Nem tudom, hogy mégis miért emlékszem még mindig a történtekre, de az igazság az, hogy nem is nagyon szerettem volna ezt megkérdezni. Nincs az a pénz, amiért még egy éjszakát töltenék abban a zárkában, vagy esetleg még annál is rosszabb helyen. Így legalább beteljesült a vágyam, hogy nem játszadoztak a fejemmel, ugyanakkor képtelen voltam arra, hogy visszamenjek a nevelő szüleimhez és úgy tegyek, mintha az egész meg sem történt volna. Itt volt az ideje, hogy továbbállják, de az egyelőre még nem tudtam, hogy mégis mit is jelent. Habár talán ostoba ötlet volt a részemről beülni a Grillbe, de így tűnhettem a legátlagosabbnak, hogy még véletlenül se keltsem fel senki figyelmét, ha esetleg meg akarnának bizonyosodni arról, hogy tényleg az emlékeim nélkül lófrálok. Szükségem volt egyfajta tervre, hogy mégis mihez kezdjek magammal azután, hogy egy hatalmas bombát dobtak le az életemre. Nem gondoltam volna, hogy létezik bármi, ami természetfeletti. Egyszerűen az egész nem tűnt másnak, mint fikciónak, amit néha a filmvásznon, vagy esetleg mesékben ismerhetünk meg. Most pedig szembesülnöm kell azzal, hogy ez tényleg valóságos. A családomhoz pedig nem mehetek vissza, mert képtelen vagyok a szemükbe nézni aztán pedig a rendszer sem örömmel fogadna vissza engem azzal, hogy panaszom van az örökbefogadóimra. Azt mégsem mondhatom el, hogy elvitték a testvéremet ördögűzésre pedig igazából egyszerűen csak vérfarkas. Azt hiszem már most kezdem érezni a terhét annak, hogy tudom az igazságot. Mély levegőt véve a noteszem felé fordítom a figyelmemet, aminek segítségével próbálom feldolgozni a történteket és közben kitalálni, hogy hova is mehetnék és, ha odamegyek mégis mihez kezdhetnék magammal, mert sok pénzem nincs, illetve fedél sem lesz a fejem felett többé. Alkalmi munkákból persze van lehetőségem egy kis zsebpénzt gyűjteni, de azok sosem fizetnek olyan bőségesen, hogy akár egy motelszobát ki tudjak állandóan bérelni. Nem rohanhatok egyenesen a falnak bármennyire is szeretnék a lehető legtávolabb lenni most ettől a várostól.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Jó ötlet volt kimozdulni kicsit Lizzie-vel, nem csak neki tett jót. Néhány röpke pillanatig még azt is elfelejtettem, miért találtuk ki ezt a kis kiruccanást, s ahogy láttam, ő is kicsit megfeledkezett róla. Egyfajta hátsó gondolatként ott motoszkálhatott mindkettőnkben az a zűr Kai nagybácsijával - Istenem, de nehéz volt ezzel a szóval illetni azt a förtelmet! Ugyanakkor ilyenkor mindig bűntudatom is támadt. Ahogy Lizzie-nek is mondtam, Kai nem született gonosznak, ez ugyanúgy velem, vagy akár bármelyik lánnyal is előfordulhatott volna, ha nem megfelelő emberek mellett növünk fel. Nekem ott volt az anyám emléke, Damon, mint a legjobb barátom, s példaképem. Az ikreknek pedig szerencsére elég sok ember, akikre felnézhettek, vagy akik inspirálhatták őket, akik szerették őket. Minden csak ezen múlott, meg a nagybetűs sorson, ami időnként derékba töri mások életét. Ezekkel az érzésekkel nehéz volt megbirkózni. Gyűlöltem Kait, amiért bántotta a velem szemben ülő lányt, ugyanakkor szánalmat is éreztem az irányába. Nehéz ügy volt ez, mindenesetre örültem, hogy egy kicsit elszakadtunk mindattól a rossztól, ami az éjszaka történt. Valószínűleg sosem fogom elfelejteni Caroline hangját a telefon készülékén keresztül... - Néha mindannyian ezt kívánjuk. - mosolyogtam először nosztalgikusan, felidézve gondolatban a saját érzéseimet, emlékeimet ezzel a kívánsággal kapcsolatban. Aztán másféle mosoly ült az arcomra, mikor megemlítette az apját, s nevetett. Egy cinkos, örömittas mosoly volt ez. Úgy tettem, mint aki lelakatolja a száját, a képzeletbeli kulcsot pedig a hátam mögé hajítottam. Miután láttam, hogy nekilát a rendelt ételnek, italnak, ráadásul igencsak jóízűen, én magam is nekiláttam, hasonló élvezettel, mint ő. Rég volt már, hogy a Grillben ülve rendes ételt fogyasztottam volna. Caroline-nal gyakran ettünk itt együtt a régi szép időkben. - Igen, megvan ugyanúgy az előnye és a hátránya is. - nyugtáztam bólogatva, emiatt is hoztam fel a naplót. Nekem segített, kellemes volt olykor felidézni belőlük a jó emlékeket, vagy tanulni a múltból, s a rossz emlékekből. Egy pillanatra meglepődtem a következő kérésén, összevont szemöldökkel néztem rá egy pillanatra, majd újra elmosolyodtam. - Szívesen beszélek veled erről, amikor csak szeretnéd. Hozzám bármikor fordulhatsz bármilyen kérdéssel, Lizzie. - kinyújtottam a kezem felé az asztal fölött, s finoman megszorítottam az egyik, szabad kezét. Szinte azonnal vissza is húztam, hogy be tudja fejezni az evést. Igazán sajnáltam, amiért ő nem ismerte Damonnek a jó oldalát, vagy úgy egyáltalán semmilyet, az utóbbi években ő nem volt "szalonképes", nem igazán volt az életünk része. Mégis hittem, miszerint idővel helyreáll a rend, újra a régi lesz minden, s akkor az ikrek megismerhetik őt is, a valódi Damont. - Idővel meg fogod ismerni őt, ebben nem kételkedek. - jelentettem ki, mint egy tényt, s valóban úgy gondoltam, nemsokára eljön ez az idő is. El kell jönnie, nincs más módja. Halkan felnevettem a geometriára tett megjegyzésére, ebben egyetértettünk. Ugyanakkor nagyon érdekes volt hallani őt arról beszélni, mivel akar később foglalkozni. Nem tartottam jó ötletnek ezt elmondani Care-nek, egyrészt, mert betegre aggódná magát, másrészt ez olyan valami volt, amit a lányától kellett hallania, nem tőlem. - Igazán nincs mit, ezek csak tények, kicsi lány. - mosolyodtam el újra, ez a fiatal lányka igencsak sok örömöm okozója volt az évek során, s ez mit sem változott. Lexire csak bólintottam, szemeimben némi szomorúság ülhetett. Borzasztóan hiányzott, nagyon szerettem volna, ha ő is az életünk, a családunk része. Ha megtanítja a lányoknak, hogyan érezzék jól magukat, mi is az a szerelem, s még hasonló dolgokra. Imádták volna őt, s ő is a lányokat. - Örülök, hogy velem osztottad meg először. És igen, tényleg. Ha valaki képes mindezt elérni, az te vagy. Szerintem hasonlóan jól csinálnád, mint a nagyid... ha nem jobban. - kacsintottam rá. - Viszont ezt majd a szüleiddel is beszéld meg. Biztos aggódni fognak, de... a legvégén mégiscsak büszkék lesznek rád. Nagyon is. - Ebben biztos voltam, teljes mértékig. Valahogy furcs ais lett volna, ha egyiküknek sem jut eszébe semmi merész szakma. Miután mindketten elfogyasztottuk az igazán kiadós kis reggelinket, bólintottam a szavaira egyetértően. - Igazad van, induljunk! - feleltem, majd miután ő is felkelt, elindulhattunk a parkoló irányába. - Máskor is igyénbe veheti a szolgálataimat, hölgyem. - hajoltam meg előtte félig, még mindig mosolyogva. Aggódtam, s még mindig teljes szívemből utáltam azt a pokolfajzatot, de egy kicsit meg is könnyebbültem. Talán nem hagyott olyan mély nyomot Lizzie-ben.
Egyetértek Stefannal, tényleg jó, hogy ilyen vegyes a családunk, plusz a suli is segít egy olyan világszemléletet kialakítani, amiben másokat nem a fajuk alapján ítélünk meg. Legfeljebb a személyiségük alapján, de ez gondolom az emberek között is így van. Vagy így kellene. De teljesen Liz nagyit sem ítélhetem el, mármint a korai viszonyulását anyához, hisz ő még egy teljesen más nevelést kaphatott egykor. Mystic Fallsnak az alapítóival, és azok leszármazottaival egyetemben valaha nagyon más nézeteket vallott a vámpírokról és a természetfelettiről. Legalábbis így tanultok töri órán. Bár gondolom élnek a városban még ma is olyanok, akik osztják a régiek véleményét. Meg hát ott vannak a vadászok is. Persze nem apára gondolok, hanem azokra, akik valamivel szűkebb látókörűek. - Néha ugyan szoktam azt kívánni, bárcsak átlagosabb lehetnék, és a természetfelettiről semmi fogalmam ne volna, de azért általában én is így gondolom. Örülök, hogy a mi családunk ilyen színes, és a sulit is szeretem. De ezt ne mondd el apának – nevetek. Mivel közben megkapjuk a rendelésünket, én jóízűen neki is fogok falatozni belőle. Csak most döbbenet rá, mennyire éhes voltam, eddig fel sem tűnt, mennyire hiányolja a szervezetem a kihagyott reggelit. Vagy csak azért esik ilyen jól, mert nem a megszokott, mert kicsit tilosban járunk. És hát ilyenkor minden élvezetesebb, nem igaz? - Ó, ezen még nem is gondolkodtam. Hogy a vámpírok a hosszú életük egyes részleteiről épp úgy megfeledkezhetnek, mint a halandók. Gondolom az furcsa is lenne, meg nem a legkellemesebb, hogy ha rendesen emlékeznétek több évszázadnyi történésre. Elég megterhelő lenne. Más dolgokról, meg ahogy mondtad, jó nem megfeledkezni. - Persze nem azt mondom, hogy azt hittem volna, mindenre emlékeznek, inkább csak egyáltalán nem gondoltam még bele ebbe a kérdéskörbe. De hát több száz év emlékét így sem lehet egyszerű magukkal cipelni. - Erről jut eszembe... mármint tudom, hogy ez kicsit tabunak számít, de egyszer szívesen beszélgetnék egy kicsit arról, miben más, amikor kikapcsoljátok az érzéseiteket – jegyzem meg kissé tűnődve, közben tovább falatozgatva. - Huhh, tényleg, ezt el is felejtettem. Pedig apa is említette már, hogy barátok voltak Damonnel. Ő is, meg a nagyi is. Gondolom, biztos van egy jó fej oldala is. - Én erről mondjuk nem tudok sokat nyilatkozni. Nem ismerem Damont olyan jól, mint például Stefant. De ha Elena névivel egymásba szerettek, meg a többiekkel is összebarátkozott, azért annyira nem lehet rossz. Kainak biztosan nem ér a közelébe sem gonoszság terén. - Megértem. A geometria uncsi. A fejem is megfájdul tőle néha – vigyorodom el. - Kösz, Stefan. Sokat jelent, hogy ezt mondod – pillantok rá hálásan. Ha hisznek valakiben, hisznek benne, hogy képes elérni a céljait, az tényleg sokat számít szerintem, ettől magam is elhiszem, hogy sok mindenre képes lehetek. - Lexi tényleg jó fejnek tűnik. Sajnálom, hogy nem ismertem – tűnődöm el kicsit. Akárhogy is, az élet néha igazságtalan. És hogy épp a testvére vette el tőle a legjobb barátját... Hát nem csodálom, hogy Stefan néha keserűséggel beszél Damonról. Remélem, nekem sosem kell megtapasztalnom Josieval, hogy milyen ez. - Komolyan így gondolod? Hű! Még sosem mertem elmondani senkinek, féltem, hogy negatívan reagálnának. Igazából leginkább anya véleményétől tartok, hogy ellenezni fogja. Magam sem tudom, miért. De most még inkább biztos lettem benne, hogy ezt szeretném. Csábít a gondolat is, hogy nyomozó legyek egy nagyobb városban. Apropó, anya: azt hiszem, jobb lenne lassan visszaindulni, mielőtt feltűnik neki, hogy meglógtunk. Nem szeretném, hogy aggódjon, főleg a tegnap esti után – sóhajtok egyet, majd magamba gyűröm az utolsó falatokat is, ezzel is mutatva, hogy én kész volnék visszatérni. - Köszi a reggelit és a beszélgetést – mosolygok Stefanra.
Nagyon furcsa volt a múltra gondolni. Egy részem úgy érezte, egy teljes élettel ezelőtt történt mindez, míg a másik úgy érezte, csak tegnap. Caroline kezdő vámpírként, én, visszatérvén a középiskolába egy lány miatt, Elena régi, emberi énje, Damon rosszabb verziója. Annyi minden történt, oly rövid idő alatt. Hihetetlen volt mindez, szinte alig eszméltem fel, máris felborult az egész világ körülöttem, újra meg újra. - Ez sosem egyszerű. Nagyon örülök, hogy a mi családunk nem ilyen. Ti úgy voltatok nevelve, hogy mindenkit fogadjatok el olyannak, amilyen. Nem is volt túl nehéz, hiszen Caroline vámpír, ahogyan én is, és apukátok is volt már abban a cipőben. - mosolyodtam el, bár nem egészen voltam vele tisztában, tud-e azokról az időkről Lizzie, mikor az apja ősi vámpírként tevékenykedett, kétszer is. Ezt végképp nehéz volt elhinnie bárkinek is, még nekem is, pedig sok mindent láttam, sok mindent tapasztaltam a megélt éveim alatt. Mindenesetre ezt az iskolát is azért építette Alaric, mert otthont akart adni a lányaihoz hasonló gyerekeknek, az olyanoknak, akiknek különleges bánásmódra van szükségük, s egyben átlagos életre. Itt ezt megkaphatták, nem véletlenül ide „fektettem be” a pénzem. - Rengeteg mindent tud mesélni. Némely dolgokra talán emlékeztetni kell, bár őszintén szólva, ez nem egyszerű. Mindenre emlékezni. Én emiatt kezdtem el naplót írni, hogy minden emlékem megmaradjon. A fontos emlékeket rossz lenne elveszíteni. - Igaz, az utóbbi időben nem túl sok mindent írtam, az elveszettségen, s a reménytelenségen kívül. Talán ezt a napot sem ártana papírra vésnem, milyen jól éreztem magam a kicsi Lizzie-vel. - Remek ember volt. Ráadásul nagyon vagány is a maga módján. Gondolj csak bele! Összebarátkozott Damonnel. Azért az nagy teljesítmény! - Nevettem fel, valahogy sosem gondoltam volna, hogy Liz és Damon barátokká válnak. Vagy, hogy egyáltalán Damon barátokat szerez a városban, vagy bárhol máshol. Alaric is a barátjává vált, amit szintén nem gondoltunk volna, hiszen az első feleségét Damon ölte meg. Atya ég. Mennyi fura dolgon keresztülmentünk, mégis életben voltunk, nagy dolgokat értünk el, s számíthattunk egymásra, a családunkra. Mindannyian egy nagy család voltunk, még ha jó fura is. - A suli tényleg nem a legjobb, de amikor már szinte mindent tudsz... Bár azért néhány tantárgyhoz még én sem értettem. A geometriát például sosem szerettem. - Gondolkodtam el egy pillanatra, majd egy laza vigyorra görbült a szám. Néha nem kellett tettetnem semmit, én is épp annyira emberi voltam, mint más. - Biztos vagyok benne, hogy sok mindent fogsz még elérni az életben, Lizzie. - Ezt akár meg is ígérhettem volna neki, annyira hittem benne. Ő is, és a testvére is nagy dolgokra hivatottak, ahogyan az édesanyjuk is, Caroline és Jo is. Alaricról pedig már említést sem kell tenni, mindenki számára elég egyértelmű, hogy mire képes, s mi mindent képes túlélni. Nagyszerű szüleik voltak a lányoknak, ezt senki sem tagadhatta. - Igen, a legjobb barátom, anyukád előtt. De mindig is az marad, hiába veszítettem el. Kedvelted volna, tele volt élettel és energiával. Szórakoztató volt, még engem is bármire rá tudott venni. - Szerettem rá gondolni, az együtt töltött időre. Lexi mindig is helyet kap majd a szívemben, s mindig boldogan fogok rá gondolni. Ezt érdemelte, mindazok után, amit értem tett, ahogyan kirángatott a sötétségből, a mélyből. Nélküle bizonyára nem ez az ember lennék, csak egy lelketlen, vérengző szörnyeteg. Vagy talán már nem is élnék. Nem szóltam közbe, hagytam, hadd fejezze be, amit elkezdett. Vártam, mivel áll elő, de nem hittem, hogy butaság jutott volna eszébe. Sőt, egészen biztos voltam benne, remek ötlettel áll majd elő, s... úgy is lett. Egy pillanatra meglepődtem, ki is ült az arcomra, aztán elmosolyodtam. - Ez igazán remek ötlet, Lizzie! Támogatom, bármire is gondoltál. Meg van benned mindaz, ami ehhez a hivatáshoz kell. A nagyid nagyon büszke lenne rád. - Úgy gondoltam, ezt mindenképp el kell mondanom neki. Szinte magam előtt láttam a boldog Forbes seriffet, amikor megtudja a hírt. Azt viszont nagyon sajnáltam, hogy már nem hallhatta ezt, s már nem találkozhatott az unokáival.
Mindig szívesen hallgatom a felnőttek sztorijait abból az időből, amikor mi még nem voltunk, amikor ők voltak fiatalok, tinédzserek. Ez a mi családunk esetében amúgy is érdekes dolog, mert ránézésre épp olyan idősek, mint mi. Vagyis apát kivéve mind tiniknek néznek ki még most is, anya, Stefan, Elena néni és Damon bácsi is, és ez egy kicsit fura lehet, mármint külső szemmel, mert én ezt már megszoktam, de attól még érdekes őket másféle értelemben is elképzelni fiatalnak. Azt, ahogy anya a nagyival vitázott, ahogy manapság mi szoktunk vele, mert úgy sejtem, ez is a tinédzserkor sajátossága. Ahogy iskolába jártak, sportoltak, vagy a szurkoló csapat tagjai voltak. Ahogy szórakoztak, ismerkedtek... És nem beszélve mindarról a kalandról, a zűrökről, amelyeken átmentek ők maguk is, mert ez a környék, ez a város ilyen, hogy szinte magába szippant, bevonz minden őrületet, bajt, veszélyt, természetfelettit. Ezeknek a történeteknek egy része ott van leírva könyvekben, régi naplókban, amelyek a diákok számára is elérhetőek, de mindig érdekesebb, izgalmasabb a személyes elbeszéléseiket hallgatni. És így talán még tanulhatunk is belőlük valamit mi is. - Anyának biztos nagyon nehéz volt, amíg a nagyi nem akarta elfogadni őt vámpírként – gondolok ebbe kicsit jobban bele. Nagyjából magam is láthatom, milyen ez, az iskolatársaim egy részén. Vannak vámpírtársaim, akiket eleve csak azért küldtek ebbe a suliba a szülei, mert nem tudnak megbirkózni a ténnyel, hogy a gyerekük átváltozott. Vagy mert félnek tőlük. Szerintem ez szomorú, de valahol biztos érthető is. Számomra, számunkra ez mindennapos, elfogadott, de egy kívülálló halandó számára biztos nem ennyire egyszerű a helyzet. Ráadásul a szeretett gyerekéről van szó, akinek nyilván nem ilyen jövőt szánt. Vagy legalábbis így képzelem, hasonló gondolatok támadhatnak a szülőkben. De a szerencsésebbek túlteszik ezen magukat. Ahogy anyáékkal is volt. - Egyszer majd megkérdezem erről – bólintok halvány mosollyal, bár nem tudom, mikor tudunk legközelebb időt szakítani vele ilyen komolyabb beszélgetésre. Mostanában folyton annyira elfoglalt, sokszor alig látjuk, legfeljebb csak percekre, amíg egy-két szót váltunk, esetleg ellát egy-egy anyai jótanáccsal bennünket, úgy a semmiből, aztán rohan is a dolgára. De nem panaszkodom. Mármint megértem, és büszke vagyok rá, meg tényleg felnézek rá. Csak néha hiányzik, hogy több időt töltsünk együtt. - A viselkedést is, igaz... Ebben lehet valami – nyugtázom egy szélesebb mosollyal, mert jobban belegondolva tényleg így van, és valahogy tényleg örülök, hogy Stefan látja bennünk a hasonlóságokat a nagyival. Időnként valóban eléggé sajnálom, hogy nem ismerhettük meg őt. - Tetszik, hogy hasonlítok rá – ismerem el hangosan is. Aztán belegondolok abba is, amit mond a halandókról és rólunk, hogy sokszor arra vágyunk, amit nem lehet, nem elégszünk meg azzal, ami van. Ez is igaz, sajnos. Meg kellene tudnunk elfogadni a helyzetet, mert akkor tudjuk kihozni belőle a maximumot. - Hmm... Azt hiszem, ezt megértem. Ha úgy élsz, hogy szinte végtelen időd van, mert nem öregszel és nem halsz meg, azt ki lehet használni jól is, egy másféle értelemben fejlődve, haladva előre, többet és többet megtudva erről a világról. Ha vámpír lennék, én is biztos időről időre tanulásra adnám a fejem. Mármint... nyilván a suli nem a kedvencem, a jegyek, meg a követelések, amivel az jár, de akkor csak magamért tanulhatnék, csak arról, ami tényleg érdekel, és annyi időt szánhatnék rá, amennyit szeretnék... - mélázok a témán hangosan. Persze a szocializációs része is biztos igaz, bár azt most úgy kevésbé tudom átérezni. Körülöttem mindig vannak és voltak emberek, a szeretteim, az iskolatársaim, a barátaim, és főképp Josie. Nem sokszor kellett megtapasztalnom, milyen úgy igazán egyedül lenni. - Lexi? Ő a barátod volt, igaz? - próbálom felidézni magamban a névhez kapcsolódó történetet, de csak foszlányokban sikerül. Szerintem még nem sokat hallhattam róla. - Tudod, van egyféle elképzelésem, bár még nem olyan konkrét, és lehet, hogy butaság, vagy hogy végül mégsem olyan lenne, mint ahogy most elképzelem... - kezdek bele a pályaválasztási kérdés megválaszolásába. - De... szóval... azt hiszem, ebben is szívesen lépnék Liz nagyi nyomdokaiba. Mármint nem okvetlenül seriffként, de... valamilyen formában az igazságszolgáltatásban dolgozni... Nem is tudom... - megvonom a vállam tanácstalanságomban. Én, mint nyomozó például... nagyon elrugaszkodott ötlet vajon? Bár akkor valószínűleg valami nagyobb városban kéne elhelyezkednem, mondjuk mint New Orleans, ott egyértelműen több munkám adódna.
Megkönnyebbülök, mert rajta is azt látom, felenged egy kicsit. Nehéz gyereket nevelni, még így is, hogy tulajdonképpen én csak a háttérből segítem a dolgokat. Nagy a felelősség, főleg a mi kis világunkban, ami annyira veszélyes. Hiszen az iskolát is ezért alapították, de sokkal nehezebb tinédzsereket bent tartani egy épületben, mint kicsi gyerekeket. Így már kezdtem én is felfogni, mit jelent a kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Ennél találóbb szöveget nem találhattak volna ki, tökéletesen tükrözi, mivel jár egy növekvő gyermek. - El sem tudod képzelni! Nagyanyád sokat dolgozott, nem sok ideje jutott Caroline-ra. Azt hiszem, a válása után a munkájának élt, ráadásul anyukád sem könnyítette meg a dolgát, a természete miatt. - idéztem fel mosolyogva. Még mindig hihetetlennek tartottam, mi vált Caroline-ból, milyen csodálatos nő lett belőle mindössze pár év alatt. Sok vámpír, akit ismertem, száz esztendő után sem változott, sőt, talán még rosszabb is lett. Caroline egészen más volt, különleges. - Kissé talán hihetetlen, ámbár anyukád átváltozása után jobb lett a kapcsolatuk. Először... szóval nehéz volt megemésztenie. De látta, mennyire sokat változott, hogy felnőtt. Többé nem vámpírként nézett rá, hanem újra a lányaként. - magyaráztam vállat vonva, mintha ennyi lett volna az egész. Pokoli menet volt, ugyanakkor nem akartam minden részletet elmondani. Caroline-nak kellett elmesélnie részletesen. - Kérdezd meg tőle, ha tudni szeretnél még többet. Biztosan örömmel mesélne a sheriffről. - mosolyodtam el, majd elgondolkodtam, ahogy feltette a kérdést. Elgondolkodtató volt, felidéztem Liz Forbesot, a vonásait, a viselkedését. Aztán Lizzie-re gondoltam, aki... igencsak hasonló volt hozzá. Ebbe talán edig bele sem gondoltam, örültem, hogy megkérdezte. Szüksége volt ezekre az ainformációkra, nekünk pedig jó volt beszélni róla, segített abban, megőrízzük az emlékét. - Úgy gondolom... igen. Hasonlítasz rá, mert Caroline is hasonlított rá. Nem csak a géneket vesszük át a szülőktől, a viselkedést is. A nagyid, Liz mindig is elszánt volt. Bátor, vakmerő, makacs, ugyanakkor képes a változásra azokért, akiket szeret. Te is ilyen vagy, Lizzie. - feleltem könnyedén, nem sokat kellett gondolkodnom rajta. A hasonlóságok nagyon szembetűnőek voltak. Hiányzott Liz, furcsa volt nélküle, még ha Matt jól is látt ael a feladatait. Ő egészen más volt, különleges, akárcsák Lizzie, Josie, vagy Caroline. Imádta volna az unokáit, Caroline-ra pedig büszke lett volna, amiért elvállalta ezt a "feladatot". - Ti is olyan csodálatosak vagytok Josie-val, mint ő, vagy a nagyitok volt. Egy nap felértek majd hozzá, tudom. - kacsintottam Lizzie-re, ahogy lassan elérjük a Grillt. Parkolás közben még mindig beszélünk, mindössze néhány percet vesz csak igénybe, miképp az iskolától eljussunk odáig. - Megvan az előnye, valamint a hátránya is annak, ha az ember... különleges. Az átlagos halandók olyanok akarnak lenni, mint mi. Mi pedig... nos, tudod. Átlagosak szeretnénk lenni. Sosem elégszünk meg azzal, ami van. Örök hiba. - jegyeztem meg, ahogy követtem őt befelé a Grillbe. Mondhattam volna neki, elégedjen meg úgy az életével, ahogyan van, de nem szerettem volna képmutatónak tűnni. Nekem is rengeteg időbe telt, mire megemésztettem vámpír mivoltomat, mondhatjuk úgy, hogy százötven évem ráment. Nem sürgethetek valakit, aki mindössze tizenhét éves. Lizzie ezzel szemben érett volt, sok mindent jól látott, jó megfigyelő volt. Okos lány, aki egykor sokra viszi. - Azt nem igazán mondanám, hogy tanultam bármit is. - nevettem halkan, fejemet ingatva. - Viszont még a Harvardon is megfodultam! - jelentettem ki büszkén, bár az egyetemi éveimből sok minden kiesett, s nem a vérszomjam miatt. - Damon sosem értette, miért vonz annyira az iskola. Viszont kevés jobb mód van rá, hogy az ember szocializálódjon. - rövidre fogtam a magyarázatot, nem szerettem volna Lizzie-t semmi rosszra buzdítani, Caroline bizonyára megölt volna, ha a Lexis kalandjaimról mesélek a lánynak. Csak röviden. - Lexi volt csak képes rá, hogy emberek közé rángasson. Minden rosszba belevitt. - idéztem fel legjobb barátom emlékét mosollyal az arcomon, bár kicsit összeszorult a szívem. Néha egyszerűen nehéz volt elhinni, hogy már nem él, sokszor eljátszottam a gondolattal, miszerint csak távol van, éli a kis életét, s a születésnapomon majd betoppan. Sosem teszi. Nyeltem egy nagyot, és Lizzie szavaira koncentráltam, hümmögve gondolkodtam, mit is feleljek erre. - Nehéz ilyen fiatalon kitalálni, mi akarsz majd lenni, ugye? Van valami, ami esetleg érdekel már most, amit szívesen csinálnál? - tettem fel a kérdést érdeklődve, hátha van valami támpont, amiből el lehet indulni. Persze volt még ideje kitalálni, mi akar lenni, ugyanakkor bármikor változtathat azon, amit esetleg most megálmodik. Lehetősége lesz bőven, ha pedig kihasználja az eszét, hiszem, hogy bármit elérhet. Ebben tisztára az anyjukra ütöttek. Közben Lizzie kitalálta, mit fogyasszunk, én pedig nem voltam ellene, le is adtam rögtön a rendelést, majd visszatértem az asztalhoz, hogy lehuppanjak végre vele szemben. - Igen, játszottam. Eredetileg nem akartam, de Elena meggyőzött, hogy milyen jó lesz tartozni valahová. - mosolyodtam el, s kissé én is elgondolkodtam, ahogyan ő. Mintha ezer éve lett volna, olyan sok minden történt azóta. - Anyukátok nagyon komolyan vette a szurkolócsapatot. Igazi vasmarokkal fogta a gyeplőt, s nem hazudok, ha azt mondom, ő volt a legjobb. Az irányítás mindig jól ment neki. - nevettem, s rá kellett eszmélnem, hogy egy tizenhat éves lány kellett ahhoz, hogy újra nevessek. Lizzie a sok borzalom ellenére is megőrizte a bájosságát, s a képességét, hogy bárki arcára mosolyt varázsol. Ő és Josie ebben nagyon jók voltak.
Egész jó érzés Stefannal lógni. Persze eddig is tudtam, hogy jófej, de a családunk néha olyan furcsa és diszfunkcionális. Cseppet sem olyan, mint más, hétköznapi családok. Persze mit tudhatok arról, hogyan élnek mások, de kétlem, hogy sok példa lenne a miénkhez hasonló történetekre. A valódi anyánkat megölte a nagybátyánk, míg mi a pocakjában voltunk, ezért biológiai anyánk helyett lett egy szülőanyánk, akibe varázslattal átültettek bennünket, aztán az utóbbi férjhez ment, és lett egy nevelőapa-féleségünk, miközben ott a valódi apánk... És akkor még itt nem beszéltünk arról, hogy a család egyik fele vámpírokból áll, a másik boszikból és vadászokból, ó, és egy démonból, aki ránk vadászik... Haha! Nem, nem hiszem, hogy ezt rajtunk kívül más is így elmondhatná magáról. Szóval ez egy kicsit bonyolult. Két apánk van, az egyik folyton elfoglalt, mert iskolát vezet, vadászgat, vagy épp vadászpalántát nevel Hope személyében, vagy akárki máséban, a másik pedig inkább olyan, mint egy jófej nagybácsi. Azért valljuk be, mindent összevetve nem jártunk annyira rosszul. Csak tudnám, hogyan mondhatnám el Josie-nak a tegnap történteket. Egyelőre nem megy. Ezt még nekem is meg kell előbb emésztenem. - Micsoda? Anya és a nagyi? - kapom fel a fejem a témára. – Sokat vitáztak? - kérdezek vissza én is nevetve. Régebben mindig szívesen hallgattam történeteket a nagymamámról, aki egy vagány seriff volt itt, a városban, de mostanában már valahogy ritkábban kerül szóba. – Szerinted én hasonlítok rá bármiben is? Mármint persze tudom, hogy vér szerint nem vagyok az unokája, de mivel a nevemet tőle kaptam... Szóval... a név kötelez. Szerinted van bármi hasonlóság? - kíváncsiskodom. Vannak páran, akik szerint sokban hasonlítok Carolinera, annak ellenére, hogy nincs biológiai egyezés, miközben Josie inkább Jo-ra, és nem tudom, ez vajon mi miatt alakulhatott így, talán a neveltetés, de ha már így van, érdekelne, hogy erről az oldalról más felmenőkkel is létezik-e bármi közös bennem. - Anya a legklasszabb – értek egyet Stefannal a magam módján. Caroline a legeslegszebb nő a világon szerintem, amellett okos, szervezett, együtt érző, gondoskodó, jól ért az emberekhez, bátor, és még annyi minden van, amiben felnézek rá, és szeretnék olyan lenni, mint ő. Sajnálom, hogy sosem ismerhettük meg Jot, de legalább kaptunk helyette egy olyan anyát, aki mindenben kárpótol, és szeret minket. Nem szokásom megosztani általában ezeket a mélyebb érzéseimet senkivel, de remélem, anya tudja, mennyire szeretem. - Ő a példaképem – árulom el halkabban, egy kisebb mosollyal. - Igen, ezt megértem – bólogatok, miközben már a kocsiban ülünk, és Stefan korábbi iskolai tapasztalatairól beszélünk. - Néha én is szívesen lennék átlagosabb. Ne értsd félre, szeretem az életemet, a sulit, a barátaimat, és persze Josiet meg a családot, de... ezzel az egésszel néha olyan bonyodalmak járnak, amelyek miatt néha elgondolkodom, milyen lenne egy teljesen átlagos családnak lenni. Állami iskolába járni, aztán hazamenni, és csak... nem is tudom, együtt vacsorázni, beszélgetni, aztán együtt nézni a tévét, vagy mondjuk néha együtt kirándulni, elutazni valahová. A többi diák nélkül, meg az egész felhajtás nélkül – vonom meg a vállam. Az említett bonyodalmakra most amúgy Kai is tökéletes példa, de inkább nem szeretném újra kimondani a nevét. - Na, és mit tanultál? Mármint a főiskolán. Nekem még mindig fogalmam sincs, mihez kezdjek magammal, ha itt végeztünk – sóhajtok egy nagy adag tanácstalansággal. Míg Stefan elmegy, hogy leadja a rendelésünket, én a kiválasztott helyemen maradva dobolgatok szórakozottan az asztal lapján. Örülök, hogy eljöttünk, tényleg jól esik kicsit kiszabadulni, és az is, hogy Stef most mindenben társ, így a kajálásban is csatlakozik hozzám. - A kisváros átka, nem igaz? - mosolyodom el, mikor visszatérve közli, hogy ez az egész úgysem maradhat sokáig titokban anya előtt. - Kösz. Olyan leszel, mint egy hátvéd. Ó, tényleg, te régen fociztál is, ugye? Múltkor, amikor a Mystic Falls gimiben jártunk sportnapon, láttam egy régi képet a suli csapatáról, és tutira te voltál az egyik srác rajta. - Ezt mondjuk nem is olyan nehéz eltéveszteni, mikor vámpírokról van szó, akik nem öregednek. - Anya pedig benne volt a szurkolócsapatban. Ott még kicsivel fiatalabbnak nézett ki – jegyzem még meg csak úgy mellékesen, kissé eltűnődve.
Egyre inkább kezdtem felengedni Lizzie közelében, egyrészt mert erre volt szüksége, nem a morcos énemre, másrészt szerettem vele és Josie-vel együtt lenni. Tényleg nagy örömöt okozott, hogy ők az életem részévé váltak, elég volt néha rájuk gondolnom, ha rossz napom volt. Caroline pedig tényleg az életüket áldozta értük, hiszen nagyon nehéz terhesség volt az elszívó babák miatt. Egyikünk sem bánta meg, hogy végül így alakultak a dolgok, pedig... nagyon bonyolult volt az életünk. Mégis élveztük, szerettük, már ha épp nem forgatta fel egy bosszúszomjas rokon. Kicsit talán ebből a szempontból jó volt, hogy Damon nem volt jelenleg itt, bizonyára nem éppen úgy reagált volna a helyzetre, mint mi. Egy ijesztő nagybácsi épp elég volt. - Ez is igaz. Hallanod kellett volna, anyukád milyen vitákat bonyolított le Liz nagyiddal. - nevettem a gondolatra, erősen előttem voltak bizonyos képek, Caroline duzzogó, dacos arckifejezése. Szinte Liz hangját is hallottam, ahogy kétségbeesetten sóhajt. Nehéz volt kettejük viszonya, s igencsak bonyolult, de végül minden helyreállt, szerencsére még tudták rendezni a viszonyukat, s néhány évig tökéletes volt a kapcsolatuk. - A vámpírrá válás nem sok mindenkit változtat meg jobb irányba. Bár anyukád talán amúgy is felnőtt volna idővel. - gondolkodtam el hangosan, hiszen ki tudja, miféle irányba változott volna meg, ha ember marad. Előbb-utóbb akkor is felnőtt volna, ez biztos, s ő sosem volt egy rossz ember, csak... nehéz, mikor tinédzserként nem te irányítod a dolgokat, különösen egy olyan embernek, aki irányításmániás. Kissé meghökkenve nézek a lányra, aki külsőre nem igazán hasonlít Caroline-ra, mert vér szerint nem az édesanyjuk, de... a tekintetében mégis őt látom. Nem is tudtam hirtelen mit kinyögni, csak elmosolyodtam. Nagyon sokat jelentett nekem, hogy így gondolja, valahogy nem hittem el mégsem. Nehéz volt elfogadni, hogy valaki jó embernek tart. Én még mindig nem tartottam annak magamat, ráadásul... nem tudtuk megvédeni őt. Emiatt még mindig nagyon dühös voltam önmagamra. - Köszönöm! - Csak ennyit sikerült kipréselnem a számon, ezt kis félig suttogva, majd lehajtottam a fejem. Jól döntöttem, hogy benéztem hozzá, sikerült kicsit elterelnem a figyelmét, nem húztam mélyebbre, sőt. Értettem, miért akar elmenni innen, egy sötét szobában ücsörögve lehetetlen másra gondolni, mint a történtekre. Szüksége volt arra, miszerint kimozduljon egy kicsit, s nekem is. Vigyorogva fogadtam a reakcióját, s rögtön az a bizonyos este jutott eszembe, mikor Elenát felvittem az óriáskerék tetejére. Valóban, megvolt a vámpírképességeknek is az előnye. A kocsiban ülve eltelt néhány perc némán, majd Lizzie-re pillantottam féloldalasan, mikor feltett egy kérdés. Egy pillanatra elgondolkodtam, nem válaszoltam azonnal. - Nem, előtte is előfordult már, hogy beiratkoztam, csak nem Mystic Fallsban. Sőt, főiskolára is jártam nem egyszer. Tudod... - merengtem el újra, hümmögve. - Szerettem úgy tenni, mintha átlagos lennék. Már emberként is nagyon... érzelgős voltam, talán ez a jó szó rá, vámpírként mindez felerősödött, nagyon nehezen viseltem ezt az egészet. - Furcsa volt erről beszélni neki, de ahogy korábban is, most is úgy gondoltam, már elég érett ezekhez a dolgokhoz. Sem ő, sem Josie nem volt kislány már, ami egyszerre volt jó dolog, s baromi rémisztő. A Grillbe érve követtem Lizzie-t, ám ahelyett, hogy leülnék, csak megállok a választott asztal mellett. - Azt hiszem, ezek most nekem is jól esnének. Maradj csak itt, majd én leadom a rendelést! - kacsintottam rá, s rögtön el is indultam a pult irányába. Felsoroltam a dolgokat, majd visszasétáltam az asztalhoz, s leültem a lánnyal szemben. - Nemsokára kihozzák. - jelentettem ki mosolyogva, igencsak jó kedvem lett, csak is azért, mert neki is elterelődtek a sötét gondolatai, s végre egy kicsit élvezte az életet. A mosolyáért szó szerint bármire képes lettem volna, olyan fontossá váltak nekem a lányok az évek alatt. - Szerintem csak idő kérdése, hogy anyukád megtudja, itt jártunk. - gondolkodtam el félhangosan, közelebb hajolva a kicsi Lizhez, mintha összeesküvők lennénk. Egy kicsit talán azok is voltunk. - Viszont ne aggódj, ha így is lesz, majd én visszafogom az anyatigrist. - villantottam egy cinkos mosolyt rá, mert, hát valljuk be! Tényleg nem lehetett nyilvános helyre menni egy kisvárosban anélkül, hogy ne tudta volna meg rögtön mindenki. Különösen Caroline.
Stefan szavaiból úgy érzem, hogy egyáltalán nem könnyű neki ezekről a dolgokról beszélnie. Talán mert a fájdalmas múlt felidézésével jár, vagy mert olyan, mint a legtöbb férfi, akinek szimplán csak nem szokása megosztani a legbelsőbb gondolatait másokkal. Annál is inkább értékelem ezeket a perceket, és hálás vagyok a bizalmáért, hogy ennyire őszinte velem, és tudom, hogy tényleg szeretne engem minden lehetséges eszközzel átsegíteni ezen az időszakon. A saját példáján próbál tanítani, és erőt adni nekem. Azt hiszem, valaha ezt csinálta anyával is. Vagyis amikor ő vámpír lett. Hallottam erről már egy-két történetet. Vagy talán valamelyik régi naplóban olvastam. Anya még csak tizenhét volt, mint most én. És ilyen fiatalon bizonyos értelemben akkor véget is ért az élete, majd egy új kezdődött. Valami olyan, ami a számára még teljesen idegen és ijesztő volt. De Stefan ott volt mellette, tanította és támogatta, anya pedig erősebb lett, jobbá, okosabbá vált. Felnőtt. Azt hiszem. Vannak, akik számára ezt jelenti a felnőtté válás. Átesni valami traumán, amely a világodat rengeti meg alapjaiban, majd új emberként kijönni a másik oldalon, a tapasztalatok által megváltoztatva, egy új világnézettel. Talán rám is pont ilyen hatással lesz ez a találkozás a nagybátyámmal. Feltéve ha sikerül túlélnem az egészet. - Igen, ebben lehet némi logika – bólogatok elgondolkodva a gyerek-szülő példára, amit Stefan állít elém. - Bár egy pontig szerintem minden gyerek dacol, és mindegyikben ott van az érzés, hogy ebben vagy abban a bizonyos dologban jobb akar lenni a szüleinél – teszem hozzá tűnődve. Csak nyilván ez nem mindig megy ilyen egyszerűen. A körülményektől függ a végeredmény, vagy mástól? Azt hiszem, még nem vagyok elég felnőtt és tapasztalt, hogy erre válaszolni tudjak. Én igazából felnézek anyára. Mindenre, amit csinál. Bár őszintén szólva még halvány lila gőzöm sincs, hogy én mit akarok csinálni később. Mi vagy ki akarok lenni? Kétlem, hogy nekem menne a tanítás, bár talán valahogy én is ki tudnám venni a részemet az iskola működtetéséből egyszer. - Szerintem jó ember vagy, Stefan – közlöm az őszinte véleményemet, miután megválaszolja a kérdésemet. Az ember szót persze itt most nem kell szó szerint értelmezni, de nem is azon van a hangsúly. Csak azt akarom mondani ezzel, hogy... azt hiszem, csak arra céloztam, hogy örülök, amiért ő végül ilyen lett, és nem a kegyetlen apjára hasonlít. Élvezem a beszélgetésünket, viszont való igaz, hogy meglógtam a reggeliről, és mivel még nem változtam növénnyé, hogy tudjak fotoszintetizálni, nem érem be az ablakon beszűrődő napfénnyel. Szilárd étel kell. Mielőbb. És lehetőleg a suli falain kívülről. Szerencsére Stefan megérti ezt, és egy pillanatig sem próbál győzködni a maradásról. Ellenkezőleg. Kezébe veszi az irányítást, mondhatjuk, hogy szó szerint, mert felkap a karjába, majd az ablakon át távozik velem. - Aztaaa! - nyögöm elképedve, majd az izgatottságtól felnevetek. - Ez óriási volt! A vámpíroknak is vannak egész jó képességeik. Egyik-másikat néha kicsit irigylem is – jegyzem meg, miközben kiosonunk a kapun túlra, majd kocsiba pattanva megindulunk a Grill felé. - Stefan, te többször is kijártad a középiskolát, mióta átváltoztál? Vagy csak Elena néni miatt iratkoztál be újra, és azon kívül soha? - kérdezek rá valamivel később elgondolkodva. Én magamról el sem tudnám képzelni, hogy bármilyen okból újra végig akarnám csinálni ezt. Bár a suliban mindig mozgalmas az élet, ami nem baj, de a tanulás meg a dogák nem fognak hiányozni. Vajon a főiskola más lesz majd? Tulajdonképpen észre sem veszem, de ez a kiruccanás olyan jó hatással van rám, hogy máris sikeresen elterelte a figyelmemet a borúsabb gondolatokról. A Grillhez érkezve nem habozok, belépve azonnal megindulok az asztalok irányába, hogy lefoglaljam a Josieval közös törzshelyünket. Innen lehet legjobban belátni az egész helyet. - Szerintem én tuti meg tudnék most enni egy dupla sajtburgert krumplival, sok ketchuppal és egy vaníliás turmixot is – hümmögök ábrándosan. - Te is eszel valamit velem? - érdeklődöm, mert ha igen, akkor akár el is mehetek leadni a rendelést. Tudom, hogy nincs rá szüksége, de azzal is tisztában vagyok, hogy a vámpírok is szoktak enni, kedvtelésből, vagy fene tudja, szóval remélem, nem kell egyedül reggeliznem.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Maverick annyira a fejembe, sőt, a bőröm alá férkőzött, hogy nem tudtam kiűzni a gondolataim közül. Miközben ez az ismerős, számomra kedves arc rám pillantott velem szemben ülve, kellemes hangját fülemben hallottam, ami egyébként nagyon nyugtató lett volna, én mégis rettegtem. Rettegtem, hogy mikor nyit be Maverick az ajtón, hogy mikor omlok össze ezen a nyilvános helyen, vagy hogy Zoey őrültnek néz, és magamra hagy. Egyre érdeklődőbbé, türelmetlenebbé vált, amit értettem, de annyira nehéz volt összpontosítani a szavaira. A hátamon még mindig izadtságcseppek csorogtak, ami elég érthetetlen volt, hiszen majd' megfagytam, a pulcsi ujját már szinte teljesen lehúztam kézfejeimre, és ahogy enyhén oldalra fordultam, hogy nem-e bámul rám valaki, megéreztem a fogvatartóm illatát. Egy pillanatra ledermedtem, és lehunyt szemmelpróbáltam kizárni az illatot, de olyan mélyen az orromba kúszott, hogy legszívesebben felsikoltottam volna. Ő nem a barátom. Nem lehetett a vőlegényem. Nem. Nem... Mantráztam magamban a szavakat, aztán egyhalvány mosolyt erőszakoltam az arcomra. - Ez bonyolult, Zoey. Elég nagy szarba keveredtem. Csak tudnom kell, hogy nem-e vagyok számodra teher. Mert ha igen, megyek máshová. - Na, nem mintha lett volna más, akihez fordulhattam volna, s ezt tulajdonképpen az ő orrára is kötöttem, mégsem akartam ráerőszakolni magam. Nagyon úgy tűnt, neki rosszabb volt a sora az évek alatt, s azért jött ide, hogy újrakezdjen, nem azét, hogy a múltja utána jöjjön, és mindenféle ostobasággal zaklassa. Annak örülök, hogy nem egyből New Orleansba mentem, ha ekkora a gáz "odaát", persze talán ők megszabadítottak volna ettől a rengeteg szenvedéstől. Bár igazából már nem vágytam a halált, nem, össze akartam kaparni magam, hogy új életet kezdjek. Az sem érdekelt volna, ha a mágiáról le kell mondanom, ahogy az előttem ülő nőnek, bár az okát nem tudtam, neki miért nincs mágiája. Talánanélkül jobb is az élet... egyszerűbb. A szavai hallatán nagyot nyelek, és megpróbálom eléggé összeszedni magam ahhoz, hogy ne vágjak sajnálkozó arcot. Tudom ugyanis, hogy azzal épp az ellenkezőjét érném el, mint szeretném. A normális emberek nem szeretik, ha sajnálják őket, sőt, egyenesen ki nem állhatják. - Ez esetben tényleg a segítségedet kérem. - Egyelőre csupán ennyit mondtam, majd kicsivel később elárultam azt is, valójában nincs erőm, de erre a reakcióra nem számítottam egyáltalán. Még kell lennie valaminek? És már láttam is, miért száműzték őt, nyilvánvalóan az együttérző, racionálisan gondolkodó embereket nem bírják megtűrni... - Esküszöm, hogy nincs más. Miután kiderült a titkom, rögtön ehhez a módszerhez folyamodtak, azután... kezdtek eldurvulni a dolgok. - Lesütöttem a pilláimat, és néhány másodpercig az asztalt bámultam, meg a kezeimre húzott idióta pulcsi ujját. Legszívesebben letéptem volna magamról, mint egy eszelős, talán még a Grill kellős közepén fel is gyújtottam volna, ha van nálam gyufa, vagy öngyújtó. - Nem vagyok büszke ezekre. Sok mindenkit bántottam, és azt hiszem, azóta engem kutatnak mindenhol, különösen a vezér. - A nevét már ki sem ejtettem, egyrészt, mert nem emlékeztem rá, másrészt, mert úgy éreztem, hatalmasat csalódtam az illetőben, akihez egykor szoros kapocs fűzött, ma pedig... ki tudja, miféle borzalmakatművelne velem, ha rám találna. - Azt hiszem, megöltem a testvérét. Az emlékeim nagy részét elvették, így csak foszlányokra emlékszem, de most nem is erről van szó, Zoey. Valahol meg kellene húznom magam, már ha nincs ellenedre, hogy egy bűnözőt rejtegess. - feleltem szégyenkezve, ám most nem kaptam el a pillantásom. Ha elítélt, látni akartam a szemében, az arcán, ha pedig nem, azt még inkább. Aztán valami leesik, észhez kapok, és hatalmas szemekkel bámulok a nőre. - Hogy érted azt, hogy a két elszívó? - csattanok fel először kiváncsian, majd hngom szép lassan elcsendesült. - Legalább nekik biztonságot nyújtanak. - kicsit elszomorodva bámulok a bögrémre, amihez szinte még hozzá sem értem, de úgy érzem, ha akár egy kortyot is iszok, idobom a taccsot. Más azt gondolhatná, emiatt kerestem fel, mert ez is épp elég nagy szívás, hiszen menekülök a saját "családom" elől. mbár oey rögtön tudta, hogy itt többről van szó, és ezért igazán hálás voltam, ő még mindig ismert engem, annak ellenére, hogy én nem teljesen emlékeztem a múltunkra, legalábbis azokra nem, amik a saját kovenemhez fűződtek. - Ez most nagyon furcsán fog hangzani, de most szöktem meg valakitől, aki azt állítja, a barátom. Nos, gyerekkori barátom. De mégis ki tenne ilyet egy barátjával? - sóhajtok, aztán mélyen Zoey szemeibe nézek. - Nagyjából egy évig tartott fogva. Meg kell kérdeznem, hogy a Maverick név mennyire ismerős neked? Tényleg ismertem ilyen nevű embert? És ha igen, mégis mi a fenének rabolt el? Előle menekülök, Zoey. Nem tudom, hova máshova mehetnék, úgy érzem magam, mint egy őrült paranoiás. - És remegni kezdek, aztán mire észbe kapok, potyognak a könnyeim, amiket a pulcsi ujjával törlök le. Az illat újra az orromba kúszik, szinte a fejembe száll, és annyira ismerős, hogy szinte belepusztulok.
Kezdőlap
Nem tudom, hogy mégis miért emlékszem még mindig a történtekre, de az igazság az, hogy nem is nagyon szerettem volna ezt megkérdezni. Nincs az a pénz, amiért még egy éjszakát töltenék abban a zárkában, vagy esetleg még annál is rosszabb helyen. Így legalább beteljesült a vágyam, hogy nem játszadoztak a fejemmel, ugyanakkor képtelen voltam arra, hogy visszamenjek a nevelő szüleimhez és úgy tegyek, mintha az egész meg sem történt volna. Itt volt az ideje, hogy továbbállják, de az egyelőre még nem tudtam, hogy mégis mit is jelent. 
:<3: 
