Kinyílt a szeme. Lány fél. Minden szag olyan szúrós, a fények nem olyanok, mint a kocka alakú vacokban, ahol ébredt. Még élénken élt benne, hogy hegyes pálcikákkal közeledtek felé, és hálóval elkapták, amikor egy kerek, hengeres valamiből ételt akart előszedni. Éhes volt. Fájt a gyomra. De nem. Mi van, ha van valami abban az ennivalóban, amit odatettek arra a furcsa, ismeretlen, de mégis ismerős fára? Nem olyan fa volt az, mint amilyeneken az erdőben ugrált, mászott.
Óvatosan a levegőbe szimatolt, étel sós, meg édes illatát érezte. Körbepillantott. A kutyáját kereste. Igen. Határozottan volt vele egy kutya, amióta az eszét tudta, ő vele tartott, ha már nő, és férfi is elhagyták. Rossz volt, mindig ezt mondogatta neki férfi. Talán azért is ment el, mert hangokat adott.
Hiányzott neki az erdő. A fák, az avar illata. A szabad ég. Ezek jelentették a biztonságot. Itt nem érezte jól magát. Az ismeretlen, idegen nő azt akarta, hogy OLYAN hangokat adjon. Ez sosem jelentett jót. Ha olyat adna, férfi megtudhatja, hogy rosszat tett, és akkor megint kezdődni fog minden elölről. Ugyanez történt Vele is. Már nem is emlékezett rá, milyen jól esett a gondolata: mama. Igen. Csak férfi megölte őt. Meghalt. Aztán férfi is elment. Nem jött vissza.
Egyedül volt itt, Nővel, és ez rossz. Nem ismert semmit.
- Felébredtél? – nő szólt hozzá. Kedves a hangja, olyan, olyan, mint ha szél susogna. Félrehúzódik, de nő nem engedi elbújni. Nem tud. Nincs hova. Nő beszélt hozzá. Nézte, ahogy mozgott a szája, és tiltott hangokra akarta őt rávenni. Éhes. A szót ismerte.
- Éhes vagy? Egyél. Az ott étel. – mutatott rá a fehér köpenyes nő. A gyomra morgó hangot hallatott, és tényleg éhes volt. De veszélyes. Megint jönnek a hálóikkal, és a hegyes izékkel. Rácsapott az asztalra.
- Enni szeretnél? Egyél – Nő közelebb tolta hozzá a korongot, de nem jött oda hozzá. Az jó. Maradjon is ott. Ne jöjjön közel. Az veszélyes. Az rossz.
Gyorsan surrant oda az ételhez, szinte macskafinomsággal, és amikor nő egy pillanatra levette a szemét, lecsapott. Egy vadász öröme tört fel belőle, vadul evett, szinte tömte magába az ételt. Nem törődött a nővel, aki közben figyelte, hogy mit csinált, és mozgatott egy pálcikát, ami színes nyomot hagyott maga után.
- Bár tudnám, hogy ki vagy, Annie. Anastiasia – sóhajtott fel az orvos. Lány felismerte a szavakat. Emlékeiből lassan előjött egy kép, mama dúdolta neki ezt: bárcsak tudnám, hogy mi vagy. Nő mindig izgatott lett, valahányszor ránézett, mintha várt volna tőle valamit, hogy tegye meg. Csak azt nem tudta, hogyan legyen jó, hogy ne legyen szomorú.