Teljes szívemből gyűlöltem azt, aki vagyok, avagy, akivé válnom kellett volna. Utáltam a múltam emlékképeit, a család gondolatát, a penge élét.. Undorodtam az önarcképemtől, amikor a tükörbe tekintettem, és irtóztam annak a gondolatától is, hogy bárkivel is érintkezzek, hisz'... hiszen egy szörnyeteg vagyok! Egy átok miatt kergülök meg, és válok ezzé, vagy csak már annyira paranoiás vagyok, hogy bebeszélem magamnak, miszerint nem változtathatok a felálláson. Minden egyes nap, és éjjel, nos rettegek... rettegek, hogy olyan leszek, mint az apám. Önző, kegyetlen és őrült. Félek, hogyha gyerekem lesz... ugyanezt teszem vele. De nem... én nem akarom. Nem akarok ez lenni, nem szeretnék Schilling családtag lenni, és mégis... mégis minden átkozott nap visszaköszön rám az irataimon -, a nevem által. Emlékeztetőként szolgál, miszerint nem törölhetem ki a fejemből, s el sem feledhetem. Mi ez, ha nem... nem gyötrő kín, s elmei fájdalom? Mi ez, ha nem szívás, és... és kétségbeesés? Kapaszkodtam az életben maradásba, a haverokba, majdan a legjobb barátomba, és... hol tartok? Épp ez az, hogy ugyanott! Sehol..
- Eddig is meg voltam, nem? - Szegezem neki csökönyösen. - Kissé többet ittam a kelleténél, és kiborultam. Miért kellene ezt... ezt nagy dobra verni? - Ráztam meg a fejemet, ahogy a falakat figyeltem. Elegem volt abból, hogy az eddig fent tartott álca lekerült, hogy a múltam már-már szétszedett. Egyszer mindenképp elakartam neki mondani, de... akkor, ha már nincsenek gondjai, s amikor helyrejön a kapcsolata a bátyjával. Nem most... kit érdekelne az, hogy nekem mi bajom? Tom, akkora egy idióta vagy! Én megfojtalak.. Szinte remegtem, de nem tudtam eldönteni, hogy a pia teszi, vagy ez az összezuhanásom előjele.
- De nem most, Theodore! - Emelem fel a hangomat ingerülten. - Nem így e pillanatban! Van elég gondod, s miért kéne még az enyém is? Azért, hogy.... - Megrázom a fejem erősen, ahogy a mennyezet felé tekintek. Tudom, már régóta el kellett volna neki mondanom, de annyira fáj. Eszméletlenül kínozz belülről ez a családi vonás, és a sebhelyek.. az elhalt üvöltéseim, és a halk nyöszörgés a kínzópadon. Megugrom az üvegtörés hangjára, hirtelen rezzenek össze. Döbbenten pislogok a pia után. Mégis hogyan juthatunk el eddig? Miért sodortam ebbe önmagunk? Mert az én hibám volt, s ez.. ez igazából nem is volt kérdéses.
- Én... - Visszalök a kanapéra, én pedig felhúzva a lábaimat, nos összehúzódom. A hajtincseimbe túrok újra, és újra, feszülten. Töprengek a történteken, az események sorozatán, magukon a szavaimon. Elvetettem a sulykot. - Én... sajnálom, haver. - Suttogom elhalón, ahogy ránézek a szavai közben. A szemeimben könnyek gyűlnek, már majdnem készen állok a sírásra. De mégsem. Az alsó ajkamba harapva tekintek fel a mennyezetre, majdan vissza rá, vagyis csak utána, mert éppen felállt a kanapéról.
- Mert csak azt az oldalamat ismered. - Vallom be neki halkan. - Nem akartam, hogy megutálj, vagy eltűnj mellőlem, ezért önző módon nem beszéltem. - Folytatom bátrabban, ahogy az alakját nézem, vagyis magát a hátát, miszerint éppen szedegeti az üvegdarabokat. - Senkinek sincs könnyű élete, ember! - Fekszem el feladóan a kanapén, ahogy a plafont bámulom kiüresedett szemekkel. - Senkinek... még nekem sem. Tudod, hogy kerültem ide Mystic Fallsba! Árva voltam... egy nincstelen kis senki. Tolvajként találkoztam veled először. S tudod honnan érkeztem? Angliából. - Zárom le a szemeimet, ahogy mélyen felsóhajtok. - Egyszer sem viseltem atlétát, vagy rövid ujjút, mert.. engem... - Végig folyik egy könnycsepp az arcomon. - Bántottak. Mindenhol sebhelyek hevernek rajtam. Boszorkánycsaládba születtem, és apám rajtam gyakorolt, míg anyám meg nevetett a szánalmas sorsom felett. S azt mondod, ne gyűlöljem magam? - Nagyot nyelek. - Nem tudom megtenni, mert belém nevelték... azaz verték! - Ekkor felülve, leveszem magamról a hosszú ujjú felsőm, és megmutatom neki azt, amiről beszéltem. Mindenhol, bármerre néz rajtam, nos tele vagyok sérülésekkel. Azt hiszem ennyi kezdésnek elég lesz, majd a többiről később, vagyis máskor ejtek szót. Haladjunk lassú léptekben.. ugyanis már ez is eléggé sok(k) információ!

Jeff & Theo

Megrándult egy arcizmom Jeff viselkedésére. Komolyan, úgy adja elő, mintha a világon minden a legnagyobb rendben lenne, de tudtam, hogy baja van. Tom nem hívott volna fel ok nélkül, így hát mindent ki akartam szedni Jeffből. Tudni akartam, mi baja. Ő is folyton meghallgatott, sőt, segített, amikor tudott. Illett volna viszonoznom és amúgy sem esett nehezemre törődni vele. Elvégre a haverom, a ki nem mondott legjobb barátom volt. Azaz az egyetlen, aki számított.
- Nincs party time, Jeff. És tudod, miért nincs? Mert valami bajod van és ha nem mondod el, kiverem belőled. – Morrantam rá, akárcsak egy farkas, majd a szemeimet forgattam, ahogy levágta az asztalra a pohár vizet. Ismét megrándult egy arcizmom. Eldöntöttem magamban, hogyha kell, a torkán nyomom le azt a gyógyszert, aztán tényleg addig pofozom, amíg nem kezd el beszélni. Nyitottam a számat, hogy leszidjam a viselkedése miatt, de a szavak a torkomra forrtak a halkabb, szinte suttogott szavakra. Összeszűkültek a szemeim.
- Hé, te is láttál már a legszörnyűbb pillanataimban. De ezért vagyunk haverok, nem? Hogy számíthassunk egymásra és ne kelljen „álarcot” viselnünk egymás előtt. – Vagy csak én gondoltam ezt így? Összezavarodva figyeltem, de a továbbiak elgondolkodóba ejtettek. Hogy én lennék a józan gondolkozásmódjának a kiváltója? Mégis miről beszél? Nem nagyon vágtam, nem tudtam összerakni a mozaik darabokat, mert hát, ez a lökött haverom nem arról volt híres, hogy túl gyakran kiönti nekem a lelkét. Legalábbis úgy éreztem mindig, hogy van valami, amiről mélyen hallgat és amiről úgy érzi, nem szabad, hogy tudjak. Lehet, most is erről volt szó?
Ahogy megemelte az üveget odapillantottam, a szavakra viszont megütköztem és tágra nyíltak a szemeim. Mély levegőt véve kaptam ki a kezéből az italt, de nem sikerült rendesen ráfognom, így az kirepült a kezemből egyenesen a padlóra és összetört, a maradék pia meg kifolyt a földre. Erre kicsit összerezzentem, de Jeffről nem vettem le a tekintetem.
- Miket hordasz itt össze? Mégis mi okod lenne utálnod magad, te nagyon okos?! – Nem engedem, hogy felálljon, visszalököm a kanapéra és így nézek rá, kissé értetlenül és egyben ingerülten. Mert… nem értem. Mi történt? Mi a franc történt Jeffel, hogy ilyen… negatív lett? És miért nem tudok semmiről?
- Te vagy az az ember, aki azóta velem van, amióta mindenki más elhagyott. Szóval nem tudod megmagyarázni nekem, miért is kéne gyűlölnöd magad, mert én csak jót látok benned. Idióta. – Elengedtem és ezúttal én álltam fel, hogy valami piáért induljak. Felcseszett. Nagyon. Nem tudtam mihez kezdeni a helyzettel és bosszantott. Aztán eszembe jutott, hogy az előbb nekem hála összetört egy üveg, így odaléptem és elkezdtem feltakarítani. A szilánkokat a kezembe kezdtem szedegetni, közben magam elé morogtam és átkoztam az egész helyzetet. De legfőképp magam, amiért nem vettem észre, hogy Jeffnek gondjai vannak.

Méregként terjedt szét a testemben a harag egyvelege, míg szinte tombolni tudtam volna ennek következtében. Tárgyakat dobálni a falnak, törni, zúzni... rombolni. Porrá akartam változtatni a házat magát, s vele együtt az egész életemet is. Hiszen olyan könnyű lett volna elfeledve mindent, nos őrjöngésbe kezdeni, haragot  szítani, és következmények nélkül csapkodni. Szilánkokban lépkedni, tüskéket elviselni, s hamuvá égni. Düh, amely nem szunnyad. Harag, mely nem csitítható. Bosszú, mellyel kielégítem a múltat. Tettek, s vétkek. Nem hiába tartok az összeomlás szélén... nem tehettem. Nem használhatom ezt a nyamvadt mágiát, mert olyan leszek, mint a tulajdon apám, és ez... ez kikészít. Elvettek tőlem mindent. Az egész lényemet romba döntötték. Nem tudom... nem akarom ezt a fájdalmat elviselni.
Makacsul kapom oldalra a fejem, ahogy a kanapé háttábláját bámulom. Újra, és újra felidéződik bennem minden. A jelenet, a vér, a penge... Lezárom a szemeimet, ám tisztán hallom, ahogy pakol, tesz, s vesz. Elrendezi a dolgaimat, azt hiszi övé ez a ház, kényelmesen mozog a lábacskáival... Nem, nem bánhatod, Jefferson! Jobb kezem ujjai erősen feszülnek az üveg nyakára, ahogy hatalmasakat kortyolok az italból. Szavak, amelyekkel az őrületbe kerget. Szavak, amik miatt négy felé szabdalnám őt. Remegni kezdek, érzem a zsigereimben a.... a késztetést. Őrület, őrület, őrület..

- Jefferson, szerinted mennyi az esélye annak, hogy a szoba pár óra múlva is ilyen tiszta lesz? - Kérdezi meg mosolyogva Tom, mire én unott szemforgatással ülök fel a kanapén. - Téged ismerve nem kell sok, és ismét az üvegek töltik majd ki a személyes kis tered.. - Folytatja incselkedőn, míg a tekintettemben valami megvillan. Nem korlátozom, és nem is palástolom a szándékot: itt helyben széttépném. - ..ez a szerelmi bánat komoly lehet. - Rázza meg a fejét, ahogy egyet hátrébb lép, míg én magam is állóhelyzetbe keveredem.
- Ha nem fogod be, akkor esküszöm, hogy varrok a szádra egy cipzárt! - Szúrom oda kicsit sem kedvesen, sőt egészen vérfagyasztó ridegséggel. - Úgy legalább eldönthettem, miszerint mikor beszélhetsz.. - Mosolyodom el őrülten, ahogy pontosan elé lépek ekkor.
- Hé, haver! Ez nem vicces ám, tudod? A frászt hoztad rám! Már azt hittem tényleg képes lennél ilyesmire... egy pillanatra. Az a tekintet.. színésznek kellett volna menned, öregem. - Hülyéskedik, beszél, és beszél. Én mindjárt kidobom azon a nyamvadt ablakon, avagy felakasztom magára a lámpára. Ígérem, megteszem...
- Sssh! - Intem csendre, ahogy elsétálok mellette. Előkerül az olló is menet közben.. de azt hogy? Én nem ide raktam a nappaliba.
- Csak nem varrni akarsz? - Nevetni kezd.
- De a szádat... - Hangom jéghidegen csendül meg, miközben megragadva a nyakától fogva vágom a falnak, s az ollóval tűzöm ki tapétának. - Ám, meggondoltam magam. - Vonok vállat. - Ha nem élsz, akkor örökre csend lesz. - S a nevetésem visszhangzik a nappali falain belül.

- Tooom! - Üvöltöm, ahogy hirtelen felriadva találom magamat szembe Theoval. - Hol... hol van? - Tekintettem a szobában cikázik, keresve az alakot, de nem látom. A rémület szinte tükröződik a szemeimben, ahogy kábán dőlök neki a háttáblának, ezzel kényszerítve magam, ülőhelyzetbe. Pislogok néhányat, miközben az üvegre tekintek, majd a legjobb barátomra.
- Még csak reggel van? - Rázom meg a fejem. - Már lehetne este, hogy még többet igyak. Nagy buli lesz, Theo! Nagy buli! Juhúúú! Hallottál már róla? - Hangszínem játékossá válik, miközben előrébb dőlök némileg. - Mindenképpen ott kell lennünk. Jönni fog mindenki. Ezt nem lehet kihagyni, ugye tudod, Storm fiú? - Mosolyodtam el szélesen, bár inkább hathatott valami fancsali ábrázatnak, amelyet a fáradtságnak és a piának köszönhettem.
- Dehogy! Hagyd már azt a nyamvadt vizet! Nem akarok józan lenni! - Üvöltöm utána morcosabban a kelleténél, miközben dünnyögve nyúlok a párnákért, majd beleharapok az egyikbe. - Ahwww... - Bár morgásnak hallatszik a kifejezés, nos a párna miatt. - Gyógyszer? Víz? Na nem! - Néztem rá, amint visszajött, majd az asztalra, és mindezt néhány másodpercig ismételtem.
- Mert 'party time' van. - Szórakozottan röhögök, ahogy figyelemmel kísérem, amint leül. Kikapom végül a kezéből a vizet, és az asztalra teszem. Nem leszek józan... semmi pénzért sem.
- Eljöttél... - Suttogom, ahogy megkomolyodok. - ...pedig nem akartam, hogy gyere. - Tekintek félre. - Így látni engem... - Pislogok néhányat. - ...nem akartam, hogy így láss, cimbi. - Hajtom le a fejemet, megrázva. - Nem, nem szabadna így látnod... bár... bár te vagy a józan gondolkozásom kiváltója. - Szelíd mosollyal nézek fel rá, ahogy végül az ajkaimhoz emelem az üveget, és beleiszom. - Gyűlölöm magam, Theodore. Gyűlölöm... - Dobom hátra az üres üveget, majd elindulok egy teli üveg whisky-ért. Részegnek kell lennem... muszáj!

Jeff & Theo

Fogalmam sem volt róla, mikor értem éjjel haza. Az egyik szórakozóhelyen töltöttem az estét és csak ittam, meg dumálgattam egy-két haverral. Kár, hogy Jeff nem volt ott, vele sokkal jobban tudtam beszélgetni. Sokkal bensőségesebb volt vele a „haverságunk”, mint bárkivel mással. Ahogy hazaértem, csak arra volt energiám, hogy bevonszoljam magam a konyhába, kinyissam a hűtőt és előszedjek egy üveg vizet. Ittam belőle, ezután ágynak estem.
Az alvásból a telefonom csörgése rázott fel. Vakon utána nyúltam, kis híján leestem az ágyról is, ahogy nyújtózkodtam utána. Lekaptam az asztalról és magamhoz húztam, hunyorogva bámultam a kijelzőre.
- Jeff… - Halványan elmosolyodtam, majd megnyomtam a gombot és a fülemhez emeltem. – Hi, mondjad. – Vártam valami lelkes köszöntést, ehelyett más hangját hallottam. Tom? Mi a francot keres nála Jeff telefonja? Nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, de a szavai megállásra késztettek. Összehúztam a szemeimet.
- Hogyan…? De, máris összekapom magam. – Hirtelen felültem, amivel azt értem el, hogy a fejem hirtelen megfájdult. Felszisszentem. – Jó, persze. Nekem is kell úgyis fájdalomcsillapító… kösz, hogy szóltál. – Azzal leraktam. Kikászálódtam az ágyból és elmásztam a fürdőbe, hogy embert faragjak magamból röpke 10 perc alatt. Mert hát egy zuhany nem ártott, hogy az alkohol és füst szagát lemossam magamról, aztán a fogmosás és egyéb dolgok sem maradhattak ki. Felöltöztem, vettem be fájdalomcsillapítót, majd elgondolkodva körbenéztem.
- Minden megvan… ó… hogy az a… - Pislogtam el a mosatlan tányérokra, amiket valószínűleg a bátyám hagyott ott. Köztudott tény volt, hogy fiú létemre elég rendmániás voltam, így hát nem hagytam ott azokat a mosatlan vackokat. Plusz 3 perc, remek. De végre elkészültem és kiléptem az ajtón. Még rápillantottam az órámra, mielőtt elindultam volna a barátomhoz.
Jeff. Ez a név többet jelentett nekem majdnem bárminél. Amióta a bátyám elhagyott, ő volt az, akiben társra leltem. Az évek alatt mindig ott voltunk egymásnak. Ez a gondolat halvány mosolyt csalt az arcomra, de ahogy kopogás nélkül beléptem Jeff lakásába, el is tűnt az arcomról.
- Jeeeeeff, hol a fenében vagy? – Léptem beljebb és kerestem a tekintetemmel. Ahogy megtaláltam, odatrappoltam hozzá. – Miért iszol korán reggel? Este szokás belevetni magunkat a buliba. – Hunyorogtam, majd kiraktam az asztalra a gyógyszert. A cuccaimat meg leraktam a fotelbe és a konyha felé indultam.
- Hozok neked egy pohár vizet a gyógyszerhez, utána meg csinálok valami ehető kaját, amit lehetőleg nem hánysz ki a pia miatt. – A szemeimet forgattam, majd eltűntem a konyhába vezető ajtó mögött. Hamarosan egy pohár vízzel léptem vissza és nyújtottam neki.
- Vagy előtte hallani akarom, miért iszol korán reggel. – Aggódóra váltott az arcom és leültem mellé, akár akarta, akár nem. – Történt valami, Jeff? – Pislogtam rá őszinte érdeklődéssel, miközben még mindig fogtam a poharat, feltéve, ha nem vette el.
Megjegyzem, a fejfájásom még nem múlt el, így kicsit nehezemre esett koncentrálni, másfelől a gyomrom is émelygett. Az az utolsó whiskey már nem kellett volna…

Minden egyes átkozott napon találkozom a tükörképemmel. Látom a csuklómon a láncot, hallom megcsörrenni a lépéseknél, érzem a jéghideg pengét a bőröm felületén. Apám hangja csendül fel az éj kellős közepén, rémálmok ezrei gyötörnek újra, meg újra, s az őrület ismét... ismét bekopogtat az ablakomon. A vér, amint végig folyik rajtam, s majdan a padlóra hull. A kínzó szenvedés, mely egészben átjárja a testem.. A sebek, amik nem múlnak el, s örök emléket idézhetnek elő bennem. Gyűlölöm a világot, s vele együtt az életemet is. Dühös vagyok mindenre, és mindenkire. Még magára Tom-ra is jelenleg. Mégis ki a fene kérte, hogy legyen itt? Én nem! Elhúzhatna melegebb éghajlatra, miközben sátrat bont a lakásomból..
- Haver, szedd már össze magad... - Indul meg a kanapé felé. - ...te nem ilyen vagy! Mégis mi történt az elmúlt huszonnégy órában? Netán szerelmi bánat? - Próbál hülyéskedni, de miután látja, hogy sikertelenül teszi, nos megkomolyodik, miközben lefékezz, legalább három lépésnyi távolságra. - Jefferson, ez így nem mehet.. szarabbul nézel ki, mint bármikor máskor. S őszintén mondom, miszerint láttalak már párszor részegen, de ez minden eddigit felülmúló élmény. Jobb lenne, ha sétálnál kint egy kört. Magadba szívhatnál némi oxigént az út során, sőt megláthatnád magát az élet szebbik oldalát. Na mit szólsz? - Folytatja, és folytatja, beszél, meg beszél. Már az idegeimre megy!
- Mit nem értesz azon, hogy menj a fenébe? - Dobom neki az egyik párnát, amit aztán követ egy másik. - Nincs szükségem se rád, se másra jelenleg, oké? Majd hívlak, ha buli van... addig meg, nos ott van az a rohadt ajtó! - Szinte üvöltök, miközben kábán felülök, ezáltal neki dőlve a kanapé háttáblájának.
- Neked meg mi bajod, ember? Csak segíteni akarok! - Szögezi le ellenkezést nem tűrően, miközben megközelít.
- Nincs szükségem a nyamvadt kis segítségedre... - Sziszegem éllel a hangomban, ahogy az ajkaimhoz emelem az üveget, és beleiszok a nedűbe. Az alkohol kaparja a torkomat, s már-már égetően hat.
- Pedig van.. - Kapja ki a kezemből ekkor, ahogy végig folyik rajtam, a kanapén és egyaránt a padlón.
- Átkozott.... - Hirtelen jött haraggal állok fel. - ....mondom, hogy tűnés! - Hangom oktávokkal emelkedik meg, miközben végül megrázom a fejem. - Csak add vissza, csak add ide, és... és nem lesz baj. - Nyúlok az üveg után, miközben halkan beszélek, mérsékelve magamat, és a heves kis természetemet. Néha rosszabb vagyok, százszorosabban, mintsem egy vérfarkas vérmérséklete. - Kérlek... - Ám, nem adja ide, hármat is hátrébb lép, és elcsórja az asztalról a telefonomat.
- Tudom már mi kell neked... - Nyomogatja a gombokat, és tárcsázni kezd valakit.
- Mégis mit művelsz? - Csetlőn-botlón megyek utána.
- Felhívom, Theodore-t. - Válaszolja kacsintva.
- Már azonnal add ide, nem hívhatod fel, így nem láthat meg... - Próbálnám tőle elvenni a készüléket, de nem hagyja magát, sőt mi több... a hívás fogadásra kerül.
- Theo? Szia! Itt én vagyok, Tom. Tudod, Jefferson egyik ismerőse.. nem igazán van jó passzban, sőt már kora reggel iszik, ami azt illeti. Nem akarnál átjönni? Ráférne egy kis helyre pofozás... és... menet közben hozhatnál már fájdalomcsillapítót is, légyszi. - Beszél bájosan, ám az én hangom is tökéletesen kivehető néha a háttérben.
- Add már ide! - Próbálkozom mindvégig a beszéde alatt, de sikertelenül. - Esküszöm, megöllek, ami vicces... - Ironizálok. - ...de megteszem, ha nem kapom meg azt a kurva telefont! - S igen, pontosan ekkor rakja le, majd nyomja a kezembe. - Oh, hogy... - Lököm neki a falnak, elszedve tőle az italos üveget, majdan visszavánszorgok a kanapéhoz. - ...remélem rémálmok fognak gyötörni örökre! - Morgom, elhalón, ahogy levetődöm fekvőpozícióba.
- Oké, az üveg maradhat nálad... amíg meg nem érkezik a haverod rendet teszek, amint megjött lelépek, érthető? Te meg maradj ott... pihenj, és próbálj meg józanodni... ez így nagyon nem buli. - Mondja csak azért is a magáét, míg én a mennyezetet bámulom. Egyáltalán nem érdekel, felőlem meg is halhatna, akkor se sajnálnám. Nekem tér kell, hatalmas nagy távolság, és sok-sok idő... nem haverok, meg... segítők. Ez nem kóser. Ezzel csak elbasz mindent! Legközelebb be se engedem azon az ajtón, eskü!