Megéreztem a kés hűvös pengéjét a hasam puha bőrébe fúródni és egyszerre járt át a forróság és futott végig rajtam a csontjaimig hatoló hideg. Damon próbált ébren tartani, de látásom kezdett elsötétülni, csak lebegtem a majdnem öntudatlanságban. A nevemet kiáltotta többször, egyre hangosabban, mígnem szemeim kinyíltak és lassan rátaláltak az arcára. - Engedj... meghalni! - suttogtam szaggatott levegővételek közepette, aztán újra elsötétült a világ körülöttem és magába szippantott az a bizonyos sötétség. Jóra számítottam, valami másra, valami gyönyörűre, hatalmas fényre és megváltásra, de helyette ugyanott ébredtem, ahol az előbb holtestemnek kellett volna hevernie. Nem volt ott Silas teste, Damont sem leltem sehol, csak értetlenül, elveszetten kószáltam az erdőben. Aztán megláttam egy alakot a távolban, egyre szaporább léptekkel távolodott tőlem, s hiába sikoltoztam, nem hallott meg, egyszerűen magamra hagyott.
Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem hogy csakugyan meghaltam, s nem leltem békére, helyette a túlvilágon, a purgatóriumban ragadtam teljesen egyedül. Egy darabig nyomon követtem a hasonmáson és a Salvatore fiúk életét, mert nem volt jobb dolgom. Figyeltem Katherine Pierce-t is, lényem legsötétebb változatát és arra is rájöttem, hogy ő sem az, akinek látszik. Senki sem az, ahogy Quetsiyah sem volt az, s mindeközben ráébredtem hogy mennyire ostoba voltam. A szerelemmel nem mentem semmire, bármennyire tiszta is volt az, csak a halálunkat értük el vele Silassel. Újraértékeltem az életem, figyeltem ahogy mások elkövetik az én hibáimat újra és újra meg újra. Azt hittem a halál majd békés lesz, egyszerű, könnyed. Ha tehettem volna, visszaforgattam volna az idő kerekét, hogy újra élhessek, új életet kezdve, új eséllyel a kezemben. Bántam mindent, a szerelmet, az árulást, még a halálomat is. Békét akartam, nyugalmas, fájdalom nélkül, de egyik reménytelen helyzetből estem a másikba. Horgonynak lenni egy lezárt ládában maga volt a pokol, de a purgatórium másképp kínzott. Felemésztette a lényemet, szépen lassan elpusztította a lelkemet, kiszipolyozta minden erőmet és a hitemet is megtörte. Minden láttam, mindent hallottam, bárhol jelen lehettem és mégsem érhettem el semmit, csak egy láthatatlan szellem voltam az új poklomban. Számtalanszor kívántam az életet, átkoztam a halált és vágyódtam egy elérhetetlen jövő után.
Aztán Bonnie és a kis csapat előállt egy tervvel, mikor a túlvilág összeomlani látszott és megláttam a fényt az alagút végén, újra volt remény számomra. Megragadtam az alkalmat és átkeltem a boszin mikor senki sem figyelt, ezzel újra az élők közé kerültem és menten elhagytam a várost. Nem akartam Mystic Falls közelében sem lenni azok után, amiket tapasztaltam a másik oldalról. Új élet reményében vettem igénybe Bonnie segítségét és egy kicsit sem volt bűntudatom amiatt, hogy talán más esélyét vettem el. Quetsiyah az én boldogságom vette el tőlem, végre megérdemeltem, hogy saját magamat helyezzem előtérbe valaki más helyett és újra élhessem az életem. Újra lett életem, jövőm, esélyem a boldogságra.
Kész voltam bármit megtenni hogy ezúttal mindent jól csináljak, s megfogadtam magamnak, hogy nem esek újra szerelembe. Egyszer elkövettem ezt a bűnt, még egyszer nem szándékoztam ebbe a hibába esni.