Még sosem esett ilyen rosszul az étel. Ez konkrétan az a fogás, amit bármikor, bárhol képes vagyok megenni, de most mégis úgy érzem, hogy egyszerűen nem megy le a torkomon. Nem tudom, mi baj lehet velem. Tudom, hogy ez étkezési szokásaim sem a legjobbak, hiszen sosem eszek zsírban és szénhidrátban dús kaját, amivel nem is lenne baj, ha nm estem volna át a ló túloldalára és nem gyötörne minden egyes alkalommal kegyetlen hasfájás, amikor enni próbálok. Ilyenkor bánom, hogy semmit sem tudok az erőmről, talán ebben is segítene? Talán el tudnék űzni temérdek rosszkedvet egy rövid varázsigével? Vagy ilyen csak a mesékben és a filmekben van? Fogalmam sincs, a szüleim túl korán meghaltak ahhoz, hogy segítettek volna feltérképezni az erőm. Magamtól ez nem megy, s az igazat megvallva nem is próbálkozom. Tudom, hogy rengeteg hozzám hasonló él odakint a nagyvilágban, ám nem feltétlenül akarok a közösség része lenni. Így sokkal biztonságosabb, a szüleimnek is így kellett volna és akkor talán még ma is élnének. A kusza elmélkedésemből a csengő hangja ráz fel, amit bánok is meg nem is, hiszen egyedül szeretnék lenni, de már túlságosan összevissza lett a gondolkozásom az elmúlt tíz percben és egyik problémából kapok a másikba, ami sosem túl jó. Lerakom a tányér kaját a nappali asztalára, kikapcsolom a televíziót és a bejárati ajtó felé lépkedek. Mondtam Jude-nak, hogy ma nem érek rá, így csak egy valaki lehet rajta kívül, aki nem más, mint Claire néni. Mióta nem érek vele elég gyakran meglátogat, két-három naponta köszönthetem a lakásomban és emellett napi kapcsolatban állunk egymással. Sokkal jobb így, mint huszonnégy órában egymás agyára menni. - Azonnal nyitom, Claire néni - kiáltok fel, majd a kezembe veszem a kulcsot és megforgatom a zárban, hogy az készségesen kinyíljon előttem. - Csináltam vacsit, kérsz? - kérdezem, majd mikor megpillantom az előttem álló személyt teljesen lesápadok. Nem, ez nem lehet. Nem Claire néni csengetett be az imént a lakásomba, hanem Caine. Az a Caine, akivel túl jól szórakoztam, akihez túl közel kerültem. - Mit keresel itt? - váltok szigorúbb hangnemre és nem tervezem beengedni, keresztbe fonom a karomat a mellkasom előtt és összehúzott szemöldökkel méregetem a srácot. - Tudod, Caine - sóhajtok fel, mieőtt folytatnám, - egy kis békeajándéktól nem szokás megbocsátani. Főleg akkor nem, amikor teljesen elfelejtkeznek a másik ember létezéséről - mondom neki szigorúan, majd egyik ujjammal elhúzom a szatyor egyik szélét és belenézek. Chips és bor. Nem vagyok az a fajta lány, akinek szokása ilyeneket elutasítani, majd egy újabb sóhajtás kíséretében arrébb lépek, hogy be tudjon jönni, ha szeretne. Elvégre azért jött, hogy szórakozzunk, nem? - Egy feltétellel maradhatsz - kezdek neki. - Ha még egyszer eltűnsz hosszú időre, ide többet be nem teszed a lábad. Reméle világos voltam!
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Jún. 24, 2017 12:33 am
Meet again Veni & Caine
A mai nap ott van elcseszve ahol van! Legalábbis ezzel a tudattal szembesültem, amikor bementem az egyetemre, ahol elvileg órámnak kellett volna legyen, és kiderült hogy a tanár kihalt, és elmarad. Igen, még mindig nem adtam fel azt az álmot hogy emberként élhetek, és idővel akár vágó vagy akár még szinkronhang is lehetek, bár ahhoz talán nem elég különleges a torkom szelleme, de ki tudja? Az élet tele van kiszámíthatatlan eseményekkel, és van hogy nem azt a lapot osztja, amit várnánk tőle. Rosszkedvűen ballagok haza, oldalamon a kis félvállas táskámmal amibe egy füzet és egy toll lapul, igazából nem is kéne táska, de túl lusta vagyok kézben cipelni a dolgaimat. Én a praktikusság híve vagyok, és ahogy hazaérek az az első dolgom hogy főzzek egy kávét magamnak. Körülnézek a takaros kis lakásomban és hirtelen nagyon üresnek tűnik, mintha csak évek óta érintetlen lenne és várna valakire, pedig minden este ide térek haza hogy aludjak egy keveset mielőtt nekifutnék egy újabb napnak. A konyhám rendezett de nem túlságosan vakítóan fényes, hiszen egyedül élek, szoktam főzni benne és tudom használni is a berendezéseimet is, bár tudom, ez talán nem rí le rólam hogy egy konyhaséf lennék. Pedig tudok azért, ha akarok. Mondjuk ritkán van hogy magamon kívül másnak is főzzek, de volt már rá példa, hiszen mi halhatatlanok is szeretünk enni olykor. Az élvezet kedvéért. A bögrémmel a kezemben dobom le magam a kanapéra és veszem kezembe a telefonom, és kezdek el böngészni rajta. Végiggörgetem a facebookot is, mert modern vámpír vagyok, a huszonegyedik században élek. Kiszúrom Venus képét és vacilálok egy kicsit. Régen láttam már, és bár semmi kötödésnek indult a dolog, valamit mégiscsak érzek iránta, annyit legalábbis hogy hiányozzon a társasága. Bosszantóan zavaró gondolat, így a kávém iszogatása közben átöltözök. Sötét nadrágot választok egy egyszerű fehér inget, semmi különlegeset. Úgysem fázom, és kint is szép idő van. Napszemüveggel az orromon lépek ki a lakásomból a koszos bögrémet ott hagyva, ahová letettem. Megállok egy boltban, és veszek pár üveg bort és rágcsálnivalót, mintha csak egy baráti filmezésre ugranék fel hozzá, és nem sokkal később már a bejárati ajtó előtt állok. Becsengessek? Vagy az lenne a legjobb ha végleg kiverném a fejemből ezt a lányt, és megmaradna ennyiben? Tuti meg fogom szívni még ezt.. Becsengetek hát, és türelmesen várok amíg kinyitja. - Szia Venus. Rég láttalak már, és tudom hogy nem írtam neked, hogy nem leszek a városban, szóval... hoztam egy kis békeajándékot, már ha elfogadod természetesen - mosolygok rá és felmutatom a kis szatyrot benne mindenfélével. A bor és a chipsek jó párosítás egy jó film mellé, amíg.. nos meg nem unjuk.
Nem tudok hazudni az embereknek. Mindig látszik rajtam, ha füllenteni akarok, már a szándék is kirajzolódik a vonásaimon, ám mikor nekikezdek a velem szemben álló felet mindig elkapja a nevetés. Kész röhej az egész! Mikor ma Jude rám írt, hogy este csinálunk-e valamit, akkor készségesen, bűntudattól nem mentesen írtam le neki az apró választ, hogy Claire néninél alszom. Azóta is ezen kattog az agyam, hiszen ez egyáltalán nem fedi a valóságot. Egyszerűen most kivételesen még Jude-hoz sincs kedvem. Rosszul érzem magam amiatt, hogy így gondolom ezt jelenleg, de már mit tudnék tenni. Gyötör a gondolat, hogy mi rosszat tettem én? Füllenteni emberi dolog, még akkor is, ha az ember lánya boszorkány. Nem volt senki, aki megtanítsa nekem a képességem rejtelmeit, így nem is próbálkoztam különösebben a varázslat elsajátításával. Igazából annyira nem is érdekel a dolog, míg nem származik hasznom belőle addig nem is veszek tudomást róla. Bánt, hogy valaki, aki hamar részesévé vált az életemnek, amilyen hamar sétált bele a mindennapjaimba, olyan hamar sétált is ki onnan. Már pár hét eltelt azóta, hogy Caine nálam járt vagy hogy egyáltalán találkoztunk volna. Egyre többször gondolok rá. Tudom, hogy nem szabadna, hiszen megbeszéltük, semmi kötődés, semmi érzelem. Olyankor jön rá mindig a dolgokra az ember, amikor már késő. Valószínűleg soha többé nem látom a göndör hajú srácot. Nem is tudom, mi lenne a helyes, ha rá és az érzelmeimre gondolok. Kisétálok a konyhába és befűszerezek pár szelet csirkemellet, majd hirtelen kisütöm és párolok mellé egy doboz kukoricát. Nem vagyok valami konyhatündér, de még mindig jobban főzök, mint Claire néni, hiszen mikor még együtt laktunk akárhányszor főzni próbált mind a ketten éhesek maradtunk és a drága, elpocsékolt étel a kukában landolt kutya híján. Embertelenül sokat költöttünk arra, hogy kaját rendeljünk, ami nem normális dolog, de ez volt az egyetlen módja annak, hogy ne maradjunk éhen. Mióta egyedül lakok és magam látom el már máshogy látom a dolgok perspektíváját. Körülbelül húsz perc elteltével tálalom a kajámat és lecsücsülök a nappaliban a kanapéra, a televízió elé, hogy valami gagyi szappanoperát nézzek és azon gondolkozzak, hogy mikor és hol csesztem el. Félő olyan leszek, mint Claire néni.
Kezdőlap
