"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Először nem értettem, miért lepődött meg úgy. Azt gondoltam, ha valaki egy vámpírral kezd, akkor felvetül ez a kérdés. Aztán megértettem. Bólogattam a szavaira, majd szomorúan elmosolyodtam. Nos, boszorkányként ez sokkalta egyszerűbb volt. - Nekem sajnos nincsenek ilyen lehetőségeim. Ő nem boszorkány. - jegyeztem meg halkan, majd legyintettem egyet. - Tulajdonképpen még kár ezen agyalnom. Azt sem tudom, mi lesz ebből a kapcsolatból, nem akarok ennyire előreszaladni. - nyeltem egyet, ahogy befejeztem a mondatot. Kicsit zavart ez a dolog, még akkor is, ha tényleg korai volt ilyesmin gondolkodni. Kellemetlenül érintett, hogy egy olyan kapcsolatba vágok bele, aminek talán jövője sincs, de igyekeztem ezt egyelőre félretenni. Ha csak egy emberöltőnyi időre tapasztalom meg az igazi szerelmet, az is éppen elég, sőt, még több is, mint amit vártam. - Néha már nem tudom, melyikünk volt előbb. - húztam el a számat. - Mármint... egész biztos, hogy enyém ez a test, de nem egyszerű megőrizni az ép eszemet, ha valaki állandóan háttérbe szorít és... borzalmas dolgokat tesz. - lehajtottam a fejem, nem szerettem erről beszélni senkinek. Igaz, az utóbbi években nem is nagyon lett volna kinek elmondanom. - Tudom, nőktől nem illik ilyet kérdezni, de hány éves vagy? - érdeklődtem oldalra billentett fejjel. - Csak... tudod, rettentően kíváncsi természet vagyok. Egyszer talán ez lesz a vesztem. - mosolyodtam el, majd egy kicsit aggódva néztem vissza rá. Nem akartam megsérteni, vagy olyasmit kérdezni, amire ő nem szeretett volna válaszolni. Reméltem, az arckifejezésemből érti, hogy nem akarok én rosszat. Mindenesetre a szavaiból azt vettem le, ő jóval idősebb nálam, valószínűleg nem mostanában születhetett. Ettől valahogy még érdekesebbé vált a szememben. Olyasvalakivé, akire könnyen fel tudtam volna nézni. - Ez igaz, de... ő semmit sem tud a természetfeletti világról. Biztosan tudod már, hogy vannak akik nem bírnak el egy ekkora horderejű titokkal. Ráadásul nekem nem csak egy van. - Kezdtem kicsit ideges lenni, ahogy közeledtünk a megoldást hozó varázslat elkészüléséhez. - Ha ez tényleg sikerül, esélyem van egy normálisabb életre. Normális vámpír lehetek, már ha létezik olyan! - Ezen akaratlanul is nevettem, elég bizarrul hangzott. Bár az tény, hogy én extra furcsának számítottam még a vámpírok között is. Nehezen találtam olyat, ami fontos lehet annak a pokolfajzatnak, az egy percig sem volt kérdés, a magam nevében mit ajánlok fel. Ezt a könyvet már egészen kicsi korom óta őrizgettem, tulajdonképpen az összes ajándék közül, amit valaha is kaptam, azt imádtam a legjobban. Megkönnyebbültem, ahogy megrázta a fejét, azután már nyugodt szívvel engedtem át neki a könyvemet. - Furcsa, mennyire be tudott szippantani ez a könyv. Aztán valahogy már úgy éreztem, én is a része vagyok, bár nem olyan kellemes élmény, mint hittem. Amikor a világod teljesen a feje tetejére áll, és csupa furcsaság történik veled, az tud pokoli is lenni, nem csak varázslatos. - merengtem el, miközben a pokolfajzat személyes tárgyát keresgéltem a fiókokban. Nem bántam volna, ha a tőr elpusztul a varázslat közben, bár így legalább el tudom tenni, lesz egy emlékeztetőm erről a szörnyű időszakról. Vagy tekinthetem majd trófeának is. A furcsa pillantására inkább nem reagáltam, csak a kezébe nyomtam a tőrt. Nem igazán volt kedvem elmagyarázni, miket művelt a másik énem, ráadásul a legtöbb tettről nem is tudtam semmit. Jobb is volt így. Követtem kifelé a lakásból, bezárva magam mögött az ajtót, hallgatva a szavait. Kifejezetten érdekesnek hangzott, már-már sajnálni kezdtem, hogy nem születtem boszorkánynak. Persze az ő életük sem lehet egyszerű, főleg nem a szülővárosunkban. Meg aztán mindenki arra vágyik, amit nem kaphat meg, illetve ami nincs meg neki. Én nem akartam ilyen személy lenni, csak a szabadságomat akartam visszakapni, ez talán nem volt túl nagy kérés. - Szóval... ez egy egyszerű varázslat? Mennyi ideig fog tartani? - kérdeztem kíváncsian, miközben követtem őt, bárhová is igyekezett. Szerettem volna minél hamarabb letudni, hogy megihassam az elixírt, mielőtt még felbukkan a csodálatos Jackie. Kezdtem megint fáradt lenni, rengeteg erőmet felemésztette, hogy elnyomtam őt.
Drukkoltam neki, még így, ismeretlenül is. Elgondolkodtam a szavaira, a félelmét hallgatva, majd a kérdésre némileg meglepődtem. - Átváltozni? – Pislogtam. – Úgy érted, vámpírrá? Nem… - Megráztam a fejemet. – Sosem fordult meg a fejemben és ő sem kérte ezt tőlem. Valahogy nem gondoltunk arra, hogy másnak kéne lennem… boszorkányként szeretett meg és amúgy is, a mágiában vannak trükkök és kiskapuk, nem? Noha örökéletű nem vagyok, de… lassítani tudom az öregedési folyamatot – Nem mintha annyira könnyű lenne, sok erőmet felemészti, de amíg vissza nem hozom őt… addig ez az ár a legkevesebb. – Érthető, hogy eszedbe jutott ez a kérdés és nem haragszom érte – Rámosolyogtam barátságosan. A számat húztam ezután, arra, miszerint behódolt neki. A másik felének. A gonosszabbik oldalának… végül sóhajtottam. - Nem hagyhatod, hogy ő győzzön. Ez a te életed, a te tested; nem pedig az övé – Biztató mosolyt küldtem felé és igazat adtam neki, a szerelem, vagy a vágy elég erős mozgatórugó. Ezt a saját bőrömön is tapasztaltam. A kérdésre csak bólintottam és hallgattam a lányt. - Hidd el, nem… nem volt leány álom. Jobb, hogy nem tudtad, mi folyik ott – Felpillantottam, majd elgondolkodtam. – Bár amikor én voltam gyerek, talán durvább helyzetek uralkodtak ott, mint a te idődben már – Ingattam a fejemet, majd a lányra néztem. Nevetett, bár először elképzelésem sem volt, mégis min. Már kezdtem érte komolyan aggódni, mikor végre beszélni kezdett. - Ugyan már, Ruby… manapság nem hiszem, hogy lenne bármi ok, amiért bárkit őrültnek lehetne nevezni. Maga a világ őrült a maga természetfeletti velejárójával. Csak egy kis bátorságra van szükséged – Alig láthatóan vállat vontam. Persze, az ő döntése volt minden, de én magam úgy voltam vele, hogy muszáj kockáztatni. Sőt, inkább úgy mondanám: van, akiért megéri vásárra vinni a bőrünket. Lehet, hogy a srác is megérné ezt a fajta „áldozatot”. Lehet, egy életen át egy pár lennének. Ábrándozva sóhajtottam, de aztán felértünk a lakáshoz. Figyeltem, hogyan nyit ajtót, majd beléptem utána. Nézelődni kezdtem, amíg ő keresgélte a személyes tárgyakat. - Ha kötődsz ahhoz a könyvhöz, akkor igen – Gyengén megráztam a fejem a kérdésre, majd átvettem a könyvet. Végigsimítottam a borítóján, akaratlanul is elmosolyodtam. - Alíz csodaországban. Igazi klasszikus – Elmerengtem, majd elpillantottam a lány után. Úgy tűnt, a másik fele tényleg nem egy túl… érző lélek. Azért reméltem, talál valami tárgyat, ami valamennyire fontos neki. Ahogy előszedte a tőrt, felvontam a szemöldökömet. - Ez a célnak megfelel – Nyújtottam a kezemet érte és ha odaadta, akkor elvettem tőle. Még átgondoltam, mire lehetne szükségem tőle, de igazából, ami kellhetett, az még nálam volt odahaza. – Most pedig mehetünk hozzám. Innen ennyire volt szükségünk, a többi nálam van – Magyaráztam Rubynak, majd a tőrt a táskámba csúsztattam a könyvvel együtt. – Kelleni fognak gyertyák, egy-két bájital hozzávaló, egy varázsige… - Kezdtem magyarázkodni, de végül el is hallgattam. Nem hittem, hogy annyira érthető lenne a számára. Nem volt boszorkány. Elindultam kifelé a lakásból, és reméltem, hogy követ.
✿ Losing him was blue like I'd never known.... Missing him was dark grey all alone. Forgetting him was like trying to know somebody you never met. But loving him was red
Nagyon bíztam Liezelben, talán túlságosan is, hiszen... alig ismertem fél órája. Nem tudtam volna megmondani, mi miatt érzek így vele kapcsolatban. Mégis, teljesen biztos voltam benne, ő egy jó ember, egy erős boszorkány, valaki, aki sokat szenvedett már, mégsem feketedett be tőle a lelke. Ez egy igazán jó megérzésnek tűnt, hittem is benne. Az emberismeretem valamikor régen még kifejezetten jó volt, egész fiatalon felismertem mindenki valódi énjét, csak aztán... az évek alatt ez megkopott, ami nem volt csoda, tekintve a körülményeket. - Remélem nekem is sikerül ezt megtapasztalni. Bár... - egy pillanatra bizonytalanul elhallgattam, az ajkamba harapva. - Én egy kicsit tartok a faji különbségektől. Ha valakit ennyire szeretsz... te át akartál változni? Remélem nem baj, hogy ilyet kérdezek. - Hajlamos voltam rá, hogy beletenyerelek a kínos témákba, s olyasmit kérdezek, amit nagyon nem kellett volna. Néha képtelen voltam lakatot tenni a számra. Elgondolkodtam a szavain, valamint azokon is, amit én mondtam. Aztán valamire ráébredtem, és nagyon nem tetszett. Kissé elgyötört arccal néztem a lányra. - Azt hiszem, behódoltam neki. Nem hittem el, hogy képes vagyok felülkerekedni rajta, ezért nem küzdöttem eléggé. Most viszont... végre volt miért küzdeni. A szerelem, vagy jobban mondva a vágy a szerelemre elég erős mozgatórugó. - mosolyodtam el, felrémlett Cedric arca. Nem tudtam, mit is érzek iránta, ez egyszerű vágy volt csak, de szerettem volna valami mást, valami többet. Nem voltam szerelmes, azt hiszem csak az akartam lenni. Belé. - New Orleansból származol, ugye? - kérdeztem rá, mikor ráismertem a városra az elmondottak alapján. Legalábbis azt hiszem. Igyekeztem a meglepettségemet leplezni. - Képzeld, én magam is. Igaz, ezekből én akkoriban, mikor ott éltem, nem tapasztaltam semmit. Csak egyszerű halandó voltam. Most már tudom, mi ment ott éveken át, s talán a mai napig. - magyaráztam, s egy részem nagyon kíváncsi volt a szülővárosomra. Valamikor a közeljövőben talán ellátogatok oda, ha sikerül elnyomni a bennem lakozó szörnyet. - Nem gondoltam bele eddig, mi lesz, ha másik fajba tartozik a kiszemeltem, mert eddig esélyem sem volt rá, hogy valaha randizzak, vagy párkapcsolatom legyen. Nem lehetett nektek egyszerű. - sóhajtottam. Tényleg nehéz volt belegondolni, mit élhettek át. Végül is, az ember-vámpír kapcsolatok nincsenek tiltva. Baromi veszélyes és kockázatos dolog, mégsem tiltott. Az azért egész más lehet. - Ó, istenem, dehogy! - nevettem kissé lehangoltan, miközben felfelé indultunk a lépcsőn a szobám felé. Nem azért nevettem, mert röhejes lett volna, amit mondott, bár egyelőre eszembe sem jutott bevallani a srácnak. Inkább csak rossz volt belegondolni ebbe a beszélgetésbe. Nem tudtam volna jelenleg, hogyan is mondjam el neki. Aghh! Tényleg rossz volt belegondolni. Aprót ráztam a fejemen. - Nem tudom, ezt hogyan lehetne elmondani neki. Ha elmondom neki ezt, akkor mindent el akarok. Hogy ne legyen titkom előtte, ne ilyen súlyos. De félek, hogy őrültnek néz. Abba valószínűleg belehalnék, ha egy ilyen rendes srác is dilisnek tartana. - sóhajtottam. Tényleg nagyon reméltem, hogy sikerül ez a bájital, különben... nem is tudom, mihez kezdek. Elmegyek a világ végére, elzárva mindenkitől, talán leláncolom magam egy fához, vagy ilyesmi. Ahogy felértünk a lépcső tetejére, a szoba irányába indultam, majd elérve az ajtót, a zsebembe nyúltam a kulcsért, hogy beengedjem magunkat. Ahogy kattant a zár, elfordítottam a kilincset. Beljebb léptem, intve a kezemmel a lánynak, hogy kövessen, majd becsuktam magunk mögött az ajtót. Lámpát kapcsoltam, nem akartam elhúzni a függönyt. Hallgattam, miket sorol el, mire lesz szükségünk, és rögtön kutakodni kezdtem. Elsőre fogalmam sem volt, mit adhatok neki Jackie személyes tárgyaként... mégis mi lehet az, ami személyesnek számít, mikor az én arcomat viseli? Ez nehéz ügy volt. - Nem egyszerű, mert a másik énem miatt nem sok személyes tárgyam van. Mit gondolsz, egy könyv is megteszi? - kérdeztem kissé félve, rögtön azon agyalva mi mást adhatok neki, ha az nem elég személyes. - Ha nem esik baja.. - tettem hozzá. Ha rábólintott, a kezébe is nyomtam az Alíz csodaországban könyvet Lewis Carolltól, de nehezen adtam ki a kezemből. Ez volt az egyetlen, ami tényleg fontos volt számomra. - Jackie részéről viszont... - töprengtem, majd az éjjeliszekrényhez léptem, ott kezdtem keresgélni, közben beszéltem Liezelhez. - Ő nem az a fajta, aki kötődik bárkihez is, tárgyakhoz pláne. Nem is tudom, képes-e bármi másra a pusztításon kívül. - sóhajtottam lemondóan, miközben fiókról fiókra néztem át a kicsi szekrényt. A legalsó fiókból kihúztam egy tőrt, furcsa, kacskaringós minta futott végig a markolatán. Emlékeztem erre a tőrre, nem egyszer ébredtem úgy, hogy mellettem hevert véresen, miközben én még csak elképzelni sem mertem, miért borítja a vörös ragacs. - Ez megteszi. Mondhatjuk, hogy kötődik hozzá. Nem hiszem, hogy bármikor is elindul enélkül, ami nem vet túl jó fényt rá. De legalább elmondhatom, hogy a kedvenc fegyverével nyomtam őt el. - Egy apró mosolyra görbültek ajkaim, mert kezdtem elhinni, talán tényleg vége a szenvedésemnek.
Az érintése kicsit meglepett, de nem húzódtam el tőle, csak kicsit furcsán éreztem magam. A szavai viszont elvonták erről a figyelmemet. - Ha valakik úgy szeretik egymást, mint mi szerettük, akkor azok bármire hajlandóak. Legalábbis én így gondolom… - Vontam vállat alig láthatóan. Az aggódó szavaira meglepődtem, de hálásan rámosolyogtam. – Nem lesz bajom és… és köszönöm – Fürkésztem pár pillanatig. Szimpatikus volt, de nem akartam túlságosan sajnáltatni magamat. Ezért sem meséltem többet, vagy mentem bele még inkább a részletekbe. - Tehát ő a dominánsabb fél, mégis az utóbbi időben sikerült átvenned az irányítást felette? Ez érdekes. Nem történt semmi, ami meggyengítette volna őt? – Csak érdeklődtem, de nem volt semmiféle ötletem, mi történhetett a rosszabbik énjével. Aztán végül mégis csak belementem a múltam részleteibe. Legalábbis, ami Kierant illeti. Láttam rajta a meglepettséget. - Tudod, én olyan helyen nőttem fel, ahol a vámpírok és a boszorkányok konkrét háborúban éltek. Jobban mondva… mi, boszorkányok elnyomásban éltünk. A vámpírok uralkodtak a városban. – Magyaráztam, majd az utat kezdtem figyelni magam előtt. – Ami Kierant és engem illet… nem Mi voltunk szuperek, hanem Ő. Az első pillanattól kezdve vonzott, mégis hosszú időbe telt, mire összejöttünk. Hála annak, hogy más fajhoz tartoztunk, ugye… - Sóhajtottam. Ezt követően némileg elkalandoztam, olyannyira, hogy fel sem tűnt, de elértünk a végállomásra. Vagyis helyesbítve a motelhez, ahol megszállt. Eltöprengtem kissé, de visszarántott a gondolataimból az, hogy újra megszólalt. A története megmosolyogtatott. - Várjunk, ember-ember? – A fajára kérdeztem rá. Nem mintha elítéltem volna, hiszen az imént beszéltük meg, hogy a fajok nem számítanak, főleg nem szerelemben. – Tudja, hogy mi vagy? – Tettem fel egy kérdést, ami még eszembe jutott, majd elindultam felfelé vele a lépcsőn. – Biztos értékelni fogja, hogy mi mindent megteszel érte. Vagy ha nem is tudja, de… te igen és ez elég. – Tettem hozzá halkabban, majd ahogy felértünk a megfelelő emeletre és végül a szobához, várakozón pillantottam a lányra. Amennyiben ajtót nyitott, úgy utána léptem be a szobába, hogy azonnal a tárgyra is térhessünk. - Tehát, mindenképpen valami személyes tárgy kell. Tőle és tőled is. Olyan, ami tényleg hozzád, vagy épp hozzá köthető… ami jellegzetes… biztos tudod, mire gondolok – Kezdtem bele a magyarázásba, közben pedig átgondoltam még egyszer a varázslatot. Amire még szükségem volt, az viszont otthon volt nálam. De ott mindent el tudtam végezni. Biztos voltam benne, hogy estére meglesz a szer, amit odaadhatok Rubynak.
✿ Losing him was blue like I'd never known.... Missing him was dark grey all alone. Forgetting him was like trying to know somebody you never met. But loving him was red
Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy nemsokára Jackie mára múlté lesz. Nagyon izgatott voltam, túlságosan is, ugyanakkor fáradt is. Még mindig távol tudtam tartani őt, nem jött elő jó ideje már, de ez szinte minden erőmet felemésztette. Egy fokkal talán jobban néztem ki, mint mikor megérkeztem, éreztem, ahogy némi szín szökik az arcomba, viszont még így is pokolian nézhettem ki. Mint egy kísértet, vagy elmebajos, aki épp az imént szökött az elmegyógyintézetből. Végül is... oda is tartoztam jelenlegi állapotomban. Csak hát nem éppen voltak természetfeletti intézmények, az olyanok számára, mint én. No meg aztán épp elég szörnyű dolog ért már, nem kívántam egy olyan helyre bekerülni, s ott is élni. Vártam, mi fog kisülni mindabból, amibe a lány belekezdett, nem is szakítottam félbe. Amikor azonban elárulta, miféle varázslatra készül, akaratlanul is eltátottam a számat, rögtön azelőtt, hogy mély szomorúság költözött volna a szemeimbe. Nem hittem a fülemnek, viszont ha engedte, megérintettem az egyik karját. - Sajnálom, hogy mindezt át kellett élned. Egyáltalán nem tartalak őrültnek, ahogyan a tervedet sem. El sem tudom képzelni, mit érezhettél ez alatt az évek alatt. Valószínűleg én is hasonlóan cselekednék a helyedben. - lassan eleresztettem a karját, miközben kifejeztem együttérzésemet. Nehéz volt elképzelnem róla, hogy ennyit szenvedett, az első benyomásom nem ez volt róla, ugyanakkor így, hogy ezt már tudom róla... Igen. Látni a szomorúságot a tekintetében, valahogy a mozdulatai is erről árulkodnak. A szépsége igencsak megtévesztő, ám a külső nem minden. Rengeteg meglepő, hihetetlen dolog bújik meg a burok mögött, amit mindenki visel. Épp emiatt nem szabad ítélkezni. - Remélem azért nem esik bajod, és sikerrel jársz. Aprót bólintottam a kérdésére, s igyekeztem megválogatni a szavaimat, először gondolatban kitalálni, nagyjából körülírni, milyen érzés is az egész. Nehéz volt szavakba önteni, még fejben sem igazán tudtam kitalálni, hogyan is írjam körül a folyamatot. - Általában elnyomott engem, valahogy... sokkal inkább kézben tudja tartani a dolgokat, mint én. Erősebb, de úgy tűnik, én sem vagyok olyan gyenge, mint azt gondoltam. Teljes mértékben nem tud uralni. Végre én irányítok. Bár nehéz, nagyon nehéz. - Végül csak sikerült valahogy megmagyaráznom, bár miközben ezt meséltem, egy izzadtságcsepp lassan lecsorgott a halántékomon. Olyan hűvösnek éreztem a bőrömet, hogy az az egyetlen csepp szinte égette a bőröm. - Ha neked nem sikerül, akkor gondolom senkinek. Ne aggódj, bízom benned! - jelentettem ki, miközben a motel felé igyekeztünk. Nagyot nyeltem, mert azért voltak kétségeim, de nem miatta. Inkább magam, vagyis Jackie miatt, aki olyan volt, mint valami parazita, amitől nem lehet megszabadulni. Tényleg felért volna egy csodával, ha sikerül legalább elnyomni hosszabb időre, ha eltüntetni nem is tudtuk. Liezel pedig egy csodatevő lesz a szememben. Kicsit meglepett a szavaival, nehezen hittem el, hogy épp egy vámpírba volt szerelmes, bár... manapság előfordultak hasonló dolgok. Elmosolyodtam, ahogyan a különböző fajokról, valamint a jó és rossz tettekről beszélt. Igaza volt, még a halandó emberek is képesek voltak gyilkolni, pusztítani, nem kellett ahhoz vérszomj, vagy természetfeletti erő. - Ebben igazad van, bárcsak mindenki így gondolkodna. - feleltem röviden. - Biztosan szuper pár voltatok a vőlegényeddel, efelől semmi kétségem. Gondolom, a faj nem számít, ha szerelemről van szó. - Elgondolkodtam ezen, hiszen egy kicsit én is hasonlóba csöppentem. Igaz, egy kicsit más volt, még egyszerűbbnek is mondtam volna, ha nincs a másik énem. Bár nem kellett ahhozkét ellenséges fajhoz tartoznunk Cedrickkel, hogy nehezek legyenek a dolgok köztünk. Én vámpír voltam, egy másik, gonosz személyiséggel, ráadásul vámpír, ő pedig egy csodálatos emberi lény. Felsóhajtottam végül, s lopva Liezelre pillantottam, de ekkor már odaértünk a motel elé. Úgy tűnt, nagyon elkalandozott, ahogyan én is. - Tulajdonképpen... én egy embert szúrtam ki magamnak. Illetve... nem volt tervbe véve. Ő valahogy, nem is tudom. Más, mint a többiek, tudod? Részben miatta is teszem ezt, vagyis hát... ő ébresztett rá arra, hogy többé nem bujkálhatok. Lépnem kell valamit, ha élni akarom az életem. - vontam vállat, s közben elindultam a lépcsőn, a szobám felé, hogy megtegyük a szükséges lépéseket a varázslathoz.
Nem tudom, miért, de elkezdtem bízni Rubyban, így amikor faggatni kezdett, eldöntöttem magamban, hogy elmondom neki, mit tervezek. Védekezőn emeltem fel a kezem viszont, mikor azt kezdte taglalni, hogyha amiatt a varázslat miatt történhet baj, amit miatta fogok elvégezni. - Nem, Ruby, várj. Az a varázslat, amivel elnyomjuk a másik éned, közel sem olyan, mint… mint amit ezután fogok tenni. Tudod… régi igazság, miszerint a varázslatnak ára van. Ezt már említettem is, ugyanakkor… az a varázslat, amit el akarok végezni… - Magam mellé engedtem a kezeimet, majd mély levegőt vettem, amit igencsak lassan fújtam ki. – A valóság az, hogy fel akarom támasztani a halott vőlegényemet. – Megnyaltam a szám szélét, így néztem rá, a szemeit fürkészve. – Tudom, őrültségnek hangzik. De ezen a varázslaton dolgozok évek óta és most… most eljutottam oda, hogy végre sikerülhet. Viszont azzal, hogy visszahozok egy életet a halálból, felborul az egyensúly. S nem tudom, miféle büntetést kaphatok érte, de bármi is az ár… vállalom. – Határozott voltam és ha le akart volna beszélni, nagy eséllyel nem hagytam volna magam. Egyszerűen képtelen voltam Kieran nélkül élni. Az éltetett, az vitt minden egyes nap előre, hogy elhitettem magammal: egy nap újra együtt lehetünk. S most egyre közelebb voltam ahhoz a naphoz. Akartam, hogy az a nap eljöjjön. - Tehát, ha jól értem… néha látod, tudod, mit tesz a másik feled, máskor pedig fogalmad sincs róla? Ezt ő szabályozhatja vajon? – Elgondolkodtató volt. Talán egy orvos többet értett volna ehhez, de lehet, hogy még ő sem tudott volna erre magyarázatot. Meglepett a hálálkodása, hiszen még semmit sem tettem érte. Még nem nyomtuk el a gonosz énjét, vagy nevezzük bárhogyan. - Akkor hálálkodj, ha sikerült. Bár sikerülni fog, efelől semmi kétség – Magyaráztam egy mosollyal, majd az utcán sétálva lazán zsebre dugtam a kezeimet. Rossz szokás volt, de valamiért ösztönösen rejtettem el a kezeimet. - A vámpírok és boszorkányok ősidők óta ellenségek, ezt én magam is tudom, de… - Szusszantam és röviden fel is nevettem. - …képzeld, a vőlegényem is vámpír volt. – A lányra emeltem a tekintetemet, kissé talán zavarban is voltam. – Én már rég rájöttem, hogy nem egy fajcsoport dönti el, ki a jó és ki a rossz. Hanem a tettek… egy boszorkány is tehet rosszat, ölhet, gyilkolhat, míg egy vámpír is lehet jó, segíthet másoknak. Már ha érted, mire gondolok. Te sem vagy rossz. – Vállat vontam. – Még akkor sem, ha a másik feled olykor bajt kever. – Újból megvontam alig láthatóan a vállam. Félhettem volna tőle, vagy a másik felétől, de nem tettem. A mágiámmal képes lettem volna itt helyben megölni; kitörni a nyakát vagy csak a fejét fájdítva leszerelni. Tehát nem kellett aggódnom. Emlékeztem még arra az időre, mikor Kierannal hadakoztunk a kapcsolatunk elején. Mulatságos volt, de aztán minden megváltozott, mikor egyszer egészen közel tudott hozzám merészkedni. Az első csók… Teljesen belemerültem a gondolataimba; talán percek is elteltek úgy, hogy nem voltam „magamnál”. Mire feleszméltem, már a motelnél voltunk. Fogalmam sem volt róla, hogy merre jöttünk vagy hogyan, hol… Voltak ilyen „kieséseim”. Azóta a nap óta fordult elő párszor, mióta Kieran meghalt. Sosem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, de másnak talán aggasztó lehetett volna. Nekem kevésbé.
✿ Losing him was blue like I'd never known.... Missing him was dark grey all alone. Forgetting him was like trying to know somebody you never met. But loving him was red
Nem tudtam, miért bíztam meg szinte azonnal a lányban, de az első pillanattól fogva így volt. Néhány szóváltás után pedig már egyáltalán nem kételkedtem ebben, habár kissé furcsálltam. Mindig távolságtartó voltam az emberekkel, részben Jackie miatt, aki az évek alatt elültette a bizalmatlanság magját bennem. Senkiben sem bíztam, ám... ott volt Cedric, s azok a megmagyarázhatatlan, leírhatatlan érzések. Magamért akartam elsősorban ezt a varázslatot, ugyanakkor most már Cedric is a képben volt. Őérte is csináltam, s egy normális életért, amire nagyon régóta nem volt lehetőségem. - Értem. Akkor különösen vigyázni fogok rá. De Liezel... miért gondolod, hogy erre szükséged lesz? - Kissé aggódva meredtem rá, tényleg érdekelt, miért hiszi ezt, vagy mire készül, ha erre szüksége lehet később. Nagyon reméltem, nem a varázsital miatt, amit nekem akart készíteni, mert hiába akartam mindennél jobban megszabadulni J-től, ha ezzel mást veszélybe sodrok... akkor inkább lemondok erről. Következő szavai még inkáb felerősítették az aggályaimat, homlokráncolva, s kissé vonakodva szólaltam meg. - Ugye nem arról a mágiáról beszélsz, amit én kérek tőled? Mert ha bármi bajod eshet emiatt, akkor inkább nem megyek bele. Épp amiatt akarok megszabadulni a másik felemtől, hogy ne sodorjak senkit veszélybe, ha a megszabadulása is ezzel jár, az semmivel sem jobb. - magyaráztam kissé rémülten, s minden egyes szót véresen komolyan gondoltam, amit érezhetett is a szavaim által. Láttam az arcán, hogy meglepődött, bár legalább nem ijedt halálra, vagy bélyegzett meg az őrült szóval. Soha, senkinek nem meséltem még erről, egy titok volt, amit bár ketten tudtunk, mégis titok maradt, hiszen mindketten ugyanazon a testen osztoztunk. Most már Liezel is tudott róla, viszont nem gondoltam volna, hogy ő bárkinek is elmondja. Bíztam benne. - Elmondhatatlan érzés, hasonlítani sem tudom semmihez. Tehetetlen vagyok olyankor, s a legrosszabb az egészben, miszerint sokszor fogalmam sincs a dolgokról. Nem tudom, mit tett, avagy mit tettem, nem tudom, kinek ártottam. Máskor pedig... mikor jelen vagyok, nem, nem tudom melyik a rosszabb. - mosolyodtam el szomorúan, miközben próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy Jackie nem lesz többé. Alegboldogabb ember lennék a világon, ha ez tényleg sikerülne. - Nagyon hálás vagyok neked, Liezel. Nem leszek kevésbé hálás akkor sem, mikor visszaadom a láncot. Örökké az adósod leszek. - ejtettem ki a szavakat halkan, kissé megilletődve. Tényleg nem tudtam, miképp viszonozhatnám ezt a szívességet, valószínűleg sehogy, túl fontos ez nekem ahhoz, hogy csak úgy letudjuk egy aprósággal. A medál őrzése nem volt elég ehhez. - Akkor irány a motel! - Nem is mondtam többet, fölösleges szócséplés lett volna bármit is hozzátenni. Ott megtalálunk mindent, amire szükségünk lesz, s gyorsan kell cselekednünk, mielőtt elveszítem az irányítást. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha a boszinak miattam esne baja. Ledöbbenve néztem végig, ahogy az ajtót mágiával nyitotta ki, igaz, már láttam hasonlót, de még mindig elkápráztatott ez a fajta mágia. Követtem őt, lassan indulva el az utcán a motel irányába. - A legtöbb boszorkány nem keveredik a vámpírok ügyeibe. Ráadásul akkor kellett cselekdnem, amikor Jackie-t hoszabb ideig el tudom nyomni. Ez nem sűrűn fordult elő. - grimaszoltam, s igyekeztem úgy szedni a lábaim, hogy beérjem őt, s mellette sétálhassak.
Kissé megráztam a fejemet, mert először nem akartam beszélni arról, miféle nyakláncról van szó, de végül egy sóhaj után mégis szóra nyitottam a számat. - Ruby, ebben a medálban… van némi mágia. Képes voltam beletenni, s ez lehetőséget ad arra, hogy később hasznát tudjam venni. Ha úgy alakulna, hogy szükségem van rá, egyszerűen elnyelem belőle a mágiát… - Magyaráztam, majd oldalra döntöttem a fejemet. – Bár remélem, nem lesz rá szükségem, azonban mindenre fel kell készülnöm. Lehet, hogy amit készülök tenni… végzetes lesz, s már csak ez segíthet rajtam. Vagy legalábbis ad némi reménysugarat. – Böktem meg végül a medált az ujjammal, ami már a lányon volt. Hálás voltam neki, amiért megőrizte nekem a medált, avagy magát a nyakláncot. Jelenleg senki másnak nem tudtam volna odaadni, hiszen nem voltak különösebben barátaim. Sőt, ismerőseim sem nagyon. Túlságosan a magam útját jártam, s nem érdekelt semmi és senki. Amikor végre mesélni kezdett magáról, kissé meglepődtem. Mármint a szavain… érdeklődő ábrázattal fürkésztem tovább, majd elhúztam a számat. - Nem lehetett egyszerű neked… a másik éneddel. El sem tudom képzelni, milyen lehet, mikor elveszíted az irányítást. – A fejemet csóváltam, majd kortyoltam az italból. – Mindenesetre érthető, ha el akarod őt nyomni magadban. De a jó hír, hogy megoldható. A mágia tényleg csodákra képes, ha az ember megfizeti az árát. Mondjuk a fizetségen már túl is estünk, így a rám eső dolgokkal kell törődnünk. – Bólintottam is hozzá egy aprót, majd az üres poharamra emeltem a tekintetemet. Zavart, hogy üres, de úgy döntöttem, ezúttal nem iszok többet. - Menjünk. Mint mondtam, kell valami tőle és tőled is. Valami személyes. – Felálltam és várakozón pillantottam le rá. Amennyiben követett, elindultam a pult felé, hogy rendezzem a számlát, majd ezt követően fordultam vissza hozzá. – Ha minden jól megy, ma megkapod az első adag varázsitalt. Szükségem lesz még pár apróságra, így jobb lesz, ha a lakásodra megyünk. – Feltéve, ha bízol bennem. Tettem még hozzá gondolatban, majd elindultam kifelé az épületből. Az ajtót mágiával nyitottam ki, egy laza kézmozdulattal, majd kisétáltam rajta. Bevártam Rubyt, hogy ő mutassa az utat, de nem sürgettem túlzottan. Igazítottam a fekete tincseimen, majd a szemem sarkából néztem rá. - Más boszorkányt nem kerestél még fel ezügyben? Biztos, hogy nem én vagyok az egyetlen a környéken. – Elmosolyodtam. Nem zavart, hogy engem keresett fel, pusztán kíváncsi voltam, hogy miért.
✿ Losing him was blue like I'd never known.... Missing him was dark grey all alone. Forgetting him was like trying to know somebody you never met. But loving him was red
Végre felcsillant a remény, s ettől valamelyest izgatottságot is éreztem, ám az ürességen, ami bennem kongott, még ez sem segített túl sokat. Vártam, hogy kitalálja az árat, s mikor leakasztotta a láncot a nyakából, furcsán néztem rá, nem értettem, mit akar azzal. Végül az én nyakamba akasztotta, én pedig óvatosan, két ujjam közé csippentve szemléltem az ékszert. - Mire való? Ez valami... talizmán? - kérdeztem halkan, nem sokat tudtam a boszorkányságról, de azzal még én is tisztában voltam, vannak bizonyos tárgyak, ékszerek, amik a boszik segítségére lehetnek, vagy amiből erőt nyerhetnek. Viszont ez akár egy sima nyaklánc is lehetett, ami fontos a lánynak, csak jelenleg nem tarthatja magánál. Oké, ez kicsit sántít, viszont... Vállat vontam, ezzel jelezve, ha nem akar, nem kell válaszolnia a kérdésre. Inkább lenyeltem a kíváncsiságom, jó hangosan, miközben próbáltam további szavaira összpontosítani. Kicsit nehezen ment, zúgott a fejem, s enyhén hasogatott a fájdalomtól, fárasztó dolog volt elnyomni J-t. - Rendben, megőrzöm neked. - bólintottam, s a láncot a pólómba ejtettem, hogy rejtve maradjon a kíváncsi szemek elől. Nagyon fontosnak tűnt neki, én pedig elszánt voltam, igenis megőrzöm neki, akár az életem árán is! Épp úgy, ahogyan kérte tőlem. Ez igen csekély ár volt ahhoz képest, amit én kértem tőle. - Köszönöm. - bólintottam újfent, s ismételten megpróbálkoztam egy mosolyfélével. Nagyon hálás voltam neki, amit nem is tudtam volna szavakba önteni úgy igazán, hát nem is próbáltam. Ez az egyetlen szócska nem írta le a hálámat, pedig tényleg az életemet készül megmenteni a lány. Nagyon reméltem, hogy sikerrel járunk, bár egyelőre igyekeztem elnyomni magamban a reménykedést, nehogy végül koppanjak. Kiérve az illemhelyről, követtem őt az asztalhoz, ahol korábban helyet foglalhatott, majd leültem vele szemben. Kezeimet az asztallap alá rejtettem, összekulcsolva, s figyeltem, ahogy italt rendel. Elgondolkodtam, hogy ha alkoholhoz nyúlok, az vajon segít abban, hogy elnyomjam a másik felemet, vagy épp ellenkezőleg? Elhúztam a számat, nem tiltakoztam, de már előre eldöntöttem, hogy egy pohárnál többet nem iszom majd. Az talán nem árt meg, hiszen Cedric mellett többet is ittam, mégsem ártott meg. Csak ellazít... nyugtattam magamat. Megvártam az italt, addig nem is mondtam semmit, s megragadva a poharat az övének koccintottam. Az éles csilingelésre összerándultam, minden erőmmel azon voltam, hogy ne szaladjak el rémülten. Ittam egy kortyot, visszahelyeztem a poharat az asztalra, kezeimet újra az ölembe ejtve. Megnyaltam az ajkaimat, s belekezdtem. - Volt egy balesetem néhány évvel ezelőtt, amiben elég súlyosan megsérültem. Az orvosok azt mondták, az agyam egy része megsérült, skizofréniával diagnosztizáltak. Átváltozásom után pedig... - pillantottam rá, hiszen fogalmam sem volt róla, megérezte-e, mi volnék - Kialakult Ő. Jackie. - Lesütöttem a pilláimat, kissé zavarban voltam, ráadásul ismertem boszorkányokat, akik elhajtottak, csak azért, mert vámpírrá váltam. Ittam egy újabb kortyot, rögtön érezni is kezdtem a melegséget a gyomromban, ami igazán jól esett. - Ez nagyjából öt éve történt. Akkor jelent meg. - nagyot nyeltem, de tekintetemet ezúttal rászegeztem a szép vonásokra, nem pillantottam félre.
A kérdésére nem tudtam, mit feleljek. Jelenleg nem volt szükségem semmire. Nem tudtam, mit kérhetnék tőle, de nyilván ingyen nem segítek. Ahogyan mondtam, mindennek ára van, ahogyan egy varázslatnak is, ami megkönnyíti az ő életét. Legalábbis egy ideig biztosan. Hümmögtem néhány pillanatig, majd félrepillantottam. - Mit is kérjek…? – A tükörképemre meredtem, aztán a nyakláncomra tévert a tekintetem. A családi ereklye… a medál. S ekkor ugrott be, mit kérhetnénk cserébe. Levettem a nyakamból a tárgyat, majd kicsit megbűvöltem, de ebből ő semmit sem érzékelhetett. Mágiát rejtettem bele, néhány bűbájra elegendőt. Ezt nyújtottam végül oda a lánynak, de félúton meggondoltam magam és egyszerűen a nyakába akasztottam. - Azt akarom, hogy vigyázz erre, akár az életed árán is. Egyszer majd szükségem lesz rá és akkor vissza fogom tőled kérni… - Nagyot nyeltem. Egy részem ugyanis attól félt, hogy amiért tiltott mágiát használok, az ősiek majd bosszút akarnak rajtam állni. Hiszen egy halottat akarok visszahozni az élők közé, nem? Gondolnom kellett a következményekre is. Bár nem akartam. Erősen akartam hinni abban, hogy a Lacroix boszorkányok megértik, mit miért teszek. Nem akarok ártani senkinek, egyszerűen csak boldog akarok lenni. S ehhez nekem Kieranhoz van szükségem. A továbbiakra bólintottam egy aprót. Mindent hallani akartam, s az nekem mindegy volt, hol kezd el nekem mesélni. Elmosolyodtam halványan, fürkészve az arcát. - Minden rendben lesz, bízz bennem. Mármint, idegen vagyok a számodra, nyilván… de nem vagyok fejvadász vagy ilyesmi. Ne feszengj – Magyaráztam már-már nevetve. Amint belement az ötletembe, miszerint odabent, avagy odakint az asztaloknál, egy pohár ital mellett folytassuk, már indultam is utána. Kíváncsi voltam, miket mesél majd el nekem, hiszen nem tűnt hétköznapinak ez a lány. Meg hát, eleve ez az egy testben két lélek… hogy nem ölték még meg egymást? Vagy nem lehet ilyesmit művelni? Elgondolkodtam, majd ahhoz az asztalhoz húztam finoman, ahol én is nem rég ültem. Aztán odaintettem a pincér srácnak, s mutattam az ujjaimmal, miszerint kettőt kérek abból, amiből eddig is ittam. A lányra emeltem a tekintetemet, majd leültem és hátradőltem. - Szóval? Hallgatlak, Ruby. Részletes beszámolót kérek mindenről… meg kell ismernem a történetedet, hogy a varázslat pontos legyen – Magyaráztam, habár nem feltétlenül volt minden igaz ebből. Csupán azt akartam elérni, hogy tényleg mindent elmondjon. Én már csak ilye kíváncsi lélek voltam. Miközben arra vártam, hogy megeredjen a nyelve, kihozták az italainkat, s egyből meg is fogtam a poharamat. - Nos, a szövetségünkre, Ruby! – Emeltem meg, s ha ő is így tett, koccintottam vele. Ezek után egyben lehúztam az italt. Jólesett a torkomnak. Másrészt abban bíztam, ez feloldja kicsit Rubyt is.
✿ Losing him was blue like I'd never known.... Missing him was dark grey all alone. Forgetting him was like trying to know somebody you never met. But loving him was red
Lehajtottam a fejem, s kissé félve néztem a csinos lányra. Nem tőle féltem, inkább attól, ahogy reagál a szavaimra. Eddig nem sok embert avattam bea kis titkomba, még a balesetről sem beszéltem, vagy arról, ami utána volt, a vámpírrá válásom utáni események pedig tabu témák voltak. Nem véletlenül. Az is kész csoda volt, hogy Cedricnek a balesetet meg mertem említeni. Ahogy eszembe jutott a fiú, tompa fájdalom hasított a gyomromba. Szerettem volna, ha mindez a borzalom előtt találkozom vele, nem így, Jackie-től tartva, aki az istenért is, én vagyok! Legalábbis... nem. Tudtam, hogy ez egy betegség, amit valamilyen módon a vámpírvér felerősített, de J valódi volt. Egy másik személy, nem én. - Bármire képes vagyok, ha tudsz segíteni. Mit szeretnél, mit ajánljak fel? Még a lelkemet is odaígérem neked, ha az segít! - Az sem érdekelt, ha ő maga az ördög, ha olyasfajta lénnyé változom,mint Malachai Parker. Nem számított, normális elmét akartam, a vámpírlétemen úgy sem változtathattam, legalább valami normális legyen bennem... Cedrickel lenni kockázatos volt még vámpírként is, de én legalább nem voltam őrült velejéig romlott, mint J. Tényleg bármire képes lettem volna, hogy visszanyerjem önmagamat. Nem kívántam mást, csak annyit, ne kelljen minden elalvás előtt rettegnem, hogy ha felkelek, már újra háttérbe leszek szorítva. Nem akartam ezt, s nálam boldogabb ember nem is létezhetett volna, ha mindezt megkapom. Ezt, s akkor talán Cedricet sem kell hanyagolnom. Nagyot sóhajtottam, s átgondoltam mindazt, amit még mondott, mielőtt válaszoltam volna. Nem reagáltam mindenre azonnal, csak a kérdésére, mert nem hittem a fülemnek, még kétszer lejátszottam magamban a szavait, mire végre megértettem, felfogtam, hogy ez tényleg megtörténik. Nem álmodom, s Jackie sem rondított bele a tervembe. Most először ő volt az, aki semmit sem tudott. - Bármire válaszolok, amire csak szeretnéd, de talán nem itt. - intettem a fülkék irányába. Igaz, az még nem sűrűn fordult elő, hogy Jackie napközben vette át az irányítást, miközben magamnál voltam, de aggódtam. Féltem, hogy kárt tehet ebben a lányban, akkor is, ha volt ereje, Jackie bármire képes volt, kicsit még mindig kételkedtem, furcsa és gyanús volt, miszerint nem tud erről az egészről. - Ez mind megoldható. - bólogattam lassan, mint aki nem egészen van jelen, s tulajdonképpen nem is voltam. Fárasztó volt kiszorítani J-t a fejemből, nem is értettem, ő miként volt erre képes állandóan. Ezek szerint nem csak fizikálisan volt erősebb nálam. - Valami tőlem, tőle, és egy kis vér. Igen. - bólintottam újra, mintegy feljegyezve fejben, mire is lesz szükségem a varázslathoz. Próbáltam viszonozni a mosolyát, egy haloványra futotta csak, bár ez jobb volt, mint összeszorított szájjal meredni rá. Bizonyára így sem gondolt normálisnak, nem akartam tetézni a bajt. Kicsit fellélegezhettem, hiszen volt megoldás, ráadásul Liezel igencsak kedvesnek tűnt, nem küldött el, pedig látszott, hogy nem így tervezte a napját, s nem is nézett teljesen bolondnak, legalábbis szavakkal és pillantással nem fejezte ki. Már ezért hálás voltam neki. - Rendben. Az jó lenne, örülnék neki! - feleltem ezt is egy kissé lassan, vontatottan, de az utolsó szavakat sürgetően ejtettem ki, s meg sem vártam a választ, már löktem is ki az ajtót, csak azután pillantottam hátra, hogy odakint bevárjam a lányt.
Kezdőlap
❖ 
