Jeff & Theo

Nem igazán tudtam, vagy igazából csak nem mertem már reagálni a kérdésére, miszerint a helyében könnyű lenne-e nekem. Nem, biztosan nem, hisz látom, mennyire össze van törve, vagy legalábbis közel van a teljes széteséshez. Nyeltem egy aprót, a következő szavaira viszont meglepődtem. Miért ne aggódhatnék? Hisz barátok vagyunk.
- Miféle kényszer segítségről beszélsz? – Kérdeztem vissza. – Igen, az lehet, hogy sajnállak, hisz sosem láttalak ilyennek. Sosem hittem, hogy ennyire komoly gondjaid vannak… mert én semmit nem láttam belőle. Ha előre tudom, biztos, hogy igyekszem segíteni neked, ahol csak tudok. És nem a sajnálat miatt, hanem mert fontos vagy nekem. Ennyi az egész. – Ráncoltam a homlokom. Próbáltam rájönni, miért akar annyira ellökni magától a szavai által, de nem sikerült.
A dühös hangszíne megütötte a fülem, szinte bántott. Nem érdemeltem ki a haragját, hisz csak segíteni akartam neki, de… de úgy éreztem, be kellene végre fognom. A szavaira megfordult a fejemben valami, hogy talán segítséget lehetne kérni valakitől, de végül elvetettem. Egyrészt nem lenne megoldás, ha valahogy elfeledtetnénk Jeffel a múltját, másrészt… nincs egy vámpír ismerősöm sem, sőt, jobb is, ha távol vagyok tőlük. Amúgy is csak hírből hallottam egyelőre róluk és ez épp elég volt, de arról tudtam, hogy képesek manipulálni az embereket. Sóhajtottam egy aprót, majd úgy hallgattam végig a továbbiakat.
- Nem, ez nem igaz. Mert ha így lenne, akkor jogos lenne, hogy elhagyott a bátyám, de tudom, hogy semmit sem tettem, amiért kiérdemeltem azt. – Elvégre a kissrác halála csak később történt meg, mikor már hosszú ideje elhagyott Nate. – Szóval, kétlem, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel. Az élet nem ilyen… néha a jó emberek bűnhődnek és a rossz emberek nyernek. – Magyaráztam a hatalmas nagy életbölcsességet, ami az eszembe jutott, de aztán elhallgattam. A halkabb szavait nem értettem, mert hát, tényleg alig hallható volt. Érdeklődve figyeltem néhány pillanatig, aztán nem törődtem az egésszel, hanem csak öleltem és reméltem, hogy rendeződik minden.
- Gondolhatsz rosszat, hisz nem vagyok én sem valami jó ember… - Mormogtam halkan, bele a felsőjébe és igyekeztem abbahagyni a sírást. Egy férfi nem sír. Annyira irreális volt, ahogy itt egymás karjaiban zokogunk, hogy… beillett volna valami dráma sorozatba. Komolyan, mi ez? Mi történik?
- Semmiség, Jeff. – Az arcát, a könnyeit látva is végig azon kattogtam, mi a francot csinálhattak vele, vagyis hogy miért. Bántották, de… mi okuk volt rá? Nem szerették őt?
- Nem kell sajnálnod semmit… ha erre az egészre célzol, ezért nem kell bocsánatot kérned. – Utaltam a vitánkra és a kialakult helyzetre. Aztán újból zokogásban tört ki, mire a szívem ugrott egyet. Istenem… Sietve elkapom a kezeit, és vele együtt esek térdre, ami nem kellemes, de nem igazán van időm ezzel a törődni. Mivel nem akar rám nézni, így közelebb mászok hozzá és magamhoz húzom, átölelem a vállait és a fejét óvón, féltőn és nyugtatólag.
Ezúttal nem mondtam semmit, nehogy még közelebb sodorjam a teljes széteséshez, bár… kezdtem azt érezni, hogy már késő. Nem ezt akartam, valószínűleg Tom sem azért hívott ide, hogy Jeff még rosszabb állapotban legyen. Fogalmam sem volt, hogyan nyugtassam meg, hogyan érjem el, hogy egy kicsit elfelejtse ezt az egészet. Bár arra is kíváncsi lettem volna, a múlt emlékei hirtelen miért és minek a hatására törtek elő benne. Vagy az elmúlt 9 év alatt folyamatosan jelen volt és csak most tört ki belőle ennyire látványosan?
Picit szorosabban karoltam és vele együtt sírtam. Azaz, az én könnyeim egy idő után elapadtak, mintegy elfogyva. Az ölelésem viszont nem lazult. Azt reméltem, átvehetem a fájdalmát, vagy legalábbis enyhíthetek rajta valamennyit. A fejének döntöttem az enyémet.
- Kelj fel a földről, rendben? Le kellene feküdnöd. – Suttogtam neki, de nem mozdultam meg, csak akkor, ha rám figyelt és adott valamiféle reakciót, választ a szavaimra. Egyik kezemmel elengedtem, hogy a vállára simítsak, majd a fejére.
- Jeff, a múltadat talán nem tudjuk eltörölni, sem azt, ami történt, de… a jövő még a tiéd. – Magyaráztam merengve, szinte félve ejtettem ki a szavakat, nehogy újabb lavinát indítsak el a rossz időben kimondott nagy okosságok miatt.

Jeff & Theo

A suttogására, majd a megemelt, fájdalommal teli hangjára nyeltem egyet. Szinte éreztem, amit ő; a fájdalmat, amit ez az egész beszélgetés okozott. Egymáshoz vágtunk olyanokat, amiket az elmúlt évek alatt egyszer sem. Fájt, hogy úgy éreztem, elzárkózik előlem, és túl heves voltam, egyszerre akartam minden titkával szembesülni, de ez nem ment ilyen egyszerűen, sőt… várnom kellett volna, hogy ő jöjjön hozzám. Így lett volna helyes, de túlságosan aggódtam miatta ahhoz, hogy várni tudjak. És az sem tetszett, hogy a fejébe vette, elhagynám. Sóhajtottam, majd újabbat nyeltem.
- Nem, fejezd ezt be, oké? Nem feltételeztem ilyesmit, csupán… nem értelek. – Halk voltam, talán meg sem hallotta. Tovább mondta és a szívem megszakadt minden mondatánál. Annyira… sajnáltam, annyira utáltam, hogy ezt tették vele. Úgy éreztem, Jeff egy két lábon járó időzített bomba, ami bármikor robbanhat és amihez én nem tudom a megfelelő feloldó számkombinációt. A remegését látva közelebb léptem, de annyira törékenynek láttam, hogy nem mertem hozzáérni.
- Nem, Jeff, nem úgy értettem, én csak… nem lehetek dühös? A barátom vagy és szörnyen aggódom! És fogalmam sincs, mit tegyek… - Magyaráztam, majd el is hallgattam. A könnyei, az üvöltése… engem is szétszakított belülről. Az én szemeimben is könnyek jelentek meg. A tehetetlenség, a düh, a fájdalom, a vita… minden felgyülemlett érzés ezzel az átkozott nappal kapcsolatban.
- Persze, hogy nem egyszerű, de ne várd el tőlem, hogy nézzem, ahogyan szenvedsz! Tudnom kell… tudni akarom, mi történt… - Suttogtam magam elé. Aztán kezdtem megérteni. Sokat nem tudtam reagálni a szavaira, de elkezdtem összerakni a képet.
- Nem semmiség, Jeff. Egyáltalán nem az… - Mondtam halkan, majd igyekeztem letörölni a könnyeim, amik végigfolytak az arcomon. Ha én nem leszek erős előtte, akkor vele mi lesz? Talán én lehetek az egyetlen, aki miatt össze tudja szedni magát. Talán csak én segíthetek.
Elgondolkodtam, de az, hogy újra azt kértem, tegyen próbára… már beláttam, hogy hiba volt. Nem arról volt szó, próbára akar-e tenni, vagy hogy Én kitartok-e mellette, hanem tényleg az volt az elsődleges, hogy Ő nem bízott magában. Itt nem velem volt a „gond”. A szavai mellbe vágtak. Különösen a „meg akartam halni” mondata. A fejemet ráztam kétségbeesve. Remélni, bízni akartam abban, hogy most nem jut el addig az állapotig.
- Nem érdemelsz ilyesmit! Sem fájdalmat, sem bántást, sem olyan rossz embereket, mint a szüleid voltak… ne akard bemesélni magadnak, hogy megérdemled, amit kaptál! Egyáltalán nem így van. Kérlek, Jeff... te jó ember vagy, érted? Az egyik, nem, az egyetlen jó ember, akit ismerek… – Újból suttogásba mentem át, majd idegesen a hajamba túrtam, újra sírni lett volna kedvem. – Ők azok, akik rosszak voltak. Ők bántottak, pedig nem volt okuk rá… - Suttogtam. Mardosta a szívemet a vitánk, Jeff, és a helyzet… nem tudtam volna szavakba önteni, ha valaki rákérdez, mi is konkrétan a bajom. Csak egyszerűen, azt hiszem, túlságosan átéreztem Jeff fájdalmát úgy, hogy a teljes képet még mindig nem ismertem. Mély levegőt vettem, és csak álltam, nem tudtam, mit lenne helyes mondanom, mivel hozhatnám rendbe ezt a galibát.
Tényleg azon voltam, hogy lelépek, de a lábaim nem mozdultak. Nem akartam egy percre sem magára hagyni a legjobb barátomat, mégis úgy éreztem, hogy most el kéne mennem. Ekkor lépett közelebb hozzám. Felkaptam a fejem és ráemeltem a tekintetem. Megtöröltem sietve az arcom, hogy ne lássa a könnyeimet. A szavaira viszont a könnyek újra utat törtek maguknak. Nem gondolkodtam sokat, hirtelen léptem oda hozzá, majd lendületből öleltem meg őt.
- Nekem meg rád. Sajnálom, ha néha hülye és erőszakos vagyok, de ne utálj érte… ez csak azt jelenti, mennyire fontos vagy és mennyire aggódom és hogy… mennyire félek… – Magyaráztam, miközben szorosabban öleltem. Nem volt megszokott nálunk ez a nagy ölelkezés, sem pedig az érzelgősködés, de most mindkettőnknek erre volt szüksége.
- És várni fogok… elmondasz mindent, amikor és ahogyan neked jó. Rendben? Nem fogom erőltetni, én csak… itt leszek. Ezt vésd az eszedbe. – Motyogtam, majd eszembe jutott még valami, de azt már nem mondtam ki. Felrémlett, ahogyan az imént arról beszélt, mennyire meg akart halni. Egy ígéretet akartam tőle, miszerint nem fogja feladni és ki fog tartani, de… nem akartam újból feltépni a sebeket, így csendben maradtam.
A hátánál felmarkoltam a ruhát óvatosan, majd elszakadtam tőle annyira, hogy rá tudjak nézni. A könnyei… fájtak. Ezt én okoztam, az, hogy ki akartam belőle mindent szedni idő előtt. Egyik kezemmel elengedtem őt, hogy a ruhám ujjával lássak neki megtörölni az arcát.
- Nyugodj meg, jó? – Nyugtatgattam halkan, el nem lépve tőle. Mikor vált ilyenné a kapcsolatunk? Hülyeség, vagy sem, de úgy éreztem, a mai vitánk egy kicsit közelebb hozott minket egymáshoz. Bizonyos értelemben… kinyíltak olyan ajtók, amik eddig nem. Jeff nem mesélt a múltjáról semmit az elmúlt években, ma viszont igen. Nem tudtam, miféle titkokat rejt még a múlt, de egyet tudtam, nem mozdulok mellőle soha.

Nehéz oxigént venni magadhoz, amikor úgy érzed fuldokolsz. Nehéz lélegezni, amikor összeomoltan a padlóra hullsz. Nem könnyű talpon maradni, s azt mutatni, hogy minden oké. Nem egyszerű a kihívásokkal szembenézni, miközben nem bírod az akadályok átfogó sorát. Sosem volt könnyed az élet maga, és te mégis magadra vállaltad a megpróbáltatást. Mindenen keresztül mentél, küzdöttél, és nem adtad fel. Az életed pedig újra, és újra meggyötört, de te.. te kitartóan sétáltál, magad előtt látva a végső állomást -, magát a célt. Most viszont, teljességgel elveszettnek tűnnek a percek, és olyan távolian fénylik fel az álom, amely egykoron cselekvésre késztetett... Hittem magamban, az életben, és számíthattam rá, míg.. míg ez alkalommal már nem bírom tovább. Nem kapok levegőt, s úgy érzem megfulladok. A teher, a súly, a nehezék.. Nem, ezt határozottan nem bírom ki. Se mellette, se nélküle.. íme, belelöktem magam a végtelennyi tengerbe, sőt magába a mélységbe.
Ezernyi pillanatot töltöttünk el együtt, és mégis egyedül érzem magam. Mondhatnám, miszerint... mindent rá fogok, de... de maga a helyzet, nos nem az ő hibája. Én tehettek arról, hogy idáig sodródott ez az egész. Túl sokáig voltam csendben, rengetegnyi titokkal a múltból. Túl sokszor beszélhettem volna, és én... én egyszer sem tettem meg. Egy csökönyös, kis idióta, barom voltam. Elcsesztem mindent, amit már nem változtathatok meg, és ez... ez teljesen kikészít lelkileg. Mindig is közel táncoltam a szakadék széléhez, de vele, azaz általa annyival könnyebb volt beljebb sétálni, és most.. most, hogy ellököm, sőt kizárom.. ismételten rám köszön a gödör távlata. Mégis mit teszek önmagammal?
A stílusom miatt végleg elfogom veszíteni őt, és azt.. azt nagyon nem akarom. Teljesen belepusztulnék, ha nem lenne mellettem, hiszen... túlságosan is szeretem. Így hát imádkozom, miszerint valaki mutassa meg nekem az ajtót, és nyújtson kiutat ebből az őrületből, ugyanis... nem tudom tovább elviselni ezt az őrjítő fájdalmat. Mindent feláldoztam, és.. mégis összeomlok. A szívembe markolnak a szavak kínzón, és kegyelemért esdeklem, mert.. már csak ez az egyetlen esélyem.
Hallgattam a szavakat, amelyeket nekem szegezett, és közben úgy éreztem, miszerint elindítottam egy lavinát. Talán.. talán túl elhamarkodott voltam. A viselkedésem könnyedén vált hevessé, és ingerültté. Hirtelen haragúság jellemzett, és szeszélyes viselkedés. Azt hiszem, sőt tudom, hogy be kellett volna fognom a számat. S mégsem ment. Elmondtam a magamét, és erre tessék! Finoman hajtottam le a fejemet, megrázva. Nem akartam vele veszekedni, mert ez az egész olyan volt, mintha a szívemet tépném ki. Ő volt az a személy, akit annak ellenére megkedveltem, amik történtek velem. Ő volt az egyetlen, akit ennyire közel engedtem, és akibe... beleszerettem. Mégis mindez hogyan történhetett meg?
- Igazad van. - Suttogom magam elé, elmerengve. - Igazad van, Theodore, nagyon is... túlságosan is, mert én.. én nem bízok senkiben. Mert képtelen vagyok a történtek után rá, ugye ezt gondolod? Ezt akarod gondolni, mi?! - Emelem meg a hangomat fájdalommal telten. - Komolyan, hogy juthat ilyen az eszedbe?! - Üvöltök rá, ahogy a könnyeimmel küzdök. - Szerinted, ha nem bíznék benned, akkor ezt most... ezt itt.. - Mutatok végig magamon, a sebeimen. - ...megosztottam volna veled? Elmondtam volna neked? Tényleg ennyire hülye vagy!? - Remegve túrok a hajamba, ahogy a földet bámulom. - Az életem lehető legnehezebb pillanata volt. Egészen gyermekkoromtól kezdve tizennégy éves koromig kínoztak. Varázslatokkal, amik majd felemésztették az elmémet, és pengékkel, amik súrolták a bőrömet. Belém vájta a kést, és élvezte, hogy üvöltök a fájdalomtól. Élvezte, ahogy szenvedek.. zokogok, sírok. - Törlöm le dacosan a könnycseppeket az arcomról. - Azt hiszed ezekről olyan könnyű beszélni? Nem te voltál ott az istenit, hanem én! Azt hittem nem élem túl, azt hittem... ott maradok, de nem hagyták... nem hagyta az apám! Folytatta szüntelenül, és én... én csak a halálra vágytam minden egyes pillanatban. - Zárom le a szemeimet ekkor. - Egy pincében éltem évekig, társaság nélkül, és volt, hogy enni sem adtak. Szerinted élveztem?! Szóval, kérlek... ne akard azt, hogy egyből egy csettintésedre színt valljak. Megőrjít a gondolat, és nem olyan gyerekjáték beszélni róla. Lehet neked külső szemekkel semmiség, de nekem... a lehető legrosszabb momentumom volt. Szóval... higgy, amit akarsz. Ha azt akarod, akkor nem bízom benned, csak hogy megnyugodj lelkiekben. - Vonok vállat, zihálva.
- A múlt elmúlt, de nem feledhető, ha egyszer ilyesmi történt veled.. - Válaszoltam ridegen, de nem sokáig bírtam. A könnyek újra, és újra ellepték az arcomat, nem hagytak fedetlenül, hanem velem maradtak. - Azok, amiket mondtam neked, nap, mint nap, ami miatt legtöbbször ittam.. - ..és azok, amiket te okozol, és még azt sem tudod, miszerint mit érzek. Gondolatban folytattam, nem mertem kimondani hangosan. Nem is akartam. Nem szeret... vagy legalábbis haverként igen, de nem a másikféleképpen. Ha lett volna nálam.. nálam valami kiütöttem volna magam. Nem akartam józanul gondolkozni, és érezni a szenvedést..
Elkövetkezendő szavaira csak a fejemet ráztam, nem akartam mit mondani. Hiába is magyaráztam, sehogy sem fogta fel. Sokat jelent nekem, de nem beszélhettek mindenről egyszerre. Aztán persze leragadt az idősnél. Mélyen sóhajtottam. Mit tegyek, hogy végre... végre megértsen? Csak egyszer is!
- Nem teszlek próbára, Theodore. - Szegezem neki élesen. - Csak képzeld magadat a helyembe, ha ilyen emlékek nyomnak, ha ilyen sebeket láthatsz nap, mint nap magadon a tükörben! Én megakartam halni! Én nem akartam élni! Sőt... gyűlölöm magam, amiért megszülettem, mert... mert, ha ezek történtek velem, akkor valami vétkem csak volt! Mindenki azt kapja, amit megérdemel, és én ezt érdemeltem! Ha belém akarsz rúgni ezért, akkor gyerünk... ennél lejjebb már nem lehet, Theo! Nem lehet! - Rázom meg a fejem, ahogy könnyek borítják az arcomat újfent.
A dühöm végül megint előtérbe került, és ekkor olyat mondtam, amit nem szerettem volna... Túl reagáltam... viszont.. nem akartam, hogy... A kezemet megtámasztottam a falon, és erősen remegni kezdtem. Igyekeztem valamit kigondolni, hogy mit mondhatnék, vagy, hogy mivel is tehetném ezt helyre, de semmi ötletem sem volt. Feltakarított, majdan végül távozott a konyhába kidobni. Ekkor elléptem a faltól, és a kanapéhoz léptem. Felvettem magamra a felsőmet, majd összeszedtem az itteni üvegtörés maradványait, kimentem kidobni a kukába, majd kisírt szemekkel tértem vissza. Készen álltam szembenézni vele. Akármi is volt... hisz' ideje volt!
- Theodore... - Lépek közelebb felé, ahogy félénken pillantok rá. - ...én nem úgy gondoltam. Esküszöm, sosem dobnálak ki, sőt el sem hagynálak téged. Sokat jelentesz nekem! - Sétáltam két lépésnyi távolságra tőle. - Gyere ide... - Tárom szét a karjaimat. - ...gyere, kérlek, ne veszekedjünk, haver. Nekem szükségem van rád! - Reménykedtem, hogy belemenve elfogadja a felajánlott ölelést, és végre eláshatjuk ezt az értelmetlen csatabárdot. Az arcomon eközben könnyek szánkáztak le, de nem zavart. Sokkal jobban éreztem magam a közelében, sőt... valamilyen szinten jólesett, hogy végre beszélni mertem.

Jeff & Theo

A hevességét őszintén nem tudtam, hova tegyem. Komolyan, mi rosszat mondtam? Mi volt az, ami kiváltotta ezt a heves reakciót belőle? Értetlenül bámultam rá, ugyan akkor fel is idegesített ez a konok, makacs viselkedése. Összepréseltem az ajkaim és próbáltam nem beszólni neki. Nem akartam, hogy még mélyebbre kerüljön abban az önmarcangolásban, amiben így is nyakig benne volt.
- Nyilván sosem fogom megérteni ezt az egészet, mert Te, kedves barátom, képtelen vagy ködösítés nélkül beszélni. – Vetettem oda szúrósan és végül csak nem bírtam ki, hogy ne mondjam tovább. – Ha azt hiszed, megutállak, vagy meggyűlöllek és elhagylak, gyerünk, tegyél próbára! Én tudom, hogy nem mozdulok mellőled soha, de te… egyáltalán nem bízol bennem. És ez fáj. Közel 9 év barátság után rohadtul fáj. – Magyaráztam ingerülten és végig őt fürkésztem.
- És tudod, mit? Bármennyire is megpróbálsz ellökni magadtól a konok, makacs viselkedéseddel, van egy hírem: nem fog sikerülni. Maximum felhúzol, mint most, de ez nem elég ahhoz, hogy szedjem a cuccom és tiplizzek. – A hangom ingerültebb volt a kelleténél, de egyszerűen nem bírtam befogni.
- Ez nem naivság, Jeff. Ez csupán annyi, hogy bízom kettőnkben, a barátságunkban. De te… te nem bízol. – Halkabban tettem hozzá és a hangom csalódott volt.
Éreztem, hogy már az én vállaimon is mázsás súly helyezkedik el emiatt a beszélgetés miatt. Nem tudtam, ebben a pillanatban megfojtanám-e Tomot, amiért idehívott, vagy hálásnak kéne-e lennem neki. Mindenképpen az utóbbi, csak hát… nehéz volt kezelni a helyzetet. Jeff makacsabb volt, mint azt valaha gondoltam volna.
- A múlt már elmúlt. Nem lehet rajta változtatni… és én nem rovok fel neked semmit, ami akkor történt. És nagy valószínűséggel más sem. – Sóhajtottam, majd idegesen a hajamba túrtam. Fogalmam sem volt róla, hogy mit mondjak, mi lenne a helyes, mivel segítenék… igen, a célom nem változott, mindenképp segíteni akartam a barátomnak. Az idegességem akkor szállt el, amikor megláttam újból a könnyeit. A számat húztam.
- Miféle csalódások? És én miért nem vettem észre? – Kérdeztem halkabban, majd félrenéztem és megkeményedtek az arcvonásaim. – Szörnyű barát vagyok, hogy semmit nem vettem észre ebből… - Ha időben észreveszem, nem jut el idáig. Ez volt a megérzésem. Sóhajtottam a szavaira.
- Mit köszönsz? Semmire sem mentem azzal, amit eddig mondtam. Mintha a falnak beszélnék… mintha nem jelentene neked semmit a barátságunk. – A szemeimet forgattam. A helyzetre voltam dühös leginkább, nem kimondottan rá. A nevetésre pillantottam újra rá és volt benne valami furcsa, valami különös, ami annyira nem tetszett.
- Idő, idő, idő… mire? Komolyan, tegyél próbára, Jeff! – Kitártam a karjaim és így néztem továbbra is rá. Kérdőn, várakozón, némileg kétségbeesve, hogy most mi lesz.
Az, amit az ötletemre reagált, egyáltalán nem lepett meg. Nem értette, miért javaslom az orvost. Tipikusan azon emberek reakciója, akik segítségre szorulnak, csak nem akarják beismerni. Épp ezért nem akartam tágítani az ötletemtől, ugyan akkor nem is akartam jelenleg tovább feszegetni a témát, mert azzal még nagyobb ellenállást váltottam volna ki belőle.
- Oké, igazad van, sajnálom… - Ekkor közölte, hogy nincs szüksége senkire és hogy ha így folytatom, tudom, merre van az ajtó. Szíven ütött. Ez most komoly…? Nagyokat pislogtam és valami összetört bennem. Mi a pokol…? Ennyi miatt kidobna? Annyira lesokkolt az egész, hogy nem is igazán reagáltam arra, hogy feláll és a piás szekrényhez megy.
- Ez… …te most elküldesz? – Kérdeztem halkan, talán nem is hallotta. A „sajnálom”ra félrenéztem, majd összerezzentem, ahogy az üveget a falhoz vágta. Néhány pillanatra még a félelem is eluralkodott rajtam. Mintha Jeff kezdett volna kifordulni önmagából. Nyeltem egy nagyobbat, majd szó nélkül felálltam és a konyhába indultam, hogy keressek valamit, amivel felmoshatom a kifolyt piát és összeszedhetem az üvegszilánkokat. Néhány perc után már a szobában voltam és ha nem állított meg, továbbra is egy hang nélkül takarítani kezdtem. Úgy éreztem, tényleg van köztünk némi távolság… és ez eddig nem volt. Aggódtam, sőt, féltem, hogy elveszítem a legjobb barátom valami ostobaság miatt. Normál hangerőn szólaltam meg. A kifolyt alkoholt törölgettem közben a földön.
- Sajnálom, oké? Hülyeség volt beleszólnom, igaz? – Szusszantam és keserűen elmosolyodtam, majd felegyenesedtem a szilánkokkal együtt, amit összeszedegettem a földről. Nem néztem el felé, hanem a konyhába indultam, hogy kidobjam.

A sötétség árnyékába húzódva figyelem az eseményeket, ahogy a billentyűk egymást váltják fel, s ahogy az ütem könnyedén adja át önmagát. A szólam összhangzata nyugalomra intő, s mégis a szoba megtöltődik élettel. A zongora játéka mesés kompozíció, és mégis mennyire szívbe markoló. A szimbolikus jegyek kiegészítők, a felcsendülés páratlan, s az élmény lenyűgöző. Ám, a mostani zene nem vidám, mely kedvtől csengő, és nem is reményt keltő jelenség, amely elkápráztathatná e nap peremét. Ez alkalommal valahogy elmaradt a boldog vég kifejlett, s a helyét átvette az összhangzóan gyötrő jelleg. Immáron a végzet játszik egy zongorán zenét, avagy maga a darab írja meg a végét. A sötétből előlépve, nos a perem szélére állok, és a szakadék mélységével nézek farkasszemet. Készen állok az esésre, magára a halálra, és ennek a ténynek az elfogadására. Ám, mégis elidőzöm a magasságban. Arcomat könnycseppek égetik, szívemet terhek sújtják, lelkemet ezernyi részre szakították.. Folytonos billentyű hang csendül meg, ezáltal aláírva a végítéletet. Egyetlen mozdulattal megfordulok, és a karjaimat eközben megemelem magam mellett, egyenes vonalban. Szemeimet mélyen lezárom, s elengedem a testem feletti uralmat. Hagyom, miszerint szabadon esek lefelé, és zuhanjak a végtelenségbe.
Elmélkedésemből a szavai térítenek észhez, ezért a fejemet megrázva, újfent figyelek rá. Talán a kelleténél hevesebbé válok, és mindez az elkövetkezendő reakcióimban is megnyilvánulhat. Az a baj velem, hogy hirtelen kapom fel a vizet, és bármit képes vagyok magamra venni, avagy egy-egy kis momentumon is megsértődni. Tudom, tudom, rossz szokás. - Nagyon örülök neki, hogy ennyire könnyedén veszed a lépcsőfokokat. - Hangom szúrós jellegű. - Bárcsak.. ilyen egyszerű volna, kérlek! Minden problémám egy csapásra megoldódna, és nem kellene azon morfondíroznom, hogy hogyan is közöljem veled a tényeket. Azt hiszed olyan könnyű mondatokat szőni ezekről a dolgokról? Mindenki... az én helyemben tényleg mindenki felejteni akarna, és nem emlékezni, sőt.. beszélni. Én pedig megtenném, ha tudnám, hogy hol a vége.. de nem tudom! Mert ennek nincs vége. Tönkretett! - Emelem meg a vége felé a hangomat. - Szóval lehet segíteni, de.... de nem akarom, hogy segíts, vagy szánakozva tekints rám! Én ebből... nem tudok kimászni, szóval.. add fel! Gyerünk! - Rázom meg a fejem rosszallóan, ahogy eltekintek egy félpillanatra.
- De van, ha egyszer... - Mélyen felsóhajtok, megakadályozva a további beszédet. Nem akarom ezt... Tudom, miszerint mit tettem, de ő.. ő még nem, és félek, hogyha rájön, nos megutál. Nem, nem tudnám elveszíteni őt. Abba belehalnék... A gondolat sírásra késztet. - Sosem feltételezném rólad, hogy hazudsz, bár naivan hiszel helyettem.. de őszintén, nos nekem kéne magamban. - Felelem a kérdésére, bár konkrét választ nem adok a számára. Ezek után valahogy nem tudtam mit mondani neki, vagy csak szimplán nem akartam. Hallgattam, ahogy velem marad, és nem hagy el, vagy, hogy bármit is teszek, nos nem változom meg a szemében, de tudtam, hogy mindez csak illúzió. Félni fog, ha elmondom neki... félni fog tőlem, mert megtettem azt a szüleimmel. Egy ollóval... egy átkozott ollóval végeztem velük. S hiába állította, hogy nem vagyok őrült, én tudtam.. tudtam, hogy az vagyok.
- Ezt nem lehet megoldani, Theo... - Hagyom, hogy letörölje a könnycseppeket, hogy a közelemben legyen, s hogy... Ez hatalmas hiba, tekintve, miszerint hogyan is érzek. - Örülnék, ha megtehetném. - Szólalok meg halkan, s óvatosan. - De nem.. - Hajtom le a fejem. - A múltam a jelenem része. Eddig képes voltam megálljt parancsolni az érzelmeknek, és elnyomni őket magamban, de amióta... amióta ismét csalódások érnek, nos képtelen vagyok visszafogni. Sajnálom, de nem megy. Ezt... ezt már nem zárhatom ki. - Arcomat könnyek lepték el, és minden vágyam a zokogás megléte volt, vagy csak maga a távolság.
Amilyen jólesett a törődése, nos éppen olyan módon is szúrt hátba. Nem, nem szabadott volna eddig elmennem. Éreztem, hogy hiba beszélnem, sőt.. a közelében lennem, de mégis.. ő.. az ő volt. - Persze, persze.. - Felelem félszegen a "legjobb barátok örökké" részre. - Legjobb barátok. - Halvány mosolyt erőltettem magamra, a hitelesség kedvéért, ezzel leplezve, hogy mennyire képes egy-egy ilyen apró kis mondat a lelkembe gázolni. - De köszönöm, akármit mondasz is.. - Suttogom halkan, ahogy eltekintek. Nem akarom őt nézni reményvesztetten, és hiú ábrándokba ringatni magam, ugyanis nem bírtam volna ki egy nagyobb mértékű csalódást..
- Barátság. - Nevettem fel keserűen, ahogy a hófehér falakat pásztáztam. - Mármint igen, biztosan, sziklaszilárd. Csak, amíg nem tudod meg... nos addig ne nyilatkozz, kérlek. Idő kell. Tudom, sokat kérek, de... érts meg. Bízz bennem! - Néztem rá újból, ahogy halványan mosolyogtam. Igyekeztem nem sírni. Jól akartam lenni, nevetni, és azt rebegni, hogy minden oké. Valahogy így... így mindig is könnyebb volt.
Nagyokat pislogtam a döbbenettől. Nekem pszichológus? Nekem? Minek nézz..? Ezt... ezt teljes mértékig sértőnek veszem! - Dili doki, mi? - Húzódom el tőle, ahogy állóhelyzetbe kerülök, ha akarja, ha nem. - Jó, hogy nem beutalót egyeztettél már a helyi sárga házba! - Fakadok ki hangosan. - Nincs szükségem ilyen idiótaságokra! Nem akarok ahhoz a... személyhez járni! Nincs szükségem senkire, érthető? - Ordítok rá ingerülten. - S ha így folytatod... nos tudod merre az ajtó! - Hátat fordítva léptem a piás szekrényhez, elővettem a whiskyt, majd felbontva, nos meghúztam a tartalmát. A feléig meg sem álltam.
- Nekem... - Rázom meg a fejem, ahogy az ablakhoz lépek, könnyekkel áztatott arccal. - ...sajnálom. - Idegesen a falhoz vágtam az üveget, ami ripityára tört, míg az üvegszilánkok több helyen is felsértették a bőröm. Nem érdekelt. Idegesen túrtam a hajamba, ahogy mélyen lezártam a szemeimet. Fókuszálj, Jeff! Fókuszálj, és nyugalom!

Jeff & Theo

- Igen, egy makacs, csökönyös öszvér vagy! – Vágtam a fejéhez, mikor azzal jött, hogy biztos azt hiszem, mennyire rögeszmés. Igen, az. – Jeff, mindenkin lehet segíteni, aki hagyja és aki akarja. Érted? Ezért kérlek rá, hogy beszélj. Ne zárkózz el előlem, mert itt vagyok melletted. – Magyaráztam egy fokkal nyugodtabb hangnemben. Azt akartam, hogy végre megértse, rám számíthat. Aggódtam érte és mardosott a bűntudat, amiért nem ismertem fel hamarabb, hogy baj van. Ha előbb rájövök, akkor talán előbb tudok segíteni és… ahh. Sóhajtottam egy nagyobbat, ekkor érkezett a kérdés. Kissé meglepődtem.
- Nincs „de ha mégis”… - Morrantam rá, de a további szavakra ellágyultak az arcvonásaim. Miért fél ennyire? Mit tett, ami miatt nekem hanyatt-homlok menekülnöm kellene? Nem, Jeff biztosan túlreagál valamit, egyszerű az egész. Bízni akartam ebben, így hát el is hessegettem a gondolataim.
- Nekem is te vagy a legjobb barátom, szóval tudhatnád, hogy… hogy nem hazudok. Én helyetted is bízok benned. Ez nem elég? – Kérdeztem egy halvány mosollyal, de őt nézve, egyszerűen elfogott a rossz érzés. Tényleg nehéz volt a legjobb barátomat ilyen állapotban látni. Sajnáltam őt és ki akartam rántani ebből az állapotból, ebből a mérhetetlen depresszióból, ami körülölelte és ami fogságban tartotta őt. – Veled maradok, hallod? Nem hagylak el soha. – Az ember életében néhány barátság örök és mindig is úgy éreztem, hogy a Jeffel való barátságom örökké megmarad. Rengeteg dolgot átéltünk már együtt, sok jót és rosszakat is, nyilván, de soha, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy le kéne lépnem. Mellőle soha.
- Jeff, bármit tettél, nem érdekel. Nem változol meg a szememben tőle. Ígérem. – Tettem hozzá egy sóhajjal, a továbbiakra viszont a számat húztam. Ahogy viszonozta az ölelésem, az enyém úgy vált szorosabbá. Úgy tartottam őt, mintha egy kisfiú lenne, mintha a kisöcsém lenne, én meg a bátyus, aki védelmet és oltalmat nyújt, ahogy annak idején nekem a bátyám… Nem akartam erre gondolni, hamar visszaterelődtek a gondolataim Jeffhez.
- A szüleid lehet, őrültek, de te nem. – Szögeztem le egyből, majd egyik kezemmel nyugtatólag végigsimítottam a hátán. Azon gondolkoztam, mégis mit tehetett… bár továbbra is kitartottam azon álláspontom mellett, hogy bármi is a titka, nem hagyom el. Velem sosem bánt rosszul, mindig segített, mindig velem volt. Nekem nincs semmi okom arra, hogy távol tartsam magam tőle.
- Ettől nem tűnsz gyengének, csak egy olyan embernek, akinek vannak érzései és vannak gondjai, amik megoldásra várnak. – Egyik kezemmel elengedtem őt, csak hogy a ruhám ujjával megtörölhessem az arcát és megszabadíthassam a könnyektől. – Ne, Jeff… ne gondolkozz. A jelenre gondolj, arra, hogy mi van most. A múlt elmúlt… zárd ki a rossz emlékeket… - Aggódva figyeltem. Az emlékek felemésztették őt így, sok-sok év távlatából is. Sajnáltam. Kedvem lett volna felkutatni a szüleit és kérdőre vonni őket, aztán életfogytiglanra ítélni őket egy börtönben.
Nem engedtem, hogy felálljon, nem akartam egy percre sem szem elől téveszteni ilyen állapotban, szóval magam mellett tartottam. A vallomása meglepett. Nem hittem, hogy a végén ide lyukadunk ki, de jól estek a szavai. Halványan rámosolyogtam és bólintottam egy aprót.
- Nem vészes, néha belefér az érzelgősködés… ami azt illeti, én is szeretlek, Jeff. Legjobb barátok örökké, ugye? – Kérdeztem egy féloldalas mosollyal, ami hamar elhalványult az arcomon. A ruhám ujjával újból az arcát, szemeit kezdtem törölgetni. Megszakadt a szívem, hogy sírni láttam őt. – Amúgy meg, semmit nem kell köszönnöd. Nekem kell hálásnak lennem, hogy majdnem 9 éve elviseled a képem… - Vontam vállat és félrenéztem néhány pillanatra, majd vissza rá.
- Az előbbire visszatérve viszont… tényleg ne agyalj. Egyrészt a barátságunk olyan szilárd, hogy semmi és senki nem választhat szét minket, másrészt, ha gondod van, szólj. Harmadrészt pedig… a szüleid okozta fájdalom… - Elhallgattam néhány pillanatra, nem tudtam, megharagszik-e, ha kimondom, mire jutottam, de végül… csak folytattam. - …talán nem ártana, ha egy pszichológussal beszélnél. Ő fel tudja tárni a gondokat, ő tud segíteni abban, hogy lezárd magadban és végre tovább tudj lépni. – Magyaráztam. - De ez csak egy ötlet. – Szabadkoztam, majd egy idegesebb sóhaj után hozzátettem. - Aggódom érted, Jeff. – Az ölelésen ekkor lazítottam, ugyanis, ha ő nem szakadt el tőlem, én nem engedtem el.

Tátongó űrt érezve, mélységes depresszióba esve, s bensőm fájdalommal kitöltve.. Egy csendes vihar kellős közepén tudva önmagam, felhőkkel övezve a fejem felett, és remélvén a szebb időszak jellegének meglétét. Zokogva hullni padlóra, vagy felállva ismételten elesni. Mindörökké szenvedésre ítéltetni, avagy végtelennyi kárhozatra felkészülni. Szárnyakat levágva ördöggé változni, fejet leszegve búskomorrá válni, s megtört szemekkel utolsó imát rebegni.. Hinni a reménytelenségben, s bízni a békében. Oda-vissza játszani, és végül megállva megdermedni. Körbenézni, s nem találni. Csendes, ám viharos övezetbe lépni, avagy voltaképpen ezt önmagamban meglelni. Remélni, miszerint valaki rám talál, vagy elveszve azt gondolni, hogy már esélyem sincs többé. Már nem tudom, avagy tán nem akarom. Viszont én örökké várni fogok, egy egész életen át. S végezettül, győzedelmeskedve nyugodt leszek, mert rám találsz.
- Sajnálom, Theodore... én tényleg sajnálom. - Rázom meg enyhén a fejemet, ahogy végül leszegem. - De ezeken nem lehet változtatni, sőt nem is tudsz rajtam segíteni. - Tettem hozzá ingerülten. - Lehet azt hiszed ennyire rögeszmés vagyok, de nem... ezek a... a dolgok, amik történtek.. emlékezetesek. S igen, barátok vagyunk, de nem könnyű beszélni, míg így lassacskán kilenc év után sem. Érted? Arról, ami... elém tárult. A két szemem elé. Ártatlanként. - Rázom meg a fejem erősen, ahogy félszegen figyelem őt csupán. Igaza van, s lehet azt érzi, hogy falakat húztam, de... én nem akartam magam sajnáltatni, sőt emlékezni se szerettem volna. A történtek elmúltak, s mégis közeliek voltak. Hiába igyekeztem, nos kilyukadtunk ide. Nem voltam erre felkészülve. Nem most akartam... nem így.
- De ha mégis? - Kérdezem meg némileg könnyes tekintettel. - Én bízok benned, de magamban nem. Tudom, hogy mi történt velem, s erre mit tettem. De te még nem! Lelkileg készítettem magam az évek alatt. Mert... mert ez nem könnyű teher. A legjobb barátom vagy, Theodore! - Mondom ki hangosabban kissé. - Az egyetlen... - Nézem a hátát. - S ha te... te nem leszel. - Mélyen a hajamba túrok, ahogy a térdeimet bámulom. - Nekem végem. Csak te vagy nekem egyedül. Csupán te! - Harapok az alsó ajkamba, miután nagyot nyelek. - Nem számít se Tom, se senki más... csakis kizárólag: Te, mintsem Theodore Storm! - Szögezem le világosabban, ahogy összeszedem magam a következő részhez.
Megtörtség, darabokra hullás, gyötrődés...
- Mindenki azt kapja, amit megérdemel, nem? - Kérdeztem halk suttogással, a mély hangom kissé vékonyabbnak hatott. A sírás szélénél táncoltam. - S én... én csak csináltam valamit, ha ezt érdemeltem. - Tetteire felelet gyanánt, nos szinte majd belebújtam. Arcomat a nyakába fúrtam, kezeimmel pedig csiga lassú tempóban, nos viszonoztam az ölelést. - De én vagyok a vétkes... magamat kell leginkább gyűlölnöm. Az őrület pedig, nálunk családi vonás. - Suttogtam a nyakába, s a leheletem a bőrét csiklandozhatta.
- Sajnálom, hogy elhallgattam előled. Nem akartam... de nem tudtam feledni. Ez az élmény heves emlékeket idéz fel bennem, nem szerettem volna gyengének minősülni. - Folyik le néhány könnycsepp az arcomon. - Mindenképp megtudtad volna, de még nem álltam készen erre. A penge, a szíj... - Zokogásban török ki, ahogy ezzel egyaránt elhúzódom tőle. - Én... én sajnálom. - Próbálkozom a felállással, már ha engedi, ugyanis szükségem lenne egy italra, vagy többre, miszerint felejtsek. Felejteni akarok. Muszáj! Ha sikerült italt csempésznem azzal térek vissza, amennyiben nem, nos, akkor maradok egy helyben.
- Theo... - Nézek mélyen a szemeibe. - ...köszönöm. Köszönök mindent! - Próbálok nyugodtan beszélni, és nem sírva, miközben a könnyeimet törölgetem. - A legjobb barátom vagy, sőt... akárcsak egy testvér. - Halvány mosoly futott át rajtam. - Én szeretlek, ember! Tudom, nem érzelgősködünk, de... ezt tudnod kell. - Tartom vele a szemkontaktust, mert őszintén gondolom, amit mondok, és ezt vele is tudatni akarom. A könnyek még ugyan elmossák az arcomat, de igyekszem nem sírni előtte.

Jeff & Theo

Idegesen, a hangomat megemelve reagáltam minden egyes megmozdulására, szavaira.
- Azért, mert a barátom vagy! Jogom van tudni, mi történik veled és mi bajod! És tudod, miért? Mert csak így tudok segíteni. Csak akkor tudok a támaszod lenni, ha hagyod! – Átkoztam Jeffet és magamat is. Magamat azért, mert úgy tűnt, elég pocsék barát lehetek, ha nem tart érdemesnek arra, hogy elmondja, ha problémái vannak. Valamit biztos elrontottam, ha falakat emelt közénk, nem? Sóhajtottam ingerülten és így hallgattam a szavait.
- Nem tűnnék el, ezt már tudhatnád… - Sóhajtottam. - Téged sosem hagynálak el és sosem utálnálak meg, bármit is tegyél velem, vagy bárki mással. Azok után, hogy mellettem voltál, amikor senki… - Elhallgattam, de végül folytattam okoskodva. - …és tudod, hogy tudom, milyen, amikor elhagyják az embert. Soha, de soha nem tenném veled meg ugyan ezt. – Magyaráztam egy fokkal nyugodtabban és őszintén. Érdeklődve fordultam felé és hallgattam a történetet. A szilánkok annyira már nem is érdekeltek, hagytam, hogy a kezemből visszahulljanak a földre. A nadrágomba töröltem a folyadékot, ami ráragadt a kezemre, majd újra rápillantottam. Igen, árva volt, erről tudtam is. De amiket ezután mondott… nos, az elég új információ volt, de kezdtem összerakni a képet. Tényleg, még nyáron, 40 fokban sem láttam soha rövid ujjúban, de sosem kérdeztem, miért. Azt hittem, csak ennyire fázós típus vagy szimplán utálja a rövid ujjú felsőket.
Ha azt látod, hogy egy barátod összetörik és sír, az borzalmas érzés. A szívem összeszorult attól, hogy így láttam Jeffet, aki majd’ 9 éve az életem része volt. Jó, inkább 8. De soha, egyszer sem láttam így. Mindig ő volt az erős, aki tartotta bennem a lelket, aki nem hagyta, hogy összezuhanjak a bátyám miatt, aki elhagyott. És most fordult a kocka: nekem kellett támasznak lennem és azt akartam, hogy Jeff érezze; vele vagyok. Mély levegőt vettem, majd átgondoltam újra, miket mondott.
- Nem magadat, hanem őket kell gyűlölnöd. – Jeff arcát fürkésztem, majd közelebb ültem hozzá és magamhoz húztam a vállainál fogva, majd átkaroltam. – Jeff, a szüleid idióták, nem… inkább őrültek voltak! – Amiket mondott, abból ezt a következtetést szűrtem le. Hogy voltak képesek bántani egy ártatlan és védtelen gyereket?! Az egyik kezem ökölbe szorult, de hamar ellazítottam és csak szorosabban kezdtem karolni őt. – Mégis meddig akartad ezt magadban tartani…? Ha nem beszélsz a problémákról, elhatalmasodnak rajtad és felemésztenek. De itt vagyok veled, Jeff. Segítek. Segítek, hogy túl tudj lépni rajtuk. Segítek, hogy ne gyűlöld magad. – Halk voltam, de érthette, hisz nem voltam valami messze tőle. Éreztetni akartam, hogy mindenféle értelemben számíthat rám, itt vagyok és itt is leszek vele mindig. – Segítek, mert barátok vagyunk. – Tettem hozzá egy halvány mosollyal. Nem akartam, hogy sírjon, nem akartam, hogy ennél is jobban összetörjön. Bár, talán az, ha kisírja magát, valamiféleképpen jót tett volna neki. Egy fokkal talán könnyebb lett volna a szíve tőle, így ha sírni akart, nem állítottam meg.
- Nekem elmondhatsz bármit, együtt megoldjuk. – Suttogtam.