Nem igazán hittem Damiennek. Ha nem a gyenge pontomat próbálta meg kipuhatolózni, akkor mit érdekelte, hogy van-e valakim vagy sem? Nem mintha megismerkedni akart volna velem, azt pedig nem igazán hittem, hogy megérteni akart volna. Mert arra képtelen lett volna. Miért is ismerné el, hogy a vámpírok megérdemlik a teljes kiirtást, amikor ő is közéjük tartozott? Ha nem is tudatosan, de mindenki védi a sajátjait. Elég nehezen lett volna elképzelhető a számomra, hogy ő kivétel volt ez alól – eddig legalábbis nem igazán tanúsította ezt a viselkedést.
Azon a tényen minden esetre nem változtatott ez semmit, hogy ő itt volt, a székben kikötve, én pedig előtte, a gyilkos fegyverrel a kezemben. Nem érdekelt, hogy mit akart és mit sem, és egyébként sem tudott volna mit kezdeni ezzel az információval, elvégre élve elszabadulni tőlem úgy sem fog, épp ezért nem is törődtem a kelleténél jobban a megjegyzésével. Az érdeklődésemet azonban némileg felkeltette, amikor a bosszú jött szóba. Eddig nem igazán tartottam túl nagyra Damient, nem tűnt túl okosnak vagy ravasznak, de most kezdett rátapintani az igazságra. Arcomra egy büszke mosoly telepedett, ahogy kezemben immáron a baltával megindultam felé, s megálltam először a háta mögött, majd a füléhez hajolva szólásra nyitottam ajkaimat.
- Így igaz, Damien, ez az én bosszúm, és minden vámpír a bőrén fogja érezni a dühömet – feleltem, majd ahogy eltávolodtam tőle, arcomra egy őrült mosoly telepedett. Igen, alig vártam már, hogy a bosszúmat kiteljesíthessem, ám jelenleg egyetlen célom volt csak, és az nem volt más, mint megkínozni Damient. Még ha ő csak egy csepp volt az óceánban, jelenleg tökéletesen megfelelt nekem arra, hogy elszórakoztassam magam, illetve a halálával a tetoválásom is kiteljesedik még jobban, közelebb terelve engem a végső célom felé – az Ősiek elpusztítása felé. De most nem volt itt senki más rajtunk kívül, csak én és ő, ő és én, no és persze a kedvenc kis játékszereim, amiket hamarosan ő is meg fog ismerni.
A kézfejének az eltávolítása igazából könnyedén ment. A balta pengéje könnyedén szakította át a bőrt és húst, és mivel volt már tapasztalatom a dologban, nem is a csontra csaptam rá, így tényleg ellenállás nélkül lerepült a végtagja. Túl jó voltam már ebben – ez jutott eszembe, ahogy egy pillanatra elszórakoztam azzal a gondolattal, hogy lehet jobb lett volna, ha inkább a csontját találom el. Sokkal fáradtságosabb munka lett volna, de neki is sokkal jobban fájt volna, elvégre az lassú lett volna, míg ez gyors volt… De a kiáltása, a könnyei mindent megértek, én pedig mélyet szippantottam a levegőből, miközben Damien hangja betöltötte a pince csendjét. Olyan jó érzés volt azt hallani, zene volt füleimnek, s egyszerűen képes lettem volna naphosszat csak ezt hallgatni újra és újra, miközben a vámpírok vére és levágott testrészeik mindent beborítanak…
A gondolataim talán túlságosan is elszaladtak, s mire feleszméltem, Damien már nem üvöltött, hanem – a helyzetéhe képest – határozottan rázta meg a fejét, megtagadva ezzel azt, hogy számolja a másodperceket. Felvontam a szemöldökömet ezt látva, s már készültem is volna, hogy mondjak valamit, amikor ő megelőzött, és leköpött. A szememet sikerült még időben becsuknom, így a köpet nem ment bele, de az sem volt sokkal kellemesebb, ahogy végig folyt az arcomon.
Igazából, ő lehet azt hihette, hogy ezzel most nagyon megalázott, vagy feldühített, de a valóságtól ez távol állt. Nem hatott meg a cselekedete, úgy igazán semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem. Rezzenéstelen arccal töröltem le a nyálát magamról, majd egy rosszalló pillantást vetettem rá, mint egy anya szokta a rosszcsont gyerekével tenni. Aztán a következő pillanatban már lendítettem is a baltát, és lecsaptam ezúttal a lábfejét. A penge ezúttal pár milliméterrel arrébb csapódott be, mint ami ideális lett volna, így egy kis csontot ért. Nehezebben és fájdalmasabban ugyan, de a fegyverem ezt is átvágta, a testrésze pedig elválva hevert a padlón.
- Az előbbi ajánlatom még mindig fennáll – jegyeztem meg, ezzel utalva arra, hogy ha továbbra is megtagadja a másodpercek számolását, akkor még egy testrészéről elbúcsúzhat. Mielőtt azonban a szavaimat akár komolyabban fontolóra vehette volna, eltátogott nekem valami olyasmit, hogy rohadjak meg, amit látva összevontam a szemöldökömet, majd ő lehunyta a szemeit, és amikor legközelebb felnyitotta, már más volt. Érzelemmentes.
Hallottam persze a kapcsolóról, ami a vámpírok fejében volt, készen állva arra, hogy bármikor érzelemmentes szörnyeteggé változhassanak, s nem egyszer volt már az is, hogy az én áldozataim használták. Őket olyankor csak egyszerűen megöltem, elvégre kicsit sem volt szórakoztató olyat kínozni, akiből semmilyen reakciót nem váltasz ki. Csalódott is voltam, amiért Damien már ennyitől bedobta a törölközőt, mások sokkal tovább bírták, de neki a fájdalom küszöbe nem lehetett túl magas, úgy tűnik.
Egy sóhaj hagyta el ajkaimat, majd fejcsóválva ismét a kis asztalom felé vettem az irányt. Megkerestem a kis injekciós tűket, amikbe verbéna volt helyezve, és az egyiket megfogva beleszúrtam azt Damien nyakába, ő pedig egyből eszméletét vesztette. Nem tudom, hogy miért nem öltem meg őt rögtön, valamiért még szórakozni akartam vele, vagy valamilyen információt kiszedni belőle, elvégre… ha kikapcsolt, akkor semmi sem érdekelte, ergo akár az olyan nagyon féltett társait is simán kiadhatta nekem. De ezzel ráértem még később is foglalkozni – egyelőre egy biztos helyre akartam őt tenni, ami nem is volt más, mint a kedvenc kis verbénába áztatott ketrecem.
Miután Damien feje lehanyatlott, én eloldoztam őt, és a karjánál húzva beletuszkoltam a ketrecbe. A vér egyből kiserkent, ahogy a tűhegyes fogak belé álltak. Egyszer-kétszer belerúgtam a ketrecbe még én is, hogy biztosra menjek, minden a legnagyobb rendben, majd itt hagytam a pincét. Persze, nem szándékoztam túl sokáig távol maradni…

Csak kihívóan felvontam a szemöldökömet, amikor azt mondta, én nem lehetek az ő legrosszabb rémálma. Lehet, igaza volt, hisz kicsit sem ismertem őt még, ki tudja, azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy mazochista volt, így a kínzás tulajdonképpen a számára is élvezetet nyújtott. Bár, a vele kapcsolatos nem túl sok tapasztalatom azt súgta, hogy ez nem volt igaz, így végül megint ott kötöttem ki gondolatban, hogy mégis csak lehetek én a legrosszabb rémálma. Most még nem tudta, hogy mi várt rá, hihette azt, hogy a kínzást könnyű szerrel átvészeli majd, de belegondolt ő valaha is abba, hogy én akár évekig is csinálhatom ezt? Az élete, a sorsa az én kezemben volt, és egyszerűen képtelenség volt, hogy önmagától kiszabaduljon. Én szabályoztam azt, hogy mennyi vért ihat, hogy mennyire kaphat erőre… Semmi sem véletlenül történt ebben a helyiségben, és ezt ő is a saját bőrén fogja majd megtapasztalni.
A következő kifakadására nem reagáltam semmit. Beismerem, lehet elhamarkodottan ítélkeztem, lehet az átváltozás ellen nem tehettem semmit, abban viszont nekem volt igazam, hogy megvolt a lehetősége arra, hogy véget vessen a szenvedéseinek. Megölhette volna magát, például, miután rájött, hogy miféle szörnyeteggé lett, vagy miután végzett az első áldozatával, de szemmel láthatóan egyik sem fordult meg a buta kis fejében túlságosan, hisz akkor nem lehetett volna itt. A vámpírokkal pedig pontosan ez volt a legnagyobb baj – ők is úgy harcoltak az életben maradásért, mintha minden joguk meg lett volna hozzá, pedig nem volt. Nekik semmi keresnivalójuk nem volt az emberek között, hisz már egyszer meghaltak – a halottak meg maradjanak csak halottak, és ne járkáljanak még az emberek között, még többet és többet gyilkolva, mintha mi magunk nem volnánk képesek erre. Ennek a világnak nem volt szüksége még több szörnyetegre, olyanokra, akik teljesen ártatlanokat tesznek tönkre, és mocskolnak be. Mint például engem. Sokakkal ellentétben azonban én már nem bántam, hogy az életem ilyen fordulatot vett, mert így legalább célt kaptam, egy elvégzendő feladatot. Nem mondom, hogy nemes volt, mert az nem lett volna igaz – a saját bosszú iránti vágyam és a vámpírok elleni gyűlöletem sokkal jobban hajtott, mint az, hogy a többi nyomorult embernek a segítségére legyek.
Miután fejbe lőttem Damient, és visszahoztam a kis játékszobánkba a poharat, megfogtam egy verbénában áztatott pengét is, s azt pörgettem ujjaim között, miközben arra vártam, hogy a fiú felébredjen. Pár óra eltelt, mire ez megtörtént, de én addig sem unatkoztam, hanem azon agyaltam, mit is csináljak vele először. Olyan sok minden volt, amit tehettem volna vele, hogy bőség zavarában választani se tudtam, ezért kénytelen voltam megint annyiban maradni, hogy majd rögtönözök valamit.
Amint felnyitotta Damien a szemét, és felfigyelt az előtte lévő kevéske vérre, egyből megjelentek az erek az arcán, ezzel mutatva, hogy mennyire nem tudott uralkodni magán. Én pedig akaratlanul is gúnyos félmosolyra húztam ajkaimat, és ezt az sem tudta letörölni az arcomról, amikor Damien arról kezdett el papolni, hogy milyen szánalmas, hogy nincs senkim, akivel törődhettem volna ahelyett, hogy a vámpírok kínzásával foglalkozzak.
Hogy őszinte legyek, egy pillanatra felderengett szemeim előtt Dean, s már majdnem el is gyengültem rá gondolva. Hisz annyira szerettem őt annak idején, képes lettem volna bármit feladni azért, hogy vele lehessek, de aztán Victor ezt is tönkretette, és az egyetlen szerelmem vére is az én kezemhez tapadt. S igaz, hogy meg voltam igézve akkor, de ez nem volt mentség arra, amit tettem. És a bűntudaton sem enyhített. Szóval, Damien kérdésére válaszolva, nem, nem volt senki, és nem is volt szükségem senkire. Ha pedig az volt a célja ezzel a kérdéssel, hogy a gyengeség jelét lássa arcomon, akkor bizony nagyon mellé lőtt, mert Dean emléke is csak még jobban felszította bennem a vámpírok iránt érzett gyűlöletemet.
Ahelyett, hogy válaszoltam volna Damien kérdésére rögtön, csak abbahagytam a tőr pörgetését a kezemben, majd ugyanezzel a lendülettel elhajítottam azt, és Damien jobb szemébe állítottam. Elégedett, őrült mosoly költözött arcomra, miközben felálltam a székemről, és megindultam egy újabb fegyver felé, amivel fájdalmat okozhattam neki.
- Tudod, Damien – kezdtem bele nyájas hangon -, az egészben az a legszebb, hogy nincsen senkim… Nincsenek kapcsolataim, így gyenge pontot is hiába keresel, nem fogsz találni. Tettem arról, hogy minden kötődést megszüntessek – pillantottam hátra a vállam felett öntelten, de persze ő ezt nem láthatta, hisz éppen a háta mögött voltam, na meg éppen az egyik szeme fojt le az arcán…
Tekintetemet visszafordítottam a kis asztalka felé, és felvettem egy kisebb méretű baltát, amit megfogva már tudtam is, hogy mit fogok vele kezdeni. Ismét öntelt, gúnyos mosoly jelent meg az arcomon, ahogy megindultam Damien felé, majd megkerülve őt megálltam előtte, s leguggoltam, hogy egy szemmagasságban lehessünk. A pengét, amit a fejébe állítottam, egy egyszerű rántással kihúztam belőle, majd eldobtam valamerre.
- Gondolkodtál már azon, Damien, hogy egy vámpírnak, ha levágjuk valamijét, mennyi idő alatt nő vissza? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, tényleg színtiszta érdeklődéssel a hangomban. Ha válaszolt nekem, ha nem, én pár perc elteltével nemes egyszerűséggel lecsaptam a bal kézfejét. – Most pedig, számold hangosan a másodperceket, ha nem… akkor elbúcsúzhatsz még egy testrészedtől – hagytam meg neki most már ördögien vigyorogva, miközben ismét helyet foglaltam a vele szemközti széken, a baltát pedig lelógattam a földre a két lábam között, s így vártam türelmesen az idő múlását.

Érdeklődve hallgattam Damien mondandóját, de közben végig lekicsinylő mosoly bujkált a szám sarkában. Igazat adtam neki abban, hogy én sem voltam éppen ártatlan, mint a ma született bárány, és hogy kicsit sem volt jobb az, amit én csináltam, mint amit a vámpírok, de én mindig is azon a véleményen voltam, hogy ahhoz, hogy gyökerestül kiirthassam a vámpírokat, nekem magamnak is szörnyeteggé kell válnom. Ez pedig nem is volt nehéz, hisz Victor elindított a lejtőn lefelé.
A mai napig érezem még mindig a mocskos kezeit, amikkel tapogatott, amikkel szorosan tartott, hogy ne ficánkoljak alatta, miközben ő keményen dugott, vagy amikor táplálkozott belőlem, vert és kínzott úgy, ahogy tudott csak azért, hogy kiélhesse a szadista vágyait rajtam. Emlékszem, mennyire rettegtem akkor mindig, hogy mennyire fájt minden, amit tett velem, hogy hányszor választott el egy hajszál a haláltól, hogy hányszor kívántam azt, hadd érjen már véget a fájdalom, és amikor már azt hittem, hogy többet nem ébredek fel, akkor másnap ugyanúgy kinyíltak a szemeim, mert Victor mindig meggyógyított a vérével. És hogy miért nem lettem öngyilkos? Hogy hogy voltam képes egy ilyen szörnyeteg mellett felnőni? A válasz egyszerű: Victor megigézett, ami miatt nem vethettem véget az életemnek. Pontosan mindez miatt a mocsok olyan mélyen belém ivódott már, hogy ha akartam volna se tudtam volna megszabadulni tőle. Egyszerűen ez voltam én, egy gyilkos, őrült, pszichopata nő. De még mindig életben voltam, és az Ötök egyike lettem – ez pedig nem lehetett véletlen.
- Lehetséges – ismertem el szórakozott mosollyal az ajkamon, miközben elkergettem a múlt képeit a fejemből. – De én soha nem állítottam azt, hogy jobb lennék a vámpíroknál – ingattam a fejemet. – Egy gyilkos vagyok, aki gyilkosokat öl, épp ezért vagyok én a legrosszabb rémálmod – pillantottam kegyetlenül a fiúra. Tekintetem hűen tükrözte azt, amire utalni akartam. Szemeim ördögien csillogtak, le sem tagadhattam volna az őrült elmémet. De nem is akartam. Nem akartam eltitkolni Damien elől a kegyetlen valóságot, és az, ahogy ránéztem, semmi jót nem sejtetett. Én pedig már alig vártam, hogy kezelésbe vehessem őt.
- Ó, milyen kis butuska vagy – néztem rá sajnálkozóan. – Megvolt a lehetőséged, hogy nem fejezed be az átváltozást, drágám, még sem éltél vele… Nem vagy annyira a körülmények áldozata, mint aminek beállítod magad – húztam keskeny mosolyra az ajkaimat, miközben még mindig lekicsinylően néztem rá. Ebben a pillanatban pedig határozottan úgy kezeltem, mintha egy gyerek lett volna, aki mit sem tud az élet dolgairól. Mondjuk, ha az átváltozásától számoljuk az időt, akkor valóban csecsemő volt még csak.
A fájdalmas kiáltás, ami elhagyta a torkát, zene volt füleimnek, s képes lettem volna akár naphosszat hallgatni az ordítozását, mint egy euforikus állapotba kerülve. Persze csupán emiatt nem csökkent a koncentrációm, én ugyanúgy képes voltam megőrizni a hidegvéremet, de az is tagadhatatlan volt, hogy néha túlságosan is magával ragadott ez az érzés, s olyankor már csak arra eszméltem fel, hogy az áldozatom halott volt. Damiennel azonban nem akartam ezt eljátszani – őt sokáig akartam kínozni, hisz nem is volt annál jobb érzés, mint amikor betörhetek valakit.
Amikor azt mondta, hogy nem fog köpni nekem, én csak egy mindentudó mosolyt villantottam rá, miközben megpörgettem a pisztolyt a kezemben. Ha tudná, hogy hányan mondták már ezt nekem… Kezdetben minden vámpírnak ekkora volt a szája, azt hitték, hogy képtelen leszek szólásra bírni őket, de végül mind önszántából árulta el a fajtársait, hisz abban reménykedtek, hogy ha hasznosak lesznek a számomra, akkor elengedem majd őket, és véget érnek a szenvedéseik. De természetesen tévedtek. Eszem ágában sem volt szabadon ereszteni őket, de az, hogy ilyen mértékben játszhattam velük, valahogy élvezettel töltött el. Mert végre nem én voltam az, aki a halálért könyörög, aki képes lenne bármit megtenni a szabadságáért, s amikor már azt hinné, hogy tényleg megszerezte azt, rájön, hogy csak végig szórakoztak vele.
- Meglátjuk, Damien, hogy pár nap múlva is így fogsz-e vélekedni – húztam gúnyos félmosolyra az ajkaimat, majd meg sem várva azt, hogy mit reagál, golyót eresztettem az agyába. Tudtam, hogy ettől nem fog meghalni, az eszméletét azonban elvesztette. Nem akartam sokáig magára hagyni őt, de terveim voltak, és ahhoz, hogy azokat tökéletesíthessem, muszáj volt Damiennek is pihennie egy kicsit.
Miután megbizonyosodtam arról, hogy meghalt (persze nem véglegesen), felálltam, és kimentem a pincéből. Kicsit kifosztottam az egyik kórházat, és hoztam el onnan zacskós vért, pont azért, hogy azt a kínzás során felhasználhassam. Most is ezzel volt tervem – elővettem az egyiket, majd egy kevés vért kitöltöttem belőle egy pohárba. Nem volt sok, épp csak annyi, amennyi egy vámpírnak kell a túléléshez. Amikor ezzel megvoltam, visszamentem a pincébe, leraktam a poharat Damien elé olyan távolságban, hogy látszólag elérhesse a lábával, valójában azonban nem volt rá képes. Ezt követően pedig én is visszaültem a székemre, és így vártam azt, hogy a fiú újból felébredjen, és onnan folytathassuk, ahol az előbb abbahagytuk.

- Nem, Damien, ebben nagyon is tévedsz – csóváltam a fejemet tagadóan, amikor azzal gyanúsított meg, hogy én bemesélem magamnak azt, hogy jó vagyok. Valamikor régen, amikor ez az egész kezdetét vette, talán így is volt… Akkoriban tényleg én voltam a szánni való áldozat, aki képtelen volt megvédeni magát, de amint megszereztem az erőt ahhoz, hogy jobbá tegyem ezt a világot, és nem féltem nyakig gázolni a mocsokban ehhez, ez már rögtön engem tett a gonosszá. Gyilkos voltam, kegyetlen és vérszomjas – ennek egyikét sem tagadtam, hisz igaz volt, de a vád másik fele teljesen alaptalan volt. – Soha nem állítottam egy szóval sem, hogy hősnek tartanám magam azért, amiért mindenkinek jót akarok. Mert nem vagyok az, de nem is akarok az lenni. Engem már koránt sem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam. Teszem azt, amit helyesnek vélek, ez ilyen egyszerű. És tudod… ehhez a munkához gyilkosokra van szükség, olyanokra, akiknek nem lágyul meg a szíve, találkozzanak bármilyen vámpírral. Mert ti mind báránybőrbe bújt farkasok vagytok – fejeztem be végül inkább a mondandómat, mielőtt túlságosan elkapott volna a hév. Ezután persze jött azzal, hogy nem minden vámpír akart ilyenné válni bla bla bla, erre csak megforgattam a szemeimet. Ha tudná, hányan adták már be nekem, helyesbítek, akarták beadni nekem ezt a mesét… És egyikük sem hatott meg, hiába próbáltak kiskutya szemmel nézni rám. Mert lehet, hogy ők nem akartak gyilkolni, de azon a tényen nem változtatott semmit, hogy már hányakat öltek meg pusztán azért, mert képtelenek voltak visszafogni a szomjukat. És az ilyeneknek kellene akkor kegyelmeznem? És mi van azokkal a szerencsétlenekkel, akiket hidegvérrel legyilkoltak? Őket sem sajnálta meg senki sem… Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy én ártatlan voltam, mert nem, én is ugyanúgy öltem embereket, ha azok útban voltak, vagy vámpírokat rejtegettek, de legalább nem próbáltam senkinek sem bemesélni azt, hogy jaj, véletlenül húztam meg a ravaszt, és hogy én nem is akartam ezt. A gyilkosság gyilkosság marad akkor is, ha te zokogva próbálsz bűnbocsánatot nyerni.
- Mindenkinek van választása, Damien… Te talán nem tudtad, hogy mibe keveredsz, mint ahogy sok mindenki más sem, de azon a tényen nem változtat, hogy hány holttestet hagytál már a hátad mögött… Úgyhogy ne papolj nekem arról, hogy nem minden vámpír olyan, amilyen. Mert te semmit sem bizonyítasz – vetettem oda lenézően, gyűlölködő hangnemben. Eredetileg nem akartam ennyire messzire menni, sőt, még talán soha senkinek nem fejtettem még ki ilyen mértékben a véleményemet, és ennyi épp elég volt most is, hogy elegem legyen a beszédből. Már túl sok volt, s tudtam, hogy úgy sem tudnám meggyőzni a fiút arról, hogy téved. Önmagát védte, ami érthető is volt, mindenki ezt tette, hisz a hibáinkat beismerni nehéz volt, és én nem is vártam el senkitől sem, hogy így tegyen. Én ugyanis nem feloldozást kínáltam, hanem a halált, amit már régen meg kellett volna kapniuk.
Amikor már ott álltam Damien háta mögött, s próbáltam kicsikarni belőle valamilyen információt, amivel esetleg még szolgálhatott nekem, inkább eltávolodtam tőle, és a kis asztalom felé vettem az irányt. Damien ugyanis egy az egyben megtagadta az együttműködést, ami, végül is, érthető volt. Lehet én sem árultam volna el senkinek sem semmi olyat, ami a halálomat okozhatta volna, de neki egyébként is mindegy volt már, mert így is, úgyis meghal… De sebaj, akkor is kiszedek belőle valamit, ami használható.
Az asztalomon összegyűjtöttem az összes fagolyót, amik össze voltak készítve, verbénába áztattam őket, s így helyeztem bele őket a pisztolyomba. Mikor minden készen volt, ismét leültem a székemre Damiennel szemben.
- Igen, a játékszerem vagy… És egy dolgot ígérhetek neked – pillantottam Damien szemeibe halálosan komoly arccal, majd mikor az érdeklődés szikráját láttam megjelenni a szemeiben, lassan ördögi mosolyra húztam ajkaimat. – Olyan hosszúra nyújtom a szenvedéseidet, hogy könyörögni fogsz már azért, hogy öljelek meg – fejeztem be a mondatomat teljesen érzelem mentes hangon, vagy ha lehetett is belőle bármit kihallani, az csak a kegyetlenség és őrület volt. De nem is akartam ezeket elrejteni. Mert tagadhatatlanul őrült voltam, és én nem bántam ezt egy kicsit sem.
Amint elhallgattam, nem vártam meg azt, hogy Damien reagálhasson a szavaimra, vagy hogy egyáltalán felfogja azokat, hanem egyből meghúztam háromszor a ravaszt. Kettő golyót a két vállába repítettem, a harmadikat pedig a gyomrába.
- Most pedig akkor azt áruld el nekem szépen, hogy milyen másik vámpírokat ismersz még… Ha jó kisfiú leszel, akkor talán könnyítek a szenvedéseiden, és előbb véget vetek a nyomorúságos létezésednek – mondtam neki, miközben ajkaimon még mindig ott virított az előbbi kegyetlen mosoly, s szemeim is ördögien csillogtak.

Megrándult egy izom az arcomon, amikor a rémisztő jelzőt a nevem mellé biggyesztette, de nem szóltam érte semmit. Hisz, valamilyen szinten az voltam, rémisztő. Bár az őrült szócskát sokkal szívesebben kötötték össze velem, és szerintem is jobban passzolt, de nem foglalkoztatott különösebben, hogy ki hogyan nevezett meg. Eddig nagyjából Damien volt az első, akinek elárultam a nevemet, hisz a többiek nem kérdezték, én pedig nem vettem a fáradtságot, hogy ilyen jelentéktelen dolgokra pazaroljam az időmet.
A mondandóm közben is tett megjegyzéseket, amiket hallva csak egy fenyegető pillantást küldtem felé, hogy azért jelezzem a számára is, hogy nagyon nincs abban a helyzetben, hogy ilyeneket közbe fecsegjen. Bár, lehet, hogy csak azért tette, mert igazából már rég betojt félelmében, s ezzel próbálta elterelni a gondolatait arról, hogy hamarosan nagyon is nagy valószínűséggel valamelyik kis játékszerem áldozatául válik. És ha így folytatja, tényleg fel fog bosszantani, s idő előtt kerül közelebbi ismeretségbe a kínzóeszközeimmel.
Amikor megkérdezte, hogy kik azok az Ősiek, nem lepődtem meg. Sőt, határozottan az lett volna a meglepő, ha tudott volna róluk. Ez egy jele lehetett volna annak, hogy őt is az egyik Ősi hozta létre, bár abban is biztos voltam, hogy azért ők sem híresztelik túlságosan, hogy kicsodák. Ha mégis, akkor ők is ostobábbak, mint gondoltam.
- Ősieknek nevezzük azokat a vámpírokat, akikkel ez az egész átok kezdetét vette. Ők a legelső vámpírok, s tőlük származik mindenki más is. És ha ők nincsenek… - hagytam a mondatot a levegőben lógni, hogy Damien magától jöjjön rá a befejezésre, ha volt elég okos hozzá. Voltak kétségeim efelől, mindenesetre nem akartam közölni vele, hogy bizony-bizony, ha a kezeimbe adja az Ősieket, ő is elpatkol. Bár, így is, úgy is meghalna, hisz tőlem élve nem szabadul…
A következő kérdésére nem válaszoltam rögtön, percekig csak ültem, s hagytam, hogy a gondolataim visszataláljanak életem első felének történéseihez. Képzeletben újra átéltem azokat a borzalmakat, amiket Victor mellett tapasztaltam, ám ezeken az emlékképeken gyorsan átsiklottam, s inkább ott álltam meg, amikor mindennek vége szakadt. Újból éreztem, ahogy a kezemen lefolyik Victor vére, ahogy kegyelemért könyörög az átkozott, de az arcomról tökéletesen leolvasható volt az összes tervem. Ezúttal kivételesen nem bántam, hogy nyitott könyv voltam a számára – a szemeimben őrület ült, kicsit sem foglalkoztam azzal, hogy hány sebből véreztem én magam is… Egyedül a bosszú és élvezet létezett számomra abban a pillanatban.
Pislantottam egyet, és az emlékképek szertefoszlottak, s én ismét a kínzókamrámban voltam, Damiennel szemben ülve, aki csakis az én válaszomra várt. Kegyetlen mosolyra húztam ajkaimat, miközben ráemeltem gyűlölettől égő szemeimet.
- Nem, ők nem vétettek semmit ellenem, csupán annyit, hogy léteznek – feleltem, majd mivel kezdtem ráunni erre az üres beszélgetésre, jobbnak láttam, ha felállok. A saját székemet hátrébb rúgtam a lábammal, majd megindultam lassú léptekkel, hogy tegyek néhány kört Damien körül, s így vizslattam őt. Olyan voltam, mint a ragadozó madár, mely épp az áldozatára készül lecsapni.
- Eltaláltad – vágtam a következő kérdésére rá egyből, majd a háta mögött megálltam, s odahajoltam a füléhez, miközben az ellentétes vállán a két ujjammal kezdtem el sétálgatni. – Szóval mi lenne, ha végre elárulnád, hogy mit tudsz? A türelmem sajnos véges – súgtam neki vészjósló hangon, miközben a pozíciómon kicsit sem változtattam. Reméltem, hogy idegesíti a közelségem, mert az lett volna a cél, hogy ezzel is még jobban provokáljam őt. – Kicsi, kicsi Damien…

Arra, amit halkan mormogott, nem reagáltam semmit, bár nagyjából kihallottam a szavait, de csak felvontam a szemöldökömet, és inkább a beszélgetés érdemi részére koncentráltam. Vagyis, arra vártam, hogy a csevejünk egy ilyen fordulatot vegyen, de ahogy elnéztem a vámpírt, nem igazán fűztem túl sok reményt a tekintetében, hogy ezúttal egy lépéssel közelebb kerülök a célomhoz, tehát az Ősiekhez. Hisz ő fiatal is volt, a fiatalok pedig még a saját képességeiket és korlátjaikat se nagyon ismerték, hát hogy tudták volna, kik az Ősiek, és hol bújnak meg? Tőlem is botor dolog lett volna, ha ilyen magas elvárásokat fűztem volna ehhez a fiúcskához, de hát ugyebár ez nem volt igaz. Tudtam, mire számítsák, tudtam, hogy ő csak arra lesz jó, hogy a szadista vágyaimat kiélhessem, és őszintén szólva, egyelőre ez tökéletesen meg is felelt a számomra.
- Örülj, ha csak a nyelved bánja – húztam kegyetlen mosolyra az ajkaimat, majd amikor közölte, hogy tényleg nincs semmije, amit felajánlhatna a számomra, csalódottan felsóhajtottam.
Pedig már pont kezdtem izgalomba jönni, hátha mégis csak tud nekem nyújtani valami érdemit is, nem pusztán élvezeteket, de nem, tévedtem. Azt mindenesetre elismertem, hogy bátor dolog volt tőle, hogy bevallotta az igazságot. A legtöbben ilyenkor mindig hebegni-habogni kezdtek, és megpróbáltak kitalálni valami hazugságot csakis azért, hogy a kedvemben járhassanak. Sokan beköpték például a barátaikat, ismerőseiket, akik szintén vámpírok voltak, én pedig le is vadásztam őket, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy az alku megköttethessen. Elvégre, senki sem tudta, hogy én pontosan mire is vágytam, s ha el is árultam, akkor is feleslegesen, mert senki nem tudott információval szolgálni. És akkor azt hitték, így fogom őket elengedni, mi? Ostobák…
Mielőtt azonban bármit tudtam volna reagálni az előbbi megnyilvánulására, ő tovább fecsegett. Őszintén szólva, kicsit sem érdekelt, hogy mit akart, még a nevemet sem akartam elárulni neki, elvégre, minek tudnia azt? Nem számított kicsit sem, hogy tudta-e a nevemet vagy sem, úgyis csak gyűlölködve gondolt volna rá… Mondjuk, ez valamilyen szinten hízelgő is volt, sőt, egészen tetszett az elképzelés.
- Hazel a nevem, Damien – válaszoltam neki, miközben közelebb hajoltam hozzá, hogy tekintetemet mélyen az övéibe tudjam fúrni. Nem tudom, miért cselekedtem így, és azt sem tudtam, miért borzongtam bele abba, ahogy kimondtam a nevét, de tetszett… Tetszett a hangzása, a csengése, és még ezerszer el tudtam volna ismételni. A kínzáshoz pont jól fog jönni. Elvégre, ezzel sokkal bensőségesebbé tettük a kapcsolatunkat, hisz most már nemcsak egy vámpír és egy vadász voltunk, hanem már Damien és Hazel, Hazel és Damien. A kapcsolatunk egy új szinte lépett, és én imádni fogom kihasználni ezt.
- Nos, Damien… Van egy jó hírem a számodra – kezdtem bele, miközben újból hátradőltem a székemben, majd keresztbe tett lábakkal és karba tett kezekkel pillantottam az előttem lévő fiúra. – Nem foglak megölni, egyelőre legalábbis – tettem még hozzá, mert ezt azért fontos volt tudnia. Nem akartam még, hogy hiú ábrándokat kergessen, vagy abban reménykedjen, hogy elszabadulhat tőlem, mert az, aki egyszer belekeveredett a hálómba, soha nem szabadul ki onnan. – A rossz viszont az, hogy nekem információkra lenne szükségem. Sürgősen, és ha nem kapom meg azokat, akkor nagyon mérges leszek – biggyesztettem le szomorúan az ajkaimat, amolyan „te sem akarhatod ezt” módon. Mintha tényleg olyan nagy tragédia lett volna ez. Ami, valljuk be, tényleg az volt, mert már nagyon szerettem volna véghezvinni a bosszúmat, de azért dramatizáltam jócskán. Nem mintha arra számítottam volna, hogy ezzel meghatom Damient, egyszerűen csak jól esett… - Nagy csúnya vámpírokra vadászok, akiket mindenki csak az Ősiekként emleget. Rémlik valami? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel.