A farkasfűtől még kába voltam, de a láncok okozta fájdalmat erőteljesen éreztem. A csuklómra tekeredtek, a húsomba vájtak, alig vártam a következő alkalmat, hogy újra küldetésre küldjön az átkozott "hibrid-király". Napok óta nem láttam napfényt, nem lélegeztem be friss levegőt, a szomjúságtól őrjöngeni tudtam volna, de ahhoz sem volt erőm, hogy megmoccanjak. Megpróbáltam megmozdítani a karjaim, letépni magamról a béklyókat, de a nagy erőlködésben csak annyit értek el, hogy még gyengébb lettem, izomlázszerű fájdalom égetett és a könnycsatornáim is megteltek nedvességgel, hogy aztán a forró, sós cseppek az arcomat áztassák. Még arra sem voltam képes, hogy letöröljem őket. Dühös voltam, ilyen haragot még talán sosem éreztem, kezdett elegem lenni az egész hercehurcából, a teremtőmből és az ő elcseszett parancsaiból. Véget akartam vetni a szenvedésnek, átváltozni, hogy megtörjön a kötelék, de gyenge voltam és haszontalan, esélyem sem volt szabadulni. Lépteket hallottam, ámbár látásom elhomályosították a könnyek, mintha keresztülnéztem volna egy vékony függönyön, nem láttam tisztán az illetőt. Már csak a tűszúrást éreztem a nyakamban és a bódító mérget a vénáimban. Újra eszméletemet vesztettem, olyan gyorsan, hogy megszólalni sem volt időm vagy jobban szemügyre venni az illetőt, aki elkábított. Mira magamhoz tértem, a láncok nem szorítottak többé, mintha valaki meglazította volna őket, így első dolgom volt elszakítani a béklyókat, s villámsebesen az ajtóhoz suhantam. Nagy meglepetésemre első próbálkozásra kinyílt, s gondolkodás nélkül rohanni kezdtem, fel a földszintre, a bejárathoz, ki a kapun... Szabad voltam. Mire észhez tértem, már a város határánál voltam, de kénytelen voltam megállni. Fáradt voltam, kimerült és még éreztem a sisakvirág hatását, mégsem volt idő pihenésre. Továbbálltam és hátra se néztem. El akartam tűnni a városból, a Mikaelsonok elől. És most már semmi sem tarthatott vissza.

***

- Thobias Montgomery. Biztos nem látta? - kérdeztem kapkodva és előhúztam a zsebemből a fotóját. A vámpír gyanakodva nézett rám, látszott, mennyire nem bízik bennem, hiszen félig vérfarkas voltam. Aztán a fotóra pillantott és néhány másodperc gondolkodás után a fejét ingatta. A férfi visszament a házba, én pedig csak álltam a tornácán és egy darabig meredtem a csukott ajtóra, azután reményvesztetten telepedtem le a lépcsőre, - Hol a fenében vagy, Thobias? - a tenyerembe temettem az arcomat. Rettentően utáltam Klaust. Igazak voltak a szóbeszédek. A Mikaelsonok csak saját magukkal és a családjukkal foglalkoznak, mások semmit sem jelentenek nekik, amíg megkapják amit akarnak, mindegy kin és hogyan gázolnak át. Azzal nyugtattam magam, hogy Thobias még él, kerestem mindenütt, különben megőrültem volna. Nem hihettem el, hogy tényleg meghalt. Megharaptam, de Klaus vére meggyógyíthatta. Újra és újra beleestem abba a hibába, hogy elhittem a magamnak mondogatott meséket. Reménykedtem, pedig egyértelmű volt, hogy Klaus nem tesz szívességet senkinek, Thobias halott volt, el kellett fogadnom. Mégsem voltam rá képes. Egy sóhaj kíséretében felálltam a lépcsőről, nem akartam magamra haragítani a ház tulajdonosát, de fogalmam sem volt hogyan tovább. Kocsiba ültem és csak hajtottam, nem számított hová, több nyomra nem bukkantam egyelőre, senki sem látta őt azóta, hogy eljött értem és ki akart szabadítani, ami még egy indok volt hogy feladjam és végre elfogadjam az igazságot. A kormányt szorítottam elfehéredő ujjakkal, s közben könnyekben törtem ki. Letöröltem őket a kézfejemmel, de újra és újra eleredtek, félig vakon navigáltam az úttesten. Teljesen kiborultam, a rádióban lévő össze zene irritált, valamit eszembe juttatott mindegyik, egytől-egyig, így inkább kikapcsoltam, de a néma csend még rosszabb volt, fülsüketítő és túl fájdalmas. Elképzeltem, hogy mellettem ül az utasülésen, megpróbáltam felidézni a hangját és hogy mit mondana most, ebben a helyzetben nekem. Bizonyára próbálna megnyugtatni, arra biztatni hogy vegyek mély levegőket és gondoljam át még egyszer az egészet, mert bizonyára nem annyira vészes, mint az elsőre gondoltam. De igen, borzalmas. - Ez egy idióta tanács, Thoby! Gyűlölöm amikor ezt mondod, mindig is gyűlöltem! - kiáltottam a levegőbe és oldalra rántottam a kormányt, hogy leparkoljak. Képtelen voltam tovább vezetni, megálltam az út szélén és hagytam, hogy minden egyes könnycsepp kitörjön belőlem, s nem telt bele fél perc, már az egész testemet rázta a zokogás. Reménytelen helyzetbe keveredtem és nem találtam a kiutat belőle.