Mystic Falls szép kis városka volt. Pár hete voltam még csak itt, de sikerült egészen megkedvelnem. Na persze, az a tény kicsit sem vonzott, hogy hemzsegett a természetfelettitől, emiatt szívem szerint már rég fogtam volna a sátorfámat, és továbbálltam volna, viszont egyelőre senki sem köpött bele a levesembe, és senki sem fedezte fel, hogy én mi voltam – hogy félig vérfarkas és félig vámpír voltam. Biztos voltam benne, hogy ha tudták volna, már rég máglyán égettek volna el, de mivel erről szó sem volt, én kiélveztem a szabadságomat. Életre szóló kapcsolatokat nem kívántam kötni sem itt, sem máshol, de mindig szerettem kiélvezni a tudatlanságot. Rég volt már, hogy egyszerű emberek között élhettem, akik ugyanúgy kezeltek, mint minden más társukat – valahogy mellettük én is megfeledkeztem egy pillanatra a csúf igazságról. Élveztem, hogy ne élveztem volna? Szerintem mindenki így érzett volna a helyemben, ugyanakkor ez az érzés rövidesen mindig elmúlt, és nem maradt a helyében semmi más, csak a fájdalom, düh és tehetetlenség érzése.
Az ember azt hihetné, hogy már sikerült elfogadnom azt a tényt, miszerint ízig-vérig természetfeletti voltam, de nem, ez soha nem jött össze. A vérfarkaslétet úgy, ahogy sikerült, mást nem is tehettem, hisz minden hónapban átváltoztam, ha akartam, ha nem, a vámpírság viszont más tészta volt. Belém nevelték a vámpírok iránti gyűlöletet, ez a génjeimbe volt szinte kódolva, hisz mi vérfarkasok egyetlen harapással véget vethettünk a szánalmas létezésüknek, erre tessék, én is ilyen igazi szörnyeteggé váltam. Ennek a tetejére pedig hozzájött még a sarj kötödés is – egyszerűen nem tudtam nemet mondani Klausnak. Vagyis, ezt éppenséggel megtehettem, viszont utána, igaz, öntudatlanul, de mindig úgy cselekedtem, ahogy ő parancsolta nekem. Ezt utáltam. Utáltam, hogy elveszítettem a szabadságomat, utáltam, hogy vámpír lettem, és utáltam Klaust is, amiért ő meg azt élvezte, hogy hozzám hasonló hibrideket teremthetett. Minden dühömet végül Klaus felé irányítottam, ez segített abban, hogy kitartsak, és ne adjam fel – ez segített abban is, hogy minden egyes fájdalmas átváltozás után megismételjem azt még vagy százszor. Bosszút természetesen nem akartam állni, mert tudtam, hogy felesleges lenne – őt megölni úgysem tudtam volna, én pedig nem akartam eldobni ilyen könnyelműen az újonnan visszaszerzett szabadságomat és életemet. Én már megelégedtem azzal a kis bosszúval, hogy megszakíthattam a sarj kötödést, ami által Klaus elveszítette egy újabb sakkfiguráját.
Most tehát itt tartottam, részmunkaidőben dolgoztam, pénzt gyűjtögettem, és utazgattam. Huzamosabb ideig egy városban sem telepedtem le. Egyrészt azért, hogy sehova és senkihez se kötődjek, másrészt, hogy világot lássak. Ha már az örökkévalóság állt rendelkezésemre, akkor ki akartam használni azt arra, hogy egyik régi álmomat valóra válthassam. Na és persze az is közrejátszott a dologban, hogy nem öregedtem, és ha túl sokáig lettem volna egy helyen, akkor az egy idő után szemet szúrt volna. Én pedig minél jobban el szerettem volna kerülni a feltűnést és minden jellegű bajt.
Ma épp szabadnapos voltam, s mivel nem akartam otthon ücsörögni, úgy döntöttem, hogy beülök a Grillbe, aztán el leszek ott kicsit. Össze is készültem, majd perceken belül már a Grill egyik asztalánál ültem, és az étlapot nézegettem. Azon gondolkodtam, hogy mit rendeljek, majd mikor választottam, magamhoz hívtam a pincért. Az étlapot visszaraktam az asztalra, én pedig hátradőlve a székemben vártam arra, hogy megjelenjen valaki, én pedig mondhassam, hogy mit kívánok enni. Mindeközben nézelődtem a Grillben, s akkor láttam, ahogy megjelenik egy nő. Már az első pillantásra megéreztem, hogy valami nem stimmelt vele, épp ezért elszakítottam tekintetemet róla, nehogy kiszúrjon engem.
Már épp elhaladt volna az asztalom mellett, amikor valamelyik ügyetlen vendég nekiment, és leöntötte valamivel. Becsuktam a szememet, elszámoltam magamban ötig, hátha elvonul a vihar, ám nem így történt. A férfi ráförmedt a nőre, azt követelve, hogy ő kérjen bocsánatot, holott nem is ő volt a hibás. Tudtam jól, hogy nem kellett volna beleavatkoznom, de végeredményben nem bírtam ki.
- Azt hiszem, inkább magának kellene bocsánatot kérnie a hölgytől – álltam fel az asztalomtól, és böktem fejemmel a mellettem álló lány felé. Arcom rezzenéstelen volt, és hangom sem árulkodott méregről vagy felsőbbrendűségről, mégis az egész kisugárzásom veszélyt sugárzott.
Farkasszemet néztem a férfival, mivel az nem akarta magát megadni, ám végül mégis csak én nyertem, és ő fordította el a tekintetét rólam. Morgott valami bocsánatkérés féleséget, de nem vitte túlzásba, én pedig nem akartam továbberőltetni a dolgot, örültem, hogy ennyivel megadta magát az izomagy. Mikor a férfi visszaült az asztalához, itt hagyva minket, a szöszi felé fordultam.
- Minden oké? – kérdeztem tőle csak úgy udvariasságból, de igazából a vihar elmúltával én is faképnél akartam őt hagyni, úgy tenni, mintha itt sem lenne, de valószínűnek tartottam, hogy ilyen könnyedén nem szabadulhatok meg majd tőle.