Nem tudom, mennyi idő telt el azzal, hogy csak ültem és bámultam a vámpír arcát, arra várva, hogy mikor ébred fel, de őszintén szólva, nagyon hosszúnak tűnt. Unalmas volt, de nagyon, s már viszketett a tenyerem arra, hogy hozzáláthassak az est igazán szórakoztató részéhez – a kínzáshoz. Épp ezért én magam ébresztettem volna fel a vámpírt, ha ez lehetséges lett volna, de mivel nem volt az, kénytelen voltam türelmesen végig várni, amíg magához nem tér. Közben persze, amennyire tudtam, elütöttem az időt. Olyanokon gondolkoztam, hogy hogyan kínozzam őt meg majd először, hisz olyan sok lehetőség állt előttem, előttünk, hogy a bőség zavarában hirtelen azt sem tudtam, mivel kezdjek. Sajnos még akkor sem jutottam döntésre, amikor végül a vámpír felébredt, de igazából ezzel sem volt gondom. Úgy voltam vele, hogy majd rögtönzök – egyébként is az ilyen ötletek voltak mindig a legjobbak. Azok, amik a pillanat hevében pattannak ki az ember fejéből. - Jó reggelt csipkerózsika – köszöntöttem gúnyos mosollyal az arcomon a fiúcskát, ám ő mintha ezt meg sem hallotta volna, és egyből a saját kérdéseire kezdte el a válaszokat tudakolni. Felvontam a szemöldököm, amikor szemre hánytam nekem azt, hogy még életben volt, majd elnevettem magam, vagyis kinevettem. Olyan buta volt néha, hogy tényleg csak sajnálni tudtam az ostobaságaiért. – Nem gondolod úgy, hogy életben lenni néha sokkal nagyobb átok, mint halottnak? – kérdeztem tőle, miután kiszórakoztam magam rajta. Hangomba visszatért a felsőbbrendűség és lenézés, amit nem is voltam rest a vámpír tudtára adni. Végig figyelemmel kísértem az arcát, tanulmányoztam a reakcióit, kíváncsi voltam ugyanis, hogy hogyan reagál erre az egész szituációra, de úgy tűnt, hogy még nem is igazán fogta fel, hogy a helyzete csak rosszabbodott ahhoz képest, ami a főutcán volt. Viszonylag nyugodt volt, még nem veszítette el a reményt, hitt abban, hogy élve megúszhatja ezt a kis kirándulást. Nem akartam rögtön elszomorítani azzal, hogy közlöm le, ez teljeséggel lehetetlen, ezért inkább hallgattam, s hagytam, hogy előálljon az ötleteivel. Amikor alkudozni akart, némileg kíváncsibban tekintettem rá, tényleg érdekelt, hogy vajon mit tudott volna felajánlani nekem a szabadon eresztéséért cserébe. A családjáról tartott szent beszédet csak elengedtem a fülem mellett, nagyon nem fogtam fel belőle semmit, mert csakis azon kattogott az agyam, hogy mit forgathat a fejében. Persze az eleresztését semmiképp nem ejtettem volna meg, hisz egy Ősi, ha kapcsolatban állt egy is ezzel a vámpírral, egy igézéssel egyszerűen ki tudta volna szedni belőle az igazságot, ezt a kockázatot pedig nem vállaltam. - Nos, rendben, halljuk, fiúcska, mivel tudsz szolgálni az életedért cserébe? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel. – De előre figyelmeztetlek, hogy kivágom a nyelved, ha valami haszontalan dologgal állsz elő – vetettem rá egy figyelmeztető pillantást, majd vártam, hogy feleljen.
Nem érzékeltem semmit abból, amit csinált, hisz egyáltalán nem voltam magamnál. Amikor egy vámpír nyakát kitörik, meghal, de nem véglegesen. Elég vicces. Azaz nem, inkább csak egy tény, ami egy fokkal könnyebbé teszi a vámpírlétet. Túlélhetőbbé. Bár ki akarná túlélni ezt? Kettős érzések kavarogtak még mindig bennem arra vonatkozóan, éljek-e így tovább, avagy sem. Ahogy elkezdtem magamhoz térni, rögtön belém hasított a kínzó, égető fájdalom, ami a csuklóm köré fonódott verbénás kötélnek volt hála. Felszisszentem és próbáltam kiszabadítani a kezem, kevés sikerrel. A fejemet lassan felemeltem, hogy körbe tudjak nézni és az első, akit megpillantottam, az a vadász volt. Egy pillanatra meglepődtem, aztán rájöttem, hogy nem kellene. Elvégre ő ölt meg, azaz törte ki a nyakam. Bár… egy kérdés azért felvetődött bennem. - Nem mintha zavarna, de… miért vagyok még életben? – Kérdeztem két szisszenés között, majd elkezdtem mocorogni és újból igyekeztem kiszabadulni. Egy székhez voltam kötözve és egy idegen helyen voltam, ami eléggé frusztrált. Körbenéztem idegesen. Láttam egy ketrecet, ami nem volt túl bizalomgerjesztő… és egy asztalt, amin sokféle tárgy volt. Kínzó eszközök. Na ne… Mi ez a hely? Ez lenne a vadász csajnak a személyes kínzó kamrája? Vagy mi? Visszapillantottam a nőre, akitől kezdett komolyan kirázni a hideg. - Nos… alkudozni ér? – Szinte suttogtam, némileg grimaszolva. Nem akartam meghalni, még ezernyi elintéznivalóm van az életben. Mondjuk, hazatolni a képem a nővéremhez. Igen, a halálom előtt egyszer még mindenképp látni akarom, ha törik, ha szakad. – Tudod, engem még hazavárnak… vagyis azt hiszik, eltűntem, szóval ideje lenne hazadugnom az orrom, hogy megnyugtassam őket… - Motyogtam, hátha megesik rajtam a szíve, aztán megadón sóhajtottam. A csuklóm továbbra is égett a verbénás kötéltől, így idegesen rángatni kezdtem újból a kezem. - Nézd, tudom, hogy vadász vagy, én meg vámpír, de… ha elengedsz, senki sem fog tudni róla, oké? Becsület szavamra mondom. – Pislogtam rá, a tekintetem őszinte volt és én magam is. Nem kürtöltem volna szét, hogy itt egy vadász. Azt hiszem, még Rebekah Mikaelsonnak sem mondtam volna el. Nem azért, mert ártani akartam volna neki, csak jobb kimaradni ebből az egészből. Persze sejtettem, hogy a hülye kis könyörgésemmel nem fogok semmire sem menni, így elhúztam a számat kicsit, miközben elpillantottam az asztal felé, azon belül is az egyik játékszerre. Aztán az orromat megcsapta a vér szaga, így újból nézelődni kezdtem, mígnem egy csapra tévedt a tekintetem. Összehúztam a szemeimet, majd kicsit megráztam a fejemet és újra a vadászra tekintettem egy nagyobb sóhaj kíséretében.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
