"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
- Rendben. Én nem bánom, ha kicsit több időt tölthetek veled. - mosolygok kissé szégyenlősen. Szerencsére vissza tudtam fogni magam annyira, hogy más ne csússzon ki a számon, valami butaság, amit át se gondoltam. Szinte túl könnyű volt elveszíteni az eszemet mellette, ami részben jó volt, részben viszont oda kellett figyelnem jobban. Tisztán értettem, mit mondott, nem azért kérdeztem vissza, mert nem hallottam, vagy ki akartam csikarni belőle konkrétan a választ, mint egy figyeleméhes csitri. Csak... hallanom kellett, biztosan tudnom kellett, van értelme ennek az egésznek. Kicsit több minden forgott kockán, mint azt Cedric sejthette volna, vagy bárki más. - Én szeretném hinni, hogy nem véletlenül találkoztunk. Ha nem nézzük meg, mi sülhet ki ebből, az hatalmas hiba lenne. - Úgy akartam végre belevágni egy igazi kapcsolatba, mint egy normális lány. Cedricben volt valami, ami vonzott magához, a találkozásunkat pedig sorsszerűnek éreztem. Akkor bukkant fel, amikor a legrosszabb állapotban voltam, s egy pillanat alatt kirángatott a búslakodásból. Ahogy szabadkozni kezdett, én elnevettem magam. Hihetetlenül aranyos volt, s nagyon hízelgett, hogy máris az édesanyja színe elé vinne. Nem is hittem, hogy hallok valakitől hasonló szavakat a mai világban. - Ne kérj bocsánatot. Nagyon hízelgő ajánlat volt. - mosolygok rá, megérintve az arcát. Az italozást egyaránt tartottam jó és rossz ötletnek, bár legalább emberek közelében leszünk, nem kettesben a tökéletes kis kert közepén, ahol bármi megtörténhet. Tényleg jobb volt nyilvános helyre menni. - Akkor ezek szerint te még sosem vittél haza lányt? Ez aranyos. Viszont ebben az esetben igenis fontos az első benyomás. Anyukád egészen biztosan nagyítóval venne szemügyre. - magyaráztam vidáman, miközben magam után húztam, ki az utcára. A Mystic Grill felé vettem az irányt, miközben Cedric telefonja nem hagyta abba a csörgést. - Nem veszed fel? Fontos lehet. - Nem akartam, hogy miattam figyelmen kívül hagyja a hívást. Lehet, hogy épp az anyukája keresi, vagy a menedzsere, akit már lerázott egy párszor, talán épp miattam.
A fejemet rázom. Egyáltalán nem vagyok én rossz, legalábbis én így érzem. Soha, senki ellen nem vétettem, az élet vétett ellenem, de azzal meg őszintén? Nem tudok már mit kezdeni. Csak elfogadni és együtt élni vele. Ahogy folytatja, elmosolyodok és megvonom a vállam. - Nem. Vagyis nem hiszem. Ne aggódj, jó? – Fürkészem azokat a gyönyörű szemeket, majd nagyot nyelek. Túlságosan belemerülök a látványába, a közelségébe. Az illatát szinte az orromban érzem. A kérdése meglep. Épp ezt ecseteltem az imént, nem? Hogy én mindenképp szeretnék folytatást vele. Nem tudom, talán én vagyok bolond, hogy máris hosszútávra tervezek, de az egyéjszakás meg rövidtávú kapcsolatoknak egyáltalán nem vagyok a híve. - Ha te is akarod, akkor igen. Mindent meg lehet oldani, csak akarni kell, azt mondják. – Halványan mosolygok. Nem tudom elképzelni a távkapcsolatot kettőnknek, de lehet, ezzel kellene indítanunk. A karrierem azért fontos, és nem mondhatok le róla teljesen, nem? Elgondolkozok, de végül elterelődnek a gondolataim. A puszi, ölelés és a remek ötletem után alig győzök szabadkozni. Túl gyorsan akarok haladni, hamar magam mellett akarom tudni Rubyt, és fogalmam sincs, miért kergültem meg ennyire. Anyámnak bemutatni? Kvázi az első randin? Nem vagyok normális. Mindenesetre Ruby okosabb nálam, vagy megfontoltabb, ki tudja. Visszautasítja az ajánlatot. - Nem, hagyd, tényleg butaság volt a részemről. Csak beugrott és már ki is mondtam… pedig nem szoktam ilyet. Bocsánat, tényleg. – Szabadkozok tovább, majd eljutnak a tudatomig a szavai is. – Anyának fel sem tűnne, hogy nem hoztál semmit. Örülne, hogy végre valahára hazaviszek valakit bemutatni, hidd el. – Ingatom a fejem, majd félrepillantok. Néhány másodpercig nem is nézek vissza, majd amikor megfogja a kezem, összefűzöm vele az ujjaimat. Követem a lányt, szinte nem is figyelve másra, csak Rá. Nem érdekel semmi, ami körülvesz minket. Még arra sem eszmélek fel, hogy a telefonom megcsörren a zsebemben.
A fiú egyik pillanatról a másikra olyanná vált számomra, mint az oxigén, amire szükségem van. Nem értettem ezeket a heves érzéseket, sosem tapasztaltam még hasonlót, kicsit olyan volt, mintha egészen eddig szürkében láttam volna a világot, s vele együtt a színek is megjelentek. Fogalmam sem volt, mi ütött belém, tényleg nem, mert a szavak, amik elhagyták a számat annyira... különösek voltak. Vagyis inkább meglepőek, mert most ismertük meg egymást két perce. Jó, ez így túlzás, de az első randinkat töltöttük el, még vége sem ért. Tetszett ez a helyzet, hiába volt furcsa a maga módján. - Ó, szóval te ilyen rosszfiú vagy? - kérdeztem hunyorogva, majd elnevettem magam. Nehéz volt komolynak maradnom a közelében. - De most komolyan, nem fogsz nagy bajba kerülni emiatt? - Azért aggódtam érte, kicsit sem akartam, hogy miattam legyen konfliktus közte és a menedzsere között, én nem az a lány vagyok, aki csak bajt okoz. Helyesbítve, ez az énem nem ilyen. Egy részem hatalmas ostobaságnak találta, amiért vele mennék, míg a másik, aki egy szerelmes idiótaként viselkedett, mindent eldobott volna Cedric miatt. Gondolkodás nélkül. Túl gyors volt ez a tempó, amit diktáltunk, de ez azt is jelenti, hogy helytelen? Ebben nagyon is kételkedtem. - Tehát ha elmész a városból, még lehet folytatás? - kérdeztem rá nyíltan, reménykedve. Tudni akartam, ő mit szeretne, vagy mit gondol erről az egészről. Nem voltam a városba kötve én sem, s ha Jackie nem bújik elő többé, köszönhetően Liezelnek, akkor talán van esélyem egy valódi kapcsolatra. Egy valódi életre. A puszi a hajamra meglep, viszont pokolian jó érzés egy ilyen rendes pasi közelében lenni. Fogalmam sem volt róla, melyik idióta találta ki, miszerint csak a rossz fiúk szenvedélyesek, mert ez nagyon nem volt így. A valóságban egy lány sem akar rosszfiút, nos, az olyanok,mint én biztosan nem. Csak valakit, aki törődik velünk, aki megnevettet, akivel lehet beszélgetni, és akit tudunk igazán szeretni. Ennyire volt szükségem, s úgy éreztem, ezt megkaphatom Tőle. Elhúzódtam tőle, hogy felvessem az ötletemet, ám ő egészen meglepően reagált rá. Felvontam a szemöldököm, de nem bírtam ki, vigyorogtam, mint egy eszelős. - Ez nagyon kedves tőled, viszont el kell utasítanom. Félő, hogy jelenleg nem tudnék koncentrálni anyukádra, és talán valami butaságot vagy illetlent mondanék. Ráadásul nem mehetek hozzá üres kézzel! A végén még azt gondolja, egy buta libát szedtél össze. - néztem rá bocsánatkérően, mert nem szerettem volna, ha magára veszi, pedig tényleg nem kihúzni akartam magam a találkozó alól. Sőt, majd' kiugrottam a bőrömből, hogy ilyesmivel hozakodott elő. - Egy italt viszont elfogadok. - Igaz, abban sem voltam biztos, miféle kimenetele lesz annak, ha elkezdenénk inni. Mindenképp vele akartam még lenni, elnyújtani a randit, így ez az opció igencsak kecsegtető volt. Mosolyogva fogtam meg a kezét, és indultam el abba az irányba, amerről jöttünk, kifelé húzva őt a kertből. Körülöttünk megannyi gyönyörű, színes virág díszelgett, de engem csak az érdekelt, hogy Cedric mögöttem van, én pedig a kezét fogom. Teljesen megrészegített ez a srác.
Létezik szerelem első látásra? Vagy első randira? Mert ha igen, határozottan állítom, hogy ez a lány olyannyira elcsavarta a fejem, hogy még a karrieremet is kockáztatnám érte. Egészen addig, ameddig a menedzserem a fejemet nem veszi érte. Igen, addig biztosan játszanék a tűzzel, dacolnék a sorssal és a többi maszlag. De komolyan, néha megéri feladni a céljainkat egy másikért, ami talán sokkal több boldogságot ad nekünk, nem? A kérdései kissé lelomboznak, másrészt viszont reményt is ad, mert velem jönne. Jó, feltételes mód és nem tetszik az a „talán”, de nem lovalhatom bele magam pikk-pakk abba, hogy lesz valami köztünk. Valami igazi és mély. - A menedzserem már zaklat, szóval már nem sokáig tudok maradni. Esélyes, hogy nem egy felkérést utasított el amiatt, mert nem tudott elérni telefonon. – Vallom be egy vállvonás kíséretében. – De talán néhány napot még ki tudok zsarolni belőle. – Zavartan felnevetek, bár ennek ellenére komolyan gondolom. Néhány napba senki sem fog belehalni és a rajongók amúgy is várhatnak. Most legalábbis így gondolom. - Ne legyen elég. Találkoztunk, de kell a folytatás, Ruby. – Mosolygok. Tudom, hogy nem arra célzott, hogy ennyi volt és nem több, de muszáj éreztetnem, hogy fontos nekem. Még látni akarom őt, beszélni vele, megölelni, megismerni még jobban és még annál is mélyebben. Nem bírom ki, apró csókot lehelek a hajára. A közelsége teljesen megrészegít és félő, hogy meggondolatlan dolgot is tennék, ha nem nyilvános helyen lennénk, holott én nem vagyok az a típus. De talán tényleg ez az, amikor az ember elveszíti a fejét. A hangja térít észhez, így lassan elengedem, miközben reagálok. - Jó ötlet. Meghívlak valamire… vagy akár hozzánk is eljöhetnél. Oké, helyesbítve anyámhoz, de biztos kedvelne. – Magyarázom, majd rájövök, hogy ez talán túl sietős. – Mármint, nem kötelező, csak eszembe jutott. Bocsánat. Nem akarok sietni, csak… őszintén? Nehezen tudok már gondolkodni a közeledben – Nevetek. Nem tudom, más is így megzizzen-e a kiszemeltje közelében, de kezdem elég furán érezni magam. Leégetem magam előtte, ez nem is kérdés.
Cedric olyan volt számomra, mint a drog. Olyasfajta függőséget okozott, hogy képtelen voltam távol maradni tőle, többet s még többet akartam belőle, hiába tudtam, miszerint "rossz". Bár ebben az esetben inkább neki volt rossz, ha kitudódik minden titkom, vagy ha rosszra fordulnak a dolgok. Jackie csak egy dolog volt, de azt sem igazán tudtam, a vámpír felemet mennyire tudom elnyomni, hiszen az elmúlt években még kapcsolatom sem volt. - Eszem ágában sincs! - nevettem halkan. Nem tudtam ellenállni neki, amiért folyamatosan átkoztam magam, az örömömet bűntudat keserítette meg, viszont ha Damien szavaira gondoltam... biztatott, hogy keressem fel ezt a srácot. Vajon hibát követett el ezzel? A szavain kissé meglepődtem, ugyanakkor el is gondolkodtatott. Nem voltam én a városhoz kötve, mármint, ha tényleg sikerült megszabadulnom J-től, semmi akadály nem lesz köztünk. Legalábbis nem olyan, amit nem tudok kordában tartani, ha mindent beleadok. - Meddig maradsz a városban? Amíg nem mész el, még találkozhatunk, ha pedig minden jól alakul köztünk... talán elkísérlek? - folytattam a mondat végét kissé bizonytalanul, így kérdésnek hangzott, amit valójában kijelenteni akartam. Nem szerettem volna ráakaszkodni, s hiába mondta el, hogy látni akar, vagy kedvel engem, nehezen hittem el. Bizonytalan voltam, egy részem pedig nem hitte el, tényleg megérdemlek egy remek srácot, mint amilyen Cedric. - Így kellett történnie valamilyen okból. Találkoztunk, nekem ennyi már elég. A miért és a hogyan, vagy mikor nem is olyan lényeges. - Ajkaim mosolyra húzódtak. Olyan felszabadult voltam a közelében, boldog... önmagam. Minden egyes pillantása, gyengéd érintése fellobbantja bennem a tüzet, ami annyira furcsa, szinte röhejes, mennyire elolvadok tőle, ha csak megérinti a hajam, kedvesen szól hozzám, vagy a közelében vagyok. Mintha el lennék varázsolva, s erősen úgy is éreztem magam, mint aki valakinek vagy valaminek a befolyása alatt áll. Ámbár nem bántam, egy pillanatra sem, tetszett a különös érzés. A szavai pedig még inkább felerősítették ezt, elpirulva néztem rá néhány pillanatig, némán, mielőtt megszólaltam volna. - Mi lenne, ha máshol folytatnánk a randit? Beülhetnénk a Grillbe, vagy ahová csak szeretnéd. Sétálhatunk is. - vetettem fel, megpróbálva többféle ajánlatot kínálni. El akartam menni a kertből, minél hamarabb, emberek közé menni, mert akkor nem éreztem volna olyan erős késztetést arra, hogy rávessem magam. Gondolatban többször is leszidtam magam, amiért nem bírok viselkedni a közelében, így muszáj volt tennem valamit. Ráadásul egy bögre kávé, vagy pohár ital mellett szívesen kifaggattam volna néhány dologról, például miket szeret, s miket nem.
Tetszik, amit a lány közelében érzek. Mintha hosszú idő után először lennék boldog. Úgy igazán. Ezt pedig nehéz lenne szavakba önteni és talán nincs is rá szükség. Egyszerűen csak át kell adnom magamat az érzéseknek és a pillanatnak Rubyval. Hisz nem tudhatom, mennyi idő jut nekünk, órák, napok, hónapok, esetleg évek. Örülnék, ha sok időt tölthetnék vele. Nem tudom, lehetséges-e ilyen rövid idő alatt szerelembe esni, de ha igen, én határozottan beleestem. Ez vajon baj? - Akkor ne tagadd. – Mosolygok. Örülök, hogy ő is kimondta és nem csak én, tehát nem égettem teljesen le magam. Nem vagyok az a fajta, akinek sok barátnője lett volna, vagy egyáltalán próbálkoztam volna ilyesmivel, így azt sem tudom, milyen az az igazi csalódás, de nem is akarom megtudni. Ezért remélem, hogy Ruby tényleg kedvel és tényleg kialakulhat köztünk valami maradandó. - Nem voltam elég egyértelmű? – Nevetek halkan, majd megbiccentem a fejem. – Még szép, hogy látni akarlak. Ha tehetném, tényleg magammal vinnél bárhová. Mármint, ha te is benne lennél. Akkor meg tudnánk oldani. – Elég lenne „megzsarolnom” a menedzserem, hogy csak akkor vagyok hajlandó tovább dolgozni, amíg Ruby is velem lehet. Nyilván rábólintana és innentől két személyre foglalna szállást a turnén. Damien említése sok emléket hozott a felszínre bennem, de nem akartam velük foglalkozni. Barátok voltunk, de a fivéremet választotta és ennél többet nem kellett tudnom. Pedig mai napig nem tudom, mit tettem, amiért eltávolodott tőlem, de már nem is volt fontos. - Mondhatnám, hogy a sors fintora. Sokkal korábban is találkozhattunk volna – Fürkészem néhány pillanatig, majd újból előrenézek. Bevallom neki, hogy nem voltam túl tökös ahhoz, hogy felhívjam őt, de úgy tűnik, nem zavarja. Engem annál inkább. Zavartan felnevetek. - Nem volt önző, erre ne is gondolj. Örülök, hogy megtetted, mert így most itt lehetünk, nem? – Mosolygok, újra meg újra végigfuttatva az édes kis arcán a tekintetemet. Odahúzom végül magamhoz, hogy megölelhessem, érezhessem. Félek, hogy nem jut nekünk több idő és abba tudom, hogy bele is tudnék halni. – Én biztos, hogy örökké bántam volna, hogy ennyire béna vagyok… talán még vissza is jöttem volna, hátha itt talállak a városban – Vallom be, miközben a hajába simítok és végül nyomok rá egy csókot. Annyira vonz magához ez a lány, hogy azt képtelenség lenne szavakba önteni.
Tulajdonképpen nem is értettem, miért kedvel, mit lát bennem, ami miatt érdeklődik irántam. Semmi különleges nem volt bennem, ha a vámpírlétet és a másik énemet nem számoljuk bele, de ezekről a fiú mit sem tudott. S ennek így is kellett maradnia, még akkor is, ha pokolian nehéz volt ilyen súlyos titkokat megőriznem előtte. Végül csak felnevettem a szavai hallatán, mert nekem tényleg volt egy őrült énem, ő pedig csak magára vállalta a kedvemért. Irtó aranyos srác volt, nem akartam elszúrni vele a dolgot, holott a lehető legtávolabb kellett volna mennem tőle. - Ez azért megnyugtató. - sóhajtottam fel megkönnyebbülve, de a szívem hevesen vert odabent. Tényleg nem értettem, miféle érzéseket ébreszt bennem, ráadásul mindent felfokozva a lényemnek köszönhetően. Inkább csak úsztam az árral, megpróbálva a lehető legkevesebbet agyalni a dolgon. Először nem akartam semmit mondani, elsietni a dolgot, vagy ilyesmi, de miután ő is beismerte, hogy kedvel engem... igazságtalan lett volna, ha én magamban tartom az érzéseimet, míg ő kitálal. Bátorságot gyűjtöttem, s végül szólásra nyitottam a számat, bár nem egészen tudtam, mi fog kijönni rajta. - Én is kedvellek. Kár lenne tagadni. S ebből talán még más is kialakulhat. - jegyeztem meg, hiszen nem akartam volna találkozni vele, ha nem akarnék semmit. Nem szabadott volna, ezért is próbáltam egy kicsit ellökni magamtól, de miért? Most már csak a vámpírlét állhatott közénk, s túl önző voltam, hogy lemondjak róla. Ráadásul a csalódottságát nem bírtam elviselni. - Ez azt jelenti, hogy még látni kívánsz? Nem utasítanám vissza. - S nem is akartam, amennyiben ő sem gondolta meg magát. Egyszer az életben tényleg önző voltam, de tetszett a dolog, mert volt némi esélyem a boldogságra. Nem akartam egész életemben magányos lenni, akkor mi értelme az öröklétnek? Talán butaság volt megemlítenem, hogy én és Damien egykor együtt voltunk, viszont ismerte ő is, így eltitkolni sem akartam. Hülye helyzetet szült volna, ha esetleg tőle tudja meg, vagy mástól, olyan kicsi a világ.. Legalább őszinte voltam hozzá, s ennek számítania kellett, még akkor is, ha baromi furcsa volt ez az egész. - Megértelek. Az egész helyzet elég furcsa, nem? El kellett jönnünk egy teljesen másik városba, hogy végül találkozzunk egymással, pedig mondhatni közös a múltunk. - ingattam a fejemet, majd a tekintetét kezdtem keresni. Nagyon örültem, hogy így alakult minden, hiszen ha egy kicsit is másképp történik valami, nem találkozom vele. Úgy éreztem, ennek így kellett történnie. Talán eleve meg volt írva, vagy csak mi alakítottuk így, ez utóbbi esetben elég ügyesek voltunk. - Nem tartalak kevésbé férfiasnak, csak mert nem mertél felhívni. Hidd el, nekem is hatalmas bátorság kellett hozzá. Ráadásul önző dolog is volt. - fintorogtam. - Hiszen az első találkozásunkkor közölted, hogy csak látogatóban vagy itt. - A valódi ok persze nem ez volt, de jobban belegondolva ez is az önzőségemet támasztotta alá. Mondhatni átutazóban volt csak a városban, én pedig magamhoz akartam láncolni azzal, hogy felkerestem. Legalábbis így tűnhetett, pedig valójában... igen, azt hiszem követném őt bárhová, ha jól alakulnak a dolgok.
Teljesen elvarázsol és szerintem észre sem veszi, mit művel velem. Vagy ha igen, akkor nagyon is érti a dolgát. - Tényleg kedvellek – Ismétlem meg a kedvéért és így figyelem azt, miképp tekergeti a hajtincsét. Észrevehetően zavarba hoztam, de egyáltalán nem bánom, mert így csak még aranyosabb. – Ha te őrült vagy, én is az vagyok – Vállat vonok, ahogy végül félre is nézek. Kissé rosszul érint mindaz, ami ezután jön, a szavai, a hozzám állása, vagy inkább az, hogy talán félreértettem az előbb. De aztán igyekszik megnyugtatni, így némileg helyre is rázódik a hangulatom. Amúgy sem kéne hiú ábrándokba ringatnom magam. Régóta nincs túl sok jó az életemben, nagyjából a karrieremen és az édesanyámon túl nem. Egyébiránt tiszteletben tartom a kéréseit. Nem akarom lerohanni, siettetni vagy olyasmire rávenni, amit nem akar. Annak nem lenne értelme. - Miféle érzéseid? – Talán máris többet érez iránta, mint azt eddig ki merte mondani? Kedvel, vagy kedvel-kedvel? Oké, ez a filmekben jobban szokott hangzani. Végig kell nyalnom a kiszáradtnak tűnő számon a bókjára. Hátsószándék – én? Ugyan. Mégis jólesnek a szavai. - Ez esetben, ha tényleg benne vagy, megbeszélhetünk valamit – Mikor és hol, hogyan, merre? Egy újabb randinak is beillene a zongorázás. Előadhatnék neki néhány romantikusabb dalt. Írhatnék neki egy dalt… Egy fél pillanatra el is kalandozok ebbe az irányba, de hamar vissza is terelem magam Rubyhoz. Habár a múlt érintése kellemetlen a számomra, értékelem, hogy nem faggatózik túlságosan. Megértő és figyelmes. Ez már most a kedvenc tulajdonságai közé tartozik. Elgondolkozok, elképzelem őt Damiennel is néhány pillanatra. - Nem tudom, kicsit úgy érzem, nem lenne értelme beszélnem vele – Aprót sóhajtok, szinte beletörődöm ebbe a helyzetbe. Vagyis már beletörődtem évekkel ezelőtt. Nem ő volt az első, akit elengedtem és tudom, hogy még lesznek is emberek, aki kisétálnak az életemből. Ezt pedig vagy feldolgozom, vagy belehalok. Az előbbi megoldás valahogy jobban tetszik. A csókot szívem szerint elhúznám hosszú perceken át, de az eszem figyelmeztet, hogy nem illendő átlépni még bizonyos határokat. Na meg amúgy sem vagyok „olyan” típusú srác. - Mielőtt üzentél, ott vacilláltam a nevedet bámulva a mobilomon. Fel akartalak hívni, de végül túl gyáva voltam megnyomni azt a nyamvadt gombot – Vallom be nevetve és zavartan a dolgot, majd kissé elszégyellve magamat félre is nézek. – Nem túl tökös viselkedés tőlem, ugye? – Visszafordulok felé, majd lassan visszahúzom magamhoz a lányt, hogy újra a karjaimba vonjam. – Azért remélem, még ígyis kellek neked – A szemeit fürkészem mosolyogva.
Káosz... láttam rajta, először nem érti, mire gondolok, de végül a mosolya bíztató, a szavai hatására pedig széles mosolyra húzódnak ajkaim. Borzasztóan szerettem volna ezzel a sráccal elveszni a káoszban, ha nem én magam jelentem ebben az esetben magát a káoszt. Nem akartam belerángatni az életembe, azt sem akartam, hogy baja essen, a boldogságomat kicsit beárnyékolták ezek a tények. Önző módon nem akartam ezzel foglalkozni, csak jól érezni magam. Őrültségeket csinálni, mint régen, mikor még nagyon fiatal voltam. Élni akartam az életemet, élni a mának, kicsit spontán lenni, s legfőképpen nem akartam rettegni. Esélyem nyílt egy normálisabb, boldogabb életre, bár még mindig vámpír voltam. - Tényleg kedvelsz? Én... ezek szerint akkor mégsem vagyok őrült, amiért jobban kedvellek a kelleténél. Mármint... tudod, első randi meg minden. - egy hajtincsemmel kezdtem el zavaromban játszani, gyerekkoromban és még tinédzserként is ezt csináltam, ha zavarban voltam, vagy ideges. Láttam az arcán, mennyire rosszul estek neki a szavai, ami után én is elszomorodtam, talán még a szám is lebiggyent, mint egy kislánynak. Nem akartam bántani, annyira nem akartam, hogy végül mégis bántottam. - Nézd, nem akarom, hogy azt hidd, nem jó veled lenni. Mert hidd el, két találkozás után... igenis nagy szó, hogy érzéseim vannak irántad. - kezdek el hadarni, csak hogy ne lássam csalódottnak, ne legyen letört, amiért elutasító vagyok. Olyan gyorsan kezdek el magyarázkodni, oda sem figyelek arra, mit mondot. Meghökkenek a saját szavaimon, hátrálok is egy lépést tőle, de aztán megtorpanok. - Mármint... oké, ezen már nincs mit szépíteni. - nyögöm ki végül, visszalépve mellé, vállat vonva. Már úgyis kimondtam, vagy őrültnek néz, és lelép, vagy elfogadja a tényt, vagy talán még örül is neki. Utóbbiban reménykedtem mindennél jobban. - Egyáltalán nem bánnám, de be kell vallanom, lenne egy hátsó szándék mögötte. - kezdtem el sejtelmesen, s kis hatásszünet után folytattam csak. - Te. -Régen érdekelt a zongorázás, de már akkor sem bíztam magamban annyira, hogy képes lennék megtanulni, és egy kicsit lusta is voltam bármi nagyba belevágni. Most meg már... nem tudtam, a széteső elmémmel, s a ténnyel, miszerint vámpír vagyok, menne-e. Hallottam egyszer egy vámpírtól, hogy átváltozása után már nem volt képes zenélni, csak hosszú évek múltán, pedig előtte élt halt a gitárjáért. Talán számít az is,hogy emberként tanulsz meg, vagy már átváltozás után, mindenesetre kételkedtem magamban. Ebben az új életemben egyáltalán nem hittem benne, hogy bármire is képes vagyok. Nem akartam zavarba hozni, vagy faggatózni, bármennyire is érdekelt az élete minden apró kis mozzanata. Inkább kérdések helyett egy válasszal álltam elő, ami talán kicsit enyhítheti a kínos témát. - Nekem is. Igaz, az első nagy szerelmem ő volt, az első igazi barátom. De barátok is voltunk, s mivel mi képesek voltunk beszélgetni a múltról... szerintem nektek is menne. Ha készen álltok, persze. - Rámosolyogtam bíztatóan, majd újra megfogtam a kezét, amit korábban elengedtem. Alapjáraton nem hoztam volna szóba egy exemet sem, de ez más helyzet volt, hiszen ismerte Damient, kár lett volna letagadnom a közös múltunk. Alig hittem el, hogy egy ilyen fantasztikus pasival sétálok egy gyönyörű helyen, de igaz volt, nem álom, s nem is a másik énem beteg vicce. Cedricnek tényleg tetszettem, én pedig vele akartam lenni, akkor is, ha tudtam, nem kellene. Képtelen voltam távol maradni tőle. A csókja épp emiatt esett annyira jól, hiszen viszonozta az enyémet, s úgy éreztem nem tudok elhúzódni tőle. A szavai viszont arra késztetnek, hogy elhúzódjak tőle, épp úgy, ahogyan ő is, mosolyogva. - Áh, ez már egy modernebb világ. Nem szégyen, ha a lány türelmetlen és nem képes megülni a hátsóján, hogy felhívja a srác, aki irtó jóképű. - vigyorogtam. Felszabadult voltam, boldog, ennek hatására újfent elfelejtettem, miért is kellene távol maradnom tőle.
Káoszra? Ráncolom a homlokom néhány pillanat erejéig, majd mosolyra húzódnak az ajkaim. Szusszanok. - De, a káosz néha tényleg jó, különösen akkor, ha valakivel elveszhetsz benne – Sejtelmes mosolyt küldök felé, majd meg is köszörülöm a torkomat. Nem akarok túl rámenős lenni vagy nyomulós, de tényleg tetszik nekem ez a lány és nem akarom, hogy ez az egész csak valami röpke pillanat legyen vagy egy egyszerű találkozó, aztán vége. Habár az, hogy ott volt a munkám, ami valójában az életem volt, nem zárhatta ki azt, hogy barátnőm legyen. Ugye? Ismét megjelennek a ráncok a homlokomon, ahogy összehúzom a szemeim. Nem tetszik, amit mond. Úgy érzem, alulértékeli magát, pedig nem szabadna. - Kedvellek, Ruby – Csúszik ki a számon végül és némileg zavarba is jövök. Nem kellene máris ilyen szavakkal dobálózni, elvégre abban igaza van, hogy ez még csak az első randink. De végül is, ha nem kedvelném, nem is jöttem volna el vele találkozni, nem? – Nem hiszem, hogy olyan sok dolgot rosszul látnék veled kapcsolatban. Sőt, legyél magabiztos! – Aprót bólintok, ezzel is nyomatékosítva a szavaimat. Ami viszont ezután történik, picit letöri azt a fene nagy lelkesedésem. Kicsit azt érzem, nem is akarja igazán ezt az egészet kettőnkkel és ennek végül hangot is adok. Hiszen nem erőltetném rá semmi pénzért a randit, vagy bármit, ha nem akarja igazán. Félre is nézek, egészen addig, míg meg nem szólal újra. A halk, elsuttogott szavakra elhúzom a számat. - Miért nem kellene? – Elrontottam valamit? Nevetséges, de tényleg ez az első, ami eszembe jut, hogy én csináltam valami rosszat. De akkor már faképnél hagyott volna, nem? Nagyot nyelek, tovább hallgatva őt. – Rendben, legyen, ahogyan akarod. Nem vagyok egy kapkodós típus – Halványan rámosolygok, habár tény, ami tény: kicsit lelombozott a szavaival. Tényleg nem akarom siettetni, hisz idő kell, míg kialakul köztünk valami igazi, de mégis, kissé elutasító is egyben a kérése. A hangulat viszont a következő pillanatokban fel is oldódik. Eszembe jut, hogy múltkor tényleg szereplésre „kényszerítettem”. - Talán is-is – Oldalba böktem játékosan a könyökömmel, mosolyogva. – Folytathatnánk egyszer a múltkorit. Megtanítalak zongorázni, ha akarod – Mármint ténylegesen. Azonban nem erőltetem, ha nem akarja, de múltkor úgy láttam, nem lenne ez olyan rossz. A megnyugtatásnak szánt szavakra elmosolyodok és elmerengek azon, hogy mégis mesélek róluk, de igazából nem tudom, mit mondhatnék. Bonyolult volt a hármunk története. Vagyis annyira mégsem. - Damien szinte a legjobb barátom volt – Közlöm végül halkan, és látszik rajtam, hogy még folytatnám, de aztán becsukom a számat. Hacsak nem kérdez rá ezúttal, mi történt, tényleg nem mondok többet. Bármiről is beszélünk, vagy beszéltünk, mellette nem kell feszengnem. Még akkor sem, ha a fivéremről és a gyerekkori barátomról is van szó. Nem számít már úgysem. Nem bírom ki, hogy ne hajoljak oda arra a puszira. Tudnia kell, hogy nem sok nekem és boldoggá tesz az, hogy most velem van. Lefékez, így én is megállásra késztetem magamat. - Ruby…? – Ejtem ki halkan a nevét, és meg is szólal, így halvány mosollyal fürkészem őt. A bókja teljesen zavarba hoz, hát még az ajkai, ami néhány pillanat múlva az én számat találják meg. Ha el akarna húzódni, megállítom és közelebb húzom magamhoz, így csókolva lassan vissza. Határozottan tele van meglepetésekkel ez a lány, de úgy érzem, nekem pont erre van szükségem. Elnyújtom a csókot, hosszú pillanatokon át, mire végül belemosolygok és így távolodok el az ajkaitól. Szabad kezemmel félretűrök egy vörös tincset az arcából lassan. - Én pedig nálad nem találkozhattam volna aranyosabb lánnyal. Köszönöm, hogy üzentél… valójában nekem kellett volna – Vallom be egy sóhajjal és igen, bánt a dolog, hogy egy lány tökösebb volt nálam és bevállalta a randira hívás lehetőségét.
Elgondolkodtattak a szavai, aztán én is megráztam a fejemet, bár én más okból. Valahogy minden fura volt, ami kijött a számon, mintha elfelejtettem volna, hogyan kell normálisan viselkedni. Emberként. Olyan sokáig uralta a napjaimat a félelem, már nem is emlékeztem a régi énemre. Damiennel is csak a közös múltunk miatt tudtam egy jót beszélgetni, Cedrickel pedig olyan óvatos voltam az első találkozásunkon. Az első randi pedig... megijesztett, ugyanakkor túlságosan is vágytam rá. Talán ez volt a baj, olyanra vágytam, amire nem szabadott volna, nem csoda, ha össze-vissza beszéltem mindenfélét. - Igazából... én alapból nem hiszem, hogy a szabályokra szükség van. Mármint, szabályok nélkül eluralkodna a káosz, de néha szükség van egy kis káoszra, nem? Persze vannak határok, amiket nem szabad átlépni. - mosolyodtam el, végre hangot adtam a valódi gondolataimnak, nem csak sületlenségeket hordtam sösze, vagy próbáltam megfelelően viselkedni, ami miatt pont nem viselkedtem úgy. Ahogy ő mondta, a lényeg, hogy jól érezzük magunkat együtt. Tetszett ez a mondat, hiszen velem akart lenni, nem mással. Ilyenformán nem is volt miért idegesnek lennem. - Rengeteg mindent, de ez még csak az első randink! - jelentettem ki felháborodást mímelve. - Az a célom, hogy megkedvelj, nem elriasztani akarlak! - mosolyodtam el, bár tulajdonképpen őszinte voltam. Ha mindenről kitálaltam volna, kérdésekkel bombázna, vagy rosszabb esetben menekülőre fogná. Túl sok titkom volt, a legfontosabb, hogy kicsit sem voltam ártatlan. Hirtelen azt sem tudtam, miket beszél, vagy mit kéne erre felelnem. Néhány másodpercig zavartan néztem rá, aztán majd' beleszakadt a szívem, mert ő még abban az esetben is megértő lenne, ha tényleg nem akarnék tőle semmit. - Nem kerestelek volna, ha nem akarok semmit. Csak talán... nem kellene. - suttogtam az utolsó szavakat. Miért nem tudom néha egyszerűen csak befogni? Az mondjuk nem rám vallana, zavaromban mindig sokat beszéltem. - A lényeg, hogy szeretnélek megismerni, és nem zárkózom el egy kapcsolattól sem, ha lassan haladunk. - próbáltam menteni a menthetőt, ami talán még sikerülhetett is, tekintve, hogy igazat mondtam. - Ó, ez egy komoly ajánlat? Vagy csak rám akarod sózni a szereplést? - viccelődtem, utalva az első találkozásunkra, mikor megcsillogtattam a nem létező zongoratehetségemet. Simán el tudtam volna képzelni, hogy bejárom vele a világot, de csinálhattam én ilyet? Kockáztatva ezzel ennek a csodálatos srácnak az életét? Erre egy határozott nem volt a válaszom, mégis annyira vonzott magához, mint bogarat a fény. - Változnak az emberek. - vontam vállat, s kedvesen elmosolyodtam, ezzel illetve a szavaimmal is próbáltam érzékeltetni, nem kell beszélnie róla, ha nem akar, nem erőltetek semmit. Ha beválik ez a dolog kettőnk között, úgyis megtudunk egymásról mindent, vagyis... oké, ettől egy kicsit rettegtem. Arról, miféle dolgok derülnek majd ki rólam, ha odáig jutunk. Elhessegettem inkább ezeket a mérgező gondolatokat, bár a sok kellemetlen téma ellenére nem mostanában mosolyogtam ennyit. - Megkönnyebbültem, de komolyan! - pillantottam fel rá, még mindig mosoly ült az arcomon, egy olyan levakarhatatlan féle. Ami még szélesebb lett a további szavaira. Ejha! Ahogy puszit nyomott az arcomra, én azon nyomban lefékeztem, a mosolyom még inkább kiszélesedett, csak reménykedtem, hogy nem hasonítok Jokerre. Ha vörös rúzs lett volna rajtam, egész biztos úgy festettem volna, mint valami gyilkos bohóc, de a halványrózsaszín árnyalat segített a dolgon. - Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. Tényleg. Nálad aranyosabb és vonzóbb pasival nem is találkozhattam volna. - mondtam, majd lábujjhegyre állva egy csókot nyomtam a szájára, ha nem húzódott el. Mellette egyszerűbb volt önmagamat adni, még az ez azt is jelentette, hogy el-elpirulok, badarságokat beszélek, és kínos szituációkba hozom magam.
Kezdőlap
