útra, abban reménykedve, hogy válasz gyanánt nem csak annyit kapok, hogy „Semmi különös”. - Én sem ettem ma túl sokat – vallottam be, úgyhogy természetesen benne voltam abban, hogy út közben megálljunk valahol, és megvacsorázzunk. Főleg, hogy a ma esti program is minden bizonnyal ugyanaz lesz, mint eddig mindig, és üres hassal képtelen lettem volna a varázslásra koncentrálni. Szükségem volt az energiára, főleg a munkaidő után, és azt is tudtam, hogy Emma nem főzött otthon, nekem pedig ezek után nem volt még ehhez is kedvem és kapacitásom. – A gyroshoz mit szólsz? – kérdeztem azért a biztonság esetére, habár sejtettem, hogy neki mindegy lesz, hogy mit eszünk. Mindenesetre, Emma esetében soha nem lehetett tudni már semmit biztosra, ezért inkább mindig mindenre rákérdeztem, nehogy baj legyen belőle. Ha megkaptam a beleegyező reakciót, akkor lassan megindultam a gyros-os felé, ha azonban Emma inkább valami mást kívánt volna enni, akkor nekem az is rendben volt, és ebben az esetben arra mentem, amerre ő is. - Voltál ma is Dr. Maronnál? – érdeklődtem tovább, mielőtt újra fagyos csend telepedett volna ránk.
850 words ◆ Nagyon megkésve, de remélem, tetszik <3 ◆ zene ◆ credit
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Vas. Okt. 01, 2017 7:14 pm
Evy & Emma
we're Venus and Mars, like different stars
Az idő kezdett már csípni ugyan, de még elég kellemes volt ahhoz, hogy lengén öltözzek kedvenc bőrdzsekim alatt. Azt mondják, az ikrek általában szélsőséges jellemmel születnek a világra: az egyikük talpraesettebb, a másik félénkebb, az egyikük fiúsabb, a másik lányosabb, az egyikük anyás, a másik apás. Nálunk nehéz volt meghúzni ezt a konkrét határvonalat, mert bár talán mindig is kicsit hevesebb és nagyszájúbb voltam, mint Evy, annyira azért őt sem kellett félteni. Kiegészítettük egymást bizonyos dolgokban, persze, ugyanakkor sokkal inkább felerősítettük a másik tulajdonságait. A tragédia óta viszont... Nem tudom. Kicsit olyan, mintha a lelkünk kirobbant volna a testünkből és a szilánkok a másikba fúródtak volna. Néha úgy éreztem magam, mintha nem is én lennék. Elesettnek. Gyengének. Tehetetlennek. Néha úgy láttam a húgomat, mintha nem is ő lenne. Erősnek. Riadtnak. Vakmerőnek. Ahelyett azonban, hogy erősítettük volna egymást, a jelenlétében sokkal gyengébbnek, elveszettebbnek éreztem magam, hiszen állandóan arra emlékeztetett, mi mindent vesztettem el. A történtek szakadékot ékeltek közénk, elhidegültünk, megtelt körülöttünk a csend kimondatlan vádakkal. Még mindig az ikertestvérem volt, még mindig szerettem, egyszerűen csak egyikünknek sem volt elég ereje ezzel foglalkozni. Akadtak fontosabb dolgaink is a romokban heverő kapcsolatunknál. - Evelyn? Nem számítottam rá, hogy ilyen korán végez. Szerencsére hamarabb ideértem, hiszen elég korán szabadulni tudtam, mégis úgy képzeltem, lesz még egy kis időm a csillagokat bámulni és elmélkedni, míg megérkezik. Az épület előtt álldogáló alak azonban határozottan az ikrem volt, messziről felismertem az alakját. Régebben gyakran elborzasztott, ha előre nem tervezett helyzetekben pillantottam meg. Mint a kifordított valóság, egy párhuzamos univerzum, ahol az emberrel a saját tükörképe néz farkasszemet. Ijesztő, hátborzongató, sokszor voltak kettőnkkel kapcsolatos rémálmaim is. A hideg még most is kiráz néha, ahogy magamra ismerek egy-egy mozdulatában, de már megtanultam elfogadni, hogy ketten vagyunk. - Korán végeztél - mellé léptem, kezem továbbra is dzsekim zsebébe süllyesztve. Semmi ölelés, semmi puszi, esetleg ha ő kezdeményez valamit, azt viszonzom. Állammal a hazaút felé biccentek kérdőn. - Mehetünk? Ha belement, elindultam az utcán. Lassú, ráérős léptekkel haladtam vele, hol az embereket, hol a csillagokat fürkészve. Tökéletes este volt, fényes és friss, az a fajta, amelyen az ember legszívesebben be sem menne a házba, hanem örökké kinn maradna. Fiatalok voltunk, szórakozni kellett volna mennünk, inni, bulizni, fiúzni, ehelyett gyászos némaságban ballagtunk hazafelé, tudván, otthon mi vár ránk - és mi az, ami már soha többé nem vár ránk. - Milyen napod volt? - Érdeklődésemet inkább a megszokás vezette, begyakorolt rutinkérdés volt már, nem a régen megszokott pletykálkodás, amikor még izgatottan összebújva sugdolóztunk. Egyszerű udvariassági gesztus, semmi több, és a válasz is épp olyan kevésbé érdekelt. Úgyis minden rendben. Ezekben a monoton hétköznapokban mindig minden rendben van, holott a körülöttünk romokban heverő valóság és a kesernyés, halálszagú élet sokkal kiábrándítóbb ennél. - Éhes vagyok, nem vacsoráztam - teszem még hozzá, fejem kérdőn felé billentve, ő hogy van ezzel. - Megállunk valahol enni valamit? Hamburger, gyros, hot-dog, teljesen mindegy igazából. Csak ennivaló. A lényeg, hogy feltöltődjünk, mire hazaérünk, hiszen mára is gyakorlást terveztem. Folytatnunk kell Evy varázserejének edzését, és dolgoznunk kell azon is, hogy az enyémet visszahozzuk. Nem pazarolhattunk el egyetlen értékes estét sem, hiszen az idő ott lihegett bűzös leheletével a nyakunkon...
ne haragudj a késésért, tesó, remélem, tetszeni fog! :<3:
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Szept. 14, 2017 12:51 pm
Evy & Emma
Just a normal day in our not normal life
- Evy, nyugodtan elmehetsz, a többit befejezem már én – hangzott a bejárati ajtótól a munkatársam, Sam hangja, mire én felpillantottam, majd amint megállapodott a tekintetem a nő arcán, bólintottam egy aprót. - Biztos vagy benne? – kérdeztem vissza a biztonság esetére, de láttam Sam tekintetében, hogy tényleg nem szívatni akar engem más kollégákkal ellentétben, hogy aztán a főnökhöz mehessen panaszkodni rólam azzal a címszóval, hogy én nem végzem rendesen a munkámat. Ami nem volt igaz, természetesen, de a főnököt volt, hogy nem érdekelte az én mondandóm, hanem vakon hitt a másiknak, mert ő már régebb óta dolgozott nála, engem pedig kirúgott. Azóta, hogy az árvaházból eljöttünk, nagyon sok munkahelyen jártam már, de valahogy mindig volt valaki, aki kipécézett magának, és minden áron ki akart tolni velem. Az okra még eddig nem tudtam rájönni. Soha nem viselkedtem rosszul, igyekeztem csak meghúzni magamat, és csendben végezni a dolgomat, de lehet, pont ez volt a gond – hogy nem jópofiztam senkinek, és habár igyekeztem nem ellenségeskedni még azokkal sem, akik nem voltak szimpatikusak, de volt, amikor betelt a pohár, és én is kifakadtam. Másnap pedig már nem kellett jönnöm munkába. Igazán persze nem bántam az ilyet soha, elvégre nagyon csúnyán viselkedtek velem mindig, és előbb vagy utóbb amúgy is otthagytam volna azt az állást. Lehet, hogy nem voltam gazdag, befolyásos család gyereke, de azért nekem is volt önbecslésem, és nem szerettem, ha emberszámba sem vesznek. Ilyen munkahely inkább nem is kellett. De szerencsére a mostani diákmunkámmal elég jól jártam. Eddig a kollégák is rendesek voltak velem, és szerencsére a bevásárló központ sem volt messze a lakásunktól, úgyhogy még egy pozitívum volt benne. A félsz azonban nem múlt el teljesen belőlem, és szinte már vártam arra, hogy hirtelen mikor változik meg valakinek az irányomba tanúsított viselkedése, és kezd el szívózni. Valahogy mindig így kezdődött. - Persze, már nincs sok vissza. Még ezt letörlöm, aztán már csak bezárkózni kell. Nem kellünk mindketten ehhez – magyarázta Sam, mire hálásan pillantottam rá. - Köszönöm – mondtam neki, mire ő csak biccentett egyet. – Akkor, ha tényleg nem bánod, megyek is. Holnap találkozunk, Sam! – köszöntem el tőle, majd megfogtam a rongyot, amit a pulton hagytam, és a raktár felé vettem az irányt. Ott a helyére raktam az anyagot, majd felkaptam a táskámat, és elhagytam az üzletet. Még egyszer elköszöntem Samtől, mielőtt ténylegesen megindultam volna a kijárat felé, de nem akartam feltartani a kelleténél tovább őt, elvégre tudtam, hogy már ő is ment volna haza. Azt mindenesetre elhatároztam, hogy ha legközelebb megint mi ketten leszünk soron, hogy zárjuk az üzletet, akkor én fogom korábban elengedni őt, hogy visszaadjam ezt a szívességet neki. Nem szerettem tartozni senkinek sem, még ha nem is várt ő vissza semmit sem, én nyugodtabb voltam, ha ilyen szempontból nem volt adósságom. Az épület bejárata mellett álltam meg, és az idevezető utat figyeltem arra várva, hogy Emma mikor jelenik meg. Azt mondta, hogy eljön elém, amikor végeztem a munkával, de mivel korábban voltam most, mint számítottam rá, tudtam, hogy várnom kell a nővéremre. Nem mintha ellenemre lett volna a dolog, mert kint kellemes idő volt, se nem túl meleg, se nem túl hideg, ezért jól esett az enyhe szellőben csak úgy kint állni, és élvezni az időjárást. Le is hunytam a szemeimet, próbáltam kizárni az elmémből minden gondolatot, és tényleg csak a pillanatnak élni, anélkül, hogy a múlton rágódtam volna, vagy a jövőn aggodalmaskodtam volna. És azért is akartam az életemnek minden percét kiélvezni, mindig csak a mának élni, mert soha nem tudhattam, a Szellemek mikor döntenek úgy, hogy elbuktuk a küldetést, és inkább csatlakozzak én is anyához és Ericához a túlvilágon. De most tényleg nem akartam azon siránkozni, hogy ennyi év elteltével sem jutottunk közelebb ahhoz a vámpírhoz, ezért elnyomtam magamban minden erre vonatkozó érzést és gondolatmorzsát, és csak hátamat a falnak vetve vártam arra, hogy Emma mikor jelenik meg.
630 words ◆ Megkésve és egy kissé gyenge kezdő, de remélem, megteszi azért <3 ◆ zene ◆ credit
Kezdőlap
Egyesével vettem ki a kis húsdarabokat a pitából, ügyelve arra, hogy ne kenjen össze magam, és ezeket rágcsálva ecseteltem a nővéremnek, hogy milyen sok mindent kellene még tennem, és hogy azt sem tudom, merre áll a fejem. Mivel semmilyen reakció nem érkezett a szavaimra, sejtettem, hogy Emma gondolatai már megint valahol teljesen máshol jártak – hogy hol, azt nem tudtam volna megmondani, de igazából nem is vettem a szívemre. Csak szórakozott mosoly telepedett az ajkaimra, annyira megszokott volt ez a helyzet nálunk. Már rég nem akadtam fenn ilyeneken, s megelégedtem annyival, hogy Emma itt volt, viszonylag normális állapotban. Voltak ennél sokkal rosszabb pillanatai is, én pedig megtanultam értékelni az olyan alkalmakat, mint amilyen a mostani is volt. A heves bólogatásával épp ezért nem tudott átejteni, tudtam, hogy csak valahol a mondandóm közepe táján tért vissza közénk, de nem számított. 
:<3: 